Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Október
Bartha György

Az én 56-om... (A magyar forradalom erdélyi gyerekszemmel)

Az emlékiratok – ha mégoly igazmondásra

törekszenek is – sosem egészen őszinték: mindig

minden bonyolultabb, mint amennyire elmondható.”

(André Gide: Ha el nem hal a mag)

 

A történelem hulláma átcsap a kisemberek feje fölött. Vannak, akik utána prüsszögve, tikogva, köpködve felbukkannak az árból, s vergődve, úszva próbálnak a felszínen maradni, másokat örökre maga alá temet a hullám.

Hát még ha 12 éves „törpe-kisember” az illető! Gavroche összeszedi a töltényt az utcakövezeten elbukott katonák patrontáskájából, miközben a még élő hadfiak reá vadásznak, a pesti kissrác Molotov-koktélt hajít az orosz  tankra... Nekünk, „sors kegyeltjeinek”, akik 1944-ben születtünk itt, édes egy hazánkban, nem adatott meg a hőstett esélye. Bezzeg nagyapám Piávénál harcolt, édesapám pedig a Don-kanyarban! Mindketten kiskatonákként. Szép kis helyek ezek! Utólag eltöprengek, vajon hogyan is kerültek ki élve, hogyan is tudtak hazatalálni onnan? Ha arra gondolok, hány golyó surrant el a fülük mellett, hány taposóaknára nem hágtak rá, hány ágyú célirányzékát állította be az a tüzér egy hajszállal alább vagy magasabbra, hány torkolattűzből, szuronyrohamból kerültek ki élve néhányadmagukkal vagy éppen egy szál egyedül a kompániából, ők, a szerencsések, közvetlen felmenőim két egymást követő nemzedékének letéteményesei, nem egy csatában, nem egy nap, hanem hosszú háborús hónapok, évek alatt, el kell hinnem: talán van (volt!) valami terve velem is a sorsnak.

Mondom, 12 éves voltam 1956-ban. A Kis-Küküllő völgyének legutolsó, akkor még színmagyar, református felekezetű nép lakta falujában, Magyarpéterfalván éltünk. Már a nagyszüleim számára is ez a falu biztosított otthont és megélhetést, ha szűkösen is, jóllehet anyai nagyanyám búzásbocsárdi, apai részről pedig a nagyanyám magyarlapádi származású volt. Az akkori, ottani falusi létezés elszigeteltségére mi sem világít rá jobban, minthogy én – bármilyen furcsán hangzik is – a helyi elemi iskola első osztályába kerülve tudtam meg, hogy nem Magyarország a hazám. A szüleim és az összes felmenőim, akikről tudok (vagy inkább nem tudok!), még mind Magyarországon születtek, csakhogy a nagyszüleim életük második felét már román állampolgárokként élték le, a szüleim pedig világra jöttük után pár hónap múlva lettek azokká. Anélkül, hogy valaki is megkérdezte volna őket arról, akarják-e, vállalják-e ezt a bagatellnek semmiképpen sem minősíthető impériumváltoztatást.

A 12 éves ember-lény milyennek látja maga körül a világot? A „vallomásos” Móricz Zsigmondot idézem, aki az Életem regényében írta: „Tízéves koromig több történt velem, mint azóta ötven év alatt.” A Nobel-díjas Márquez kicsit már „igényesebb”, ő 13 évre tolja ki az emberré eszmélés határát. Így az én akkori 12-13 éves korom a fenti intervallumba éppen beleillik. Fogadjuk hát el, hogy egy tudatos, kész – bár rettenetesen tapasztalatlan – emberi lénnyel történik meg mindaz, amit az elkövetkezőkben 56-os emlékeimből felidézek. Olvasómat megkövetem: naiv hangvétele miatt ne dobja sutba ezt az írást, amely úgy hatvan év távlatából megpróbálkozik „életet lehelni” egy valaha volt, zárt közösségben felcseperedett, alig-kamasz  kisfiú 1956-os mindennapjaiba.

                                                

*

 

1956 „hosszú, forró nyarát”, melyet részekre szabdalt néhány Szénaság felől érkező fekete vihar, nyugodt, hosszú, száraz ősz követte. Így a szüretet is hamarabb tartották meg ebben az évben a gazdák, mint október közepe. Ám októbert említve, kissé talán előre siettem.

