Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - április
2019 - Március
2019 - Február
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Október
György Attila

Hajós a kikötőben

'(részlet az azonos című regényből)

Nevem Szindbád.
Esetleg Tarquinius vagy Attila. Ez mind én vagyok egykoron.
Hajós, uralkodó és harcos. Persze, minden más is, amit nem érdemes ide leírni. Majd belegondolják olvasóim, és magára ismer mindenki. Gyűlölettel, vagy magára döbbenéssel – ahogy az élet rendje diktálja. Ez ellen sajnos semmit nem tehetek – az élet legfájdalmasabb tanítása ugyanis ez: hogy mindenkinek, és mindenhol igaza van – a maga valóságában. Ez az egyetlen örökség, amit apámtól, és apáimtól kaptam. A magam öröksége, akár az új szövetségeké az ó korokhoz képest: hogy választani kell. És nincsen egyetemes igazság, a Te szavad legyen igen-igen, vagy nem-nem: mert ember embernek farkasa, és nincs ahogy győznie az igazságnak, ha nincsenek rettenthetetlen és kegyetlen fegyverhordozói.

De nem erről akarok írni. Ez a könyv nem a harcról és nem a gyűlöletről szól.
Ez a könyv arról szól, milyen lenne a világ, és milyen, amikor elveszítettük a kikötőt, az országot és a harcot. (De, mert dac is van a világon, egyértelmű és világos, hogy ez a könyv sem születhetne meg, ha nem tudnánk: valahol mégis létezik az örök kikötő, a Haza és a diadal.)

Volt idő, amikor az emberek életük jelentős pillanataiban lehajoltak, és felvettek egy jelentéktelen, ám szemnek tetszetős kavicsot a földről. Ezeket a kavicsokat dísztelen fakupába tették, és meggyűjtötték, mint az emlékek tárházát. Volt kavics, ami a szerelmet jelentette. Volt, ami a vágyat. Volt, ami a csalódást, a félelmet, az örömet, a mámort, vagy a veszteséget. Volt, ami semmit, talán egy madár röptét.
Ezeket a kavicsokat egyetlen fakupába gyűjtve eltemették a halandóval. És hittek abban, ha valaha feléled és újjászületik az arra érdemes, visszatalál saját és ősei sírjához – mert akkor még magától értetődő volt a kettő –, majd újra kezébe veszi e fakupát. A kavicsok pedig, e véletlenadta formák, és a tapintás pedig újra felidézi az emlékeket, magára ismer az utazó, és újra hajós lesz, uralkodó vagy harcos – ahogyan hajdani természete diktálta.

Most hát kezembe veszem a kupát, a néhai Tarquiniusok kupáját. Örökkévaló kupa, amelyet mindenhol ismernek azok, akik még képesek fából inni a bort. Az élet íze van benne, a földé, és a magasságé. Vagy egyszerűen csak kavicsok, az emlékezés kavicsai.
A földön pedig újabb kövek. Néha felveszek belőlük. Gondolok későbbi önmagamra is.

Rossz korban és rossz helyen élek – gondolta, majd felébredt. Széttekintett a szétoszló álom ködén keresztül, tekintete a fagerendákra, a falon lógó kardra, majd a televízióra és a könyvespolcra esett. Zsibbadt bal karját kiemelte felesége feje alól, és ugyanazzal a mozdulattal a vánkos melletti kupáért nyúlt. Belekortyolt: állott, fanyar vörösbor térítette észhez. Mégiscsak otthon vagyok – gondolta, és újabb kortyot ivott.
Álmára gondolt, a mostanság visszatérő álomra, amelyben néha lovagolt, néha viharok űzték ismeretlen tengereken, és néha élet és halál között, önmaga fölött döntött. Otthonos álmok voltak ezek, amelyektől kedve lett volna másik oldalára fordulni, és továbbálmodni e hajdani életeket.
Ebben a pillanatban mégis inkább az ébren álmodás tűnt életszerűbbnek. Balján felesége sóhajtott, a redőnyökön át pedig besütött a Nagysomlyó felett felkelő nap sugara. Elmosolyodott. Felidézte, ahogyan tizenévesen először látta meg ezt a hegyet, valószínűtlen és lenyűgöző formájával, ahogyan félve nyitotta meg a hegy aljában álló kegytemplom évszázados kapuját, és lenyűgőzte a szentség, az időtlen igézet, amely azóta is babonás félelemmel tölti el, félelemmel és vágyakozással, akár a lepkét a gyertyaláng. Ettől a pillanattól olyan pogány volt, aki egy székesegyház belsejében állva érezte magát mindig, és ehhez mérten is élt: saját belső hitét védte, a meghódított, és meghódító egyház kebelében, elszántan és alázat nélkül, de tudatában saját jelentéktelenségének.
Talán a szobor tette, az oltáron álló Szűzanya ázsiai anyasága, amelytől emberemlékezet óta elborult, és misztikus ködbe merült az aurájában élő nép tekintete és tudata – valami olyat hordott magában ugyanis, amely összeforrasztotta az e világok között széttépett lelkeket, mosolyában egymásra talált Európa és Ázsia, s e sokat próbált nemzet fiai újra egyenes gerinccel és töretlen hittel keltek fel előle, megvívni és elveszíteni a mindennapi harcokat.

