Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Október
Dávid Gyula

Tamási Áron a Bolyai Egyetemen 1956 októberében

A kolozsvári magyar diákság életében az 1956. októberi események sorában különleges helyet foglal el a Tamási Áronnal való találkozás 1956. október 17-én. Nem teljesen ismeretlen eseményről van szó: sok évtized távolából felidézték már többen is az akkor ott jelenlévők közül. De megannyi, a feledés homályába veszett részlet még Tamási kolozsvári házigazdájának, Jordáky Lajosnak 1988-ban publikált naplója[1] után is csak napjainkban vált ismertté, amikor kutathatóvá váltak az 1957–1958-as politikai perek iratai, s azokban a Bolyai Egyetemnek az egykori Marianumban, akkoriban az Egyetem II. számú épülete dísztermében történtekre vonatkozó kihallgatási jegyzőkönyvek[2].

Ezeket a forrásokat is felhasználva próbáljuk meg összerakni az eseményeket.

A kép bizonyára így sem lesz teljes, ugyanis mind ez ideig nem került elő az 1955-től szülőföldjére gyakran hazalátogató, s a Securitate által minden bizonnyal nyomon követett Tamási Áron megfigyelési dossziéja. De talán így is felidézhető sok olyan epizód, amelyre érdemes visszaemlékeznünk most, a történtek 60. évfordulója küszöbén.

 

Előzmények – elszakadás Erdélytől

 

Tamási Áron 1944. október 8-án, néhány nappal Kolozsvár szovjet kézre kerülése előtt hagyta el Erdélyt. A fő okot naplójának feljegyzéseiből[3] világosan látni: a zsidó-deportálások alól mentességet kapott felesége, Salgó Magdolna, és annak szülei sorsát érezte biztosítottabbnak Budapesten. Hogy sok más, akkoriban elmenekült erdélyi írótól eltérően nem tért haza, annak okát pedig abban kereshetjük, hogy a kibontakozó magyarországi demokratizálódásban politikai szerepet vállalt a Független Kisgazdapártban, s ottani szereplését hasznosabbnak érezte.

Pedig 1946 júliusában a Kolozsvár melletti Szucságon rendezett Főiskolás IKE-konferencia résztvevői levélben hívták haza[4], de akkor talán még ez a szerepvállalás kötötte. Néhány év elteltével viszont épp ez tette őt megbélyegzetté a hatalmat kezébe kaparintó kommunista párt irányítói, kultúrpolitikusai szemében. Akkor minősítette őt Horváth Márton „a népies irányú fasizmus foltozott irhájú zsoldosá”-nak.[5]

Ugyanakkor Erdélyben is véget értek a koalíciós idők. Az 1947/48-as tanévben a Bolyai Egyetem esztétikai tanszékére meghívott Szabédi László Az új népiesség problémái címmel meghirdetett előadásában még méltatással szólhatott róla[6], de ezzel párhuzamosan a kolozsvári baloldali sajtóban már támadás jelenik meg ellene: a cikkíró, Salamon László, egy, a nem sokkal azelőtt lezajlott magyarországi parlamenti választásokkal és azokban Tamási állítólagos szerepvállalásával kapcsolatos híresztelésből kiindulva, olyan minősítésekre ragadtatja magát, amelyek jelzik, mire számíthat, ha hallgat a hívó levélre. „…arról olvastam – írja Salamon –, hogy Tamási Áron, az erdélyi irodalom egykori fenegyereke, hosszú ide-odalengése után végül Balogh Páter politikai kikötőjében horgonyozta le hajóját”. Ez után hosszas példálózás következik a cikkben Tamási „politikai zavarosfejűségéről és kétkulacsosságáról”, végül ezzel zárja: „A győzelmes magyar demokrácia immár őt is azon áruló írástudók közé sorozza be, akiknek élén Erdélyi József menetelt – a börtön felé.”[7] Az már valamivel  későbbi történet, hogy Szabédi Bolyai egyetemi kurzusai egy részét átvéve, Nagy István az Utunkban terjedelmes tanulmányt közöl A politikus Tamási Áron  címmel[8], s ebben, szinte Salamon vezérszólamát folytatva, olyan pályaképet rajzol Tamásiról, amelyben valamiféle sokszoros „megalkuvás” a tények rendező elve, s így zárja írását: „Tamási könyvei… soviniszta misztikának bizonyultak, nem orvosságnak. Mérgező erejük annál veszedelmesebb, mivel a nyelvét ízessé tudta tenni jóízű népi humorával. Különösen a kezdeti jobb írásai olvastatják magukat. Kezdeti érdemeit azonban a későbbi ártalmas ’magyari rózsafái’ úgy lerántják, hogy pehelyként vetik ki a mérleg könnyebbik serpenyőjéből.”

A kommunista tábor országaiban Sztálin halálát követően kibontakozó hatalmi harc összefüggésében, az irodalmi életben is érezhetővé vált „olvadás” során a magyarországi kommunista kultúrpolitikában is változások álltak be: a Hatalom revízió alá vette Tamásival szemben tanúsított  korábbi magatartását, és sok évi kitaszítottság és nélkülözés után 1953-ban megjelenhetett a cenzúrán korábban fennakadt önéletrajzi regénye, a Bölcső és Bagoly, és az 1848-as időkben játszódó Hazai tükör, 1954-ben pedig a Nagy Imre-kormány Kossuth-díjjal tüntette ki. Ez után vált lehetővé, hogy 1955-ben útlevelet kapott és tizenegy évi távollét után hazalátogathatott Farkaslakára. Hogy ez az itthon töltött néhány hét milyen nyomokat hagyott benne, azt érzékeltetheti, hogy egyik, visszautazása előtti, 1955. szeptember 14-éről kelt naplóbejegyzésében ez áll: „Gáspár és Ferenc sógorral megnéztünk egy telket arra az esetre, ha csakugyan visszaköltözöm Erdélybe.”[9]

1956-ban kétszer is hazajár: januárban alig néhány napos „szomorú út”-ra kerül sor: édesanyja temetésére jön haza, szeptember-októberben viszont már több mint másfél hónapot tölt szülőföldjén: Farkaslakán, valamint Székelyudvarhelyen, Homoródfürdőn, a Hargitán[10], s a hosszabb időzés alatt már irodalmi találkozásokra is sor kerülhet: Udvarhelyen természetesen felkeresi Tompa Lászlót, dr. Bakk Elek családi körében pedig ekkor ismeri meg az akkor még épp csak elsőkönyves Kányádi Sándort[11]. Hazafelé épülő irodalmi kapcsolatainak jeleként az Igaz Szó szeptemberi és októberi számaiban folytatásokban megjelenik színpadi játéka, az Ördögölő Józsiás, tárgyalások folynak valamelyik darabjának bemutatásáról a marosvásárhelyi Székely Színházban, majd a hazaindulása előtti napokban Marosvásárhelyen a Kultúrpalota nagytermében 1956. október 11-én irodalmi estre is sor kerül.