A nyár folyamán (de lehetett az előző év nyara is, erre nem mernék megesküdni), Magyarországról jött folklórgyűjtők járták a falut. Felkeresték, meséltették és megénekeltették a mese- és népdalfákat (ők hívták így azokat az idősebb férfiakat, asszonyokat, akikkel szóba álltak,  kikérdezték, meghallgatták őket, és lejegyezték a mese-, népdal- és népszokás-repertóriumukat. Kissé furcsállhattam személyekkel hozni összefüggésbe a fát, ezért raktároztam el emlékezetemben már gyerekfejjel a mesefa elnevezést). Ha újságolvasó, politika iránt érdeklődő emberekkel kerültek össze, (ilyen volt az én, akkor még legényember korú nagybátyám is), szóba került a szovjet megszállás, meg a Magyarországon akkor már leáldozóban levő Rákosi-rendszer. Dicstelen korszak –  állították – rombolásait örökül hagyta az országra. Beszéltek a kollektivizálásról. Főleg ez utóbbi dolog, amit a falubeliek saját bőrükön még nem tapasztaltak meg (később, 1962 után annál jobban!) volt szálka az emberek szemében. Nálunk még jó hat évnek kellett eltelnie, amíg tűzzel-vassal ráerőltették a falura. Az idegenek mondták azt is, hogy Rákosinak menni kell(ett), de ezzel még nincs vége a történetnek... Illyés Gyula,  Kodolányi és más írók nevét hozták szóba, előbbiről azt állítva: olyan nagyformátumú forradalmár költő, mint Petőfi volt, a magyar Alföld, a Puszta szülötte ő is...

Nyár végén a sarjúkaszálásból édesapám gyufacímke nagyságú és alakú kis cetlit hozott haza. Már este volt, a lámpa köré gyűlve néztük meg tüzetesebben. Egy eldőlésben lévő Sztálin-szobrot ábrázolt, ami alól egy kopasz emberke futván-futva próbál elmenekülni. A menekülő  alak egyik lábát egyenesen előrelendítette, a másikat, ugyancsak kinyújtott állapotban, mintegy hátrahagyta maga után. Mint aki a spárgát próbálja megcsinálni a levegőben! Akoriban, ha valahová küldtek, hogy ne késlekedjem, ez volt a biztatás: „egyik lábad itt, a másik ott”. Bennem pedig mindig ez az ábra ötlött fel. Ám a rajz azt is sejtetni engedte, hogy a kopasz emberkének, bármilyen lóhalálában szalad is, semmi esélye nincs a menekülésre. A böhömnagy, esetlen, már-már darabokra töredező kőszobor  a következő pillanatban maga alá temeti. Az Áller Képes Családi Lapban látott képregény mintájára utána egyszer meg is álmodtam a történet következő folytatását. A szoborból lett kőtörmelék kiterülve a földön, és a kidudorodott része egy alatta fekvő emberforma körvonalait mutatja.

De valami írás is volt a cigarettapapír nagyságú cetlin, azt már nem tudnám megmondani, hogy a rajz mellett oldalt, vagy pedig inkább a papiros visszáján. Az, hogy vers, már a szöveg írásképéből is kitetszett. Nagyon apró betűkkel nyomtatták, de akkor még ki tudtam olvasni a petróleumlámpa gyér fényénél is a miniatűr-szöveget: „Hiába menekülsz, hiába futsz, / Sorsod elől futni úgyse tudsz, / Mert sorsunk nekünk és végzetünk, / Hogy egymásért szenvedünk.”

Mit tudtam én akkor (a felnőttek sem ismerték fel), hogy egy Magyarországon népszerű Karády Katalin-sláger szövegét vette kölcsön a karikatúra készítője a politikai gúnyrajz illusztrálása céljából. Vagy talán fordítva: a rajz szemléltette a szöveget?

Megpróbáltuk „értelmezni” a röpcédulát. Abból, hogy a mezőről került elő, arra gondolhattunk, hogy repülőgépről szórták le. Nem kapott több papírdarabkát édesapám azon a mezei útszakaszon, ahonnan ezt az egyet felvette, bár azután, hogy ezt megtalálta, még kissé körülnézett a terepen. A szél magasról, nagy területen teríti szét ezeket a semmi kis papírfecniket, volt a vélemény. Ami a képen megjelenített alakokat illeti, hát Sztálinról aztán hallhattunk éppen eleget. Hat évvel azelőtt az ábécéskönyvem egész első oldalát a bajuszos vezér „jóságos” képe töltötte be. Mindjárt a portré után egy róla szóló, őt dicsőítő vers volt olvasható. Amit az emlékezetem megőrzött belőle, ideírom, jól sejtve, hogy nincsen olyan nemzetiségi iskolatörténeti dokumentációs könyvtár, ahol megőrizték volna a több mint 60 évvel ezelőtti magyar tannyelvű iskolákban érvényes ábécéskönyvet. (Szász János költő, a versecske szerzője bizonyára holtában is megbocsát, ha pontatlanul idézem): „Zsuzska hétéves. Nemsokára / Beíratják az iskolába. / Megismer minden betűt, számot, / Megismeri a nagyvilágot. // Könyvét megvette édesapja, / S ő izgatottan lapozgatja. / Ki az? Ki ez? Lapoz keresve, / Míg rábukkan egy ismerősre. // Van neki róla még egy képe, / Zsuzska ott többször jól megnézte, / De itt nem gyújt rá pipára, / Itt mosolyogva néz Zsuzskára. (...) // Fiai jöttek tűzben-vérben, / Reá hallgatva száz veszélyben, / S ideérkeztek a hazánkba... / Zsuzska akkor jött a világra...”