Aztán arra gondolt, és közben újra elmosolyodott, mint aki valami illetlen titkot rejteget, hogy ez az anyaság valóban a legősibb – az, amely feltételezi a szerelmet, a kicsapongást, a halált, a termékenység igazi, anyaságot megelőző és követő állapotát. A teleholdat újhold előzi meg és a fogyó hold követi: a többit errefele már ízléstelenség lett volna kimondani, ez magától értetődő, természetes és illő dolog volt, amelyet mindenki rezdüléseiből értett. Hiszen ez volt az a vidék és az a hely, ahol akár évezredekkel ezelőtt, szemrebbenés nélkül ölték meg egymást a férfiak egy nő vélt tisztességéért – és ez volt az a hely is, ahol semmi kivetnivalót nem találtak a házasság előtti szerelmi életben, feltéve, ha az szem elől rejtve, és a társadalmi szabályokon belül zajlott, ami legtöbb esetben annyit jelentett, hogy napkelte előtt úgy a leánynak, mint a legénynek otthon volt a helye, és ami közöttük történt, az mindössze kettőjükre tartozik.
Igen, ez a nép a szép asszonyok és erős férfiak népe volt, ahogyan Szindbád örömest nevezte őket: és valóban, a Teremtő valamiféle megmagyarázhatatlan jókedvéből mandulavágású szemekkel, széles csípőkkel és kerek keblekkel születtek a lányok, a férfiak pedig igazi férfiak voltak, akik egyenes tartással, büszkén, és vérontásra mindig készen követték a természet örök törvényeit.
Végigsimított felesége szépvonalú vállán, és a nőkre gondolt, a szeretőkre, amelyeket a hajózás és a harcok közepette ismert meg: ilyenkor valami nyugalmas bűntudat szállta meg a lelkét, amelytől úgy érezte, nem élt hiába, s az állandó pusztítás és teremtés mellett talán ez is lehetett az igazi cél: e sok nő ölelése, a feltétlen és feltételes odaadások, amelyek kavicshegyekként gyűlhettek az érzelem kupájában. Persze, nem mindenikért volt érdemes lehajolni.
Voltak azonban egészen különleges szépségű és képességű nők, amelyek (és nem: akik!) évtizedek múltán is melegséggel töltik el a szívet. Violettára gondolt, a fekete fürtű, nádszálkarcsú lányra, aki még nővé érése előtt adta oda magát neki, olyan ősi tudással és vággyal, amilyet csak ősrégi korok asszonyai ismerhettek, amikor a férfiak naponta veszedelemre vetették testüket és tisztességüket. Ezért tartós sem lehetett ez a viszony: Violetta hamarosan más férfira talált, és a hajós, tartós sebet melengetve keblén, más szeretők után nézett. (Ebben a világban a szerető nem megbélyegzés volt – olyasvalakit jelentett, aki a nyelv saját logikája szerint szeretett és viszontszeretett személyt jelentett.)
Néhány kikötő után Gyopárra talált, a vörös, igéző szépségű nőre, aki magában hordozta mindazt, amit csak a fehér bőrű és vörös hajú nők ismerhetnek, s amiért emberemlékezet óta a férfiak megigézve, félelemmel, és a harc izgalmával indulnak meghódításukra. Szenvedélyes volt, veszélyes és megtarthatatlan – a szeretkezés és a napi együttélés mestere, aki mindazonáltal elszívta a harcos erejét. Férfiak haltak meg és más férfiak keltek új életre miatta. Szindbád maga is kétszer kötött ki ebben a kikötőben, s amikor másodszor elhajózott, csak azért menekült, mert erősebb és méltóbb férfit akart hagyni maga után, aki az lehet, amit ez a nő kíván: odaadó és készséges szerető, apa, harcos, és mindaz, amit az ilyen nőknek hajdani kelta asszonyok meséltek a férfihímekről.
Aztán Évára gondolt, a Nőre, akitől úgy vélte, végképp összetörött a szíve, akitől megtanulta, hogy a szeretkezés finom is lehet, aki maga volt a tiltott gyümölcs, akinek csípője vonalával évtizedek múltán is álmodott, és akinek puszta látványától gyomrában szerelem alakú űr maradt. Évekig hajózott és harcolt ezzel az érzéssel – a nő egy másik férfi tulajdona volt –, és tengernyi kaland, tengernyi szerető kellett elhomályosítani e soha meg nem haló emléket.
Aztán emlékezett az őrült nőkre, akik vért vagy tisztességet kértek a világ legönzetlenebb szerelméért cserébe. Olyan nők is voltak életében, akik mindezért csak pénzt kértek – ezeket különösen szerette és becsülte a benne élő hajós. Emlékezett a más népek asszonyaira, az ellenség nőjeire, akik olajillatosan és bűbájos mesterkedésekkel szereztek mennyei élvezeteket. Voltak nők, akik testüket árulták, de Szindbád örök és ingyenes bérlettel pihenhetett meg kikötőjükben. Voltak, akiket húgaként kezelt, és bár testileg szerette őket, gyengéd, és féltékenység nélküli érzelemmel követte útjukat. Voltak mámoros, meggondolatlan pillanatok, amelyek után csak egy íz maradt. És igen, olyan is volt, aki a legnagyobb ajándékot adta a hajósnak, amelyet férfinak csak adni lehet: gyereket szült neki.
A kupáért nyúlt és belekortyolt. Picit keserűnek érezte a bort, de ahogyan lenyelte, már elmelegedett tőle a teste. Errefele – a hajós számára is – a gyerek szentség volt, tabu, az élet értelme. Még a leánygyermek is – és neki lánya volt. Egy másik ország másik kikötőjében élt: valamikor egy ország volt ez, de a történelem, amely itt a sorssal egylényegű, távolra szakította őket. Néha, egy pohárköszöntő, egy kézfogás, egy nevetés, egy szőke hajtincs nyomán beléje nyilallt húsa és vére hívása – aztán megrázta magát, és tovább haladt. Tudta, az emberpalánta jó gének és jó sors hordozója, s a kellő pillanatban mindig ott lehet mellette apja, a hajós, az uralkodó vagy a harcos – amire éppen szükség van.
Elhessentette a gondolatot. Inkább a nőkre gondolt vissza – persze, a leánygyermekből is nő lesz valamikor, akit majd elvesz és magáévá tesz egy-egy másik hajós –, a nőkre gondolt, akiket szeretett, vagy egyszerűen csak megkóstolt az utazás és a veszedelmek forgatagában.
A nő, aki e gyermeket ajándékozta neki, szőke volt, büszke, és valamikor bizánci hercegnő lehetett, aki maga is emlékezett erre a korra. Olyan nő volt, aki feltétel nélkül, és maradéktalanul adta oda magát az őt meghódítónak – és aki a második éjszaka után ugyanezt követelte a férfiútól: joggal, de bizonyos népek férfiúi számára teljesen felfoghatatlanul.
Szindbád ilyen népek sarja volt.
Más nők következtek életében, követelőző és odaadó nőstények, tovaszálló pillangók, olyanok is, akik számára a férfi mindössze változatosság volt a női szerelem rejtélyei között, és olyanok, akik számára mindössze egy volt a mértéket adó vadásztrófeák között. Ezeknek mind hálás volt a hajós.
Felesége megfordult az ágyban. Kinyitotta a szemét, álomittas tekintettel megcsókolta vállát, majd hátat fordítva, összegömbölyödve elaludt. Lélegzete egy ritmusban olvadt össze a Szindbádéval. Hát ezért nem fogok Róla soha írni – gondolta a hajós. Egy test, egy lélek, ahogyan megesküdtek – ott, a csíksomlyói, ázsiai anyaság előtt. Ezen sem a múlt, sem a jövő nem változtat.
Egy pillanatra azokra a lányokra, asszonyokra és nőkre is gondolt, akik mellől, vagy akik után rossz szájízzel, lelkiismeretfurdalással, és mélységesen mély megbánással ébredt – aztán elhessentette ezeket az emlékeket, és remélte, hogy valahol, egy hitvesi, vagy magányos ágyban nem hessentik félre az ő emlékét is. De különösképpen ez nem érdekelte.

