Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Szeptember
Cseke Péter

Tell Vilmos bizonyára nem importalmát lőtt le a fia fejéről

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület és a Kolozsvár Társaság 2013. május 11-én emlékezett meg dr. Nagy Miklós (1913–1987) agrárközgazdász és -történész, mezőgazdasági író és szakfordító, agrárpublicista és szakszerkesztő centenáriumi évfordulójáról. Csávossy György, Dávid Gyula, Cseke Péter, Farkas Zoltán, Újvári Mária és mások előadása után többen megfogalmazták: mielőbb fel kellene mérni és be kellene mutatni a neves agrárszakember gazdag örökségét. Ezt követően az EME vezetősége Újvári Mária főkönyvtárosra bízta az életmű-bibliográfia elkészítését, Cseke Péterre pedig az önálló kutatásokon alapuló kötet megszerkesztését. A szövegben lévő utalások erre a nyomdakész munkára vonatkoznak. 

 

Valahányszor eszembe jut a címmé emelt mondat, mindig dr. Nagy Miklóst hozza elémbe. Öt évig dolgoztunk egy szerkesztőségben, de volta­képpen ebből a – szellemi teremtőerő működésére valló – gondolatvillanásból ismertem meg őt, jóval azelőtt, hogy személyes találkozásunkra sor került volna.

Erre a mondatra egyébként azok is felkapták a fejüket, akik a hatvanas évek végéig nem sokat hallhattak Svájc korszerű mezőgazdaságáról, sem pedig Tell Vilmos históriájáról. Az igazsághoz persze hozzátartozik az is, hogy volt, akit bosszantott a szerző stílusának „irodalmias” jellege. Többnyire azokat, akiknek nem volt véleményük sem a világról, sem a mezőgazdaságról, mégis naponként nyilatkoztak róla. Nagy Miklós pedig úgy próbált szólni választott és egy életen át hűséggel vállalt szakmájáról, ahogy az megérdemli – a létkérdéseket megillető hangnemben. Szenvedéllyel, az értetlenséggel szemben iróniával, s mindig azzal az igénnyel, hogy másokat meggondolkoztasson; hogy a jobb sorsra érdemes szakma ügyében minél több embert csatasorba állítson.

Ma is rejtély számunkra, hogy miként tudta szóra – és esetenként írásra – bírni azokat a többre képes gazdamérnököket, akikben a hivatalnoki szemlélet jórészt már elfásította a hivatásérzetet. Gyakorta hívták falusi iskolákba, próbálja meggondolkoztatni a pályaválasztás előtt álló ifjakat. Azokat, akiket a családban eleve úgy neveltek – történelmünk során minden bizonnyal első ízben –, hogy bármilyen pályát válasszanak, csak a föld mellett ne maradjanak. Ekkor már a Pillantás a világ mezőgazdaságára (Bukarest, 1975) című könyvének széles körű visszhangja, az előzmények alapján teljesen váratlan közönségsikere is segítségére volt a szemléletváltoztatásban. A mezőgazdaság olyan területe a kultúrának – érvelt igaza és a felismert távlat tudatában reménnyel is biztató jövendő idetalálásáért –, amelyik a legközvetlenebb kapcsolatban áll az élettel, és amelynek birtoklása létszükséglet, mert csak ez biztosíthatja mindennapi kenyerünket. Ennek a kultúrának az értéke akkor sem csökken – Nagy Miklós egész életműve ezt bizonyítja –, ha vannak bizonyos korszakok, amikor nem tulajdonítanak neki létfontosságának megfelelő jelentőséget.

 

*

A hetvenes években nem egy alkalommal abban a szerencsében volt részem, hogy az erdélyi mezőgazdasági szakírás nagy triászát elkísérhettem falujárásaira. Megtörtént, hogy – Veress István elfoglaltsága okán – csak Nagy Miklós és Pap István vállalkozott az útra, s ilyenkor a Falusi Könyvhónap ren­dezvényeinek a szervezői engem kértek meg: elöljáróban szóljak „két szót” róluk a hallgatóságnak. Amennyire tőlem tellett, igyekeztem is eleget tenni a kívánalomnak, de most már bevallhatom: többnyire azért mentem szívesen velük (olykor mínusz 30 °C-os hidegben is, például Hargita megyébe), hogy őket jobban megismerhessem.

Mert mi történt rendszerint? Bevezető szavaim után felállt Nagy Miklós, és olyan eszmefuttatást tartott a világ mezőgazdaságának időszerű kérdéseiről, hogy a jelenlevőkben nem maradt kétely: ha ennyire ismeri a tőlünk oly távol eső országok mezőgazdálkodását is, mi mindent tudhat a mienkről! Pap István közben alig néhány kulcsszót jegyzett fel a noteszomból kitépett papírlapra, s amint sort került rá, máris igyekezett „cáfolni” mindazt, amivel – a hazai viszonyok ismeretében – Nagy Miklós gondolatmenetéből nem értett egyet. Amiként ennek a fordítottja is megtörtént nemegyszer. Persze a hallgatóság egykettőre felismerte: az egész szellemi „tűzijáték” azért zajlik, hogy őket meggondolkoztassa, önálló vélemény kialakítására késztesse. Az utóhatás sosem maradt el: ha kezdetben bátortalanul is szállingóztak, később annál magabiztosabban záporoztak a kérdések; úgyhogy sok esetben az volt az érzésünk, hogy csak abbahagyni lehet az eszmecserét, a párbeszédet – befejezni nem. Számomra mindig élmények voltak ezek a találkozók, a felszabadult szellem ritka szép ünnepei. Újból és újból meggyőződhettem arról, hogy egészséges vitaszellem, információ- és gondolat­áramlás nélkül, a nagyvilágra kitekintő szemlélet és a hazai tapasz­talatok általánosítása, szembesítése nélkül a haladás a mezőgazdasági termelésben is elképzelhetetlen.

Nagy volt az örömöm hát hetvenedik születésnapján, amikor a Korunk szerkesztősége arra kért: egy rövid előadásban vázoljam, mit tartok modellértékűnek Nagy Miklós életpályájában és munkásságában. Lévén, hogy az 1983. június 3-án megtartott Korunk-délelőttöt a neves agrárszakíró pályája önkörén túlmutató jelentőségének a felmérésére szentelték. Ezúttal viszont arra kényszerültem, hogy nyomatékosan megkérjem a szerzőt, nehogy aztán a róla szóló Pap István előadásának a „szétszedésébe” kezdjen.

A hallgatóság nagy derültsége közepette igent intett ugyan, de önmagát megtagadni akkor sem tudta.

Szorosan idetartozónak és ugyancsak jellemzőnek érzem azt is, ami egy hónappal az említett életműfelmérő rendezvény előtt történt. Május elsejére egy eléggé rendhagyó ünnepségre voltam hivatalos: a homoródmenti hetvenévesek találkozójára. Az ötlet a szentpéteri Csomor Áron bácsitól származott – ő is vállalta érte jórészt az anyagi áldozatot –, hogy erre a napra nemcsak a két Homoród völgyéből, hanem Erdővidékről, a Nyikó, a Nyárád és a Küküllők vidékéről is meghívja mindazokat a kortársait, sorstársait, barátait, akik 1913-ban születtek. Az egybegyűltekhez szólván beszédembe iktattam Nagy Miklós egyik gondolatát is, miszerint nem árt már fiatal korban gondolni az idősebbek bölcsességére. S mert a továbbiakban azt is kifejtettem, hogy személy szerint mit köszönhetek ennek az intelemnek, az utóhatás sem maradt el: izgalmasabbnál izgalmasabb élettörténetekkel, különös sorsokkal ismerkedhettem meg, amelyek valamiképpen mind összefüggenek a dr. Nagy Miklóséval. Mondanom sem kell: nem pusztán a nemzedéki összetartozás és a mindannyiuk életére kiható sorsélmények okán, hanem az erdélyi gazdálkodás 20. századi törté­netében bekövetkezett események, történelmi fordulatok (cezurák) révén.

