Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Szeptember
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

MINŐSÉG NÉLKÜLI ÉLET

(Szvoren Edina: Az ország legjobb hóhéra)

 

Káprázatos, ahogy Szvoren Edina felismeri környezetében a családok normális életvitelét (ha van ilyen) bomlasztó jelenségeket, ahogy rövid szövegeiben föltárja az emberi kapcsolatokat romboló gesztusokat, magatartást, késztetéseket, viszont az is, hogy a részben bizonyára teljesen kitalált történeteket, a minimálisra fogott, a kezdetet és a befejezést/kifejtést gyakran elhallgató narrációjában részletes tárgyismerettel támasztja alá, lett légyen szó szabóműhelyről, gyümölcsfeldolgozóról, bányáról, cselgáncs-iskoláról, méhészkedésről, alkalmi szülői látogatásokról, társkapcsolatokról.  A kötet 29 elbeszélése zömmel első személyben előadott, sajátos ellen-Dekameron, aminek célja a minőségtelen élet, a kapcsolatok mögötti, valós testi-szellemi nyomorúság plasztikus megjelenítése.

Amennyire változatosak az elbeszéltekben ábrázolt szituációk, a hitelesítő dekoráció elemei, és bár a szövegben megszólalóról elsőre néha az se derül ki, hogy voltaképpen fiú-e vagy lány, annyira egységes az elbeszélő szólam. Szvoren Edina nem alakítja hőseihez a narrátor nyelvét, nem egyéniesíti megszólalásukat, amivel a kötet védőborítóján szereplő, Szvoren László készítette, Önarckép című intarziájának kisugárzását vetíti az elbeszélőre. Az első személyű beszámolók szerzői egy idő után ugyanis rendre kifordulnak a megmérgezett családi kapcsolatokból, mintha ujjaik mögül szemlélnék a másikat, hogy az ne láthassa meg szemükben az eltávolodást, azt, hogy a tekintetük elkalandozott a párbeszédtől és a látványtól egyaránt, és valami olyan apró részletre mered, azt nagyítja ki, ami más elbeszélő figyelmét aligha keltené föl. (Az is említésre méltó, hogy az Önarckép üzenete azonos a Sziveri János Bábel című kötetének borítóján látható, vélhetően azonos időben keletkezett Benes József-grafikáéval, vagyis egy kort meghatározó, általános érzést vetít ki.)

A finomra hangolt narráció, a különös mondatok olykor groteszk, abszurd, vagy egyenesen bizarr jeleneteket tárnak az olvasó elé: „Egy-egy jól sikerült gyászbeszéd után Usak lejött a nappaliba, ölbe kapta anyánkat, és belehajtogatta a szennyeskosárba. Anyánk a fonott kosár résein, örömkönnyekkel a szemében pislog kifelé.” (57. o.) „Anyánk azt mondja, hogy az emberek szeretnek meghalni, mióta tudják, hogy Usak fogja írni a gyászbeszédüket. Aki az évszámait meg az életeseményeit már életében biztos kézben szeretné tudni, annak a nevét anyánk fölvezeti egy előfizetési ívre.” (60. o.) Ha Usak már napok óta nem tette ki a lábát az emeletről, mert a gyászbeszédek csiszolgatásán kívül nem ért rá semmi másra, akkor anyánk megpróbál bemászni a kutyaházba, az ágyneműs fiókba vagy a mosógépbe…” (62. o.)

Nem csupán groteszk tartalmuk miatt idéztem ezeket a mondatokat, hanem mert egyszerre szerepel bennük a múlt és a jelen idő, ami sajátos hangot ad az elbeszélésnek, miként a meglepő metaforába sűrített, vagy költői mondatok is: „Az elégedetlenség hajnalra keményre dermed, és járni lehet a tetején.” (70. o.) „Soha életemben nem történt velem semmi, ami először történt volna meg.” (71. o.) Nemkülönben eredetiek az elbeszélő hasonlatai: „Ködpamacsok szúródtak a bokrokra: akkorák, mint a jubileumi lángosok. […] … az ég alja bepirosodott, mint a légnyüves juhok szeme fehérje.” (74. o.) „A tekintete tükörfényesre szidolozott párkány.” (87. o.) „Ida néni, Lem másodfokú nagynénje a hajánál is hosszabb üzenetet hagyott a telefonunk rögzítőjén.” (88. o.) „Első dolgunk, hogy az ablakszemre fölerősítsük a sirályriasztót. Öntapadós, mint a szárazföldi nők…” (143. o.)

