Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Szeptember
Zsidó Ferenc beszélgetése Bölöni Domokossal

Beszólások a pálya széléről

Hetvenet töltött idén a Marosvásárhelyen élő prózaíró, Bölöni Domokos. Beszélgetésünkben életpályája fontosabb állomásait, könyves megvalósításait és meg nem valósításait járjuk körül.

 

*

 

– Azt szokták mondani, ha egyebet nem is, de bölcs nyugalmat, sztoicizmust hoz magával a kor. Elhozta neked is a hetvenedik év? Hogyan kell elképzelni Bölöni Domokos egy napját?

– Nekem a kor(om) nem hozott semmit, csak sok kombinátos bűzt és némi valamiket. Meglehetősen unalmasak a napjaim. Bár azt tartja a mondás, hogy buta ember unatkozik, egy idő után az ember már nem törekszik semmi újabbra, lassan a szokásai kedves rabjává válik. Korán kinyílik a szemem, „Koldus, rossz-álmú zsellér ébred” – jut eszembe Ady. Tűz nincs, csak néha, de itt kinn, a Tudor-negyedben is van ugatás, persze nem „lompos, bús kutya csahol”, hanem az úrikutyák követelik a reggeli sétát. Egyszer Ráduly János nálunk aludt, és reggel elpanaszolta, hogy egész éjjel nem nyugodhatott, mert itt minálunk erősen ugatnak az ebek. Érdekes, jegyeztem meg: biztosan Kibédről jöttek, hogy  bosszantsák a jeles pedagógus-írót.

Egy kis kávé, és máris a számítógép előtt ülök, a friss sajtót a hálóról olvasom: az erdélyi magyar lapokat (ha nem kódolják el az ember elől titkos közlendőiket, mert ilyen is van!), aztán az anyaországi lapokat tekintem át, és nem marad ki a román központi sajtó sem, hiszen a román közélet sokkal mozgalmasabb, színesebb, „bulvárosabb”, mint a magyar. A lapszemle után következik a születésnaposok köszöntése. Nagyon sokan jelöltek ismerősüknek, és a gép mindig figyelmeztet az ünneplendők személyére, nekem pedig semmibe sem kerül egy szerény üdvözlet elküldése. És ha már fenn vagyok a közösségi oldalon, akkor bizony végigsétálok a képes kínálaton, néha belekontárkodom olyan dolgokba is, amelyekhez nem igazán értek, vagy nincs közöm hozzájuk. Erről masszívan próbálom leszoktatni magam.

És még mindig nincs hét óra. Ha mégis, akkor meghallgatom a híreket, méghozzá a Bartók Rádióból, majd halk muzsika mellett elolvasom a leveleimet, és megválaszolom valamennyit. Addigra már a feleségem is előjön a szobájából, hoz friss tejeskávét süteménnyel. Ez az „előreggelink”.

(Most látom, milyen idilli dili: mindjárt elkönnyezem magam.)

Ojjé, aztán következik a délelőtti tévéhíradók, a korai beszélgetések követése, netán egy-egy kihagyott műsor megtekintése, és természetesen a sporthírek, a mérkőzések összefoglalói. Futballbolond voltam és maradtam. Az angol bajnokság mellett a római SS Lazio rajongója is vagyok, mióta megismerkedtem a klub himnuszával, amelyben ezt éneklik minden mérkőzés előtt: „Avanti ragazzi di Buda, avanti ragazzi di Pest”. Előre, budai srácok, előre pesti srácok! A dal ugyanis az 1956-os forradalomról szól. Megnéztem, meghallgattam, ma is ezt éneklik.

Tizenegy óra körül reggelizünk, inkább: tízóraizunk, utána már illik egy „rendes” kávét is meginni, ismét a számítógép előtt. (Innen kimarad a szomszédokkal való erősen gyakorlati kapcsolatunk, a feleségem reggeli szívtornái a kórházban, a vidéki rokonok korai látogatása, a szeretet és barátság megannyi szerény megnyilvánulása.)

Ha van munkám, ilyenkor tudom nyugodtan elvégezni. Hálistennek kevés a munkám, ezért nem kell törnöm magam. Ugyanis nem szeretek dolgozni. Ebből következik, hogy ha mégis valamilyen munkám adódik, igyekszem mihamarabb rendesen elvégezni, és el is felejteni.