Ha már szóba hoztam a Nagy Miklós nevét – kérleltek a körü­löttem ülők –, beszéljek róla bővebben. Hol született? Hol járt iskolába, egyetemre? Mert az meglátszik az írásain, hogy nemcsak a mi tájainkon folyó gazdálkodást ismeri alaposan, de az is kitűnik soraiból, hogy külföldet járt, világot látott ember. Igaz-e, hogy pályája kezdetén a dán mezőgazdaságot tanulmányozta? S hogy létezik, hogy városi születésű létére éppen ezt a pályát választotta élethivatásul? Vajon milyen felismerések késztették erre? Kiktől kapott tanácsot, kik indították erre a pályára? S hogyan tett szert akkora tapasztalati tudásra, hogy nemcsak a könyveiben, de még a kisebb lélegzetvételű cikkeiben is mindig meg tudja gondolkoztatni az embereket? A legegyszerűbb földművest éppúgy, mint a mezőgazdasági főiskolát végzett szakembert.

Mintha személyes ismerősükről lett volna szó, úgy sorjáztatták a kérdéseket. Volt, amire tudtam válaszolni, sok mindenre nem. Ám megígértem, hogy születésnapi jókívánságaikkal együtt továbbítom kérésüket: írja meg pályája emlékezetét a falusiak hetilapjában. S esetleg még egy olyan kiadványt is tehetne az asztalunkra, amit nagyon-nagyon várunk már tőle: a világ mezőgazdaságára kitekintő könyvei után írja meg azok erdélyi társát, azt, amelyikben személyes sorsának alakulását az erdélyi gazdálkodás történetébe ágyazottan mesélné el. 

Hogy Nagy Miklós mennyire megtisztelőnek érezte földműves sorstársainak kérését, álljon itt válaszából egy részlet. Nem csupán a homoródmentieknek küldte.

„Életem alakulásában – írta 1983 májusának utolsó hetében – fontos szerepe volt az erdélyi értelmiségiek­kel szemben szinte társadalmi elvárásként felfogható többnyelvűségnek, ami nemcsak a szélesebb körű szakirodalmi tájékozódást tette lehetővé, de a fordítói tevékenység révén sok életszakaszban a létfenntartás gondjait is segített enyhíteni. Szüleim konok akarással lehetővé tették, hogy – cseregyerekként szász családoknál időzve – kisdiákként megtanuljak németül; gimnáziumi éveim alatt az ott vendégtanárként tanító, flamand nemzetiségű francia nyelv- és irodalomtanárom úgy megszerettette tantárgyát, hogy érettségi után az adódó – igaz, nagyon szűkös – lehetőségeket megragadva igyekeztem gyarapítani érzelmi indítottságú alapokon nyugvó nyelvismeretemet; a román nyelv elsajátításához pedig mindenekelőtt a Tordán, szülővárosomban végzett gimnázium segített, ahol a húszas években nem volt magyar nyelvű középiskolai oktatás, anyagiak híján pedig szüleim nem küldhettek más városba anyanyelvemen tanulni.

Ez az adottság és a sokévi tanügyi tevékenységem nyitották meg az utat ahhoz, hogy – más könyvkiadók mellett – a Tankönyvkiadónak is állandó munkatársává válhattam, s fordítóként, szakellenőrzőként, szöveg-összehasonlítóként a kiadónál megjelent magyar nyelvű mezőgazdasági tankönyvek nagy részének szerkesztésében valamilyen minőségben bábáskodhattam, igyekezvén nemcsak a nyelvrontó tükörfordításokat kigyomlálni, de a könyvek nyelvezetét is az életkori követelményekhez és a gondolkodásbeli sajátosságokhoz idomítani.

A szakmai egyoldalúság, a beszűkülés, a szűk látókör ellen már a családi ház légköre beoltott. Szüleim megjelenésük sorrendjében megszerezték Ady minden kötetét, s előfizetői voltak az Erdélyi Szépmíves Céh kiadványainak. És talán a pályaválasztásomat is befolyásolta az, hogy Kós Károly – aki apámnak osztálytársa volt a kolozsvári Református Kollégiumban – harmincéves érettségi találkozójukon azzal biztatott a komoly szakmai felkészülésre, hogy nagy szükség van jól képzett agrárdiplomásokra. Akkor még nagyon kevés volt a magyar hallgató az itteni mezőgazdasági főiskolákon, hiszen az első világháborút követő években azoknak a pályája, akik a háború alatt kezdték el tanulmányaikat, derékba tört, az utánuk következő évjáratokba tartozó fiatalok pedig inkább a külföldi főiskolák felé tájékozódtak. Így mi, azok a kevesek, akik itthon tanultunk, bizonyos vonatkozásokban előnyös helyzetbe is kerültünk, s mert kevés lévén a főiskolai kurzus, tankönyv, főleg magyar szakkönyvekből készültünk a vizsgákra, s így – akarva, nem akarva – egyidejűleg két nyelven sajátítottuk el a szakkifejezéseket. Persze ehhez egy kis többletakarás és munka kellett, amire ma is nagy szükség volna, hogy a fiatalabb pályatársak ne azzal térjenek ki a szakírói feladatok elől, hogy nem ismerik eléggé anyanyelvük szakszókincsét.” (Nem elég csupán szakmailag helytállni. In Falvak Dolgozó Népe, 1983. 20. sz.)

 

*

Hetvenöt évesen bekövetkezett halála mélyen megrendített. Ennek adtunk hangot Csávossy Györggyel a Házsongárdi temetőben 1988 májusának első napján. Mindkettőnk mondandójában az rejlett, hogy Miklós bátyánk távozásával újabb „egyszemélyes intézményt” veszítettünk. Aki nyugdíjasként talán még többet dolgozott, mint korábban. Hogy apadjanak azok a gondok, amelyek szakmai felmenői és nemzedéktársai távozásával egyre csak növekedtek. Nemcsak a saját pászmáján sorjáztak a keze alól kikerülő könyvek és tanulmányok, de rá várt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon mezőgazdasági szócikkeinek megírása, a Kriterion Kiskalauz szerző-utánpótlásának biztosítása, miközben haláláig gyűjtötte az általa tervezett Mezőgazdasági Lexikon anyagát. Mint afféle nobile officiumot, megörököltem mind a RMIL-nél, mind a KKK-nál betöltött munkakörét. Akkoriban letiltott szerző voltam, de a falusiak hetilapjánál megmaradhattam. Igaz, csak azzal a feltétellel, hogy a továbbiakban méhészeti, kertészeti, szőlészeti, borászati, baromfitenyésztési stb. kéziratokkal foglalkozom. Elvégre az „agrikultúra is kultúra” – hogy a magyar sajtóért felelős hírhedt Központi Bizottsági szellemgyilkost idézzem. Aki bizonyára ma sem érti – ha ugyan még köztünk van –, hogy éppen ezzel a büntetésnek szánt intézkedésével tett jót nekem. Hiszen – „neki köszönhetően” – a legnehezebb Ceauşescu-években is értelmes munkát végezhettem.