Abban a régmúltban, amelynek lakója vagyok, az isteneket ajándékosztónak hívták. És igy hívták az uralkodókat is – noha az uralkodók egyáltalán nem számítottak. Hiszen mindenki nemes volt, a szó eredeti értelmében, egy nemből származtak, a nemtelen embert száműzték, vagy megölték (egyremegy), és a maga során bárkiből uralkodó lehetett, ahogyan bármi más is, amihez csak úri kedve tartotta.
És valóban, az emberi létezés: különösen a hajós- és harcosnépek létezése (de hiszen a kettő egyremegy) alapfeltétele az ajándékozás. A világ egyesek szerint akkor romlott meg, amikor az ajándék helyét a kereskedelem foglalta el. Jómagam hajlamos vagyok igazat adni ennek a hitnek. Jó szót ajándékozni a legkönnyebb és legnagyobb segítség. Pénzt, javakat ajándékozni nehezebb, de jót tesz az emberi léleknek. Olyasvalamit ajándékozni, ami szívünknek kedves, az a legeslegnehezebb, és a legnagyobb elégtételt adja – az ajándékozónak. Mert minden ajándék kölcsönös, és egyáltalán nem biztos, hogy annak kell hálásnak lennie, aki kap.
És akkor még egyáltalán nem beszéltem az érzelmekről, a szerelemről, a büszkeségről, a hűségről… ezek mind ajándékozhatók. Ezekről azonban, éppen ajándék-jellegüknél fogva nem beszélhetünk. Végső soron ez a könyv is ajándék az olvasónak. És nekem is. Minek beszélni róla?
Ama otthonos világban, napkelettől napnyugatig, az emberek ajándékokat adtak egymásnak. Ajándék kísérte a születést, a családalapítást, és ajándékokkal szállt sírba minden ember. Ajándékokkal volt teljes a hétköznapi élet, a köszöntés, az elválás, még a háborúskodás is. Csaták előtt az uralkodók megajándékozták egymást, és végső soron minden harcos a legnagyobb ajándékot: életét vitte a csatatérre. Ezért hívták őket ajándékosztóknak. Őket és az isteneket. Persze, az istenek sem sokat számítottak. Mindössze a sors ajándékai voltak a halandók számára.