Utána a versben holmi felhívás következett a „nagy vezér” iránti hűségre, „tanításainak” betartására, de azt már nem őrizte meg az emlékezetem.

Mondom, a bajuszos, csizmás Sztálin-szoborról megalkotott kép ismerős volt, de a rajz a „nagy ember” alakját méltatlan pózban, mondhatni, vérlázítóan sértő módon mutatta be, mégpedig úgy, amint éppen darabokra esik szét. Ne feledjük, még csupán három éve múlt annak, hogy „megünnepeltük” a halálát. Az idézett szó nem elírás: 1953 tavaszán, amikor a nagy esemény alkalmából beterelték a kultúrotthon egyik kisebb termébe a mintegy 30–35 kisiskolásból toborzott hallgatóságot (a felnőttek a munkájukkal voltak elfoglalva), a fél-, vagy egészen analfabéta falusi párttitkár így kezdte nekrológját: „Azért gyűltünk itt össze, emberek – mint mondtam, gyerekek voltunk valamennyien, plusz a két tanítónő –, hogy megünnepeljük a nagy Sztálin halálát.” (A lényegre akarata ellenére is ráhibázott, az emberiség számára valóban ünnepet jelentett az esemény.) A bejelentés furcsaságához még az is hozzájárult, mintegy fokozva azt, hogy a beállt csendet egyszer csak egy nagy puffanás törte meg. Az történt, hogy Janku, az egyetlen cigány származású osztálytársunk a levegőtlenség miatt elájult (elég hosszú ideje várakoztunk már a szűk, alacsony teremben), és amint hanyatt vágódott a teste,  piros bőrkabátjában – csak neki volt ilyen – hatalmasat puffant a deszkapadlón, nagy port verve fel.

Hogy a képen lóhalálában futó kopasz alak Rákosi Mátyást ábrázolta, arra nem jöttünk rá, csak jóval később, mikor már híre-hamva sem volt a röpcédulának. Úgyhogy a gúnyrajz valódi üzenetét „nem vettük”, csak annyit jelentett számunkra, hogy valaki csúfot űz a nagy

Sztálinból...

 

*

           

A naptár szerint tehát beköszöntött az ősz, de mintha a nyárnak esze ágában sem lett volna odébbállni. Párafelhőbe burkolózva későbben kelt fel ugyan a Szancsali erdő mögül a nap, és alacsonyabban rótta útját a dombok felett Balázsfalva irányába az égen, de nyári melegéből mintha semmit sem akart volna kihagyni...

Megkezdődött az iskola. A környék szórványmagyarsága számára fenntartott balázsfalvi magyar tannyelvű általános iskola VI. osztályát kezdtem meg azon az őszön. A tisztán magyar tannyelű iskola bentlakással is rendelkezett. Alkalmazkodva a tanulók jórészt mezőgazdaságból élő szülei szerény anyagi helyzetéhez, igen kevés készpénzzel, inkább a konyhán felhasználásra kerülő termények beszolgáltatásával kellett hozzájárulni a konviktus fenntartásához, a diákok étkeztetéséhez. Abban az évben a családom – valami földvásárlásba bonyolódva – nagyobb földterületet vállalt részes művelésre. Emlékszem, dohányt is termesztettünk, amely vállalkozás egy csomó részmunkát igényelt, így abban az évben, amíg folyt az őszi betakarítás, nem adtak bentlakásba. Meg is látszott a tanulmányi eredményeimen! A másfél-két km utat gyalog tettük meg naponta az iskoláig és vissza, ez meg se kottyant, nem is ezzel volt a baj, de az otthoni mezőgazdasági munkák miatt tanulásra nem maradt idő, jó, ha a házi feladatokat úgy-ahogy elvégeztem. Azt sem mindig. A dohánnyal kapcsolatos munkálatokhoz és az iskolához is társítható egyik élményem éppen ide kívánkozik.

Már benne jártunk az októberben, amikor egy nap az iskolából hazajövet, úgy két óra tájban az otthoniakat szorgos munka közben találtam: dohánysimítással foglalatoskodtak. Ez abból áll, hogy a drótról lefejtett, megszáradt dohánylapikat tenyérrel egyenként ki kell simítani a térden, „panusába”, kisebb dohánylapi-kötegekbe rakni, majd az egymásra helyezett és összekötözött panusákból készül el megadott méretűre a dohánybála. Azért volt sürgős a munka, mert kihirdették, hogy másnap jönnek érte teherautóval a begyűjtővállalat emberei. Ha erről lemaradt a gazda, vihette a dohányát saját fogatán a balázsfalvi begyűjtőpontba.