Egy szép napon felhívott Létay Lajos, az Utunk főszerkesztője, és riportsorozatot kért. „De, Lajos bácsi… Hiszen tudod…” Tudta, persze, hiszen tagja volt az RKP Központi Bizottságának. Nem gondolom, hogy feltétlenül rajtam akart segíteni, inkább a mind szorongatottabb helyzetbe kerülő Utunkon, amelyiktől ugyanaz a „sajtófelelős” erőteljesen megkövetelte az irodalom „valóságtükrözését”. Így született meg a Mesterségem címere és Kortársaink portrésorozatom, ebből pedig 1991-ben – az eredendően Nagy Miklós munkásságára utaló – Könyv és kenyér című kötetem. Egy olyan korszakban, amikor nem lehetett leírni a magyar helységneveket. A Dacia Kiadónál megjelent kötetem szerkesztőjének, Kerekes Györgynek az volt a véleménye: ha visszaírnám a metaforikusan megjelenített helyszínek magyar elnevezését, azzal tönkretenném a szövegek architektúráját. Úgy tűnik, ez az eset is igazolja Goethét, aki szerint a cenzúra a legjobb stiliszta. Ennek ellenére örülnék, ha a továbbiakat illetően nem kellene igazat adnunk neki.

 

*

 

Mindeközben igyekeztem felmérni az 1919 utáni romániai magyar agrárszakírás helyzetét – eredménye olvasható a budapesti Agrártörténeti Szemle 1991-es évfolyamában –, ugyanakkor az íráshoz kedvet érző fiatalokat igyekeztem munkába állítani a Falvak [Dolgozó] Népénél. Kelemen Hunor, Makkay József, Bagosi József, Bíró A. Attila első írásai ezeknek a szombat-vasárnapi kézirat-megbeszéléseknek és -átszerkesztéseknek köszönhetően jelentek meg a hetilapban, Bagosi József sorozata, a Kertbarátok könyve pedig a KKK-ban; az időben készült dr. Wilhelm Sándor székelyhídi ichtiológus 1990-ben megjelent munkája (Mint hal a vízben) és Bíró A. Attila Lovaskönyve is. Ez utóbbiból már nem lett ugyan kötet, de a kolozsvári nyomdászfiú elméleti és módszertani tájékozódása megalapozta Békás-telepi vállalkozását, az Incitato lovasiskola beindítását. 

Természetesen nem feledkeztem meg Nagy Miklósról sem. Elsősorban a Korunkban és A Hétben megjelent esszéinek/tanulmányainak a csokorba gyűjtésére gondoltam, de számoltam a hagyatékban maradt gépiratokkal is. KKK-dossziém tanúsága szerint 1988 karácsonyán ezeket az írásokat soroltam a Mezőgazdaság az ezredvégen címmel (Kitekintés és önvizsgálat alcímmel) tervezett kötetbe: Gyümölcs- és szőlőtermesztésünk az idő sodrában. 10 flekk; A szaked és a dzsihád (Afrika mezőgazdasága). 6,5 fl.; Mezőgazdasági újdonságok. 5 fl.; Érdekességek a világ mezőgazdaságában. 6,5 fl.; Útban az emberré válás második lépcsőfoka felé. 6,5 fl.; A nyájszellem megteremtője, a juh. 9 fl.; Életünk első tápláléka: a tej. 8,5 fl.; A tyúk és a tojás. Baromfi- és tojástermelés itthon és a nagyvilágban. 8,5 fl.; Banán, bor és bors a világpiacon. 5 fl.; Őfelségéék, a fehérjék. 9 fl.; Éhínség. 4,5 fl.; Kitekintés és önvizsgálat. 8,5 fl. Azon már meg sem lepődtem, hogy a kiadói főhatóság „érzékenyen” viszonyult mind a kitekintéshez, mind az önvizsgálathoz.

Akkor még nem tudtam, hogy a nyolcvanas évek elején elkészült egy testesebb, 105 lap terjedelmű tanulmánnyal (Románia modern kori agrárfejlődése [1918–1980]), amit – feljegyzései szerint – Az európai országok modern kori agrárfejlődése (1918–1980) című gyűjteményes kötetbe szánt. Nincs tudomásom arról, hogy ez a munka napvilágot látott volna. Azt viszont nemcsak az Agrártörténeti Szemle 1991-es évfolyama tartja számon, hanem egy frissen megjelent 2015-ös kötet is (Tibori Szabó Zoltán – Újvári Mária: A kolozsvári Minerva története és bibliográfiája [1920–1948]), hogy az EMGE centenáriumán közreadta a Szarvasmarha- és bivalytenyésztés Erdélyben című, kötet-terjedelmű munkáját. A Sapientia EMTE által mostanság beindított gazdamérnök-képzés hallgatói bizonyára hasznát vennék ezeknek a szintéziseknek.  
 

*

 

Hátrahagyott kéziratait forgatva egyszer csak erre kérdéssorra bukkantam:

„Ki vállalkozik a mai agrármérnökök közül olyan feladatokra, mint az agrárreform monográfiájának megírása? Én megírtam – lebonyolítása közben, de nem lezárva (Venczel összegezte az 1921 évit). Megírtam Illyefalva szociográfiáját, hogy egy kritikus gazdaságtörténeti helyzetet rögzítsek [1947-ben], de ma ki vállalja ezt?  Ernst Wagner a Siebenbürgisches Archívban (Köln, Wien, 1979, Böhlan Verlag) megírhatta – az országtól távol – a Szász Gazdasági Egylet történetét, de ki írja meg az EGÉ-ét, ha mi kihalunk? Ez még az én feladatom, de ha a Bartókokról szóló – szinte kész kötet – nem láthat nyomdafestéket, akkor miként lehet könyv az EGE történetéből? És ki írja meg a CASBI-t – a háború utáni gazdaságtörténet egyik legérdekesebb jelenségét. Én megírtam Erdély szarvasmarha-tenyésztésének kb. száz évét, de a többivel mi lesz? Ki, és mikor írja meg annak az erdélyi lótenyésztésnek a történetét, amelyik már a 16–17. században több neves ménessel dicsekedhetett, mint az akkori egész ország többi területe? Vagy – a közelmúltból – a Csíki Magánjavak és a Székelyföldi Közbirtokosságok történetét. Ki fogja összeszedni a két háború közötti erdélyi mezőgazdasági szakirodalom bibliográfiáját? Hát az életrajzi adatokat? Miért maradt reám a RMIL-nek ez a munkája? A hivatásos történészek mellett egész sor agrárszakemberre lenne szükségünk, akik az agrártörténet felé forduljanak. Hogy ilyenek gyakorlatilag nincsenek, s abból a ma országunkban tevékenykedő – megközelítően – ezer magyar anyanyelvű agrárdiplomásból alig akad, aki a termeléstechnika mindennapos problémáin túl nézne, azt nem nekik róhatjuk fel elsősorban, hanem mezőgazdasági felsőoktatási rendszerünknek és annak a szemléletnek, amely csak pillanatnyi eredmények elérését várja el az agrárdiplomásoktól.”

E kötet szerkesztése során jöttem rá, hogy hetvenedik születésnapján Nagy Miklós voltaképpen ezekből a gondokból/gondolatokból bontotta ki a Korunk szerkesztőségében elhangzott eszmefuttatását. Amit most azért adhatunk közre, mert a magyarországi Parádsasváradon élő kisebbik fia – aki apja nevét örökölte – megtalálta a beszéd többször átjavított előfogalmazványát. (A véglegesített szöveg akkoriban „természetesen” nem jelenhetett meg a Korunkban. Amiként a Pap István portrévázlata és „háttérrajza” is csak 1991-ben.)

Közös kiszállásaink, falujárásaink alkalmával többször szóba kerültek azok a kérdések, amelyek feljegyzéseiben rám köszöntek. Az 1921-es és az 1945-ös földreformmal kapcsolatosak is. Kisgyermekként ugyanis nemegyszer hallottam az igényjogosult kifejezést. (Harmadik felső szomszédunk, Béres Feri bácsi ezt mindig úgy „adta elő”, hogy a mi családunk is az „igenjogosultak” közé tartozott.) E kötet szerkesztése rendjén világosodott meg bennem a fogalom jelentése: az 1921. évi agrárreform során Erdélyben 1 663 809 hektárt sajátítottak ki, amiből az igényjogosultak csak 451 653 hektárt „jussoltak”. A demokratikusnak nevezett Groza-kormány nem korrigálta az 1921-es anomáliákat, ellenkezőleg – miként Nagy Miklós számvetéséből kiderül –: újabb aránytalanságokat vezetett be az erdélyi magyarság hátrányára. Ennek következményei már kezdettől előre láthatóak voltak.