***

Elindult, és végigsétált az évszázados utat szegélyező új házak mellett. Impozáns, szemnek tetszetős és ízléstelen, otthonos és lélek nélküli kapuk, bejáratok mellett haladt el. Egyvalami közös volt bennük: az udvar, a birtok, a családi fészek látványos védelme. Errefele nem léteztek kertsövények, átléphető és áthágható határvonalak a házak között – s még a legközelebbi és vérrokonságban élő szomszédok is csak hosszú évek után nyitottak óvatosan kertkaput a közös sövényen, amelyet legtöbb esetben mégiscsak beszögeztek az óhatatlan közös viszályok.
Rendjén volt ez így. A régi, és néhol ismét újjászülető ősi kapukra gondolt, e sosemvolt nép kapujaira, melynek nevét adta: a székelykapukra, amelyek a mégoly szerény hajléknak is külső nemességet adtak, s amellyel a semmit is elszántan és erős elhatározással védték a benne lakozók. Volt olyan kapu, amely többet ért, mint a mögötte meghúzódó birtok.
Magyarázatot erre senki nem talált. E hajdani, költöző és harcosnépnek tartott embereknek semmiféle okuk nem lehetett a még keleti szemmel is díszesnek mondott kapukat állítani: ilyen kapukat csak az állít, akinek állandó háza, élettere és hazája van. A baj talán ott van ebben az okfejtésben, gondolta a hajós, hogy ez a nép soha nem költözött, sehonnan nem jött, és sehova nem tart. Itt él az idők kezdete óta, és fittyet hány arra, ahogyan okos emberek tömegei kutatják eredetét, származtatják származását, és hosszas töprengés után azt állítják: a nép sohasem létezett.
E sosemvolt nép töretlen akarattal, változatlan lélekkel, és eleven humorérzékkel élt e hegyek között, és időről időre úgy rázta le magáról a tudományos megfontolásokat és törvényeket, akár a kutya a vizet. Errefele alig akadt ember, akinek a hun király ne lett volna ősapja, az Árpádházi királyoktól a mai napig elnehezedett a lélegzetük, és évszázados tétlenség után sem volt ritkaság a székely házaknál békés útra térített öldöklő szerszámokat találni.
És akkor még ott voltak a környező hegyek ormain a várromok: néhol csak néhány kő, néhol még annyi sem, csupán a faragott föld és a név emlékeztetett a múltra – máshol öles, méteres vagy több méteres falak emelkedtek és nevettek szembe az idővel és a sosemvolt népet hirdető prófétákkal: ugyan már…
Egy sosemvolt nép sosemvolt váraiban mindig különös rejtély lakozik, amikor megtapasztaljuk őket (gyönyörű ez a nyelv, gondolta, e sosemvolt nyelven tapasztjuk, tapintjuk, és tapasztaljuk e várfalakat). Nehéz volt, nehéz lett volna errefele olyan hegycsúcsot találni, amelyen valaha ne állott volna bármiféle vár, s a dombok többségét hajdanán erődített falak díszítették, amelynek köveiből hasznos határfalat emeltek a szorgos utódok.
Ahogy előrenézett a hajós, három hegycsúcsot látott, és mindeniknek neve volt, neve, amelyhez mítoszok, várak és harcok fűződtek – háta mögött, háza felett egy hajdani ősvár emléke, köröskörül pedig, ha megszámolta volna, hát megszámlálhatatlan erőd, őrtorony és vár emléke kísértett. Bálványosvárak, Pogányhavasok, ősi, elködlött istenek és népek nevei kísértették e sosemvolt népet, mely megszokta és megtanulta e kísérteteket házinépként kezelni: hiszen ez mind ő volt egykoron.
Fából, kőből és földből épült erődítmények hirdették, hogy itt valamikor nem gyepű, nem határszállás volt, és nem múló dicsőségnek szánt nemzet lakott, hanem teremtésre kész emberek, amelyek lobogós kopják alatt, harcedzett férfiakkal és életet adó asszonyokkal védték meg ezt a földet, több ideig, mint amennyiről a csalóka emlékezet szól.
Nem messze a hajós kikötőházától, szögletesre faragott dombon, ősi várkápolna állott. Sem hívek, sem utódok nem látogatták, rejtélyes kezek tartották életben a falakat, amelyek árnyékában édeseket lehetett aludni, és megtisztult lélekkel távozott az ember. A kápolna üres völgybe néző oldalán pedig szószék állott: értelmetlen és céltalan szószék, amelynek értelmet és célt csupán egy seregeket átnéző, völgyeket átfogó tekintet adhatott valaha, ha egyáltalán volt ilyen. De szószék, az volt.
És ott volt, e várkápolnától nem messze az ősi templom, hivalkodón, de magányosan, akár a sosemvolt nép hajdani istenei, tornyán olyan szimbólumokkal, amelyektől igencsak hümmögtek az arra hivatott magyarázóemberek: csúcsos süvegű mágus tartotta kezében a napot és a holdat, erdőkben lakó vadak futkostak oldalain, és furcsa, keleti ruházatú emberek fogtak fegyvert egy hasonlóképpen sosemvolt ellenségre.
Innen a szűkebb hazára gondolt, az ismert haza hajdani végvidékére, ahol egy ősapja templomot emelt, hogy kétszáz év után a hajós e templom védőszentjének napján születhessen, s e templommal szemben, a hegytetőn furcsa alakzat emelkedett, otthonosan furcsa, amelyről egyedül a lelkükkel is látók tudták, hogy ez egy kúp alakú sírhalom, amely a hajdani hazát szerző vezérnek elsőszülött fiát rejti. Ilyenkor néha belehasított a dacos fájdalom a hajós lelkébe, aztán megbékélve gondolt rá: negyvennél is több emberöltő múlt el azóta, hadd nyugodjon a vitéz ott, az Áldomásmezeje felett.
Majd egynapi kemény lovaglásnyira innen, a valamikori ősvárra gondolt, a Várra, amely minden ismert népet rémülettel töltött el, a Várra, amely saját nemzetével is évszázadokon át dacolt, ahonnan belátható volt a sosemvolt nép hazájának jó része, s amelyet még ma is torokszorító élmény, és emberpróbáló erőfeszítés volt felkeresni, hogy ott magányosan üldögélhessen a csonka tornyon, a kihalófélben lévő karvalyok és sólymok féltékeny tekintetétől kísérve.
És akkor még ott voltak a mítoszok várai, melyek csak haldokló népek meséiben ismerhettek önmagukra. Óriások és tündérek várai, világok közötti küzdelmek romos tanúi, hol a romok a mai nap is babonás félelemmel töltötték el az arra merészkedőt, s hol az alig embernagyságú falak emberfölötti hatalommal borzasztottak el minden arra merészkedőt, melyekről csak a nagyon öreg, s a régmúlt árnyaitól nem félő asszonyok meséltek nyiladozó elméjű ükunokáknak, és túlzottan kíváncsi néprajzkutatóknak.