A délutánjaimmal nem tudok elszámolni. Nem is akarok. Nincs rohadtabb, mint folyton tervek szerint rángatózni. „Kijárni” nem szeretek, nem is nagyon tudok. Legfeljebb néhány buszmegállónyi távolságra szakadok el az otthonunktól. Délutánonként néha jönnek látogatók, rokonok, gyermekeink, unokáink, ismerősök. Az este pedig ismét a tévé és a számítógép rabságában telik el… Kihagytam a rádiót, mert annyira természetes, mint az, hogy lélegzünk. Amikor ezt írom, is szól a marosvásárhelyi rádió. Írás közben csak ritkán zavar, olyankor a számítógépről hallgatok zenét, többnyire Mozartot. Többnyire a Requiemjét. Máskor Glucktól a Boldog lelkek táncát. És sok Vivaldit.

Nagyon kell a derű. Főleg ha könnyes.

Nem tudom, kinek érdekes ez, hiszen csalok. A legérdekesebb dolgok nem tartoznak a nyilvánosságra, így nem is tudjátok meg soha. Ezeket magam előtt is sikerrel titkolom.

 – Bolygassuk meg egy kicsit a múltat! Jó ideig tanárkodtál, aztán 1990-től a Népújságnál dolgoztál. Melyik munka volt szebb, melyik hagyott több időt a szépirodalom számára?

– Mindkettő érdekes és fontos, izgalmas (ma úgy mondanók: kihívás) volt. Tizenhét évet tanítottam Korondon, ez azért volt meghatározó, mert bekapcsolódhattam a híres fazekasfalu közösségi életébe, színjátszóköri és kórustag, községi könyvtáros is voltam, irodalmi köri szervező, számos kortárs írót, költőt, szerkesztőt, művelődésszervezőt és -irányítót ismerhettem meg a különböző író-olvasó találkozók, előadások alkalmával; elvétve életre szóló ismeretségek, barátságok is születtek. Az anyaországból gyakrabban jöttek Korondra, mint egyébfelé, így juthattam hozzá olyan kiadványokhoz, sajtótermékekhez, irodalmi lapokhoz és folyóiratokhoz, amelyeket akkoriban nem lehetett kapni. A tanítás, mint tudjuk: okos és ügyes kommunikáció egyben. Könnyen olvasok fel a szövegeimből, hiszen magyarórákon a bemutató előadás is erről szólt, és a csillogó szemeknél szebb visszajelzést nem ismerek. A nagyközösség és a családok élete pedig ellátott többszáz évre szóló „sztorival”, motívumokkal, témákkal... Iskolaigazgatóként aztán négy éven át olyan tapasztalatok birtokába juttatott a „rendszer”, amelyeket később szatirikus hangvételű írásaimban tudtam kamatoztatni.