Az elbeszélésekben megjelenők körött szívósan megkapaszkodott a szorongás, a félelem, gyakori náluk az öndestrukcióra hajlamosság, illetve a késztetés, hogy saját testükön ejtsenek sebet a családon belüli klausztrofóbiával szembeni reakcióként. A novellák gyakori szereplői a testvér, a barátnő, az apa zömmel köznapi jelenségek (természetesen nem mindig azok), az anyafigurák viszont már kevésbé mondhatók általános karaktereknek, folyton valamilyen konfliktusban állnak az elbeszélővel, de akár másokkal is. A gyerekek csellengnek az elvált vagy éppen még házasságban élő szülők közt, és jellemzően sok hazugság veszi őket körül. A gyerekszereplők nem ritkán sérültek, fogyatékosak, ám efölött nem sokat időzik az elbeszélő, inkább a különös élethelyzeteket bontja ki. (A szituációk mellett a szereplők nevei, és a novellák címei se mindennapiak.)

Röviden elmondott novellái külön-külön regényeket zanzásítottak magukba, sőt egy-egy mondatból is kiolvasható egy teljes regény: „Nagy szerencse, hogy a férjemnek van foglalkozása, különben nem tudnék róla mit mondani.” (152. o.)

A novellákban megjelenő elidegenültség mellett kiszellőztethetetlenül jelen van a személytelen és céltalan erőszak nyomasztó, kitörés előtti lefojtottsága. Súlyos, megrendítő, mégis „szép” olvasmány Az ország legjobb hóhéra, aminek tragikumát az elbeszélő sötét humora kompenzálja.

(Budapest, 2015, Magvető)

 

„SZÓSZERELEM: SZÖVETKÖZ. DRAPÉRIA”

(Vass Tibor: A Nagy Bibin)

 

Amikor a Vass Tibor Legszebb versei című kötetet (megjelent 2014-ben) szerkesztettem délvidékiként a felvidéki AB-ART kiadó számára Balázs F. Attila kiadóvezető fölkérésére, a szerzővel számtalanszor átnyálaztuk a kötetbe kerülő anyagot, mindketten, a kiadóval együtt mindhárman bajban voltunk a versek mennyiségével. A kiadó azért harcolt, hogy a válogatás arányos legyen a sorozat korábbi (és későbbi) darabjaival, a szerző meg a szerkesztő szeretett volna minél többet belepréselni a kötetbe. Vass Tibor ugyanis rendkívül termékeny költő, és szerintem bármely best of jellegű válogatás elvesz valamit az általa nyújtott művészeti mutatványból. Poétikából, életműből, ahogy tetszik. Persze nem a szerkesztés során ismerkedtem a Spanyolnátha folyóiratot szerkesztő költő-képzőművész lírai művével, hanem sorban írtam is megjelenő köteteiről, úgy hittem, ismerem tematikáját, poétikáját. Ez viszont csalóka meggyőződésnek bizonyult, az ugyancsak 2014-ben megjelent, A Nagy Bibin című könyvművénél (a kötetet a szerző illusztrálta, a borítót is ő tervezte, és mielőtt elfelejteném ide írni: Takáts József remek tipográfiájával) megtorpantam, több hónap kellett, hogy elolvassam. Nem azért, mintha közben nem olvastam volna egyebet, de a verseken nem lehetett egyszerűen átnyargalni.