***

Mindeközben a hajós a városba ért, a városba, amelyben évszázadok óta laktak semerre nem hajózó társai, s amely oly kedves kikötő volt szívének, amilyen csak a szabadon választott kikötő lehet. E tényen az sem változtatott, hogy e kikötő sajátja volt, születése óta: hiszen az ember, éppen saját akaratánál fogva, sajátját is választottjaként tekintheti. Errefele ez gyakori választás volt.
Az utcákon a szokásos forgatag fogadta – ő maga egyenesen, nyugodt léptekkel haladt célja felé, és közben jólesően nyugtázta: a helyi férfiak még mindig szemébe néznek az embernek, miközben elhalad mellettük, s a nők, az örök asszonyok néha leplezetlen kíváncsisággal mérték végig, éppen úgy, ahogyan maga is utánuk fordulva gyönyörködött csípőjük mozgásában.
A fogadóba tartott, a hajós külön fogadójába, amely közeledte jelére egyre inkább egy kávéház külsejét öltötte magára, s mihelyt az otthonos utcai teraszhoz ért, a hajós maga is átváltozott. Tarquinius úr volt, az excentrikus és sehovánemtehető kávéháztulajdonos, aki magától értetődő mozdulattal ült le a bejárathoz legközelebbi asztal utcára néző székére, s a bizalmasan köszönő pincérnek csak kezével intett: minden rendben.
A pincér bólintott, rövid, erős kávét főzött Tarquinius úrnak, és citromszeletet tett a kísérő pohár szódába. Összegyűjtötte a napi hírlapokat, és letette elébe: természetesen csak azokat, amelyeket az ő nyelvén írtak. Ennél nagyobb engedményre a főnök soha nem volt hajlandó: és már ez is egyfajta megalkuvás volt, hiszen e lapok az ő nyelvén íródtak ugyan, de ritkán, szinte soha nem az ő nyelvén szóltak hozzá.
Ha jó cikket akarok olvasni – vallotta Tarquinius úr –, úgy magamnak kell írni egyet. Néha megtette, bár rendszerint rangon alulinak tartotta ezt.
Rágyújtott, és tekintetét végighordozta a nyüzsgésnek induló főutcán. Álomittas volt még, s a látvány ilyenkor összemosódott a képzeletében élő valósággal. Nem sietett felébredni: mélyen tüdőre szívta a cigarettát, s kortyolás helyett elmerengett a kávéhab apró tajtékain.
A hírlapokat unottan lapozta át. Kissé hosszabb időt fordított a temetkezési rovatra és a napi viccekre, majd átolvasta az egysoros híreket. Összehajtogatta az újságokat, s mihelyt a kávéval végzett volna, az utcasarkon feltűnt az, akire várt: az életművész kalóz, aki számos viharban és szélcsendes napokon volt társa a hajósnak. És társa volt, néha ellenfele, de mindig állandó kísérője az uralkodónak és a harcosnak is.
Üdvözölték egymást, és ettől a pillanattól fogva már az ébrenlét volt a meghatározó: az utcák hirtelen siető emberekkel és asszonyokkal teltek meg, a színek néhol kifakultak, máshol erőteljesebbek lettek, és Tarquinius úr mellett egy koldusgyerek állott meg, valahonnan a messzi keletről származó barna gyerek, aki fajtája természetességével könyörgött némi aprót.
– Takarodj, mert rálépek a fejedre – mordult rá Tarquinius úr, s a kísérő mozdulattól riadtan iszkoló poronty után nézve újra megbékélten fordult barátja felé.
– Mondd, Hasszán barátom: változott-e tegnap óta a város?
Hasszán, a tapasztalt kalóz először pohárnyi sört rendelt. Ivott belőle, majd fejét ingatva a levegőbe intett:
– Semmi. Mintha a nőknek nagyobb mellük lenne.
Ez helyénvaló észrevétel volt. Számára is feltűnt, hogy egy ideje, talán éppen tegnap óta a város és e nép asszonyainak keble hirtelen kigömbölyödött, megnőtt, és terebélyessé vált, akár megannyi győztes nagyhatalom. A csípők is szélesebbé váltak, békebeli, formás hátsók ringatóztak az új divat csípőnadrágjaiban – mindezek azonban a kellemes és örömteli változások, vagyis a valóság jelei voltak.
– A nappalok mintha melegebbek lennének – folytatta a kalóz –, s a férfiak már nem harcolnak annyit. Legalábbis nem harcolnak ingyen.
Tarquinius úr bólintott. Igen, ez neki is feltűnt már: valami történik ezzel a világgal, s itt, ahol valamikor szerettek a régmúlt virtusaiban hinni, a forró napok beköszöntével átalakult minden, az emberek naphosszat a kávéházak teraszain ültek, kávét, szódavizet és sört ittak, a nőket bámulták, és kivétel nélkül mindenki adott és vásárolt valamit. Mediterrán világ köszöntött ránk, gondolta Tarquinius úr, levantei szellem költözik ilyenkor e puritán és harcos nép fiaiba és lányaiba. Már csak a tenger hiányzik, de így is, az enyhet adó fenyvesek helyett néha mintha képzeletbeli dagály és apály hullámzott volna, s a holdjárás és a légköri frontok éppen úgy megviselték a lakosságot, akár a messzi tengerek földet ritkán látó matrózait.
Vörösruhás, merészen kivágott ruhájú nő haladt el előttük az utcán. Hosszasan nézték, majd elismerő tekintettel fordultak egymás felé.
Nagy baj nem lehet – gondolta Tarquinius úr. Nagy baj nem lehet, amíg a nők szépek, és a férfiak erősek ezen a vidéken. Egyszer majd úgyis újranemzik a történelmet, s addig is, amíg ez sikerül, a próbálkozásban örömet lehet lelni.
– Micsoda segg, barátom… – jegyezte meg őszinte hódolattal a kalóz, és újra szemébe húzta napszemüvegét.
– Azért a bögyeivel sem volt semmi baj – helyeselt Tarquinius úr, és belenézett a kalóz szemeit takaró lencsékbe. A távolodó női sziluett még megvillant a fényvisszaverő felületen. Elmosolyodott. Ezen a helyen a férfiak a legmeglepőbb és leghétköznapibb tárgyakat is fegyverként voltak képesek használni – ennélfogva a napszemüveg sisakrostély volt, amelyet felemelt, vagy leengedett a harcos, ahogyan éppen a szükség, vagy a kedve diktálta. A tekintet szentsége tovább élt a mégannyira megváltozott világban is – és lelkük mélyén mindannyian sejtették, létezett valaha olyan világ, amelyben nem a merész tekintet, hanem a szembenézés hiánya volt a kihívás.