Ebéd után magam is bekapcsolódtam a munkába. A rövid délután hamar elmúlt, a konyhai petróleumlámpa körül folytatódott a szorgoskodás, amikor kopogtak. Az iskolaigazgatónk állított be két vagy három tanár kíséretében, az évharmadonként egyszer esedékes családlátogatásra érkeztek. Bemegyünk a szobába, sorra veszik órarend szerint a másnapi tantárgyakat. Előveszem a sarokból a táskámat, amely ott hevert érintetlenül, ahogy hazaérkezésemkor az iskolából oda ledobtam. Házifeladat semmi, a felhagyott tananyagból annyit tudok, amit a tanórán, magyarázatkor megjegyezhettem belőle.

Édesapám, látva vergődésemet, nem kis lelkifurdalást érezhetett, s mialatt kikísérte a nem várt vendégeket, megígérte az igazgatónak, hogy a második évharmadtól beírat a bentlakásba. Így történt, hogy amikor véget ért a karácsonyi vakáció, magam is bentlakó lettem, mint előző évben, ötödikes koromban...

 

*

 

A fenti emlékezéssel kissé megint előreszaladtam az időben. Egy kis lehűléssel köszöntött be az október, kevés csapadék is hullott, utána megint visszaállott a csendes, száraz vénasszonyok nyara, ha csekély szél indult, a megsárgult kukoricatáblák siralmas lamentálásba fogtak. Meglett a szüret is, nem volt valami bőséges a termés, de mézédes szőlőt gyűjtöttek be abban az évben a gazdák.

Közvetlen a szüret után kezdtek szállingózni az első, kezdetben biztató, az embereket reménnyel eltöltő hírek Magyarországról. Négy-öt telepes rádió működött a faluban, még az 1954-es foci világbajnokság idején tett szert az ekkor legmodernebb kommunikációs eszköznek számító médiacsatornára a tanító, a molnár és még vagy két-három „privát” személy a faluban. Hazatérve a mezőről, gyorsan elvégezve az állatok körüli munkát, ide jártak híreket hallgatni a gazdák. Mikorra hazatértek, már aludt a család, úgyhogy másnapra maradt a meghallgatott hírek elújságolása. A faluba Előre és Falvak Népe újság is járt, de azok nemcsak igen szűkszavúan, de elferdítve is adtak hírt a magyarországi eseményekről, úgyhogy senki sem vette számításba, amit ott írtak...

 

Több mint fél évszázad távolából visszaemlékezve az maradt meg, hogy az elején főképpen a Szabad Európa Rádió és az Amerika Hangja adásait hallgatták az emberek, ám az adások technikai minősége a rövidhullámú adókon sokszor volt kifogásolható. Ezt légköri jelenségekkel soha nem magyarázták, minden esetben a romániai zavaró állomások áldatlan aknamunkájával hozták összefüggésbe. Miután felszabadult a Magyar Rádió, középhullámon inkább ennek az adásait követték.

Emlékszem, Nagy Imre újdonsült miniszterelnök megítélésében is sok volt a vita, kételkedés. Különösen az elején. „Komonista az is, mint Gerő Ernő, Rákosi és a többiek!” Úgy október hónap utolsó napjaiban kezdték értékelni az intézkedéseit, vagy legalábbis, amit a forradalmi reformokból neki tulajdonítottak. A munkástanácsok megalakulása, többpártrendszer, a téeszek eltörlése. Különösen jelentős hírnek számított, hogy tárgyalások folynak a megszálló orosz vezetéssel, és megegyezés született, hogy az orosz csapatokat kivonják Magyarország területéről. Az ország kilép a Varsói Szerződésből!  Ez volt a hírek netovábbja!

Édesapámék szűkebb baráti körben még zavaros, karcos újborral ünnepelték meg a rendkívüli hírt. Mármint az orosz csapatok távozását! Úgy éjfél tájt, amikor a hangulat annyira emelkedett, a társaság kivonult az udvarra, és Nagy Feri, a molnár a vadászpuskája mindkét csövéből egyet-egyet az ég felé durrantott. Hogy nem lett semmi következménye a rendszeres rádióhallgatásoknak és a forradalmi üdvlövéseknek, minden bizonnyal a falu elszigetelt helyzetével magyarázható.

Volt viszont egy, a beharangozott orosz kivonulás hírével kapcsolatba hozható nagyon is zavaró körülmény. Ezt mi, iskolába járó nebulók nap mint nap észleltük, de a felnőttek előtt sem maradt rejtve a dolog. Iskolába vezető utunk során menet és jövet is kereszteztük a brassói fő vasútvonalat. Ezen pedig véget nem érő tehervonatok hordták, egyik a másik után, keletről nyugati irányba az orosz tankokat. Mindenik tank mellett egy-két pufajkás orosz katona gubbasztott, a dobtáras Kalasnyikov géppisztoly csak úgy a nyakukba akasztva. Egyszer megtörtént az is, hogy követ hajigáltunk a vonat irányába. A katona felugrott és ijesztésképpen félkézzel megrázta felénk a fegyverét. Mindössze ennyiből állt a mi „forradalmunk”!