A marosvásárhelyi napilap némiképp felüdülést jelentett, mert már korábban is jócskán  rühelltem a pedagógusi munkakörrel járó számos kötöttséget, itt pedig „vidékelő”, terepjáró riporterként, az újjászerveződő erdélyi magyar politikai és művelődési élet lüktetését érezve olyan lelkesen tudósítottam  – mai szemmel talán jelentéktelennek minősíthető eseményekről is –, mintha az életem múlnék rajta. Ugyanakkor tapasztalataim birtokában számos művelődési önszerveződés, egyesület, alapítvány életre hívásának lehettem tanúja, segítője, tevékenységük nyomon követője, krónikása. Tapasztalataim, a történések és a személyközi kapcsolatok „haszna” aztán valamiképp megmutatkozott azokban a jegyzetekben, karcolatokban, novellákban, amelyek a szigorúan vett újságírói munka „termékeivel” párhuzamosan születtek. Marosvásárhelyi éveim alatt jelent meg, a felszabadult sajtókörülményeknek is köszönhetően a lap Impress Kiadójának az első kötete, és persze aztán más-más kiadónál a következő köteteim. A Harangoznak Rossz Pistának című, 1992-es könyvecske kapcsán mondotta a bemutatóján Markó Béla: „Egy markáns arcélű, biztos kezű, a balladai feszültséghez és a görcseinket oldó iróniához egyformán értő író folytatja töretlen kitartással azt, amit hajdanán elkezdett. De ennek a folyamatosságnak van egy másik vetülete és egy általánosabb jelentése: irodalmunk folytonosságára gondolok. Ha jelentek is meg könyvek az elmúlt két és fél esztendőben, ezek többnyire régebbi, fiókban heverő munkák napvilágra hozatala voltak. A Bölöni Domokos könyve viszont nemcsak frissen került ki a nyomdából, de az is friss, ami benne van. 1989 decembere után született karcolatok, tárcanovellák ezek. Nagy szó ez akkor, amikor számos prózaírónk rejtett válsággal küszködik, mert egy új helyzethez új látásmódot, új kifejezőeszközöket keres. Bölöni Domokos számára ez nem dilemma. És valószínűleg neki van igaza. Hiszen jöhet bármiféle rendszerváltás – ami persze még el sem jött –, mert az emberi szenvedés vagy öröm nem változik, vagy ha igen, akkor is nagyon-nagyon lassan. Talán ez a belső bizonyosság, ez a konok kitartás tette lehetővé, hogy Bölöni Domokos máris azt a helyzetet elemzi derűre vagy borúra hajló indulattal, amit ma még csak fejünket kapkodva próbálunk átélni, megélni, túlélni. Neki máris van bátorsága ebből irodalmat, érvényes irodalmat csinálni. Bizonyítva, hogy az erdélyi magyar irodalom külső és belső kríziseken áteshet ugyan, de mindig képes megújulni, átalakulni és megmaradni.” A következő, Egek, harmatozzatok! című, 1995-ös kötetről pedig ezt írta Lázok János: „A szűkebb otthon, az erdélyi-sóvidéki székely falu mozaikját rakja ki a szerző e novellákban, néhány helyen balladai hangulatú sorokban idézve azokat az értékeket, amelyek századokon át megtartói voltak a székely faluközösségnek, de a történelem által kikényszerített logikai bukfencek következtében elvesztették eredeti funkciójukat (Harangoznak Rossz Pistának). A szerző legnagyobb erénye, hogy egyetlen pillanatra sem csap át ez a nosztalgikus múltidézés hamis pátoszba, szentimentális (ön)sajnálatba, noha e novellák visszatérő motívuma a hajdani értékrend pusztulása, az állandósult értékvesztés élménye. A fiataloktól elhagyott, magatehetetlen öregektől lakott faluban a „szép” temetés lesz a földi vágyak netovábbja (Szépek a fiatalok). Bölöni Domokos e kötetének legjobb novellái megütik az erdélyi-romániai magyar novellisztika csúcsteljesítményeinek szintjét.”

Nem szép dolog, hogy effélékkel állok elő, de fékezhetetlen hiúságom kényszerít rá.

– Kanyarodjunk még vissza egy kicsit! Első könyved a Forrás-sorozatban jelent meg, Bajor Andor és Szilágyi István „bábáskodtak” körülötted. Hogyan emlékszel vissza az indulásodra (az életben, aztán az irodalomban)?

– Enyhén szólva nem túl szerencsés körülmények között indult az életem. Héthónapos koromban tüdőgyulladásban haltam volna meg, ha a körzeti orvos meg nem ment. Aztán egy istenhátamögötti faluból csöppentem a községi iskolába, ahol csakhamar kiderült, hogy nem én vagyok a világ közepe, sőt. Verekedni viszont kitűnően tudtam! Bár akkor még nem jöttek elő ezek a mai trükkös technikák... Kisvárosi középiskolásként már valamivel nagyobb önbizalommal néztem a jövőbe, de az folyton elbújt előlem. Majdnem elbuktam az érettségit. A főiskolán, bár háromszor rugaszkodtam neki, és mindháromszor kitűnő eredménnyel felvételiztem, a kitartásom kevésnek bizonyult, ezért olyan epizódok „tarkították” az ifjúságomat, mint kirúgás, helyettes tanárkodás, kötelező katonai szolgálat, afféle következményekkel, mint az ivászat, a veseelégtelenség, a vírusos májgyulladás stb.