***

A kihívás… Voltak pillanatok – furcsa, mindig csak pillanatok voltak –, amikor a kihívás elsődleges paranccsá, és egyetemes valósággá vált. Ilyenkor éledt fel főnixálmából a harcos, és tette, amire hivatott: harcolt. Legtöbbször a tisztességért. Másszor a hűségért, vagy a szeretettekért, a vélt vagy valós sérelmekért, a pillanat kihívásáért, vagy azért, mert két pohárral több gyomorkeserűt ivott meg.
Ha őszintén és tárgyilagosan gondolkodott, ami e vidéken nem volt szokás: úgy maga is tudta, nem feladata, nem kenyere és nem adottsága a harc. Mindez azonban semmit nem jelentett, hiszen errefele a férfiak nem meggondolásból, és nem megfontoltan harcoltak. Valahonnan belülről feszítette őket a régi virtus, a nemesemberek örökös uralkodási vágya, s a régi harcosnépek gyilkos ösztöne.
Tízszer száz év, vagy ezerszer száz év, akár a hét évig tartó neveltetés, nem elég kiölni egy népben lakozó harcos ösztönöket. Ennek a népnek a fiai emberemlékezet óta katonák voltak, és messze kelettől az északi tengerekig, az olajfák földjétől a havasokig harcolták végig a történelmet: semmiért. Egyszerűen, mert azok voltak, akik: nemességüket vérrel szerezték, más módot nem ismertek rá, s néha, a történelem különösen baljós pillanataiban minden bizonnyal megadták volna magukat, ha tudták volna, hogyan kell. De nem tudták, és soha nem tanulták meg, akkor sem, amikor fejük felett toronymagasan csapott át az Örökkévaló akarata.
Talán ezért volt ez, hogy a székely fiatalok, e hajós által szeretett nép szeretett fiai nagy előszeretettel pusztították egymást: hiszen akinek nincs méltó ellenfele, az maga közül talál harcostársat. Nem oly sok idővel előtte még táncos mulatságok után azt mondogatták a faluban a vénasszonyok: nem is volt jó bál ez, ’sze csak kettőt szúrtak meg.
Ennél a résznél ismét elmosolyodott a hajós, és ez már a harcos mosolya volt. Újabb gyomorkeserűt rendelt, és kritikus szemmel nézett végig az utcai emberáradaton. Békés, munkában edződött emberek, és mosolygós lányok jártak az utcán: a lélek mélyén ugrásra készülő harcos azonban tudta, csupán pillanatok kérdése, amíg ősellenség, vagy ősellenségek sora jelenik meg, legyen az idegen nyelvet beszélő megszálló, aranyláncos keleti horda tagja, vagy barát, aki méltó ellenfele lehet a felhorgadt indulatoknak.
Egyelőre azonban béke volt: béke, ami nem más, mint a harc megtévesztő előjátéka. Bizonyos idő és bizonyos pálinkák után e nép fiai visszautaztak az emberiség kultúrtörténetében, és ilyenkor kristálytisztán érezték: keresd a veszélyt, mielőtt ő maga megkeresne téged.
E veszélyt legtöbbször megtalálta, aki kereste – még az új világ új szabályai szerint is hírhedt volt ez e hely a szúrt és vágott sebekről –, és aki csak egyszer is szemtanúja, esetleg győztes vagy szenvedő alanya volt a mindennapi összecsapásoknak, örökre megtanulta tisztelni a helyi hadviselést.
Errefele a legbanálisabb verekedés sem a győzelemről szólt. Errefele, ha székely legények verekedtek, a cél nem a győzelem volt: a cél a lehető legnagyobb kár tétele volt az ellenfélben. A nemesi párbaj, az első vérig tartó küzdelem itt ismeretlen fogalom volt, hiszen mindenki nemesember volt, születésénél fogva, s az első vért érzékelni nem volt idő a harc hevében. Nem mintha erre figyeltek volna: akit itt leszúrtak, azt nyolcszor, vagy tizennyolcszor szúrták le – fő a biztonság, és senki nem fordított hátat a még mozgó ellenfélnek.
– Ellenfelet mondtam volna? – kortyolt bele poharába a harcos.– Ellenfél nincs nálunk. Csak ellenség van.
Hiszen ez az a nép, amely a népek vándorlása óta keblére fogadott mindenkit, aki a népek országútján érkezett. Ez az a nép, amely faj, nyelv és hagyományok ellenére vállalt uralkodót a harcos erények megtartására. Ez az a nép, amely befogadta a világ páriáit, és lenéző szeretettel, de keblén tartotta meg őket.
Amikor éppen úri kedve úgy tartotta.
És ez az a nép, amely évszázadok múltán is jövevénynek nevezte a közötte lakozó idegent, amely engesztelhetetlenül gyűlölte a hajdani szabadságot hozó, de testidegen megszállót, s amely a keblén melengetett páriát változatlanul páriának, az emberi nem legaljának tekintette.
A dombtetőn álló templom délre kondított. A hajdani győzelem emlékére harangoztak, és a harcos keresztet vetett.
Legyen meg a te akaratod.

Számos embert láttam meghalni. Láttam szép és csúnya halált, láttam felemelőt és megalázót. Egyvalami közös bennük, s amíg az én törvényeim és világom törvényei élnek: az is marad. E halál akarat kérdése. Mindenki azt kapja, amit megérdemel.
Későbbi korok, későbbi olvasóim ezt kegyetlenségnek nevezik. És ha így akarják, és megtehetik – hát megint nincs amit mondanom. Hiszen: az élet akarat kérdése, nem?
Fakupámba kortyolok, s a bor fanyar-fémes íze a vért idézi. Azt a vért, amelyet megízleltem néha, s amely a legnemesebb ital volt: hiszen értem ontották. A párküzdelmeket látom ilyenkor, a szigonyos és hálós harcosokat, a rövid tőrrel küzdő vérteseket, a karddal és pajzzsal dühöngőket… A harcba és a halálba indulókat, s a győzedelmesen megtérőket. A vér íze azonban egyforma: az áldozat és akarat fémes íze.
Tudom, eljön az idő, amikor erre már nem emlékeznek, és amikor a vért nem kóstolja meg az, akiért vérüket ontják az emberek. Ez lesz az idő, amikor minden halál értelmetlenné válik – de nem lesz kevesebb.
Ezt az időt nem élem meg, mert nem akarom megélni. Íme, késemet végighúzom alkaromon, s véremet e kőre csepegtetem.
Lesz majd ember, aki e követ megtalálja, s szeretettel gondol mindarra, aki meghalt saját akaratából.