Szabédi László 1945 és 1947 között a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója és a Népi Egység főszerkesztője volt. Jordáky Lajosnak – 1946. május 17-én – írt levelében megdöbbenve teszi szóvá, hogy például a színmagyar falvakban a magyar kommunisták azok, akik „a törvényen túlmenően hajtják végre a földreformot, keserítik el a gazdákat, és fordítják szembe a tehetetlen Magyar Népi Szövetséggel […]. Nagyon jól tudom én, hogy a földreform a románság demokratizálásában nagy lépést jelentett vagy jelenthet. Ámde: nemzetiség és nemzeti territórium egymással szorosan összefüggő dolgok. Nemzeti territórium nélkül nincs nemzeti lét. A földreformot mégis a nemzetiségi szempontok teljes figyelembe vétele nélkül oldották meg, tisztán az igénylők szempontjait véve figyelembe […]. Ez pedig azt jelenti, hogy – mivel a románság nagyobb arányszámban helyezkedik el az agrár-foglalkozásban, mint az iparosabb magyarság – az agrárreform során, még ha igazságosan is hajtották volna végre, az erdélyi magyar territórium újabb csonkulást szenvedett. Ha ez folyvást így halad tovább is – a folyamat nem új! – néhány nemzedék múlva nem is lesz itt magyar nemzeti territórium, ami azt jelenti, hogy a magyarság virtuálisan megszűnik nemzetiség lenni, ha hetvenhét törvény védi is nemzetiségi jogait.” (Két világ közt harmadiknak. Vers, próza, dráma, tanulmány, dokumentum. Kolozsvár, 2014, Korunk – Komp-Press, 291–297.)     

Anyai nagyapám első világháborús hadirokkant volt, 1944 nyarától édesapám hadifogoly; 1921-ben egyetlen kat. holdat kaptak az Udvariban, 1945-ben ugyanennyit a Kerehágó nevű határrészben; összesen nem egészen egy hektárt. Ezek a parcellák – a szüleim brassói és kolozsvári keresetéből szerzettekkel együtt – 1952-től a közösbe kerültek. Sosem reméltem, hogy valaha is visszakaphatjuk az „önkéntesen” beadott földeket. Aztán elkövetkezett 1990. január 9-e, amikor édesapám hangját hallhattam a homoródszentmártoni postáról: „Felbomlóban nálunk is a közös, fiam. Én egy hektárt vettem vissza, mert 76 évesen bőven elég ennyit megdolgozni, de olyan is akadt, aki ötöt igényelt.” Amint a kagylót leteszem, az a kép villan fel előttem, amikor egyetemista koromban udvarhelyi évfolyamtársammal határneveket gyűjtöttünk szülővidékemen, és édesapám szentpéteri fogolytársa, Benedek Jóska bácsi ezzel fogadott: „úgy-e, vissza akarjuk adni a földeket?!”

 

  •  

 

Az egyetem elvégzése után életemben huszonkét évnyi falujárás következett. Csaknem két évtizedig főként a közösség- és intézményépítés foglalkoztatott, 1985 és 1990 között már csak a diktatúra túlélése. Egyebek mellett az is, hogy a harminc árnyi háztájiból miként lehet megélni? Nos, az Erdélyi Gazdasági Egylet működéséből, az Erdélyi Gazdából, az 1945 őszén újraindult Falvak Népéből megtudhattam.

E három gazdasági intézmény nem önkényesen kerül egymás mellé. Az én szememben ugyanis az EMGE-főtitkár, az agrártörténész, a mezőgazdasági szakíró Nagy Miklós személyisége jelenti ezekben a szakmai és szellemi folytonosságot. Nem minden előzmény nélkül, persze. Többször elmondta s megírta, hogy pályaválasztásában milyen sokat köszönhet a hajlék- és léleképítés mellett „földet szelídítő” mentorának, Kós Károlynak. E visszaemlékező és emlékeztető kötetben szó esik róla is, pontosabban: atyafiságos kapcsolatukról. Ami elválaszthatatlan az EGE/EMGE, az Erdélyi Gazda és a Falvak Népe történetétől. Hiszen Kós mindháromhoz erős szálakkal kötődik, amit ráadásul gazdamérnök fia, Kós Balázs is erősített. Mindhárman publikáltak az említett – gazdatársadalomhoz szóló – lapokban, a Falvak Népe 1945-ös címlapját Kós tervezte, a lap rovatcímeit ő rajzolta meg. Kós Balázs rovatvezető volt mind az Erdélyi Gazdánál, mind a Falvak Népénél, az ő szerkesztői asztalára kerültek először mindig Nagy Miklós írásai.

„Mire elvégeztük a főiskolát – a többes szám itt dr. Szövérdi Ferenc évfolyamtársamat jelenti, aki sok éven át volt munkatársam is –, intézményeink vezetőinek a szeme már rajtunk volt. így szinte természetes, hogy nem állami állásba – bár egy ilyenért sikerrel versenyvizsgáztam –, hanem a Csombordi Téli Gazdasági Iskolába kerültem. Itt a puritán, szigorú, igényes dr. Nagy Endre volt az igazgatóm, aki mintaképe lehetett mind a jó pedagógusnak, mind a megfelelő helyzettudattal rendelkező népnevelőnek. Az ő érdeme volt elsősorban, hogy itt – akárcsak a hasonló típusú székelykeresztúri iskolában – a tantestület tagjainak kötelessége volt meglátogatni minden tanulót otthon, a szülőfalujában, s a helyszínen konkrét szakmai tanácsokkal ellátni, hogy az a pár hold föld, amin a család gazdálkodott, jobb megélhetést biztosítson. Ez a gyakorlat nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az iskolák és tanulóik között olyan kapcsolat alakuljon ki, amely évtizedek múlva is fennállott, gyümölcsözött.

A világ ekkor már túl volt a húszas évek végének, a harmincas évek elejének gazdasági világválságán, s gazdasági, művelődési életünk tisztán látó vezetői felismerték, hogy a gazdasági versenyben csak azok állhatják meg a helyüket, akik lépést tudnak tartani a fejlődéssel. Ennek a felismerésnek a jóvoltából kerültünk ki néhányan külföldre, csereakció keretében. Én éppen dánokhoz, németekhez, svédekhez, ahol – nagyon sok szakmai újdonság mellett – két dolgot tanultam meg egy életre: 1) a jövedelmezőség az okos gazdálkodásnak nemcsak célja, de előfeltétele is; 2) a megbízhatóság, a szavahihetőség, a becsület, az emberség éppen olyan fontos tényezők, mint a gazdaságiak.

Közösségi igénynek tettem eleget, amikor 1937 őszén a Székelykeresztúri Téli Gazdasági Iskolában, majd 1938 őszén a nagyenyedi Bethlen Kollégium tanítóképző intézetében vállaltam tanári állást. Akkoriban ugyanis az iskolák nyilvánossági jogának a megadását ahhoz kötötték, hogy a tantestületnek bizonyos hányada capacitate (képesítő) vizsgával rendelkezzék, s mivel én ilyennek minősültem, javíthattam az arányszámot. Hogy oktatási munkámból mennyi haszna volt diákjaimnak, azt nem én vagyok hivatva megítélni, de hogy számomra milyen szellemi, erkölcsi gyarapodást jelentett az ősi scholában együtt dolgozni Elekes Viktorral, Pogány Alberttel, Bakk Péterrel, Erdélyi Gyulával, Vita Zsigmonddal, Szathmári Gyulával, Demény Zoltánnal, András Gusztávval, Juhász Alberttel és a Kollégium főgondnoki tisztét betöltő Szász Pállal, azt csak most tudom igazán felmérni.