A kortárs magyar líra ugyanis szinte átláthatatlan rendben burjánzik, áradását és meandereit (leándereit?) valami kánonképződés mentén föl lehetne vonultatni, ám jobb neki a kánonon kívüliség, úgy kell megélni a verseket, ahogy nekünk sikerül. Ahány vers, ahány szerző, ahány költői opus, külön megértést kíván. Legutóbb az ilyen befogadást alapozó könyvként Lapis József: Líra 2.0. Közelítések a kortárs magyar költészethez. (JAK–Prae.hu, 2015.) kötete járt a kezemben, s bizonyította, hogy a kortárs magyar verstermés annyira képlékeny, hogy talán fölösleges is lenne nem a folyamatosságában élvezni, ahelyett, hogy ide-oda sorolnánk a szerzőket és poétikájukat. Természetesen nem egy karakteres figurája van a mai magyar lírának, mellettük viszont hatalmas a szövegáramlás. És ez a jó a versolvasók számára.

Vass Tibor lírája nem keres oldalsó kifutókat, minduntalan egészet szeretne teremteni, mostani könyve is arról szól, miként a korábbiak, hogy van egy lírai én, és van egy általa teremtett világ. Kicsiny, semmis, parányi (vers)világ, ami egy fegyelmezett szövegtobzódásban jelenik meg a lírai szerző hosszúverseiben.

Különös a címe a legutóbbi kötetnek: A Nagy Bibin. Hallatán, a még rímhez szokott fülem a Kis Pipin névváltozatot idézte emlékezetembe, de a címnek köze nincs az egykori frank királyhoz, bár ezt a lehetőséget a szerző is felveti. A találgatásokat eloszlatandó: Vass Tibor aprócska gyermekként a neve iránt érdeklődőknek selypesen azt tudta válaszolni: Jac Bibinke. Bibinke időközben felnőtt, Nagy Bibinné lett, aki egy verskötetben néz szembe a maga világával, az egykori Bibinke emlékeivel, és minősül vissza „nagy”-ból „kicsi”-vé, a vele történteket időbelileg polarizáló kettős beszélővé.

Mindez talán nem is tenné túl összetetté a verspoétikát, ha Nagy Bibin nem lenne a kortárs magyar líra radikális megszólalója, aki egy, az általa elemeire robbantott és újra összerakott nyelv mentén mesél történeteket. Vagyis lírai költészetét narrációba oltja, amit nyomban alá is aknáz az elbeszélés nyelvével. Lexikális elmeszüleményei olykor komoly kacagó görcsöt keltenek, olykor pedig olyan távoli asszociációk mezejére utalják az olvasót, ahonnét csupán késleltetve zuhannak vissza a realitásban fogant versvilágba. Ebben a poétikai tekintetben komplex könyvmű A Nagy Bibin, ami kevésbé meglepő, hiszen Jac Bibinke korábban Vass Tibor név alatt megjelent verseskötetei is mind komplex, egy téma köré font verseket tartalmazó kiadványok, a semmisségből kifelé törekvő alkotások. Beszédes címadásuk után (Nem sok semmi; Semmi szín alatt; mennyi semenni), mintha a semmiből, a semmisségből poézist teremtő költői eltökéltséget olvashatnánk ki. Ezeket megfejelve a tárgyalt kötet címében szereplő „Nagy” szó belőlem eleve az Opus Magnum, a Nagy Mű meghatározást, illetve elnevezést hívta elő – nem utolsó sorban a kötet méretétől és súlyától asszociálva –, noha a korábbi Vass-kötetek ugyanilyen „magnum”-koncepciójúak, és kétségkívül a következők se lesznek másmilyenek. Tény, hogy a szerző ciklusokban gondolkodik, egy-egy témát több irányból jár körül, és ezekből a versciklusokból építi föl a köteteit, ami ugyan nem egyedülálló a kortárs költészetben, de Vassnál ennek a célirányosságnak a programszerűsége az egyedülálló, valamint a nyelvvel szembeni radikalizmusa, ami túlmutat a szójátékon, hiszen a diszgráfia poétikai (teremtő) potenciálját aknázza ki, amivel a képzettársítások terepét teszi bejárhatóvá. „A szó tövéhez olyan közel teszem egy másik szó csövét / amennyire csak engedi, míg éppen el nem iszkol” – írja erről egyik versében.