 

Egy irodalmi est Marosvásárhelyen (október 11.)

 

A marosvásárhelyi napokat részletekbe menően a nemrég elhunyt Nagy Pál idézte fel, aki akkoriban az Igaz Szó szerkesztője volt, s ebben a minőségben is egyik résztvevője az 1956. október 11-i irodalmi estnek.[12] Talán megbocsátja nekem odaátról, hogy ide iktatom filoszi megbízhatósággal megírt visszaemlékező írásának ezt a részletét:

„A helyi (marosvásárhelyi) napilap 1956-os évfolyamának október 7-i száma tudósított, hogy Tamási Áron hetek óta szülőföldjén tartózkodik, s 1944 után Romániában az ’első nyilvános fellépése okt. 11-én lesz az Igaz Szó rendezésében’. A kis közlemény felsorolta mindazokat, akik ezen az esten szerepelnek majd: Tompa László Székelyudvarhelyről érkezik Vásárhelyre, a bukaresti Radu Boureanu pedig a Romániai Írószövetség vezetőségének képviseletében lesz jelen az ünnepélyen. Közreműködnek a kolozsvári és marosvásárhelyi színművészek. Október 11-én újabb cikk látott napvilágot a szóban forgó újság, a Vörös Zászló első oldalán. A Köszöntjük Tamási Áront  című írás ’kiemelkedő irodalmi eseményt’ ígért a Kultúrpalota nagytermében aznap egybegyűlő közönségnek. Ismét hangsúlyozta a hírverés: Tamási Áron Kossuth-díjas író, a Magyar Írószövetség társelnöke hosszú évek óta először lép fel a romániai magyar olvasók előtt. S hozzátette: ez az est is jelzi, hogy kapcsolataink egyre szorosabbá válnak.

Valóban: zsúfolt ház, lelkesen tapsoló közönség fogadta Tamási Áront, a vele együtt színpadra lépő írókat és művészeket 1956. október 11-én este a marosvásárhelyi díszes Kultúrpalota nagytermében. A folytonosság jelképének is felfogható, hogy elsőnek ugyanaz a Tompa László köszöntötte Tamásit forró öleléssel, értékelő szóval, akiről ő tizenkét évvel azelőtt ugyanebben a városban, a Kemény Zsigmond Társaság díszgyűlésén pályatársi közvetlenséggel és elismeréssel nyilatkozott. Radu Boureanu a román írókollégák testvéri üdvözletélt adta át Tamásinak, aki a Harmat és vér című novelláját olvasta fel ezúttal. (Fellépett még Márton János kolozsvári, Csorba András és Tarr László marosvásárhelyi színművész, valamint Wilkovits Kató énekesnő.)”[13]

Sipos Lajos Tamási-pályaképében, a marosvásárhelyi irodalmi est kapcsán Tamási Áron ott elhangzott szavait is idézi: „Voltak esztendők…, amikor valójában a magyar irodalom Mikes Kelemenje voltam. Annyi különbséggel mégis, hogy az én fejedelmem nem egy új Rákóczi volt, hanem a lelkiismeret, melyet az emberi gondolkodás, Erdély nemes hagyományai és a mai idők vajúdó eszményei tápláltak.”[14] 

A Nagy Pál-idézte Vörös Zászló-cikkek sorát – épp az 1947–1949-es előzmények miatt, amelyekre korábban utaltunk – még kiegészíthetjük néhány adattal: az 1956. október 11-i rendezvény a sajtóban „az Igaz Szó évad-nyitó irodalmi estje” néven szerepel, de a rövid cikkben igen elismerő minősítések olvashatók a vendégről: „…az olvasótábor… – olvassuk a Köszöntjük Tamási Áront című beharangozóban – …a vendégben régi barátot és ismerőst köszönt. Nemcsak azok a régi olvasók, akik évtizedek óta olvassák műveit, hanem a fiatalabb nemzedék is ismeri és megbecsüli művészetét.” Alább pedig: „A mai magyar próza egyik legnagyobb alkotójával találkozik közönségünk. Olyan íróval, aki a Székelyföldről indult, s akinek művészete ma is elszakíthatatlan szálakkal kapcsolódik szülőföldjéhez.”[15]

Az est pontos programját különben maga Tamási is belefoglalta 1955–56-os naplójába.[16]

Az eseményről további részleteket a Kolozsvárt megjelenő Utunk „Tamási Áron közöttünk” főcím alá foglalt, majdnem egy egész oldalt kitevő összeállításból[17] tudunk meg. A lap teljes terjedelmében közli Tompa László bevezetőjét, amelyből talán érdemes néhány passzust – épp a fentebb már jelzett összefüggésben, de azon túlmenően is – bővebben idéznünk:

„…ennek a mai esti zsúfoltságnak van kivételes, jelentős alkalmi oka is. Az estély műsorában ott látjuk valakinek a nevét, akiről egy régebbi versemben így szóltam:

 

…akiben nekünk mind nagy kedvünk telik:

Ifjabb testvérünk, fiunk: Tamási Áron.

 

Amióta az előbb idézett verssorokat írtam, 27 év telt el. Azt, hogy ma Tamási Áron ittlétében mindnyájunknak még nagyobb kedvünk telik, különösképpen annak tulajdoníthatjuk, hogy benne azóta sem csalódtunk. Emberi és írói értékei, ragyogó tehetsége, a leírt szó iránti felelősségérzete, művészi becsülete adnak írásainak olyan jelentőséget, hogy azokkal méltán vívta ki írótársai és olvasói szeretetét és megbecsülését. Szétbonthatatlan kapcsolata szűkebb hazájával egyik erősítője volt neki is küzdelmeiben, megpróbáltatásaiban. S most, amikor Anteuszként újra lenyúl a föld: a szülőföld megújító erejéhez, biztosak vagyunk abban, hogy azok a mélyreható változások, amelyek életünk fejlődésében előállottak, újabb műveket fognak benne megérlelni.”[18]

Érdemes felfigyelnünk arra, hogy Tompa László a sorok között nemcsak arra talál módot, hogy Tamási Áron korábbi meghurcoltatásaira emlékeztessen, hanem arra is, hogy ezt a marosvásárhelyi irodalmi estet belehelyezze az 1956-ban már nálunk is változásokat ígérő események összefüggésébe.[19]

 

Kolozsvári találkozások – hazatérőben (október 15–18.)

 

Az Utunk idézett száma épp azokban a napokban jelenik meg, amikor Tamási Áron Kolozsvárra érkezik[20], és itt a következő napokban több alkalommal találkozik írótársakkal, régi íróbarátaival, és október 17-én délután a kolozsvári magyar egyetemi és főiskolás ifjúsággal.