A három év alatt, míg én a tanügyben szolgáltam, a gazdák tízezreit tömörítő Erdélyi Gazdasági Egylet a gazdasági és társadalmi életben egyre jelentősebb intézménnyé vált. Gyarapodó feladatai személyi állományának bővülését is megkívánták, s így nem haboztam meghívásának eleget tenni, arra is gondolva, hogy ott nagyon kedvezőek a feltételek a korszerű szakismeretek átadására egy olyan népes tábornak, amely készen állott minden olyan újdonság befogadására, ami szellemi gyarapodását, gazdasági fellendülését szolgálja. Kilenc évig ismerkedtem itt sok száz falu gondjával, s vettem részt e gondok enyhítésében, különösképpen – a főiskolán külön megszerzett szakképesítési oklevelem hasznosításával – az állattenyésztési ügyosztály szakelőadójaként az állattenyésztési, zöldmezőgazdálkodási tevékenységnek a kor követelményei szerinti színvonalra emelésében.” (Nem elég csupán szakmailag helytállni)

„Az Erdélyi Magyar Gazdasági Egylet (EMGE) elsősorban azokra alapozott – valósággal ittam Pap István szavait 1983. június 3-án a Korunk szerkesztőségében –, akik hajlandók voltak nemcsak újítani, hanem ennek érdekében némi áldozatot is vállalni. Az új gabonafajták beszerzése és kipróbálása egyike volt az első tapogatózó lépéseknek, de a drágább vetőmag és az eredmény kockázata sokakat késztetett begombolkozásra. Legkevésbé vállalta a kockázatot az, akinek legkisebb volt a területe. Minthogy az egyesületbe először főleg birtokosok, jómódúak állottak be, egyesek a nagybirtokosság parasztság elleni egyesületének tüntették fel; másfelől a fejlődést megalapozó ismeretterjesztésre igen sokan azt felelték, hogy ne tanítsák a halat úszni és a parasztot gazdálkodni. A butaság, elmaradottság és rosszindulat sorozata állott szembe azokkal, akik segíteni akartak. Tennivaló pedig bőven volt, és egyre szaporodott, s ezért a harcot egyszerre több vonalon is fel kellett venni.

Míg a szaksajtó és egyes napilapok magukra vállalták a jobb, nemesített növények és állatfajták, a jobb eszközök és gépek, a műtrágyák, növényvédő szerek és eljárások széles körű ismertetését, egyidejűleg célszerűnek mutatkozott a földmíves szakiskolák létrehozása, elterjesztése és fenntartása. Minthogy már előző tapasztalatból ismeretes volt, hogy minden szakiskola felvirágoztatja a környezetét, jobbnak látszott több kisebb iskola létrehozása, mint kevés nagyméretű tanintézeté, ahová messziről jönnek, lévén hogy a helyi ismeretek és helyi tapasztalatok döntően befolyásolják a földművelés eredményeit. A kis tanintézetekben a fiatalság megismerkedett mindazzal, ami lehetővé tette – legalább elvileg –, hogy »a kétholdas gazda is megéljen«. Az iskolák el nem titkolt elve volt, hogy az ifjú otthon bevezesse szülei gazdaságába a tanultakat, s ezekből a kézzel fogható eredményekből okulva, a környezet is fejlődjék. Ez a módszer valóban gyümölcsözőnek bizonyult.

Egyelőre azonban az 1930-as évek elején vagyunk, előbb a csombordi, majd a székelykeresztúri téli gazdasági iskolában, ahol dr. Nagy Miklós oktatói-nevelői tevékenységét megkezdte. A tanulók oktatása, gyakorlati tevékenységük vezetése csak egyik fele volt munkásságának, amihez hozzájárult a tanulók otthoni látogatása, szakmai ellenőrzése és irányítása. Ennek köszönhetően igen termékeny és tartós kapcsolat alakult ki az iskola és társadalmi környezete között. Számítsuk ehhez a gazdasági fejlesztésnek egy igen eredeti és hatékony módját. Minden gazdasági iskolának volt kis tangazdasága, ahol az újabb fajtákat, módszereket kipróbálta, és a beváltakat elterjesztette. Innen esetenként be lehetett szerezni nemesített vetőmagvakat, tenyészállatokat, palántákat, oltványokat – a termeléshez szükséges technológiai ismeretekkel együtt. Így aztán minden iskola – akarva, nem akarva – megkövetelte tanári karától a sokoldalúságot, a jól informáltságot és a tudás biztonságát, amit viszont csak rövidebb-hosszabb gyakorlattal lehet megszerezni. Eközben a gazdasági egyesület is bizonyított, amennyiben tevékenységének és vezetésének minden bírálható fogyatékossága ellenére munkássága nyomán végre megindult a maradi, kerekkötő hagyományok lassú felszámolása, újabb és újabb eredmények megvalósítása. Lassan, de biztosan kezdett megszűnni a szántóföldi fekete ugar, és kezdett feltörni, termőre fordulni a szellemi parlag is: a földművelő réteg jelentős részének megjött a kedve a tanuláshoz, az olvasáshoz, újabb és újabb fajták, módszerek, eszközök kipróbálásához. Igen hálásnak mutatkoztak a legcsekélyebb eredmény láttán is, és már nem fogadták gyanakvással sem a gazdasági egyesülés útmutatásait, sem a szakoktatást, népszerűsítést végző szakelőadókat.

Nem véletlen, hogy dr. Nagy Miklós és a méltatlanul elfelejtett dr. Szövérdi Ferenc akkor kapott meghívást az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyletbe. Látókörük bővítésére, szakmai ismereteik gyarapítására jól szervezett külföldi tanulmányutat tehettek, amelynek tapasztalatai elkísérték azután tevékenységük igen gazdag útjain.

A hároméves tanügyi tevékenységet a kilencéves EMGE-korszak követte Nagy Miklós pályáján (1939–1948), amikor is az állattenyésztés szakelőadója s egyben az egyesület segédtitkára volt. Csakhogy az állattenyésztés nem az állattal kezdődik, hanem azoknak a feltételeknek a megteremtésével, amelyek között a jószág nemcsak él és virul, hanem gazdaságosan termel. Ebben a vonatkozásban pedig fel kellett számolni a hagyományosan külterjes változatokat, amelyek elsősorban a legeltetésen alapultak, s a legelők birtoklásáért évszázados vitákat, harcokat, pereket váltottak ki. De ugyanakkor minden vonalon változtatni kellett. Így például a húsövezetet részben tej-hús övezetté kellett átalakítani, aztán a vajgyártást és minőségi sajtolást megszervezni, támogatni; ez pedig a csatolt fajták megváltoztatását is kiváltotta. Következett a régi hagyományos parlagi szürke marha átalakítása szimentáli jellegű vegyes fajtává, a mangalica zsírsertés rovására a tejtermék igénybevételével a hússertés terjesztése, a parlagi baromfifajták mellett a nemesített vegyes hozamúak terjesztése… Ezeket a feladatokat a fiatalok főleg három síkon végezték: téli gazdasági tanfolyamok szervezésével és vezetésével, a mezőgazdasági szakírás művelésével és a különböző gazdasági akciók lebonyolításával. Ez utóbbiak voltak talán a leglátványosabbak, a legkézzelfoghatóbbak és a leghatékonyabbak is.