Már Korondon tanítottam 1973-ban, amikor első valamirevaló karcolatom megjelent az Utunk című kolozsvári irodalmi hetilapban. Innen az első kötetig még jó pár évre volt szükség, az akkori közlési viszonyok közepette. A Forrás-sorozat kínálhatott lehetőséget, de magához a Forrás-nemzedékhez vajmi kevés a közöm. Külön bódorgó kerékként hegyi utakon nyikorogva kerültem az irodalomba, ha bekerültem egyáltalán. Szilágyi István olyasféleképp vélekedett ajánlásában, hogy itt ez a pálya szélén térdeplő atyánkfia, engedjük immár őt is labdához jutni. Bajor Andor nagylelkűen kollegájának tekintett, őt máig példaképemnek tekintem. Nem rólam szólnak szerencsére, e mondatait mégis, máig érvényesként idézem: „Kelet-Európa népei, ezen belül a magyarság, sokszor került nagyon nehéz vagy tragikus történelmi helyzetbe. Ezekben a helyzetekben mentőöv volt a humor. S ez végigkísérhető egészen Tamási Áronig, aki káromkodás helyett mindig valamilyen jót, valami meglepően humorosat mondott.” „Az irodalom – mind az író, mind az olvasó – sokat vesztett erkölcsi hiteléből. A próféta-költőt fölváltotta a pofákat vágó, fintorgó zenebohóc, sőt zenétlen bohóc. Aki nem kívánja, hogy kövessék, lévén hogy sok olvasó eleve megelőzi tanácstalanságban, hitetlenségben. Irodalmunkban a népszolgálat lassan kissé gyanús motorversenye után (ugyan hogy szolgálta Balzac, Dosztojevszkij vagy Apollinaire a népét) az irodalom gyakran elüti és cserben hagyja az olvasót. Az olvasó eszméletlenül – mindenképpen eszméletlenül – fekszik, az író és a költő pedig más egekben, más, simábbnak tűnő utakon jár. Az író és az olvasó kölcsönösen igyekszik megszökni egymás egykori idilli bűvköréből, szülőföldjéről, valóságos idejéből.” „Szerintem nincs sok köze a fintornak, import-bakalódásnak, kéz alatt vett semmitmondásnak a valósághoz. De az a kérdés is fölvethető, hogy az olvasó a nosztalgia-köcsögök és -kávédarálók után vajon nem kívánja-e az élet effajta szublimálását, nem várja-e el, hogy irodalom címén valaki nyávogjon.” „Ha az írók szöknek a valóság elől, vajon ez csak az ő hibájuk? Hátha az olvasók sem valóságosak?”

– Falun születtél és nevelkedtél, Dányán ma is visszatérő helyszíne írásaidnak. Mintha nem is tudnál szabadulni tőle…

– De, már megszabadultam. Legutóbbi kötetembe illesztettem korábbi szövegeimből mindazt, ami még tartozásként megilleti a szülőfalut. De oda már csak a temető és az emlékek kapcsolhatnak. A kevés föld és a bennvaló, a ház: a rokonaiméi, tegyenek velük, amit akarnak. Szüleim, nagyszüleim, felmenőim sírjai... és a fák, füvek között a szélben lebegő apró történetek, ezek még előtolakodnak, és követelik, hogy egyik-másik szöveg képében örökítsem meg szereplőiket.

– Mi a helyzet az általad (is) kitalált Súrlott Grádics Irodalmi Körrel?

– Azért hívtuk életre, hogy „keretet” adjunk magunknak a sántikáláshoz. Én még külön abban is reménykedtem, hogy majd új tehetségek jelentkeznek, seregestől. Nem éppen így történt. De azért jónéhányan összejártunk, össz-vissz’ tíz éven át, és jól éreztük magunkat. Főleg a kötetbemutatók vonzottak közönséget, hiszen összejöveteleink nyilvánosak voltak – a körnek nem volt jogi személyisége, alkalmi szerveződésként ezért hol itt, hol ott, főleg az egyházak gyülekezeti termeiben vagy a Bernády Házban tartottuk délutánjainkat. Sikerült megjelentetnünk egy antológiát is, 2011-ben adta ki a Kriterion (Az eltérített felvonó). De aztán, tíz évi ‘együttlét’ után, önhatalmúlag lefújtam a mérkőzést. A Súrlott Grádics ugyanis időközben olyan irodalmi márkává nemesült Vári Attila azonos című könyvével, hogy pofátlanság lett volna az árnyékában tovább vitézkedni. Ezt a tagok közül egyesek nehezen fogták fel, de végül megértették, és az irodalmi euthanázia jegyében a SG-t csöndesen elaltattuk.

Helyette létrehoztuk a Lazics asztala baráti társaságot, és szűkebb körben, de egybegyűlünk, beszélgetünk, dumálunk, főleg hétfő délelőttönként, a Hosszú utca eleji Kábel korcsomában vagy újabban a Kedei Zoltán festőművész várbeli új műtermében..