A kolozsvári tartózkodás eseményeit több forrásból kell összeraknunk. Adatszerűen a legpontosabban Jordáky Lajos révén ismerjük, aki e néhány nap alatt történteket is rögzítette 1955–56-ban újra vezetett Naplójában[21], majd újabb részletek derülnek ki ezeknek a napoknak az eseményeivel kapcsolatban akkor, amikor néhány hónappal később a Dobai István-féle „ENSZ-memorandum” ügyében Jordákyt is letartóztatják, és többek között Tamási Áron Kolozsvárt töltött napjainak eseményei felől is faggatják[22]. Mindezt kiegészíthetjük még néhány, őnála nem szereplő adattal az első Bolyai-perben 1957 februárjában elítélt diákok (Koczka György és Nagy Benedek) kihallgatási jegyzőkönyveiből[23]. S végül – Sipos Lajosnak az előbbiekben már többször idézett könyvén túl –, további kiegészítésekkel szolgálnak mindehhez az egykori szereplők évtizedekkel később papírra vetett visszaemlékezései[24].

Jordáky, mint tanú, azért is a leghitelesebb, mert Tamási Áron és felesége (ekkor már Basilides Aliz) e néhány nap alatt az ő vendége volt, náluk laktak, a Kőkert utcai családi házban, s ő több, Kolozsvárt e napokban lezajlott hivatalos és magántalálkozóra elkísérte vendégeit.

Kettőjük közvetlen kapcsolata két korábbi eseményre is visszavezethető: egyik az 1937-es Vásárhelyi Találkozó, amelynek Tamási Áron a kezdeményezője, majd elnöke, Jordáky pedig a baloldali ifjúság részéről egyik szervezője volt, a másik, hogy 1944 nyarán és koraőszén mindketten tagjai voltak annak a Kolozsvárt alakult  Erdélyi Magyar Tanácsnak, amely Magyarországnak a háborúból való kilépése, vagy legalább a várható eseményekre való felkészülés dolgában fáradozott.

Egyébként Tamási Kolozsvárra érkezését írói körökben nagy várakozás előzte meg – nyilván sokan tudták, hogy hazalátogatott, s különösen a kortársak számítottak arra, hogy sikerül vele találkozniok is. Kós Károly egy 1956. október 6-i levelében írja Czine Mihálynak: „Szerettem volna Tamási Áronnal találkozni itthon, de ő csak a jövő héten jön Kolozsvárra, s valószínűleg én akkor már nem leszek itt. Pedig talán jó lett volna vele egyet-mást megbeszélnem, az ő dolgairól is.”[25]

A Jordáky-naplóból kirajzolhatók a négy napos kolozsvári időzés legfontosabb eseményei, amelyekhez a napló írójának rövid, néhány soros megjegyzései kapcsolódnak:

Október 15. Tamási Áron és felesége megérkezik Kolozsvárra. („Késő éjszakáig beszélgettünk. Áron bölcs lett és sok érdekes gondolata van. Két haza tudja a magáénak, Erdély és Magyarország.”)

Október 16. Délben találkozott  kolozsvári írókkal – Jordáky szerint az Írószövetség kolozsvári fiókjának tanácskozó termében, az Utunk egy rövid híre szerint[26] a Művelődés Házában. „Tamási – jegyzi be naplójába Jordáky – üdvözölte a magyar népet, azokat, akik börtönben voltak a magyarságukért, hitet tett a szocialista demokratizmus és a magyar és román becsületes és testvéri együttműködés mellett.” „Nagy István nem volt ott – teszi hozzá a naplóban Jordáky –.  Sokaknak kellemetlen volt, amit Tamási Áron mondott... Becsületes és nagy író mély hitvallása volt a szabadság, emberség és szocializmus mellett.”

Aznap este baráti találkozót szerveztek számára Jordákyék, amelyen részt vett Bartalis János, Jancsó Béla, Kacsó Sándor[27], Balogh Edgár, Demeter János, Asztalos István, Nagy Géza és  a közben Kolozsvárra érkezett Tompa László, továbbá Nagy Imre és Abodi Nagy Béla festőművészek és Nemes István ügyvéd, Nagy Imre barátja.

Október 17. Tamási Áron látogatást tesz, Jordáky kíséretében, Bányai Lászlónál, a Bolyai Egyetem rektoránál, nyilván azért, hogy ez alkalommal a diákság meghívását a rektor hivatalosan is megerősítse. Majd  aznap délután sor kerül a Bolyai Egyetem diákságával való találkozóra. („A diákság ünnepelte, úgy, ahogy az utóbbi években senkit. Ez már tüntetés volt a magyar irodalom egysége mellett. Nagy diadalt arattunk.”)

Október 18. Délelőtt Poór Lili, Bretán Endre, Fekete Mihály és Felszeghy Mária keresi fel Tamásit Jordákyéknál, este pedig Tompa Miklós, a marosvásárhelyi Székely Színház igazgatója.

Tamási Áron és felesége október 18-áról 19-ére virradó éjjel utazik el Kolozsvárról. „Éjjel kikísértük az állomásra – olvassuk Jordáky naplójában –. Kijöttek a történész hallgatók nagy számban. Virágcsokrot és kis ajándékot adtak át búcsúzóul… A vonat kigördült, s mi Tamási jelenlétének és gondolatainak emlékével folytatjuk még keményebben a küzdelmet a demokratikus szocializmusért.”[28]

Amit mindehhez hozzátehetünk, az már a Dobai-féle „ENSZ-memorandum” ügyében letartóztatott Jordáky Lajos 1957. március 22-e és június 4-e között felvett  kihallgatási jegyzőkönyveiből kerekedik ki.

(Közbevetőleg jegyzem meg azoknak az olvasóknak a számára, akik – szerencsére – nem éltek át ilyen helyzeteket, hogy az e kihallgatások során született irományokat korántsem szabad az ott valóban elhangzottak hiteles szövegeinek tekinteni. Ezeknek a kihallgatási jegyzőkönyveknek főképp az a feladata, hogy mindazt, amit a letartóztatottakból a kihallgatások során kiszednek, „vád-képessé” tegyék, tehát a jelzők, minősítések mindenképpen a kihallgató tiszt sajátjai, a kihallgatott, és a jegyzőkönyvet végül szintén aláíró személy pedig nincs abban a helyzetben, hogy a jegyzőkönyvben rögzítetteket legalább közelítse az általa mondottakhoz. A másik dolog, amivel számolnunk kell, hogy a kihallgatottban – bár nem mindig – működik egyfajta védekezési reflex: igyekszik elhallgatni olyan részleteket, amelyeket veszélyeseknek érez, tompítani az általa visszaadott helyzetek-megfogalmazások élét, „megpolitizálni” az elmondottakat. Mindezek ellenére az ilyen jegyzőkönyvekben lévő tényeket nagyjából valósnak fogadhatjuk el.)