A felnőttek maguknak és egymásnak is feltették a kérdést: milyen csapatkivonásról beszélnek ezek a politikusok? Hiszen a vak is látja, hogy nem távoznak, de bevonulnak Magyarországra az oroszok. Volt, aki azt javasolta, írjuk meg Nagy Imre miniszterelnöknek a dolgot, hogy vigyázzon, mert mint a történelem során nem egyszer, most is becsapnak minket ezek a muszkák! Csakhogy nem tudta senki megmondani a címet, így a levélírás elmaradt. Még jó, hogy elmaradt, valahol úgyis „kifogták” volna!

Bár református felekezetű a falu, emlékszem, a hónap végén nagy lelkesedést váltott ki az addig kommunista börtönben sínylődő Mindszenthy bíboros kiszabadulása.

November legelején esősre fordult az idő. A hírek is mintha megritkultak volna, az emberek kénytelen-kelletlen szemet hunyva a „vonatos-tankos bevonulás história” előtt, már-már reménykedni kezdtek, hogy az elért forradalmi vívmányok konszolidációjának az időszaka köszöntött be (Nem ezzel a kifejezéssel éltek ugyan, de valahogyan így értették.)

Aztán, mint derült égből a villámcsapás, jött a november 4-i fordulat. Tudjuk jól: a „kivonult” szovjet hadsereg támadása tankokkal, repülőgépekkel, gyalogsággal Magyarország, és mindenekelőtt a magyar főváros ellen. És Nagy Imre rádióbeszéde: „csapataink harcban állnak”. Amely mondat szállóigévé vált közöttünk, gyermekek között rabló-pandúr játék közben. Minden pejoratív mellékzönge nélkül szoktuk odakiáltani az ellenfélnek: „Csapataink harcban állnak!”

 

 

*

 

Közeledett a karácsony. Az ünnepvárás sem feledtette a gyászt. A „kurucok” nálunk gyülekeztek. „Elbuktuk ezt a forradalmunkat is!” Úgy jelentette be ezt valaki, mintha cselekvően részt vettek volna az eseményekben, vagy legalábbis lett volna valami csekély beleszólási lehetőségük abba, hogy a dolgok ne így alakuljanak.

Nagyanyám „bibliás”  asszony volt. A kimondhatatlan nevű Nabukodonozor babilóniai király  történetét olvasta fennhangon, petróleum lámpa fénye mellett. A Templom lerombolásáról szóló részt mindenki Budapestre értette! Károli Gáspár veretes mondatai ringattak álomba.

Az ünnepvárás felajzotta a lelkeket. Nem is annyira a vallás, a hit miatt történt mindez:  valami megfoghatatlan hangulat idézte elő (a délután négy órakor homályba, majd fokozatosan − és úgy tűnik, örökre − sötétségbe boruló világ, Károli Gáspár biblia-igéi, mit tudom én, mi), hogy érzékelhetővé, kézzelfoghatóvá, megtapasztalhatóvá vált az időből való kiszakítottság (kitaszítottság), a történelmen kívüliség állapota, amely érzés ennyire elementárisan, ennyire lesújtóan csak évek múlva vágott mellbe a legadysabb Ady-vers, Az eltévedt lovas olvasásakor: „...Itt van a sűrű, a bozót, / Itt van a régi, tompa nóta, / Mely a süket ködben lapult / Vitéz, bús nagyapáink óta. (...) // Csupa vérzés, csupa titok, / Csupa nyomások, csupa ősök, / Csupa erdők és nádasok, Csupa hajdani eszelősök. (...) // Hajdani, eltévedt utas / Vág neki új hínárú útnak, / De nincsen fény, nincs lámpa-láng / És hírük sincsen a faluknak...”

Az utcán mélységes mély az agyagos sár. Előkerülnek a padlásról a gyűrűzött, szöges végű falábak. Meg kell tanulni járni velük, ha elbuktál és nincs aki felsegítsen a közeledben, belefulladhatsz a latyakba.

A pap a hímzett borítójú karácsonyi versgyűjteményes könyvéből             pár hete kiosztotta az  iskolásoknak azt a verset, amelyet a templomi ünnepségen fogunk elmondani: „Hamvas, szürke, felhős karácsonyi égbolt, / Amikor még rám is mosolyogva tekintél... / Ki  tudná, mi rég volt, / Amikor még hittem szent varázslatodban...”

Ámulva fedezem fel, most vált aktuálissá számomra az Árpád-kori templomban 60 évvel ezelőtt elmondott Reményik Sándor-vers! Most, utólagosan köszönöm meg néhai Szeghő tiszteletesnek. Nyugodjék békében!    