– Követed-e a kortárs erdélyi irodalom történéseit? Jársz-e könyvbemutatókra? Olvasol-e kortárs köteteket?

– Természetesen minden érdekel, ami az irodalommal kapcsolatos, különösen a szűkebb pátriában megjelenő szépirodalom, a román is. A fiatalok közül inkább a székelyföldiekkel tartok kapcsolatot, udvarhelyiekkel, csíkiakkal, háromszékiekkel. Itt, Vásárhelyen is jelentkeztek páran, akiknek segíthettem, közülük néhányan „befutottak”, rendszeresen közölnek. De Kosztolányitól tudjuk, hogy a hálátlanság nem természetellenes, úgyhogy nem várok tőlük köszönőlevelet, egyikük-másikuk elküldi az újabb kötetét, és már az nagyon jólesik. Könyvbemutatókra egészségi állapotom okán ritkán járhatok, rosszak a tapasztalataim: elhúzzák őket, kikészítik a közönséget, olyan is volt, hogy az újdonsült (de már nem fiatal) szerző újságpapírvékony könyvecskéjének a dupláját is felolvasta, majd váltig bosszankodott, hogy nem vásárolják az olvasók. Bálint Tibornak van egy könyve: Nekem már fáj az utazás. Hát nekem már ciki a sok könyvbemutató. (Persze a hiúságom eléggé birizgálja az önérzetemet, úgyhogy néha mégis szívesen elmegyek az olyasféle rendezvényekre, ahol magam is alanya lehetek a dicsőségnek...)

Könyvismertetőt, recenziót nem túl gyakran, de rendszeresen írok, a nekem is kedves szerzők munkáiról.

– Minden alkotóember életében eljön egyszer a momentum, amikor az „énregényét”, önéletrajzi kötetét, memoárját megírja. Számodra a legutóbbi könyved, a Szélrózsa kankalin valami efféle?

– Igen, valami afféle. Első részét korábbi szövegekből válogattam, tettem-vettem, rakosgattam, a második rész publicisztika, egy kis lírával porcukrozva. De memoárt nincs miről írnom, nem éltem én akkorát, kedves Kérdező és Olvasó! Én csak kicsit éltem, apró részletekben szuszogtam az erdélyi ég alatt, ahol bizony nem túl sok a fény-óra. Másrészt pedig értelemszerűen nem lehettem részese olyan döntéseknek, nem követtem el olyasféle bűnöket, amelyekért most ezt a mosakodós műfajt tűzném megdicsőülésem céljául. A poeta minornak jó tudnia, meddig ér a rongyos papírtakaró. Takarózzék szakadt szerénységébe, az melegít a legjobban.

– Lövétei Lázár László nemrég egy rólad szóló méltatásban annak adott hangot, hogy pályád talán nem teljesedett ki annyira, mint amennyire azt tehetséged „predestinálta” volna, mintha – önhibádon kívül – kissé perifériára sodródtál volna az irodalomban. Hogy látod te ezt?

– Nem sodródtam, mindig is ott voltam a taccsvonalnál. Szilágyi István pontosan fogalmazott: térden a pálya szélén. Azóta valaki alám tett, előbb egy lazán illatozó lópokrócot, aztán egy rozzant hokedlit, most, úgy tűnik, került valahonnan egy tisztességesebb szék is, igaz, kijár az egyik lába. (De lehet, hogy épp Michelangelo faragta!) No, ez arra is való, hogy alkalom adtán lőcsként használjam. Well, vigasztaló. De valóban, a bizonyítási kényszer, amibe a legtöbben belehalunk, ott dübörög a mellkasomban, mint posztkomcsi államban a piacgazdaság. Egy kedves képzavarral: végül a Damokléc kardjával lőjük halántékon magunkat.

Persze izgalmas gólhelyzetekben én is bekiabálok, főleg a bíróknak – de a sárga lapot sem nekem mutatják föl.

Mindenesetre addig azonban nem távozom az örök vadászmezőkre, míg nem írok legalább egy tréfás gyermekkönyvet (ez valahogy kimaradt, már az unokáim is felnőttek), illetve egy ügyes regényt, amely után az összes fölé- és alávaló kritikus megnyalja mind a húsz lábujját. Az olvasók pedig nyílt tereken égetik el a Harry Potter megszámlálhatatlan köteteiből rakott máglyákat.