A takarmánytermesztés terén a rétek és legelők gondozása, szakaszos kihasználása, a célszerű takarmány termesztés, konzerválás, tárolás, új takarmánynövények termesztése, silókukorica bevezetése jelenti az egyik oldalt – silóépítési akciók lebonyolítása, állványos szénaszárítás megszervezése, tömeges bemutatása a másikat. Legelő-mintagazdaságok létrehozása, szakosított legelők beállí­tása mind idetartozott, de e tevékenység magába foglalta az újabb típusú gazdasági épületek és segédépületek tervrajzainak elkészítését és terjesztését is. Nagyhatású akciók voltak a magas hozamú tenyészállatok beszerzésére, terjesztésére, kiosztására irányuló terhes és gyakran bonyolult – ténykedések. Ehhez társult az egyes fajokra irányuló tenyésztő társulások, illetve szakosztályok megalakítása (és ezek keretében a szakszerű tenyész-kiválogatás, a törzskönyvezés bevezetése). E tevékenység során egyes vidékek ugrásszerűen fejlődtek (a Küküllők vidéke, Nyárádmente, Barcaság, Marosmente és mások), olyannyira, hogy a második világháború után igen értékes tenyészanyag tömeges előállítására váltak alkalmassá.

A téli szaktanfolyamok keretében és a szakírás révén történő ismeretközlés olyan magvetéshez hasonlítható, amelynek gyümölcsei sokszor csak évek múltán érnek be és mutatkoznak kézzelfogható eredményekben. A hatás sokszor lassú, de már az is sokat ér, ha a résztvevő és olvasó látóköre tágul, rájön arra, hogy más is van és jobb is van, rákap az olvasásra, a próbálkozásra, többé-kevésbé átgondolt kísérletezésre, újításra. Ezek tömegméretű akciók voltak, amelyek sokáig éreztették hatásukat, és ismertté tették dr. Nagy Miklós nevét.” (Pap István: A kiművelt fő felelőssége. Háttérrajz Nagy Miklós EMGE-főtitkár portréjához. Korunk, 1991.6.)

 

*

 

Az Erdélyi Gazdának 1941 és 1944 között volt észak-erdélyi és dél-erdélyi kiadása. Utóbbi Nagyenyeden, Kacsó Sándor szerkesztésében. Tőle tudom, aki főszerkesztőként aztán a Falvak Népét is jegyezte, hogy a Magyar Népi Szövetség kezdetben politikai szerepet szánt a romániai magyar földművesek lapjának, de az Erdélyi Gazda újraindításáról sem mondott le. Amit egyébként 1946-ra terveztek. Addig a Falvak Népe a gazdalap szerepét is betöltötte. És ezt nemcsak a laptükör bizonyítja, hanem az is, hogy 1945-ben és 1946-ban az Erdélyi Gazda papírkészletére nyomtatták a Falvak Népét, és a példányokat annak címlistájára küldték szét. Reménykeltő volt az is, hogy 1947-re megjelent az Erdélyi Gazda Naptár (amelyikben Nagy Miklós a ʼ45-ös agrárreform végrehajtásáról tájékoztatott), ősszel pedig a Kolozsvári Műegyetemen beindult a gazdamérnöki kar magyar tagozata.

Ám amint az 1947-es békeszerződést Párizsban aláírták, elkezdődött az „elvtelen magyar egység” leleplezése, s a magyar gazdasági intézmények felszámolása. Amiből az RKP és az MNSZ lapjai „derekasan” kivették a részüket:

Világosság, 1947. június 21.: Szász István, az EMGE alelnöke visszaélt a demokrácia bizalmával. Míg a demokrácia iránti hűségéről beszélt, titokban Maniu magyar bérenceivel állott össze az MNSz ellen. Távozzék az EMGE éléről

Igazság, 1947. június 25.: A dolgozó magyar földművesség érdekében: Nem halogatható tovább az EMGE reakciós vezetőinek eltávolítása

Új Élet (Nagyvárad), 1947. június 28.: A romániai magyar nemzetiség árulója, Szász Pál együttműködött az összeesküvőkkel, és az amerikai reakció számára akarta megszervezni Erdély magyarságát

Szabad Szó (Temesvár), 1947. június 28.: Az EMGE igazi arca. Török Elemér a népellenes Szász Pálék Temes megyei ügynöke

Igazság, 1947. július 2.: Tisztogatás az EMGE vezetői között. A közvélemény nyomására lemondtak: Szász Pál és Szász István, a dolgozó erdélyi magyar földművesek árulói

Világosság, 1947. július 2.: A demokratikus közvélemény nyomására Szász Pállal együtt lemondott az EMGE vezetősége. Öttagú bizottság vette át a vezetést. Antal Dániel az ideiglenes elnök

Igazság, 1947. július 9.: Hétpróbás reakciósok a MNSz Kolozsváron most kizárt tagjai

Bár az EMGE csúcsvezetésének tagja volt, Nagy Miklósnak egyelőre nem esik bántódása. Egyrészt azért, mert nem volt földbirtokos; másrészt azért, mert a gazdatársadalom szakmai irányítását felvállaló új vezetés – tagja volt Kós Károly is – szorgalmazta a mezőgazdasági szakoktatás kiépítését, a Bolyai Egyetem mezőgazdasági fakultásának beindítását. Nem nélkülözhette azokat, akik ebben kulcsszerepet vállalhattak. Nagy Miklós életmű-bibliográfiájából az derül ki, hogy 1947-ben 18 cikket adott közre a Falvak Népében, 1948-ban 29-et. A mennyiségi növekedés összefügghet azzal, hogy az 1947/1948-as tanévben tanszékvezetői állást töltött be a gazdamérnökin.

Aztán rövid időn belül az intézmény kapuján kívül találta magát.

Hogy kik voltak azok a „hétpróbás reakciósok”? Vita Sándor 2014-ben megjelent visszaemlékezéseiben olvasom – amiről utazásaink során sokszor beszélt nekem Nagy Miklós –, hogy az EGE újjászületése dr. Szász Pál elnökké választásának volt a következménye. Az egyletnek akkor – 1936 virágvasárnapján – mindössze 968 tagja volt, 1944-ben pedig már 61 000. „A Szász Pál – majd a bécsi döntés után Teleki Béla gróf – által vezetett egyesület nem érhetett volna el ekkora eredményt, ha a kisebbségi élet első tizenöt éve nem ébresztette volna rá a magyarságot, hogy az állami életből való kiszorítottság nem teszi szükségessé a kisebbségi sorban élő magyarság megszervezését és megfelelő széles körű érdekvédelmi szervezetek létrehozását. […] A közép- és nagybirtok érdekvédelmére [1844-ben] alakult EGÉ-t át kellett alakítani úgy, hogy magáénak érezze mindenki, aki a földdel foglalkozik, a törpebirtokostól felfelé a nagyobb birtokokig. A gazdasági tudás emelése, a termelés irányítása, az értékesítés megszervezése, a magyar mezőgazdasági vagyon konzerválása egyaránt azt követelték, hogy községről községre megszervezett gazdatársadalom álljon azoknak a háta mögött, akikre a nagy gazdasági szervezés gondja nehezedik. […] Míg Erdély szántóterülete az ország szántóterületének csak 25 százaléka volt, ennek ellenére 1937-ben Románia búzatermelésének 52 százalékát, kukoricatermelésének 30 százalékát, zabtermelésének 41 százalékát szolgáltatta. A szarvasmarha-állományból Erdélyben 1000 lakosra 288, az Ókirályságban csak 231 esett, s minőségben is felette állt az Ókirályság állományának. A Romániához való csatolás óta sem a szántótermelés, sem az állatállomány minőségi növekedése nem következett be.” (A Hiteltől a Tisztelt Házig. Visszaemlékezés, napló, országgyűlési beszédek. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2014. 74–76.)

 

  •  

 

Nagy Miklós kérdései ma még nyugtalanítóbbak, mint fél évszázaddal ezelőtt. Az Eke és toll írásai lényegében ezeket próbálják létközelbe hozni, és ugyanakkor tágabb – nem csupán 20. századi – történelmi-társadalmi összefüggésrendszerbe ágyazni.