Így múlt el a karácsony. Újévkor iskolai ünnepély a sivár, lerobbant kultúrotthonban. A színpad közepén természetesen a „Télapó” által hozott (angyal száműzve!) színes papírdíszekkel, krepp papírba csomagolt üres dobozokkal felcicomázott télifa. A fát dicsőítő (oroszból fordított) versike is az alkalomhoz illő: „Fenn a csúcsán magas ágon, / Az idén is láthatod, / Égővörös, tüzes fényű, / Szép ötágú csillagot.”

Az esemény már jóelőre beharangozott, mindannyiunk által repesve várt fénypontja (még nem volt ilyen!), amikor a falusi párttitkár a színpadról bejelenti: „Minden gyermek pártunktól és kormányunktól kap egy-egy »pokkot.« !” Madzaggal átkötött cipődobozban egy üveg lila tinta, egy makulátor-füzet és három szem szaloncukorka. A doboz üresen maradó része összegyűrt Falvak Népe újságlapokkal kitömve, hogy a tartalma ne zörögjön. Nyilván, a cukorkának ugrom neki, hát amint kihámozom, két egymásra helyezett negyed kétszersültdarabka esik ki a sztaniolpapírból. A berozsdázott fémkupakot a tintásüvegről édesapám erős marka sem tudja lecsavarni, pedig még fel is melegíti a lámpacső végénél. Végül türelmét veszti, s hogy az üveg tartalmát mégis használni lehessen, a kupakot az üveg nyakával együtt fejszével leüti a favágócsutakon. Másnap nagy elhatározással nekilátok, hogy az újságpapír minőségű, simalapú piszkozatfüzetet megvonalazzam. Erős odafigyelést igénylő munka, rettenetesem igyekszem, de a lap közepe táján elferdülnek a kezdetben még vízszintesen elindított vonalak. Nem folytatom tovább. Azóta sok nagy elhatározásom maradt így félbe-szerbe.

 

*

 

Fennebb már említettem, hogy a karácsonyi vakáció után visszaírattak engem is a bentlakásba. (Ám lehet az is, hogy egy évvel későbbi az itt következő esemény. Az iskola archívumában meg kellene „vergálnom”, melyik tanévben  vonták le – akkor és utoljára – a magaviseletemet.)

Már jól bennejártunk a tavaszban, az orgonabokrokon feslett a rügy, az iskolaudvar tócsái is felszáradtak. Ebédszünetben, amíg megszólalt a szilenciumra hívó csengő, rúghattuk a labdát. Csakhogy...! A román általános iskola udvarától a mi iskolánk udvarát tömör, két méternél is magasabb deszkakerítés választotta el. Ha átrepült a labdánk, annak annyi volt, többé nem láttuk. De ők sem a sajátjukat, ha a kerítés fölött véletlenül átrúgták hozzánk. Így végül is valamennyire kiegyenlítődtek a dolgok. Akkor, pillanatnyilag, éppen mi voltunk labda nélkül. Ott ácsorogtunk az udvaron.

– Gurítsunk banit! – javasolta valaki.

Ehhez a játékhoz egy másfél méteres gyalult deszkavég kellett, amelyet sima, egyenes terepen ferdén nekitámasztottunk egy falnak, fatörzsnek, valaminek. Utána, akik a játékba beneveztek, egy-egy 25-banist gurítottak le rajta, vigyázva arra, hogy a pénzérme a sima földön a deszka alsó végétől minél messzebbre guruljon. Majd, miután kiszámolóval megállapítottuk a sorrendet, a következő, „élesben” történő gurításnál a második 25-banist már irányítva kellett elengedni, mégpedig nagyon pontosan, úgy, hogy ha megáll a földön, minél több szétszórtan heverő pénzérméhez kerüljön közel. Ha megállapodott, a tőle arasznyi távolságban található pénzdarabokat összeszedhetted, az a tiéd volt. Ha nem feküdt közelében arasznyi távolságban bani, ott maradt az is a földön, gyarapítva így a célérmék számát.

Ezt a hazárdnak minősített pénzezéses játékot a tanárok, különösen a mindenki által félve tisztelt igazgatónk, M. Gy. tűzzel-vassal tiltotta, ámde mindig akadt az iskolaudvarnak egy olyan félreeső zuga, farakás mögötti hely, stb., ahol egy kis elővigyázattal mégis lehetett játszani. Gyakran megtörtént, hogy őrt állítottunk azok közül, akiknek nem volt amit gurítani, és így a játékból kimaradtak. Ha a strázsa jól végezte a dolgát, azok, akik a legtöbb nyereményt zsebelték be, kötelesek voltak őt kifizetni, így a következő menetbe beszállhatott ő is. A gyerekek még tudnak becsületesek lenni!

Már kerestük is szemmel a helyet a játékhoz, amikor látjuk, hogy az iskolaépületből kijövet,  határozott, katonás lépteivel egyenesen felénk tart az igazgató. Közel ért a csoporthoz és rám mutatott:

– Te velem jössz!