Nézzük tehát, mi az, amivel a Jordáky által naplójában feljegyzetteket a vallomások alapján kiegészíthetjük: 

– az írószövetségi találkozón, ahol Tamási előadást is tartott, mintegy 40-en vettek részt;

– a Bányai László rektornál tett látogatáson jelen volt az egyetem két prorektora: Gáll Ernő és Nagy Lajos is;

– a Bolyai Egyetemen lezaljott találkozó után este a Sirály (Pescăruş) Étteremben Bányai meghívására vacsorára került sor, amelyen ott volt több professszor: Takács Lajos, Bodor András (a történelem-filológia kar dékánja), Márton Gyula (prorektor), Demeter János, Csendes Zoltán, Fogarasi József (az egyetem pártalapszervezetének titkára) és Szigeti József (a magyar irodalom tanszék helyettes vezetője), valamint  Tamási Áron kérésére meghívást kapott Asztalos István, Bartalis János és Kacsó Sándor.

Hogy Tamási Áron személye iránt a Securitate ilyen érdeklődést tanúsított (Jordáky hét kihallgatási jegyzőkönyvében szerepelnek vele kapcsolatos kérdések és válaszok[29]), azt – az eddigieken túlmenően – azzal magyarázhatjuk, hogy a Dobai-memorandum-ügyben folyt kihallgatások során kiderült: a majdani per másodrendű vádlottja, Varga László Budapesten ővele is megismertette a Dobai-féle tervezetet[30]. A forradalom idején Budapesten tartózkodó Varga 1956. november 2-án kereste fel Tamási Áront, aki „…nagy érdeklődést tanúsított – mondja – revizionista tervünk iránt, és kijelentette, hogy szeretné bővebben és konkrétabban ismerni Dobai Erdély kettéosztására vonatkozó tervét. Tamási Áron azt is mondta: szeretné, ha lehetőséget találnánk, hogy a revizionista emlék-tervezetünket [!] írásban eljuttassuk hozzá.” Ezt később, április 23-i kihallgatásán[31] azzal egészítette ki, hogy Tamási és Németh László, akivel Varga szintén megismertette tervüket, „kedvezően viszonyult ezekhez a revizionista eszmékhez”. 

Hogy az ilyen információk milyen következményekkel járhattak Tamási Áron személyét és későbbi erdélyi útjait illetően, az a Tamási Áron személyére vonatkozó, valamikor bizonyára előkerülő megfigyelési dossziéból derül ki, de a „céget” ismerve, könnyen elképzelhető.

Még a kolozsvári napok történetéhez tartozik az, amit Jordáky a kihallgató tiszt részletekbe menő faggatózására Tamási Áron kolozsvári beszélgetéseiről elmondott. Igaz, nagyobbrészt olyan általánosságok ezek, amelyek inkább az ilyen faggatózások légkörét érzékeltetik, amikor a kihallgatottnak felelnie kell valamit a neki szegezett kérdésekre, mint a ténylegesen lezajlott beszélgetésekre.

Az 1957. április 11-i kihallgatás során[32] Tamási Áron kolozsvári beszélgetéseire vonatkozóan elmondja: Tamási beszélt neki arról, „…hogy a szocialista irodalmi irányzaton belül nagy a nyugtalanság… kivált egy ellenzéki írói csoport [részéről], Déry Tiborral és Benjámin Lászlóval az élen, akik Nagy Imrével rokonszenveznek és az általa kijelölt vonalon haladnak. Ez a csoportosulás alkotta az ismert Petőfi Kört. Tamási Áron elmondta: noha ők, a népi irodalmi irányzat írói az utóbbi években együttműködtek a szocialista folyóiratokkal, közvetlenül nem avatkoztak be a két csoport belső harcába, de a Déry Tibor vezette csoportosulással rokonszenvezve követik a két csoportosulás közötti harcot.” Ő különben – folytatódik tovább a nyilatkozat – „1956 júniusában eljött Magyarországról és azóta semmiféle kapcsolata nem volt a budapesti írókkal”.  A kihallgató tiszt ezek után – érhető módon, hiszen a Dobai-memorandum kapcsán folyik a kihallgatás – rákérdez Tamásinak az erdélyi kérdéssel kapcsolatos felfogására. Jordáky válasza kategorikusan kitérő: „Tamási Áronnal nem beszéltünk az erdélyi kérdésről… viszont elmondta nekem, hogy szándékában áll megszerezni az engedélyt arra, hogy évente eljöhessen Erdélybe és itt mintegy 4-6 hónapot tartózkodjon, mivel regényeinek témáit az erdélyi életből merítette.”

Az április 24-i kihallgatáson a kihallgató tiszt a Sirály Étteremben zajlott bankettre és az ott lefolyt beszélgetésekre kérdez rá.[33] Jordáky azt válaszolja, hogy a bankettet Bányai László rektor szervezte, ő hívta meg a vendégeket, s a meghívottak körét Tamási kérésére egészítették ki Bartalis Jánossal, Kacsó Sándorral, Asztalos Istvánnal és Jancsó Bélával. „Tamási Áron a maga során a múltbeli emlékeiről mesélt, beszélt a magyarországi irodalmi irányzatokról, jövőbeni terveiről, arról, hogy milyen dolgozatokat [!] szándékozik írni, arról, hogy az ESPLÁ-val szerződést írt alá, miszerint egyik regényét román, egy kötetét pedig magyar nyelven adják ki. Ugyanakkor azt is elmondta, hogy az egyik darabját Marosvásárhelyen színre viszik.”

Az április 25-i kihallgatáson[34] a kérdések a népi írói irányzatra, illetve Tamási és a Petőfi Kör viszonyára vonatkoznak, április 26-án[35] pedig a népi kollégiumok mibenlétéről kell tájékoztatást nyújtania.

Mindezek inkább tájékozódó, tapogatózó kérdéseknek tűnhetnek, s a folytatásuk lehet érdekes, az azonban az egyelőre rejtőző Tamási-megfigyelési dossziéban van.

De térjünk vissza az 1956. októberi kolozsvári eseményekre – s végre a Bolyai Egyetemen lezajlott találkozóra.

 

Ama nevezetes Bolyai egyetemi találkozó

 

Jordáky Lajos egyik kihallgatási jegyzőkönyvéből, a kihallgató tiszt firtatására, kiderül, hogy a találkozót az egyetem irodalmi körének vezetői kezdeményezték, akik, tudomást szerezve Tamási Áron kolozsvári tartózkodásáról, s nyilván olvasva az Utunkban a marosvásárhelyi irodalmi estről épp aznap megjelent összeállítást, kérésükkel felkeresték Bányai László rektort, aki aztán jóváhagyta és Tamási felé hivatalos minőségében közvetítette a kérést. Az első Bolyai-per egyik vádlottja, Koczka György egy vallomásában azt mondja, hogy a diákküldöttség nevében Láng Gusztáv is ott ült a gyűlésen a pódiumon, Tamási Áron, Balogh Edgár és Szigeti József mellett[36].