Az 1990 utáni reprivatizáláskor nem forgott közkézen Az 1945. évi agrárreform Erdélyben (Kolozsvár, 1946) újrakiadása, sem a Venczel Józsefé az 1921-esről. A két munka egy kötetben történő megjelentetése – megfelelő jegyzetanyaggal ellátva – még most sem lenne fölösleges. És nemcsak azért, mert önmagukban is a kisebbségbe került erdélyi magyarság sorsképletét hordozzák. Eddig csak a beavatottak szűkebb köre tudta például – már régóta nincsenek ők sem az élők sorában –, hogy Nagy Miklós kézirata annak idején kijutott az 1945-től Budapesten működő Béke-előkészítő Bizottság Erdély-szakértőjéhez, Demeter Bélához. A szakbibliográfiákból ma elsősorban a két tanulmány agrár- és intézmény-történeti üzenete tűnik ki. Venczel József munkája (Az erdélyi román földreform) előbb a Hitelben, majd az Erdélyi Tudományos Intézet 1942-es Évkönyvében jelent meg; a Nagy Mikósé a Bolyai Tudományegyetem Társadalomtudományi Intézetének gondozásában látott napvilágot, egy sorozat darabjaként. Az eredeti szedés felhasználásával Jordáky Lajos még ugyanazon évben újra kiadta az ugyancsak általa szerkesztett Társadalomtudomány és Politika című folyóirat 1946 októberi számában – cenzúrától csonkoltan. A teljes szöveget tartalmazó különnyomat a 458619-es jelzettel szerepel a Kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtár nyilvántartásában, ám  az emlékkönyv előkészületei idején váratlanul kiderült: évek óta hiányzik  a raktárból. Ugyanolyan „rejtélyes módon” került vissza aztán, mint ahogy eltűnt. Szerencsére addigra az EME Lakatos utcai kézirattárában – a Jordáky-hagyaték jóvoltából – sikerült rekonstruálni az eredeti szöveget.       

Halmozottan hátrányos helyzetben találtuk magunkat a nagy változások évében. A megkésett és felemásan alkalmazott földtörvény, illetve a piacgazdálkodásra való áttérés anomáliái következtében épp az a réteg nem tudott megerősödni, amelyiknek a megélhetése elsősorban a földtől függött. Az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy akik a megszüntetett gyárakból hazaszorultak, (már?, még?) nem nagyon értettek a gazdálkodáshoz. Az unitárius egyház világi főgondnoka, Jenei Dezső mérnök 1990-ben azt indítványozta, hogy a Kolozsvári Protestáns Teológián vezessék be a mezőgazdasági szakoktatást. Akkor sokan meghökkentek ezen. Pedig mindössze arról volt szó, hogy a visszaszerzendő földekkel, legelőkkel, erdőkkel valakinek tudnia kell gazdálkodni. A restitúcióért folytatott küzdelemben talán a legnagyobb eredmény az volt, hogy a Székelyföldön vissza lehetett állítani a közbirtokossági tulajdonformát. (Lásd: Garda Dezső: A székely közbirtokosságról. Csíkszereda, 2003.; Kocsis Lajos: A csíki magánjavak története 18691923. Csíkszereda, 2008.). Csakhogy a nehezen visszaszerzett vagyonnal sok helyen pazarlóan bántak, nem törődtek azzal, hogy a közösség erdeinek a kiirtásával a Székelyföld voltaképpen a saját jövőjét lopja meg. Ezt ismerte fel idejekorán Garda Dezső gyergyószentmiklósi történész, aki parlamenti képviselőként erre a harcra tette fel az életét.

Ma Erdélyben az egyházak a legnagyobb szántóföld-, legelő-, kaszáló- és erdőtulajdonosok. Püspökké választása után Kató Béla református egyházfő kénytelen volt megállapítani: az eltelt negyedszázad nem volt elegendő ahhoz, hogy a szelektíven visszaszolgáltatott vagyonrészekkel biztos lábakon álló gazdasági háttér jöhessen létre. Minthogy a farmgazdálkodással, gépparkkal, tejgyárral, sajtfeldolgozással vagy pékséggel próbálkozó egyházközségek cégei sorra megbuktak, azt szorgalmazza, hogy „amelyik gyülekezetnek hasznosítható vagyona van, inkább adja bérbe, és az abból származó jövedelmet használja. Kevesebb kockázattal jár, kisebb, de biztosabb jövedelmet ígér.” (Egyházi örökség válaszút előtt. In Erdélyi Napló, 2014. márc. 13.) 1991 elején az erdélyi magyar egyházak, az irodalmi, művészeti és politikai személyiségek támogatásával egy szervezőcsoport Marosvásárhelyen létrehozta a Páter Hitelbankot. Abban a reményben, hogy ez a magyar tőkéjű bank segít majd az erdélyi mezőgazdaság, kisipar, kereskedelem és más tevékenység fellendítésében. Az elgondolás jó volt, de a gyakorlatban nem vált be. S ezért korántsem a kezdeményezők voltak hibásak. A következő lépés az 1996. május 21-én Bukarestben megnyílt román–magyar vegyesbank volt. A Romániában működő mintegy ezerhétszáz magyar–román vegyes vállalatot hivatott szolgáltatásaival ellátni. Igencsak hatékonynak mutatkozott az a sepsiilyefalvi kezdeményezés, amelyik Kató Béla református tiszteletes, az Erdélyi Református Egyházkerület jelenlegi püspökének a nevéhez fűződik. A Protestáns Egyházak Segélyszervezete segítségével 1991-ben 30 fiatal háromszéki gazda vett részt négyhónapos svájci képzésben. A gazdaképzés a továbbiakban szerves része lett a LAM Alapítvány régiófejlesztési programjának. 2003-ban partnerségi kapcsolatot alakítottak ki a Bajor Parasztszövetséggel. Számtalan sikeres pályázat részvevőjeként vagy lebonyolítójaként jelentős tapasztalatra tettek szert. Kató Béláék eredetileg bankalapításban és takarékszövetkezetben is gondolkoztak. A nagyobb bankok féltékenysége és a kilencvenes évek bankcsalásai fékezték ugyan munkájukat, ám a LAM Részvénytársaság mégis négyezer hitelt adott a székelyföldi gazdáknak, vállalkozóknak és magánszemélyeknek. Ezek nagy részét vállalkozás-fejlesztési hitelek alkotják. Az RMDSZ második országos tanácskozásáról, Marosvásárhelyről hazatérve ezt jegyzem fel 1990. január 15-én: megtárgyaltuk az előző évtizedekben módszeresen lezüllesztett és nagyrészt felszámolt iskolahálózat, illetve az anyanyelvünkön folyó felsőfokú oktatás visszaállításának kérdését. Pálfalvi Attila kolozsvári műegyetemi professzor, (akkoriban) tanügyminiszter-helyettes jelenlétében Csávossy György, a Magyar Borakadémia örökös tagja, arra figyelmeztetett: úgy kell hozzálátni a szakoktatás visszaállításához is, hogy az újjászerveződő Bolyai Egyetem keretében a gazdamérnök-képzés számára is elő lehessen már készíteni a diákokat. Az önálló erdélyi magyar egyetem újraindításának kérdése tehát már kezdettől felvetődött. Ettől elválaszthatatlan volt a nagy múltú tanintézményeink visszaszerzésének igénye.