Két pólus közé feszül élmény- és szerepköltészete: egyfelől a kóros érzékenységre utaló alanyiság, másfelől a sziporkázó szójátékok hozzák mozgásba a villózó asszociációk és szövegáthallások (a költői megelőzöttség) burjánzásában tomboló versteremtő energiákat. Némi túlzással azt is mondhatnám, hogy minden szava kibújik szótári alapjelentésének burkából, az olvasó számára váratlan, a költő által viszont alaposan megtervezett kapcsolatot teremt szövegkörnyezetével, sőt önmaga destrukciója révén burjánzó képződményekhez hasonlatos jelentéstúltengést idéz elő. Az egymás mellé rendeződő jelentésmezők és asszociációs átkötések bonyolult rendszerként épülnek be a verstestbe, és helyezik azt a megértés és értelmezés határainak végtelenségét fürkésző intellektus fókuszába. Voltaképpen a neoavantgárdra jellemző szószétszerelő és -összeszerelő poétika Vass Tibor költészetében a nyelvfilozófia tekintetében egy magasabb, bonyolultabb, következetes, egyénivé alakított módszertanaként értelmezhető, noha látványosan kokettál a dadával.

A látszatra játékos, humoros verselés mögött drámai történések, személyes tragédiák állnak, az alanyiság és érintettség mellett kendőzetlenül önéletrajzi háttere is van ennek a költészetnek, aminek meghatározó célkitűzése a személyes élmények „beirodalmazása”, és a léttérben föllelt „kacatok” meg egyebek „művészeti célból” történő fölhasználása, a talált tárgyakból összeállított kollázs versbe transzponálása. Az önéletrajzi elemek megörökítése olyan alkotói késztetés Vass számára, ami átlépi a versforma (lehetséges) tartalmi és terjedelmi határait, a narráció túlnő a megkötéseken, ilyenkor érezzük az elbeszélt szövegben a líraiság kiteljesedését, az alanyiság tobzódó burjánzását, a ráció és az emóció nászát, ami nyomán megszületik a vasstiboros versrokokó, a költészet radikálisan értelmezett, nyomatékosan intertextuális nyelvi építménye.

(Spanyolnátha Könyvek 18. Hernádkak, 2014.)

           

„HÁNY CÉDULA EGY ÉLET?”

(Vathy Zsuzsa: Az élet vásárcsarnoka)  

 

Már az is eleve megnyerő, ahogy Vathy Zsuzsa elbeszéli könyve születéstörténetét, azt, ahogy naplóírás helyett cédulaírásra adta a fejét. Írói programjává tette, hogy egy-egy különálló papírlapra leírja az adott napon megélt eseményeket, benyomásokat, emlékezéseit, töprengéseit, majd e lapokat, cédulákat fiókba rejti. Néhány cédula megírását követően újabb elhatározásra jut, nekilát újra felfedezni Weöres Sándor költészetét, és verseiből idéz a cédulákon, olykor jelöletlenül másol be verssorokat saját mondataiba. „Húsz évvel ezelőtt Pszicho nem gondolta volna, hogy Weöres versei ilyen nélkülönözhetetlenek lesznek számára. Egy-egy pillanatról, egy-egy érzésről mindennél többet mondanak el, és a létezés teljessége éppen annyira fontos számára, mint hogy hajnalban, disznóöléskor milyen hangok hallatszanak a falu utcáin” (14. cédula. Hétköznap; 54. o.) – írja Weöres műve befolyásának hatásáról, amiből nem nehéz kikövetkeztetni, hogy elbeszélője a költő legendás Psychéje nyomán kapta a Pszicho nevet, bár Robert Bloch azonos című regénye, amiből Alfred Hitchcock rendezett filmet, vagy Bret Easton Ellis Amerikai psychoja, amiből Mary Harron készített mozit, téves képzettársításokra is lehetőséget ad. Vathy Pszichoja természetesen nem sorozatgyilkos, mint Norman Bates meg Patrick Bateman, de lényegében Lónyai Erzsébetnek (Psyché) sem igazán rokona, hacsak nem a lélek és az érzelmek vonalán. A 4. cédula. Kicsoda Psziho? című, a könyv legrövidebb szövegében Weöres hősnőjével szemben a kitárulkozás helyett csupán dilemmákat fogalmaz meg: „ Kicsoda Psziho? Ki vagyok én? Saját magamról semmit se tudok mondani? Nem akarok?” (21. o.)  A következő fejezetben (5. cédula. Az én üvöltéseim) viszont a hol első, hol harmadik személyben megszólaló elbeszélő a szerző önéletrajzi összefoglalóját fogalmazza meg, és innét válik világossá, hogy Pszicho voltaképpen nem egyéb, mint maga a megtalált elbeszélői nyelv: „Már tudtam, ha rátalálok a nyelvre, és el tudom mondani, amit szeretnék, szabad leszek. Szabad, mert a munkám és az örömöm forrása ugyanaz.” (25. o.)