A Kolozsvárra visszatérő diákság hangulatán már a tanév elejétől érezhető volt az, hogy őket is meglegyintette a készülő események előszele. A nyár folyamán nem kevesen fordultak meg Magyarországon és szereztek ott baráti kapcsolataik révén közvetlen tapasztalatokat, amellett a magyarországi sajtó jó néhány termékét, az azokban megjelent cikkeket olvashatták itthon[37], s mindaz, amit a magyarországi változásokról, az ottani vitákról tudtak, különös jelentőséget adott Tamási Áron ittlétének. Ezt a légkört – igaz, évtizedekkel későbbi visszaemlékezésében, de a lényeget illetően hitelesen – Nagy Benedek, akkor másodéves történészhallgató idézte fel[38]:

„A díszterembe bezsúfolódott mintegy hétszáz diák úgy köszöntötte a híres vendéget, mint egy országába visszatérő fejedelmet. Senki sem mondta ki, de valami nagy elszánás, nekiveselkedés vibrált a levegőben és még inkább az egyetemi ifjúság körében. Ettől az általános közérzettől – feltehetőleg – csak az örökké fal mellett járók, a született defetisták és/vagy a hátsó gondolatokkal küszködők lehettek mentesek. Egyébről sem beszéltünk, mint egyetemi reformról, s az egyetemi élet emberibbé, reánk szabottabbá tételéről. Tétova és többnyire kétértelmű hivatalos jelzések is bátorítottak, gyújtogattuk egymás fantáziáját, és követeléslistákat, programokat fogalmaztunk.

Négy évtized távlatából visszatekintve az maradt meg, hogy az addigi tabukat hangosan a nevükön neveztük, s ettől a felszabadultságnak valami olyan érzése fogott el, ami fölöttébb megnövelte önbizalmunkat és mindenképpen meghatározta cselekvéseinket. Ebben a légkörben érkezett közénk a székely (de soha sem székelykedő) író, akit mindenki más előtt a magunkénak tudtunk. Egy pillanatra megtorpant a díszterem ajtajában a sokaság láttán, majd egy hamiskás mosollyal a szája körül, viszonozva a nagy ünneplést, kíséretével utat tört magának, és bevonult a terem másik végében lévő emelvényre… 

…Ma már tudom, hogy két nemzedék találkozása ritka pillanatának voltam 19 évesen, sokadmagammal a részese és a szemtanúja. Két nemzedéknek, amelyet fényévnyire lökött egymástól a világháború, a rendszer- és impériumváltás. S hogy a legsúlyosabb elnyomás és önkény éveiben sarjadt nemzedék is végre megtalálta azt az öntudatát, amellyel felvette a két világháború közötti nemzedék kezéből kivert iránytűt, és arra a pontra jutott, hogy kifejezze akaratát, miszerint életét a továbbiakban a maga módján szándékszik alakítani. Éreztük, hogy a jószerével indexre tett író közénk való érkezése valami egészen újnak a kezdetét jelenti.

Szavait néma csendben hallgattuk. Bölcs szentenciái, ízes-játékos szófordulatai az otthon nyomorgatott és sokszorosan megalázott szüleink, falusfeleink sorsát juttatta az eszünkbe. Kigyúlt az arcunk, és agyunkban szédületesen kezdtek forogni a kerekek…”[39]

A közönség között – akkor már kinevezett tanársegédként – én is ott voltam. Ha jól emlékszem, Balogh Edgár vezette fel Tamásit, aki a fulladásig zsúfolt díszteremben kissé elfogódottan beszélt – lehet, hogy sejtette, mi következhet egy ilyen, a Securitate által minden bizonnyal élénk figyelemmel kísért rendezvény után. Felidézte íróvá válásának (az Ellenzék-pályázaton díjat nyert Szász Tamás, a pogány című novellája megírásának) történetét, a Tizenegyek indulását, antológiájuk, majd saját első könyve, a Lélekindulás című novelláskötet megjelenésének körülményeit, s röviden, visszafogottan, írói hitvallásáról is beszélt.

Bevallom, számomra – s ez akkoriból mélyen bennem maradt érzés – némi csalódást okozott. Nekem a székelyudvarhelyi Református Kollégiumban, nyolcadikos koromban, 1946/47-ben Tamási Áron a „választott íróm” volt, róla írtam záródolgozatomat, végigolvastam tehát minden addig megjelent könyvét. Mostani személyes élményem más volt, mint amilyennek írásai alapján elképzeltem: fogalmazásait modorosaknak, körülményeskedőknek éreztem. Ma is eszembe jut Nagy István minősítése erről a stílusról: „Tamási hősei mind csak cigliznek a szavakkal”.[40] S az is zavart, ahogyan egy-két hozzá kérdést intéző diák még rá is licitált erre a „székelykedés”-re.  

Utólag bevallom: elismerem, Tamásinak volt igaza – a visszafogottságot illetően különösen. Az irodalmi est minden bizonnyal már eleve a Securitate érdeklődésének homlokterében volt, s néhány hónap múlva – már a Magyar Forradalom leverése után – a diákoknak és nekem is az Árpád úti Securitate vallatószobájában kellett számot adnunk a találkozón elhangzottakról.

Tamási szavainak elhangzása után következtek a kérdések, a diák-hozzászólások, amelyekről a legpontosabb információk az első Bolyai-perben elítélt Koczka György vallomásából származnak: ő a kihallgatásai egyikén, 1956. december 19-én elmondta, hogy elsőnek ő kérdezte meg Tamásit, mi az oka annak, hogy legfontosabb műveit, köztük az Ábelt manapság nem adják ki, mire az író felvilágosította, hogy téved, mert  bizony az Ábel nemrég jelent meg Magyarországon. Ezt követően – folytatja Koczka – Nagy Benedek kérdezte meg, hogy mint Erdélyben született író, miért nem jön haza? Erre Tamási Áron azt felelte, hogy „az ő helye Magyarországon van, mivel a magyar irodalom élete ott zajlik”. Koczka részleteseben szól Bartis Ferenc hozzászólásáról, aki „különböző hasonlatokkal tűzdelt, nagyon szép irodalmi stílusban” többek között szóvá tette, hogy Romániában kevés a Magyarországon megjelent magyar könyv, és kérte, hogy Tamási, mint a Magyar Írószövetség társelnöke[41] járjon közbe azért, hogy több magyarországi könyvet hozzanak be Romániába.

Koczka még megemlíti vallomásában Gazda József IV. éves magyar szakos hallgató hozzászólását; ez különösen azért érdemel figyelemet, mert jelzi, hogy a diákság mennyire napirenden volt az 1956 nyarán a romániai irodalmi életben zajló eseményekkel: az „olvadás” hívei és a megrögzött sztálinisták között már a romániai írók 1956 júliusában megtartott kongresszusát megelőző éles sajtópolémiával[42], amelyet a román pártvezetés az egykori illegalista, és ebben az erkölcsi tőkéjében bízva a mindenható pártot bírálni megészelő  Alexandru Jar „megrégulázásával” próbált – sikerrel – letorkolni. A kongresszuson elhangzottakból emelte ki Gazda azt a sajtóban is megjelent részletet, miszerint kongresszusi hozzászólásában Hajdu Zoltán költő azt állította, hogy a romániai magyar irodalom tulajdonképpen román irodalom és nem magyar, és hogy csak nyelvében különbözik a román irodalomtól[43]. A kérdésre – Koczka szerint – a Bolyai egyetemi találkozón Balogh Edgár válaszolt, mondván: ezt a kongresszuson egyetlen ember mondta, Hajdu Zoltán.