Félelmetes hit élt ezekben az emberekben. Kimondatlan, és kimondhatatlan hit, s ha egyáltalán lett volna számukra megválaszolatlan kérdés, talán az lett volna: miben hisznek?
Az ősanyában hittek. A Szűzanyában, a rég elveszett ázsiai bölcső fölött ringó emlőkben, az anyai gondviselésben, amiért a mai napig az mondották tüsszentéskor egymásnak az öregek: Mária segíts.
A sorsban hittek, a végzetben, amely megőrizte és megtartotta őket rejtélyes módon, rokontalanul és gőgösen, a jövő minden ígérete nélkül.
Egymásban hittek, a családban, a rokonokban és a barátokban: leginkább az utóbbiakban, mert régi bölcsesség-számba ment a mondás: a barátokat az ember megválogatja, a rokonokat odab...ák mellé.
Önmagukban hittek, mert tudták: segíts magadon… és tudták, hogy akinek az Isten hivatalt ád… és tudták, hogy a kutya is a dombra szarik, és tudtak még vagy ötezer ilyen bölcsességet, amelyet más népek is ismertek, de itt nap mint nap megélték ezeket.
Hittek a történelemben. Hitték, hogy nem lehet ok és hivatás nélkül élni ezer éveket. Hitték, hogy nem volt véletlen a turulmadár, a sávos zászló, a királyokkal kötött, és folytonosan megszegett egyezségek. Hittek abban, hogy mindennek célja van, s e cél nem lehet más, mint e nép egyetemes és kiválasztott boldogulása.
Hittek a jelképekben. A Napban, a Holdban, a fenyőkben. A fába faragott nyolcágú csillagokban. Az álmokban és a hullócsillagokban, a Tejútban és az egymásba folyó ágak motívumaiban.
Hittek az erényekben. A barátságban, a hűségben, a szeretetben. A szerénységben és az igazmondásban. Hittek minden olyanban, ami könnyebbé és emberhez méltóbbá tette a hétköznapi életet.
E hit belső hit volt, ami nem mindig került alkalmazásra. Hiszen végső soron gyanakvó nép volt ez, amely különbséget tett a helyes tudás, és a helyes élet között. Más nép fiai ezt meg sem értették volna.


Ne azt tedd, amit én teszek. Tedd azt, amit én mondok.

Én drága népem.
Példamutatás nélkül élhetek. Számukra fölösleges a személyes élet – egyszerűen a személyes élet maga furcsa és érthetetlen, tehát nem méltó hosszas következtetések levonására.
Azt mondják: túl rövid arra, hogy egészen komolyan vegyük.
Ahhoz is túl rövid, hogy ne vegyük egészen komolyan.
Mindez azonban egyéni belátás kérdése.
Fogas kérdés ez, különösen olyankor, amikor a kupában vöröslő bor színessé teszi a világot, s a női keblek kívánatosak. Olyankor se könnyebb, amikor se bor, se kebel.
Úgy tekintünk hát mindent, amilyennek látni véljük. A valóság mindenképp mögötte lakozik: de elég ezt tudni. Az ember – micsoda ajándék ez! – nemcsak tudatból áll. Hús, vér és kívánság. Ösztönök, hajlamok, és az örökösen felmentő gondolkodás. Mindez mindenkinek része. A tudás… elég ha van, és elég ha elismerjük létezését.
A fontos nem az, amit cselekszem, fontos az, hogy tudom-e mit cselekszem?
Hát ezért vagyok az, aki vagyok.


Ezt a népet… Nincs az az uralkodó, és nincs az a bölcs, aki képes lenne elviselni őket…
Alig volt ember errefele, aki ne akarta volna megmenteni nemzetét. És alig volt ember, aki elviselte volna, hogy ne ő legyen a megmentő.
Talán ezért szorult megmentésre ezredév óta. Ott éltek, sajátos módon, egymás és a világ ellen harcolva, egymás és a világ segítségében bízva.
Hozzászoktak a vesztett csatákhoz – gondolta a hajós – hozzászoktak ahhoz, hogy a világ rendje nem a győzelemről szól, de hitük töretlen abban, hogy a harcot akkor is meg kell harcolni. Mert a vesztett harc is harc, és akit harcra terveztek, annak más választása nincs.
Volt idő, amikor ezek a székelyek kucsmásan, mokány lovaikkal vonultak vesztett csatákba. Volt idő, amikor égbekiáltó hegycsúcsok uralmát veszítették el. Volt idő, amikor idegen nemzetekért ontották vérüket, és volt idő, amikor saját portájuk mögött ejtették ki kezükből a fegyvert.
Ezek az idők mind együtt éltek lelkükben. Furcsa lélek volt ez, amely tudta, hogy az örökös veszteségnek célja van: s a vert sereg örökösen abból nyert erőt, hogy képes volt szembeszállni a biztos pusztulással.
Századok teltek el. A hajdani harcosok csipkerózsika-álomba merültek. Birodalmak és világrendek vonultak át felettük: mindeközben ők szántottak és vetettek és másra hagyták az áldozatot.
Nem volt vezér. Katonanép volt, aki nem tehetett róla: kellett a parancs, a vezető, aki diadalra vagy pusztulásba viszi népét, de kiadja a parancsot. Nem kérést, nem a közösség pillanatnyi akaratát: hanem a parancsot, amelynek végrehajtására születtek. Valamikor minden tízesnek, századnak, alvégnek, felvégnek, falunak és községnek bírója volt – aki bírta őket – és parancsolója. Mára ez már csak az álmokban maradt. Más kérdés, hogy ez a nép az álmokban élt.
Úgy vesztett el háborúkat és hazát, amit csak a személyes történelem őrzött meg. Hogy Csíkszentmiklóson tíz Erőss halt meg két világháborúban? Ugyan már… tartsák ezt számon náluk gyengébb népek, akik félnek a véráldozattól…
És ha a múlt héten leszúrta az egyik Erőss-gyereket a felszegi Antal? Nemzedékekre tartó ellenségeskedés és vérbosszú forrása volt ez – mert így diktálta a tisztesség és a harcosvirtus.
A hajdani Athén lehetett ilyen – gondolta a hajós. Amikor a kiválóakat száműzte a közösség. Amikor a kiválóak mégis kezükbe vették a közösség sorsát.
Történelem alatt élt ez a nép. Ahogyan a tudat él a tudat alatt. Észrevétlen, de meghatározóan.