A Weöres-párhuzamokat viszont még nem merítettük ki. Az elbeszélő jelzi, hogy közel él a Vásárcsarnokhoz, ami már azáltal ihlető forrása, hogy egyáltalán létezik. Nem csoda, hogy ez a fontos terep elnevezése bekerült a cédulákból összefűzött kötet címébe, az még kevésbé, hogy a Weöres által használt, az élet vásárcsarnoka formában, amit a költő A teljesség felé című könyvében használt, és Vathy Zsuzsa is idézi.

A cédulákon élettörténet-szeletek, teljes sorstörténetek sorjáznak, több visszautal a szerző korábbi könyveiben elbeszéltekre, hangsúlyosan bukkannak föl az önéletrajzi vonatkozások, a Társ megjelenése, a család, az együtt korosodás, a Társ elveszítése, egykori barátok megidézése, valamint a méla töprengések lenyomatai, olykor mindez együtt: „az ő életük pedig lassan átfordult egy másik szakaszba. Amikor az ember nem azon töpreng, mi szeretne lenni, hanem hogy mi nem volt még? Mit mulasztott el, ami fontos lett volna, mit tehet még?” (12. cédula, Tíz, húsz, harminc év; 46. o.)

Ezek a bensőséges, érzelmi szálakkal átszőtt történetek között egymás után bukkannak föl a diktatúra és a kirakatperek áldozatainak sors-elbeszélései, amelyek görcsbe rántják az olvasó gyomrát, de nem telepednek rá a könyv kedves, közvetlen, tépelődő, egykori emlékeket előhívó, a mindennapjaink jelenségeire szociális és lírai érzékenységgel reagáló céduláinak hangulatára.

„Pszicho, vagyis én” – írja Vathy Zsuzsa a könyv 88. oldalán (24. cédula. Pizzafutár), tehát Pszicho a szerzői entitás megjelenítője, ennek megfelelően, miként már utaltam rá, az elbeszélő első és harmadik személyben beszél egyazon történeten belül, ennek folytán mintha belülről hallanánk gondolatait és kívülről látnánk cselekedeteit és mindezt egyszerre.

A könyv 44 cédulát fog egybe, némelyek egymáshoz kapcsolódnak, mások korábbi novellákra utalnak vissza, de a töredezettség és a viszonylagos egybefüggőség mellett egyértelmű, hogy egy szabályt kerülő lírai napló lapjait forgatjuk, amelyek ugyanolyan lebilincselők, mint a keletkezéstörténetük. A cédulákon váltakozó derűs és komor történetek nyomán jutott eszembe Adamis Anna dalszövegének címe: „Hány cédula egy élet?”

(Budapest, 2015, Helikon Kiadó)




.: tartalomjegyzék