Meg sem állapodott az udvaron lézengő diákcsapat mellett, gyorsan sarkon fordult és ment  vissza az iskolaépületbe. Én kullogtam utána. Ilyen esetben az ember agyán hirtelen átfut a gondolat: „elkövettem-e mostanában valamit, ami a tudomására juthatott?” Bár hirtelen nem jutott eszembe semmi néven nevezhető kihágás, mégis szaporán kezdett verni a szívem. Sohasem lehetett nagyon biztos a dolgában az ember!

Rendkívül szigorú ember volt a mi igazgatónk, mégpedig azzal a jó értelemben vett szigorral megáldva, amelyet a legvásottabb nebuló is respektált és elfogadott. Tantárgyait, a matekot és a fizikát a reáltárgyak iránt semmilyen vonzalmat sem érző tanulónak is megtanította. Hát még az énekkar, amit vezetett! Kitűnő zenei hallással bírt. Tanítói alapképzéssel rendelkezvén, a kisujjában volt mindaz a gyakorlati és elméleti tudás, ami a kórusvezetéshez szükségeltetik. Zenéhez kitűnően értő, és azt egész lényével szerető ember volt a mi igazgatónk. A kórus órán a részvétel kötelező volt minden tanuló számára, a botfülűeket is beleértve. Akkor, amikor az iskolai tanterv a munkásmozgalmi dalokat írta elő, Bartók és Kodály három szólamra (szoprán, mezoszoprán és alt) írt kórusműveit tanította meg nekünk. Így az iskolák közötti vetélkedőkön mi az Esti dal, a Bolyongás (Vad erdőben járok...), Csütörtökön virradóra, a Hej, élet,  Süket sógor, Lyukas a kalapom, Túrót eszik a cigány, A juhásznak jól megy dolga, stb. népdalfeldolgozásokkal mindig elhódítottuk a pálmát. A felsorolt és még jónéhány, diákkoromban kórusfeldolgozásban megtanult népdalunknak ma is a szólamváltozata jut előbb az eszembe. Kóruspróbákon megkövetelte a maximális fegyelmet. Ha próba közben észrevette, hogy valakinek elkalandozott a figyelme éneklés közben, váratlanul beintette a csendet, és attól a pillanattól az oda nem figyelő tanuló(k) hangját lehetett csak hallani, kiváltva ezzel az egész társaság nagy derültségét. Ilyenkor halványan maga is elmosolyodott. Igazságosságára egyetlen példa: hetedikes koromban mutáló kappanhangom, mint valami dörmögés, nagyon kirítt a szólamomból, ezért „felmentett az éneklés kötelessége” (de nem a kórus órán való részvétel) alól. Úgyhogy a próbák idején, míg a többiek énekeltek, én az osztályteremben a padban ültem, valami könyvet lapozgatva. Például Antoine de Saint-Exupéry Kis hercegét az iskolatársak kóruspróbájának „hangszerelésében” olvastam végig. (Kispórolt – és talán nyert – pénzemen valahogy csak meg tudtam vásárolni!)  Mondom, ilyen volt a mi szigorú iskolaigazgatónk! Legyen könnyű számára a föld ott, a Házsongárdi temetőben! (Ha netalán egyebütt temették el Kolozsváron, én akkor is ide képzelem a sírját!)

Ott szakítottam félbe az emlékezés fonalát, hogy lépkedek az igazgatónk után. Végigmegyünk az udvar felé nyitott, árkádos folyosón (A több száz éves iskolaépület vidéki nemesi kúria lehetett valamikor, bár – jobb egek alatt – műemlék-épület számban is elment volna, többek között éppen „magyar” stílusjegyei miatt, mégis áldozatul esett a hetvenes évek tömbházépítési őrületének.) Tehát szaporázom lépteimet az igazgatónk után. Benyit az iskolakönyvtár szobába. Az e célra csupán szükségből használt szűk kis helyiség baloldali, hosszanti fala mentén sorakoztak az üveges könyvszekrények, a szemközti falon szögeken szemléltetőképek tucatjai lógtak, alattuk, a fal mentében keskeny laboratóriumasztal, rajta egy stóc javításra váró (esetleg kijavított) iskolásfüzet. A mennyezetről jó hosszan lelógó, gyérfényű villanylámpa világította meg az ablak nélküli helyiséget, ahova csak a félig üveges ajtón át szűrődött be valami kevés fénysugár. Az igazgató megáll az asztal túlsó végénél, int, hogy álljak meg vele szemközt. Nem ígér semmi jót e teátrális póz, az igazgatónk tekintete sem! Felkapja a füzetcsomó legtetejéről (a borítóról rápillantással megállapíthattam) az én matekfüzetemet (a délelőtti óra végén szedte össze, kijavítani a megoldott mértani példát), ideges mozdulatokkal kinyitja a hátsó lapjánál és nyújtja felém:

– Megmondanád, hogy ez itt micsoda?