Ami a Koczka György vallomásából a hozzászólásokról kirajzolódik, abból nem derül ki, hogy a  későbbiek szempontjából legemlékezetesebb hozzászóló Bartis Ferenc volt, „a gyergyószárhegyi származású, ígéretes költőcsemete és I. éves magyar szakos hallgató” – ahogy Nagy Benedek jellemzi –, „egy zömök, szőke és meglehetősen nagy fejű fiatalember még a mi számunkra is szokatlan pátosszal, dörgő hangon nevezte ’a hegy tetején álló magányos fenyőnek’ a vendéget, de akinek gyökereit ’semmilyen vihar sem képes (onnan) kitépni’.”[44]

Az események után harminc évvel született visszaemlékezésében Bartis maga is kitér a Tamási Áronnal lezajlott találkozóra. Ennek azonban – mint egyébként a visszaemlékezésében előadott sok más történetnek – semmi köze a valósághoz. „Jöttek az 56-os őszi események – írja –. Vendégünk volt Tamási Áron. Zsúfolásig megtelt az egyetem aulája. Én fogadtam Tamásit. Magasztos pillanat volt! Tamásival nyíltan beszélgettünk a nyilvánosság előtt a székelység sorsáról. Petőfit idéztem. A diákság fölvett a vállára, s úgy vitt a Marianum épületébe. Valaki elkiáltotta magát: »Vigyázzatok, jönnek a szekusok!« Este szűk körben vacsoráztunk Tamásival együtt.”[45]

Bartisnak erre a felszólalására különben Jordáky Lajos vallatása során is rákérdez a kihallgató tiszt. „A kérdések, és főképpen 3 (három) diákkal folytatott beszélgetés során […] – olvassuk Jordáky válaszát az 1957. április 17-i keltezésű kihallgatási jegyzőkönyvben – nevezett Bartis Ferencre emlékszem, akit a fenti találkozón tanúsított álláspontja miatt az egyetemről való kizárással büntettek. […] A gyűlésen Bartis Ferenc többek között kijelentette: magyar nemzeti érzelmei miatt, és azért, mert elolvasta néhány magyar író művét, köztük megemlítve Tamási Áron nevét is, a múltban őt kizárták az oktatásból.”[46]

Ezen a ponton kénytelen vagyok egy kitérőt beiktatni:

Egyelőre ugyanis megmagyarázhatatlan, hogy mindezek után Bartis Ferencnek a második Bolyai-per előkészítése során történt kihallgatásain szóba sem kerülnek a Tamási Áronnal való találkozón történtek, s erről nincs említés a Bartissal kapcsolatban összeállított, és 1957. április 5-én kelt első vád alá helyezési indítványban[47] sem, s a bírósági tárgyalást közvetlenül előkészítő, 1957. április 18-án kelt részletes összefoglalóban[48] is csak egyetlen hivatkozás van reá, pontosabban: Koczka György korábban már idézett vallomására. Magyarázhatjuk ezt azzal, hogy az 1957. március 12-én letartóztatott és a Házsongárdi temetői, 1956. november 1-jei  tüntetésben való aktív részvétellel vádolt Bartis kihallgatásai néhány nap után megszakadtak[49], majd a csoport 1957. május 22-én kezdődött bírósági tárgyalásán ügyvédje kérésére az ő ügyét levették a tárgyalás napirendjéről, és őt a Văcăreşti-i rabkórházba küldték kivizsgálására, leválasztva másik két vádlott-társáéról. (A reá vonatkozó további iratokat: esetleges későbbi kihallgatásainak és a hadbírósági tárgyalásának a jegyzőkönyvét, amelynek során 1957 szeptemberében végül 7 évre ítélték, egyelőre nem ismerjük.)

De nincs kizárva egy másik lehetőség sem: a második Bolyai-csoport említett tárgyalása idején a Dobai-féle ENSZ-memorandum ügyében a kihallgatások még javában folytak, s a pereket koreografáló kihallgatásvezetők nem tartották kívánatosnak azt, hogy Tamási Áron neve bármilyen összefüggésben egy nyilvános tárgyaláson elhangozzék. Egyébként 1957 szeptemberében hadbírósági tájakon már sokkal nagyobb horderejű ügyek voltak napirenden, mint Bartis szereplése a Tamási Áronnal történt találkozón.

Azon különben nemcsak bolyaisták vettek részt, hanem a kolozsvári Protestáns Teológia több hallgatója is, köztük Fülöp G. Dénes és Zsisku János teológiai hallgatók. Utóbbi írja visszaemlékezésésben: „A teremben minden bizonnyal voltak szolgálatos fülek. Az igazmondók viszont így váltották meg a maguk későbbi ’panzióba’ való beutalóikat.”[50]

 

De térjünk vissza az 1956. október 17-e délutáni eseményekre, idézve ismét Nagy Benedeket, aki így emlékezik vissza a történtekre:

„A beszéd után a diákság kérdésözönnel ’rohanta le’ a nagyon kedves vendéget. A kérdések nyíltak voltak és egyre nyíltabbak. Felpanaszolták a diákélet visszásságait, a nehézségeket és a józan észnek ellentmondó egyes intézkedéseket. [….]”

„Valahányadiknak én is felálltam – írja tovább –, és olyasvalamit kérdeztem az írótól, mondaná el nekünk, hogy egy roppant idő (!), tizenkét esztendő után hazalátogatva, mit látott, mit tapasztalt és milyennek látja az ő népének életét? Egyszerre megint csend lett, amiből hirtelen megsejtettem, hogy már komolyra fordult a játék, és elöljáróban, jórészt csalódva, most tőle várjuk a kiáltást, az igazságok kimondását, igazunk visszaigazolását, tőle, akinek nemcsak a neve, a tekintélye, de a külföldi állampolgársága is viszonylagos védettséget biztosít.”[51]

És itt következik a visszaemlékezésben a legmaradandóbb momentum: Tamási Áron reagálása a felforrósodott hangulatra és a saját maga – több mint kényes – helyzetére. Idézzük hát tovább Nagy Benedeket:

„Az emelvény közepén ülő Tamási a mellette jobbról és balról ülő professzorokhoz fordult, velük néhány halk szót váltott, majd jóságosan reám nézett, villant egyet a tekintete, bólintott, majd ravaszkásan elmosolyodott és felfelé tekintő fejét kissé elbillentve felállt, hogy válaszoljon. Valami olyasmivel kezdte – nem tudom szó szerint idézni, annyira izgultam (de biztos vagyok abban, hogy ’valahol’ ma is megvan a pontos szöveg) –, hogy ő most egy példabeszéddel válaszolna, ami valós történet is, hiszen vele történt meg, süldő legényke korában. Hogy volt neki egy pap nagybátyja – akinek végül is a taníttatását is köszönheti –, és aki, hogy az eszét és az életrevalóságát kiismerhesse, amikor csak tehette, kis történetekkel, szólásmondásokkal, vagy éppen találós kérdésekkel ’vizsgáztatta’. Egy ilyen alkalommal azt kérdezte tőle: Tudod-e hogy miért teremtette az Úristen a pityókát? – Nem tudom – feleltem –, amire jött az idős pap-nagybácsi válasza: Azért, hogy a szegény embernek is legyen, amiről egy rend bőrt lehúznia!... Kitört a megkönnyebbült tapsvihar, értettünk a szóból, illetve azt hiszem, mindenki a neki leginkább megfelelő módon értelmezte a bölcs választ. A szuggesztív hatású, szép szál barna férfi nemcsak megnyugtatta a kedélyeket, de mint egy nagy varázsló, egyszerre derűs hangulatot teremtett a meglehetősen feszült és ’begörcsölt’ hallgatóságban, és csattanós rögtönzésével ráfelelt a vele szemben támasztott elvárásokra is.”[52]

 

Budapestre visszatérve, Tamási Áron is belekerül a forradalmi események forgatagába: 1956. október 31-én már bekapcsolódik az egykori Nemzeti Parasztpárt utódjaként alapított Petőfi Párt irányító testületébe, az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számában megjelenik Magyar fohásza, a további eseményeket pedig maga rögzíti 1956. november 4-én, a második szovjet beavatkozás hajnalán indított 1956–1957-es Naplójában.[53] 

A korábban is idézett, 1956. szeptember-októberi napló végén a marosvásárhelyi irodalmi est nyilván emlékeztetőül beiktatott műsora után még két sor olvasható:

 

„Erdély. Nem királykisasszony.

Hanem: Közös családi föld.”

 

Úgy érzem – summázata lehet ez a két sor annak az élménynek, amellyel ő Erdélyt a Forradalom küszöbén elhagyta.

 

[1] Jordáky Lajos: Napló. 1956. márc. 11–1957. márc. 8. Bevezeti és közzéteszi: Molnár Gusztáv. In Medvetánc, 1988/2–3. 279–316.

[2] A második Bolyai-per bírósági dossziéja a CNSAS Levéltárában, Bukarestben. Jelzete: P. 00738. Vl. I-III.; Tófalvi Zoltán: Erdély mártírjai. 3. A Dobai-per. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó.

[3] Tamási Áron: A szökőév, 1944 naplója. In: Tamási Áron: Emberi szavak. Beszélgetések, vallomások, naplójegyzetek. Sajtó alá rendezte: Nagy Pál. Budapest, 2003, Palatinus. 320–321.

[4] „Az Utunk nem a mi Utunk”. FIKE-konferencia Szucságon 1946-ban. In: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, 2013/2. 123–136. A szóban forgó levelet közölte az Erdélyi Figyelő, 1990/17–18.

[5] Idézi Z. Szalai Sándor: „Hit a harcban, remény a bajban.” Pályakép Tamási Áronról.  Budapest, 1991, Szépirodalmi Könyvkiadó. 167.

[6] Alulírott, mint I. éves magyar–francia szakos diák, szintén hallgattam az előadásait; róluk készített jegyzeteim a kolozsvári Szabédi Házban őrzött Szabédi-hagyatékban vannak.

[7] Salamon László: A zsák meg a foltja. In: Erdély, 1947. szept. 7. A cikkben említett „Balogh páter” Balogh István, aki 1947 júliusában Független Magyar Demokrata Párt néven új pártot hozott létre, amely az 1947. augusztusi választásokon 5,25%- szavazatot kapott.  Tamási Áron állítólagos jelöltetése miatt Zelk Zoltán intézett támadást ellene a budapesti Szabadság című lapban, amire Tamási válaszolt (Mi az igazság rólam és szerintem? In: A Reggel, 1947. szept. 2. Újraközölve : Tamási Áron: Szellemi őrség. Esszék, cikkek, útirajzok. 1936–1965. Sajtó alá rendezte: Nagy Pál. Budapest, 2001, Palatinus. 407–409. Lásd még  Sipos Lajos: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Tamási Áron útja Farkaslakától Farkaslakáig. Budapest, 2008, Elektra Kiadóház – Petőfi Irodalmi Múzeum. 102.).

[8] Utunk, 1949/7. (márc. 26.) A cikket különben később Nagy István kihagyta az egyetemen az erdélyi irodalom témakörében elhangzott előadásait tartalmazó kötetéből (A harc hevében. Irodalmi vallomások és észrevételek. Bukarest, 1957, Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó).

[9] Tamási Áron: Emberi szavak. 344.

[10] Erről Dr. Bakk Elekné Takács Sára tesz említést visszaemlékezéseiben: Hazulról haza. Székelyudvarhelyről – Székkutasra. Tényközlő emlék-életem. Székelyudvarhely, 1997. 117.  Sipos Lajos – sajnos, a forrás közelebbi megjelölése nélkül – ezt írja: „Bakk Elekné… Tamásiékkal és férjével felment a csicsói Hargitára, ’a reumát gyógyító, kéngőzt lehelő hely’-hez, ahol az író a ’büdösgödörre fenyőfából emelt kalyibába vésett neveket’ mind kiírta”. (Sipos Lajos: i. m. 120.)

[11] Dr. Bakk Elekné: i. m. i. h.

[12] Nagy Pál: Tamási(val) – itthon. In: Találkozások Tamási Áronnal. Összegyűjtötte: Bán Péter. Csíkszereda, 2000, Pallas-Akadémia Kiadó. 100–109.

[13] Nagy Pál: Tamási(val) – itthon. I. h. 104–105. Sipos Lajos szerint ezen az esten „elhangzott még Tarr László verse” is, ami nyilván tévedés (vö.: Sipos Lajos: i. m. 121.).

[14] Tamási Áron bevezető szavait az író hagyatékából az Alföld közölte 1957-ben, majd megjelent a Szellemi őrség című kötetben is. (I. m. 456–457.)

[15] Vörös Zászló, 1956. okt. 11. (Aláíratlan cikk.)

[16] Tamási Áron: Emberi szavak. 352.

[17] Utunk, 1956. október 17. 3.

[18] Tompa László bevezetője. In: Utunk, 1956. október 17. 3. (A köszöntőben szereplő idézet az Este egy székely festőnél című versből való.)

[19] Lásd erről részletesen: Az őszinteség két napja. 1956. szeptember 29–30. Erdélyi magyar értelmiségiek 1956 őszén. Sajtó alá rendezte, bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel ellátta: Benkő Levente. Kolozsvár, 2007, Polis Könyvkiadó.