Évente kiválasztok tizenkét embert. A tizenkét városállam képviselőjét, hogy életre és halálra harcoljanak egymás ellen.
Tizenkét egészséges férfi. Mindössze ennyi, ami számít. Nem a legerősebbek, nem a legtapasztaltabbak. Tisztségem megengedi, én válasszam ki őket, a magam bölcsessége szerint.
Vannak közöttük atléták. Vannak ravaszok, vannak gyává. Vannak okosak, és vannak elkötelezettek. Vannak gyengék és halálraítéltek, mielőtt megkezdődne a harc. Mindezt én döntöm el.
A harc tétje egyszerű: aki megnyeri, annak városa uralkodni fog a többiek felett – egy évig. Amíg az újabb harc következik. Mindenki mindenki ellen harcol, és mindenki ugyanazért.
Kegyetlen és szép megoldása a vezetésnek. Vagy szép és kegyetlen. Kit érdekel? Egyvalaki győzni fog, és magáévá teszi az előző évi győztes városának kiválasztott szűzét.
Mert nincs különbség harc, győzelem és ösztönök között. Aki nyer – mindent nyer. Talán ezért veszünk el egyszer – de akkor megérdemeljük a vereséget.


Talán órája is van annak, hogy elütötte a harang a delet – gondolta a hajós. Ebben az időben minden bizonnyal Nándorfehérvárnál is megéheztek a hősök, és a vezérnek ilyenkor füstölt, szárított sonkát hoztak savanyú káposztával: amit ilyenkor hozni lehet.
– Sonkás tojásrántottát kérek, káposztával – tett engedményt a hajós ötszázegynéhány év után. Mert szerette, amit kért, és mert tudta, ezt minden bizonnyal hozni fogja a történelemhez nem értő pincér is. És mert az volt, aki: és azt ette, amit errefele szokás.
Márpedig errefele makacsul tartotta magát a mondás: az ember legfinomabb barátja a disznó. És valóban: a disznót ette errefele minden hajós és minden harcos, sonkaként, sültként, kolbászként, véresként, májasként és kocsonyaként – töpörtyű, zsír, oldalas és fejhús egyaránt kedves volt szívüknek. Néha, egy füstölt oldalas és egy fej vereshagyma között felnevetett a hajós: ez lenne vándornép!? Mert lehet marhákat, lovakat, jakokat és tevéket terelni földrészeken keresztül – de disznót!? Ahogyan kapukat állítani sem lehet. Vagy hagymát, vagy paprikát termeszteni…
Á, mindegy – gondolta, és nagyot falt a savanyú káposztából. Abból, amit ezredév előtt a rómaiak is szerettek, de ők úgy gondolták: attól lesz ízes, ha rabszolgák rázogatják egész nap. A hajós fajtája tudta: csupán idő kell hozzá. Esetleg kapor és cékla. Már ahol megterem.
Aztán arra is gondolt: egy nép tudata, akár a férfiaké, a gyomorban is rejlik. A káposztalevesre gondolt: az egyetemes gyógyszerre, amelytől magára eszmélt a haldokló is. Ha nem, akkor nem volt értelme tovább kísérletezni. Az igazi káposztalevest a disznóvágások hajnalán készítették, és benne volt, apró húsgombócok formájában e nemes, ám megvetett állat életereje, az ősz óta hordókban álló káposzta zamata, a gyilkolást előkészítő szilvapálinka utóíze a szájakban, és a jól végzett munka öröme elegyedett a pirospozsgás asszonyok fáradt mosolyával. Istenek eledele volt, amely után a férfiak újra férfiaknak érezték magukat, s fogyasztása után ildomos volt némi szünetet hagyni a disznóvágó házaknál: mert ilyenkor fellángolt a vér és az életerő, amely rendszerint koraőszi gyermekáldásban látott napvilágot…
Ahonnan merítenek, onnan venni is kell… Ősi szokás volt erre a hathetes kanmalacot kiherélni, és ugyancsak ősi szokás volt, hogy a friss malacherét csupán a háziasszony és a kényes műveletet végrehajtó mester ette meg – a ház ura ilyenkor kedélyesen, de háborgó lélekkel nézte végig a lakomát, hiszen tudta, hogy van abban valami tisztátalan, amikor a férfiasság elvevője fehérnépekkel költi el az életerőt, de azt is tudta, olyan rendelés parancsa ez, amelynek eleget kell tenni az örök békesség kedvéért.
Megvolt ennek a maga fordítottja is: a velőscsont, amelyet csupán sátoros ünnepekkor evett a székely ember (vagy ha úri kedve úgy tartotta), és amelyről mindenki tudta, ha legalább egy órát nem fő lobogó vízben, úgy alkalmatlan férfiúi fogyasztásra. Ezen velőt vereshagyma, só és bors társaságában a férfiemberek osztályrésze volt megenni, amelyből mindazonáltal illett ízlelésre átengedni egynéhány falatot a helyi asszonyállatnak. A velőscsont levéből aztán köztudomásúlag legendás marhalábszárcsont-levest főzött az asszony, néminemű fűszerszámok hozzáadása mellett, mely leves a későbbiekben hosszas dicsekvések tárgya lehetett, s mely nem utolsósorban újfent hozzájárult a házasélet feltámasztásához.
Marhahúslevest és velőscsontot nemigen evett legényember itt.
Voltak persze hétköznapi ételek is, amelyek egyszerűségüknél fogva ejtették rabul az ízlelőbimbókat. Ilyen volt a „dombraszökő”, a túrós pityókaleves, ami akkor volt igazi, ha friss krumpliból, „szűzpityókából” főtt, és erős juhtúróra öntötték rá a tányérba: ettől ugyan hegyet nem mászott a férfiember, csekély tápértéke miatt, de a dombot bármikor „megszökte”.
És ha már túróról van szó: minden valamit is magára adó székely ember számára a túró: juhtúró volt, ami annál is furcsább, mivel ezen bamba, ám jótékony négylábúakat mélységes megvetésben részesítették. Az igazi túró fadézsában érlelődött, oldalát megütötte a nemespenész, és szagától – nem illatától, ennek szaga volt!!! – könnybelábadt az ember szeme. Csípős túró – mondták az emberek, és utána szomjasan ittak a habzó sörből.
A túró azonban igazi étek a szalonna kíséretében volt. A szalonna volt az, amit e sosemvolt nép tökélyre fejlesztett, amely jelképes étellé vált, s amelyet minden szé


.: tartalomjegyzék