– Hogyan változott az irodalmi élet az első és legutóbbi köteted között eltelt időszakban (1980–2015)? Hát a te írásművészeted mennyiben lett más (ha más lett)?

– Az irodalmi élet pontosan úgy változott, mint a divat. Ismét kétgombosak a zakók, de mire ezt leírom, lehet hogy a divatdiktátorok már az ötgombos újdonságokon munkálkodnak, és akkor pofára estem. (Jó pár éve a rongyrázdából kijövet besuvadtam egy turkálóba, és szégyenemben megvásároltam fél tucat háromgombos „kabátot”, de mire hazaértem, a feleségem közölte, hogy istók, az ikszgombos a divat. Most ideges vagyok, mert a szekrényben ott várják a feltámadást a háromgombosak mellett a kétgombosak is... – ám azt regélik, visszajön a mandzsettás nadrág, de ó, jaj, abból nem tettem félre annak idején egyet sem...) 

Én pedig úgy írok, ahogy sikerül.

– Ha jól számolom, tizenöt kötet szerzője vagy, ezek többsége rövidpróza, novella, karcolat. Sosem gondoltál arra, hogy nagyobb lélegzetű műben szólalj meg?

– Mindig is szép nagy könyveket szerettem volna írni, mint Jókai, Móricz, Mikszáth, vagy még inkább mint Lope de Vaga, Cervantes, Victor Hugo, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Thomas Mann, szóval ezek – de jobb, ha a korra kenem a dolgot, mármint a renyheségemet: hát ki olvassa manapság azokat a hosszú szövegeket? Például Swiftről mi derül ki? Hogy „Gulliveréből, a világ legkeserűbb szatírájából a századok folyamán bájos gyermekkönyv lett. Kevesebben ismerik a nagyszerű harmadik és negyedik könyvet, Gulliver kalandjait a tudósok szigetén és a nemes lovak országában” (Szerb Antal). A teljes művek szépek és nagyok, mégis inkább az érdekelne, hogy miért mondta valakiről Napóleon, hogy az illető az emberiség megrágalmazója (détracteur de l’umanité)...

Könyvtáros koromból származó emlék: bejön az olvasó, kézbe vesz egy frissen megjelent könyvet, amelyről semmit sem tud, és rámkérdez: „Ez mind egyről szól?” Az elején nem értettem a kérdést, de rövidesen rájöttem. Egyetlen történet olvasható-e a könyvben, vagyis: regény? Mert ha nem, akkor inkább adnám oda az Aranyréten aranyfű című meséskötetet...

– Melyik a kedvenc a könyveid közül, illetve van-e olyan, amelyiket így utólag már nem „kedvelsz” annyira?

– Kedvenc kettő is van: az Egek, harmatozzatok! és ez a legutóbbi, mert ez szép is, érdekes is. Szélrózsa kankalin a címe, de a tervező piros pipacsokkal díszítette a borítóját. A bemutatókon szerencsére nem kérdezték meg, milyen ez a virág, mert attól félek, magam sem tudom... Mindenik könyvem kedves, de be kell látnom, hogy nem üdvös az, ha a szerző egymaga írja, szerkeszti, gondozza, tán még tördeli is a művét, mert elfogult a szövege iránt, és nem leli meg benne a hibát, akkor sem, ha az mindjárt kiszúrja a szemét. A saját költségemen kiadott köteteknek ez a bibéje. Szegény ember vízzel főz, a szegény író is egyedül készíti a frizu... (nincs már hajam), szóval, a könyveit. 

Gyakorlatilag és alapvetően (két divatszó) nem igazán szerethetem a könyveimet. Míg én magam több kortársamat is könyvhöz segítettem, nem volt szerencsém igazi szerkesztőhöz. Forrás-kötetemet Csiki Lászlóval állítottuk össze egyetlen találkozáskor, nagyon tiszteltem s becsültem, de már akkor sem értettem a beszédét, később, Budapesten még úgy sem – és azután sem találtam olyan barátra, aki kellő szigorral kezelte s gondozta volna az írásaimat, inkább eleresztették, hadd menjen, a hülye szerző idióta felelősségére...

Ezt az attitűdöt aztán számtalanszor tapasztaltam, más szerzők mostoha kezelésekor; lehet, hogy ez a szomszéd-kecske szindróma irodalmi kivetülése, erdélyi viszontagságban...