[20] Sipos Lajos szerint (i. m. 121) „Tamási vagy a kolozsvári út előtt vagy után egyedül elutazott Gyulafehérvárra, Márton Áron püspökhöz. A feleségét Székelyudvarhelyen hagyta, dr. Bakk Elekéknél.” Ez azonban sehogy sem illeszthető be az utolsó erdélyi napok programjába, nem beszélve arról, hogy a Bolyai Egyetemen szervezett találkozó utáni napon, október 19-én, Jordáky Lajos naplójának tanúsága szerint, Tamási feleségével visszautazott Budapestre.

[21] A Naplóból több részletet közölt Molnár Gusztáv a Medvetánc 1988/2–3. számában, s a kifejezetten az 1956-os vonatkozásúakat Tófalvi Zoltán is: Erdély mártírjai. III. A Dobai-csoport. Marosvásárhely, 2009, Mentor Kiadó. 68–79. (A továbbiakban ez utóbbi forrásra utalunk.)

[22] A Tamásival kapcsolatos kihallgatási jegyzőkönyveket közli Tófalvi: i. m. 306–314, 318–322, 324–337.

[23] Ezek a második Bolyai-per iratai között szerepelnek, az 1. kötet 211–214., illetve 218v–219r. lapjain.

[24] Nagy Benedek: Egy életre szóló szemvillanás. In: Találkozások Tamási Áronnal. 157–160.; Bartis Ferenc: Rácsok között Romániában. Budapest, 1988, Kapu Könyvek.

[25] Kós Károly levelezése. Összegyűjtötte, sajtó alá rendezte, szerkesztette, a kísérő tanulmányt és a jegyzeteket írta: Sas Péter. Budapest, 2003, Mundus Magyar Egyetemi Kiadó. 485.

[26] Utunk, 1956. október 26. (A Krónika-rovat rövid hírei között.)

[27] Jordáky nem tesz róla említést naplójában, de ugyanezen a napon járt fent a Kőkert utcai házban Láng Gusztáv és Miess G. János, a Bolyai Egyetem irodalmi körének vezetői (mindketten III. éves magyar szakos hallgatók), és meghívták Tamási Áront az egyetemre, találkozni az ifjúsággal. Ezt így tudja Sipos Lajos is (i. m. 121). Abban viszont nyilván téved, amikor azt írja, hogy Kacsó Sándor „a kedvükért felutazott Brassóból”. Kacsó, a Magyar Népi Szövetség éléről való eltávolítása után, 1952 óta Kolozsváron lakott, az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadó kolozsvári szerkesztője volt, majd 1957-től a kolozsvári szerkesztőség vezetője.

[28] Tófalvi: i. m 74–75.

[29] 1957. április 9. (Tófalvi: i. m. 371. sz. irat), április 11. (uo. 372. sz. irat), április 17. (uo. 373. sz. irat), április 24. (uo. 376. sz. irat), április 25. (uo. 377. sz. irat), április 30. (uo. 379. sz. irat), május 13. (uo. 385. sz. irat).

[30] Erről Varga László 1957. április 19-i kihallgatásán vallott (vö.: Tófalvi: i. m. 212–213).

[31] Tófalvi: i. m. 217–219.

[32] Tófalvi: i. m. 308–312.

[33] Tófalvi: i. m. 318–320. A nemsokára bekövetkezett események miatt ezeknek a terveknek a megvalósulására csak évekkel Tamási Áron halála után került sor: első műveinek románai kiadására 1968-tól, a Sütő András-válogatta Rendes feltámadás címet viselő novelláskötetetel és az Ábel a rengetegben Tanulók Könyvtári kiadásával indult el; román fordításban egy kötetni novellája 1979-ben, az Ábel a rengetegben 1987-ben – mindkettő Constantin Olariu fordításában –, a Czímeresek pedig 1980-ban Adrian Hamzea és I. I. Brumaru tolmácsolásában jelent meg.

[34] Tófalvi: i. m. 320–323.

[35] Tófalvi: i. m. 323–324.

[36] A második Bolyai-per iratai. 1. kötet. 211–214.

[37] A magyarországi sajtó egyes termékeire, köztük az Irodalmi Újságra, Romániában abban az időben a postán is elő lehetett fizetni, s az akkori helyzetre jellemző, hogy bár a magyar forradalom kitörése után mindjárt bevezették a levélcenzúrát, a posta még az Irodalmi Újság 1956. november 2-i számát is, amelynek olvasásáért és továbbadásáért később súlyos évekre szóló börtön járt, szabályszerűen kikézbesítette az előfizetőknek.

[38] Egy életre szóló szemvillanás. In: Találkozások Tamási Áronnal. 157–160.

[39] Uo. 156–157.

[40] Hogy ne kelljen az olvasónak előkeresnie a tájszótárt: a „ciglizés” a futballban öncélú labdajátékot jelent.

[41] Erre a tisztségre Erdélyben tartózkodása alatt, a Magyar Írószövetség 1956. szeptember 17-i tisztújító közgyűlésén válaszották meg.

[42] Vö.: Benkő: i. m. 24–30.

[43] Ez a kijelentés valóban elhangzott: A kongresszusi felszólalásokat, köztük a Hajdu Zoltánét az Előre 1956. június 23. és 24-i száma közölte. Az inkriminált szöveg:  „Mi, ennek az országnak a magyar írói nagyon fontosnak tartjuk, hogy a Román Népköztársaság magyar irodalma a román irodalom alkotó része. Meggyőződésünk, hogy a helyzetet csak így értékelve követjük igazán a párt vonalát.” (Idézi: Benkő: i.m. 100.)

[44] Nagy Benedek: Egy életre szóló szemvillanás. I. h. 159.

[45] Bartis Ferenc: Rácsok között Romániában. 44–45.

[46] Tófalvi: i. m. 313–314.

[47] A második Bolyai-per iratai. 1. kötet. 187–188.

[48] Uo. 282–298.

[49] Uo. 184–185. A kihallgató Pop Virgil hadnagy egy 1957. április 2-i jelentése szerint a kihallgatásokat a gyanúsított korábbi kórházi kezelése miatt nem lehetett a megszabott határidőre befejezni, ezért annak meghosszabbítását kéri, ugyanakkor javasol egy neuro-pszichiátriai szakorvosi kivizsgálást. Ez után még két alkalommal hallgatják ki Bartist, április 4-én és 5-én, de ekkor sem kerül szóba a Tamási Áronnal való találkozó.

[50] Idézi Péter Miklós: Hitükért vezekeltek. Meghurcolt teológusok és lelkipásztorok. In: Napút, 2001. 32.

[51] Nagy Benedek: Egy életre szóló szemvillanás. I. h. 158.

[52] Uo. 159. A „pityóka-történetet” különben Zsisku János is felemlíti (vö.: Péter Miklós: i. h. 32.).

[53] Tamási Áron: Emberi szavak. 353–370.




.: tartalomjegyzék