*

Amikor Nagy Miklós első írásai 1936-tól az Erdélyi Gazdában megjelentek, ennek a maga korában korszerű ismereteket terjesztő gazdalapnak a következők voltak a főmunkatársai: Antal Dániel, Bikfalvy Ferenc, Bodor Kálmán, Farkas Árpád,  Konopi Kálmán, Kós Balázs, Kós Károly, Kuthy Sándor, Nagy Endre, Páter Béla, Ritter Gusztáv, Szász Ferenc, Szeghő Dénes, Szentkirályi Ákos, Seyfried-Szövérdi Ferenc, Szövérdi Szász István, Telegdy László, Tóth Tibor, Veress István, Zalányi Tibor. A szakírói gárda ennél népesebb lehetett, hiszen a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon csak a főmunkatársakat tünteti fel. És hát arról sem feledkezhetünk meg, hogy az 1869-ben alapított Erdélyi Gazda mellett a két világháború között működött még jó néhány mezőgazdasági szaklap, illetve agrárkérdésekkel is rendszeresen foglalkozó sajtótermék (Erdélyi Barázda, Magyar Nép, Siculia Gazda Lap, Kertgazdaság, Méhészeti Közlöny, illetve a román, magyar és német nyelven megjelenő Fauna, az Élelmiszer Újság és a Kertészeti Tőzsde, valamint a Baromfi- és Kisállattenyésztők Lapja, mely román és magyar nyelven jelent meg), s ezek a periodikák nem maradhattak volna fenn másként, ha nem támogatja őket kellő számú munkatársi gárda és olyan olvasói tábor, amely közvetlenül érdekelt volt a megjelentetésükben.

Ha most egy későbbi korszakot veszünk szemügyre, ugyancsak azt látjuk, hogy az 1945 őszén újraindult Falvak Népe nemcsak az Erdélyi Gazda előfizetőinek széles táborára alapozhatta sikeres tevé­kenységét, de maga mellett tudhatta az agrárszakírók viszonylag még népes gárdáját is: Antal Dánielt, Bikfalvyt, Kozán Imrét, Kós Balázst, Kós Károlyt, König Miklóst, Mezei Sándort, Mózes Pált, Nagy Miklóst, Opra Pált, Pap Istvánt, Szeghő Dénest, Szövérdi Ferencet és Veress Istvánt. Bár a nevek egy része ismétlődik, szándékosan tartottam újabb „névsorolvasást”, hogy egy kicsit elgondolkozhassunk afölött is: hány jelentős mezőgazdasági szakírónk munkásságáról feledkeztünk meg az utóbbi évtizedekben? Hogy kik léptek a helyükbe? Sokatmondó tény, hogy a Falvak Népe 1945 utáni történetében a kezdeti lendület után csak 1971 és 1974 között szaporodtak meg újólag a szakcikkel és tanulmánnyal jelentkező külmunkatársak, amikor Nagy Miklós szerkesztette a lap szakmellékletét. Brassay Sándor, Czier Antal, Csávossy György, Csorba István, Dankanits László, Dimény Sándor, Kovács Béla, a baromfitenyésztési szakkönyveivel ismertté vált Lőrinczi László unitárius lelkész, Márkus István, Ötvös Zoltán, Sebők M. Péter, Székely József és Tamás Lajos nevét akkoriban jegyeztem meg magamnak.

A háború után négy évig az EMGE adott ki szakkönyveket, gazdanaptárakat, 1951-től az Állami Tudományos és Tankönyvkiadó, 1953-tól a Mezőgazdasági és Erdészeti Állami Könyvkiadó és annak jogutódja, a Ceres. Egyik 1978-as visszatekintésében Nagy Miklós arra hívta fel a figyelmet, hogy a viszonylagos önállósággal rendelkező kolozsvári szerkesztőség jóvoltából 1953 és 1969 közötti periódusban mennyire megugrott a magyar nyelven megjelent szakkönyvek száma (és példányszáma). Magam 65 szerző 462 munkáját vettem számba, akiknek többségéről hosszabb-rövidebb szócikket lehet olvasni a RMIL-ben. A tíz-tizenöt szerkesztő magyar nyelven végezte a kolozsvári mezőgazdasági főiskolát 1953-ban és 1954-ben, a munkák átlagosnál igényesebb nyomdatechnikai kivitelezését a feledhetetlen emlékű Tóth Samu szavatolta.

Nem szabad megfeledkeznünk azonban arról, hogy ez a „bőség” a nagyüzemi gazdálkodásra való áttérés célkitűzéseit szolgálta; a kiadványok többsége termesztés- és tenyésztéstechnikai jellegű volt. Aligha véletlen, hogy a kiadó történetében a „csúcsév” az 1956-ot követő esztendő volt, amikor 48 kiadvány látott nyomdafestéket. Az elkövetkezendő évek tendenciáit jelezte, hogy a 48-ból 21 volt eredeti munka. Az 1980-as évet például az jellemezte, hogy a románból fordított kiadványok mellett voltak eredetiek is. Ilyen körülmények között természetesen megnőtt a fordítások minőségének értéke. Ha valaki, akkor Nagy Miklós ugyancsak tisztában volt ezzel. Összegzésem szerint az 1944 és 1985 közötti periódusban 38-an vállaltak fordításokat. A 209 címből Nagy Miklós a legtöbbet: 29-et.

 

*

 

Szintézisteremtő korszaka olyan periódusra esett, amikor tájainkon a kiművelt fő felelősségét vállalók nem járhattak külföldre, nem dolgozhattak egyetemi/főiskolai tanszékeken, vagy más, tudományos információszerzést lehetővé tevő munkaközösségben; azaz: „egyszemélyes intézményként” működhettek, személyes ismeretségeik révén szerezték meg a munkájukhoz nélkülözhetetlen kiadványokat. És kivételes szerencséjüknek tekinthették, ha ezeket néhanapján beengedték az országba. Jellemző adalék a Pillantás a világ mezőgazdaságára (1975) és az Állattenyésztés a nagyvilágban (1978) megírásának hátteréről: „Talán nem is tudja – ha még él – Leon Delfosse franciatanárom, hogy neki is része van abban, hogy olvasóim kezébe adhattam ezt a két kötetet.” Nem valószínű azonban, hogy Nagy Miklós egykori tanárától kapta volna a két kötethez felhasznált információkat. Akkor hát kitől? Egy kis levelezéssel sikerült kiderítenem, hogy sógornőjének egyik fiú testvére évtizedekig FAO-alkalmazott volt, aki a világ több országában dolgozott, és mindenhonnan tartotta a kapcsolatot Nagy Miklóssal. Tehát neki is köszönhető, hogy mindkét kötet elkészült, és megrázó, felzaklató olvasmányként épült be a köztudatba.


*

 

Eke és toll fáradhatatlan munkásaként dr. Nagy Miklós a teljességre törekvő szellemi szolgálattevőink sorába tartozott, azok közé, akiknek oly nagy szükségét érezte az élete hajlatán szülőföldjére végképp hazatérő Benedek Elek, illetve szellemi mentora, a hajlék- és léleképítés mellett földet is szelídítő Kós Károly. Pályája, mint láttuk, kényszerű kitérőkben is bővelkedik, amíg eljut a szintézisteremtő korszakig. Nem kétséges: azért őrizhette meg élete és munkássága legnehezebb éveiben is szakmai önbecsülését, belső egyensúlyát, mert önmagával szemben mindig ugyanazokat az igényeket támasztotta, amelyek szakíróvá válását meghatározták. A folyamatos információszerzést, a permanens művelődést életszükségletként fogta fel olyan időkben is, amelyeknek prakticista szűklátókörűsége egyáltalán nem ösztönözte tájékozódásra, a nagyvilágra kitekintő szellemi igényesség ébrentartására. Mindig vallotta, hogy „tárgyilagosan értékelni bármit csak párhuzamban, a megfelelő viszonyítási rendszerbe ágyazottan lehet, ha nem akarjuk önmagunkat becsapni, ámítani. A haladás záloga a falu, a megye határain való túllátás, a dialógus, a párbeszéd a más körülmények között, más szemlélettel, más felfogásban dolgozókkal, a nagyvilággal.”




.: tartalomjegyzék