– Tizenéves voltam, amikor második novelláskönyvedet, A szárnyas embert elolvastam. Emlékszem, édesanyám azt mondta, még nem neked való, fiam. Én azonban nekem valónak éreztem. Azzal a kötettel szerettem meg a novellákat, a kortárs irodalmat. Megpróbálnád megfogalmazni, szerinted milyen egy jó novella, mi kell hozzá? S hát úgy általában az irodalomhoz?

– A jó novellát a jó olvasó határozza meg, ő definiálja. Persze jó novellák mindig is voltak és lesznek, az olvasótól függetlenül is. Engem öt sorral is el tud bűvölni az író, és kisregény méretű elbeszélését is méltányolom, bár néha szívesen vágnék belőle tíz-tizenöt oldalt a falhoz. A régiek ráérősen írtak, lassan, mert a szárnyasokból tépett írótoll nem számítógép. Amellett pedig nyomdai vagy miféle ívek szerint fizették őket.

Én ma írhatok akármit és akármennyit, Szisszel szólva: Secko jedno. (Secko jedno = všetko jedno, szlovákul, minden mindegy.) Van egy úgynevezett irodalmi kánon, és van egy úgy nem nevezett nemirodalmi kánon, és van aztán sok-sok üveggolyó és színes lufi, és az mind beletartozik a nagy szép semmibe, az irodalomnak is becézett áltatás-világba.

Miközben szenvedélyesen bízunk magunkban, folyton elbizonytalanodunk. És nem hiszünk az eszünknek és a szívünknek, amikor a képernyüstös égre bundázódik egy álkultúra, a ragyogó és csillogó kerge idióták pazar semmisége, akikkel úgy megtelik a média, hogy az igazi értéket képviselő irodalom és írói (néhány ügyeskedőt kivéve) a művelődés szenvelgő páriáivá süllyedve jajgatják világgá hatalmas szenvedésüket. Nem szeretem őket, de az kit érdekel. Kikapcsolom akár a világot is, a lelkemből, és előjön egy kis érzet a boldogságból...

A hivatalosnak tekintett kultúrbiznisz, balról is, jobbról is: adj-már-valamit! mentalitása, a hirtelen mód, ahogy számos kitűnő tehetség, erdélyiek is, hirtelen „elköteleződnek” valamiféle (épp véletlenül jól fizető?) (sajtó)orgánum mellett, az ismét múlandó, efemér jelenség.

Az igazi irodalom sosem pártfüggő, nem ideologikus, hanem csak mélyen humánus.

Idehaza többnyire egymásnak írunk, páran, akik képzeletben összetartoznánk. Érdekes? Minél szaporábbak a könyvvásárok és -bemutatók, annál kevesebben vásárolnak könyvet. Szépirodalmat, jelesen. Sem az alkotók, sem a nyomdaipari emberek, sem a forgalmazók, a kereskedők nem szeretik tudomásul venni, miközben lefelé suvadnak a csillagok.

A művelődési életnek ezt az erőlködését szánalomteljes szeretettel szemlélem. Nem lesz belőle semmi, de legalább idézi a sztahanovista munkaversenyek hangulatát. Az írók többszáz százalékban túlteljesítenek, holott nem is hegesztettek soha, az olvasók pedig megtanulhatnak hegeszteni, holott semmit sem kezdhetnek ezzel a tudással és tapasztalattal. Egyedül a kereskedők, a mai idők ostorozást érdemlő vámszedői látják hasznát az időszerűtlen szellemi hullámveregetésnek.

Nincs értelme a dumának. Az idő beletörődővé, rezignálttá tett engem is. Nem érdekel, mi lesz, illetve idegesen izgulok, közben félve féltem a népem és a nemzetem, a helyet, amely hazám és házam lehetett, a családomat és utódaimat... De az már kevésbé lényeges, hogy valaki meghallja-é, amit a pálya széléről hellyel-közzel még bekiabálgatok. Nem azt, hogy „Szemüveget a kritikusnak!”, sem azt, hogy „Hajrá, Arany, hajrá Petőfi!”, hanem azt, hogy: Henc, henc, henc! 

Szabó Lőrinc jut eszembe, valahol effélét is írt: hogy a világmindenségben minden olyan tökéletesen jelentéktelen.




.: tartalomjegyzék