A füzet utolsó oldalán, ahova mindenféle „hasznos feljegyzést” szoktak beírni a nebulók, rövid versszöveg volt olvasható. Most már rájöttem, milyen baklövést követtem el. Látom, hogy a tanárom arca sápadt, ahogy rám rivall, hanghordozásában, szemüvegének villogásában ijesztő, számon kérő fenyegetés. Ilyennek én még nem láttam eddig a mi igazgatónkat. A szavában visszafojtott indulat feszült:

– Olvasd! De csak magadban. Én nem vagyok rá kíváncsi.

Végigfutom az ismert, hiszen általam írt sorokat: „A zsarnok szüntelen szállítja / Tankjait Magyarhonba át, / De el nem kerülheti soha / Letiport népnek bosszúját. // Tankoszlopoknak százai / Vonulnak fel tüzet okádva. / Lerombolt város házai / Füstölögnek a nyomában. // Az édesanya harcba küldi / Féltett, egyetlen-egy fiát, / És jön – a bátorságot hozva – / A könyvek mellől a diák.”

Leengedtem a kezemet a benne tartott füzettel, az igazgató tudtára adva ezzel, hogy megtörtént az olvasás. Ott álltunk egymással szemközt, mester és tanítványa. Rápillantottam, de nem álltam a tekintetét. A falon egy pók gyors csápoló mozdulatokkal éppen egy legyet csongolyított be a hálójába. Hogy mi lesz ebből? Halk, fojtott hangon, de a szavakat nyomatékkal ejtve adta tudtomra:

– Jól jegyezd meg, amit most hallasz, még egyszer nem fogom elmondani.

Be is tartotta, amit mondott, a dolog ezután soha többé nem hozódott elő. A magaviseleti jegyemet azonban – minden eshetőségre számítva – iskolai pályafutásom során első és utolsó alkalommal levonatta. Az osztálytársak és a többi tanár előtt természetesen egyéb, jelentéktelen fegyelmi kihágással indokolta meg. Hogy, úgymond, verekedtem. Amiből annyi volt igaz, hogy egy kisebb csetepaté során engem hagyott helyben egy nagyobb iskolatárs. Nem tiltakoztam, ha kilences, hát kilences!

– Ehhez hasonló szöveg miatt, amit te a füzetedbe írtál, nagydiákokat, egyetemistákat csuktak börtönbe Kolozsvárról. Ott vannak Szamosújváron, Enyeden, Jilaván és még ki tudja hol, a dutyiban, érted, csupán ennyit követtek el, semmivel sem többet mint te, meggondolatlanul mondtak, firkáltak ezt-azt, amiért könyörtelenül tömlöcbe zárták őket. Mert nem maradtak meg a leckénél, a „könyvek mellett”, ahogy te írod. Kezdtek hőbörögni. És még koránt sincs vége az ügynek. Most, ebben a pillanatban is, amíg mi itt vacakolunk, folynak a kihallgatások, perek.

Tudtam, hogy kolozsvári illetőségű az igazgatónk, öreg édesapja gyakran felkereste a vakációk idején, és hétvégeken sokszor maga is haza szokott járni, úgyhogy nem légből kapott, való igaznak kell lennie annak, amit állít... Nem volt erre mit válaszolni, csak álltam ott. Most hallottam első ízben a romániai 56-os szervezkedések tényéről és az ebben résztvevőket sújtó megtorlásokról. Csak jóval későbbi értesüléseimre hagyatkozva írhatom ide a következőket: Gheorghiu-Dej, az akkori román vezető nyíltan adott hangot abbéli óhajának, hogy az orosz csapatok oldalán Románia is részt akar venni a magyarországi intervencióban. Nem először cselekedte volna a történelem folyamán!.[1]                                                                                                     A történészek bizonyára tudják a választ, hogy Hruscsov miért nem tartott igényt a Varsói Szerződés tagállamainak segítségére az ’56-os magyarországi beavatkozáskor. Bezzeg az 1968-as  „Prágai tavaszt” eltipró csehszlovákiai intervenció alkalmával a partnerek megválogatása tekintetében Brezsnyev már nem volt ilyen finnyás. Alkalmat szolgáltatva arra, hogy a csak néhány éve polcra került fiatal kommunista titán, Ceauşescu – megtagadva  a társulást – ország-világ előtt megalapozza különutas kommunista fenegyerek hírnevét. Hogy aztán huszonöt év múlva saját, kommunista parancsnoksággal rendelkező hadseregének  katonái végezzenek vele és hírhedt nejével egy mocskos târgoviştei kaszárnyaudvaron egy sortűzzel.

– Honnan a nagynyavalyából jutott eszedbe, hogy éppen a mértanfüzeted hátuljára írd ezt a... Nem nevezte meg, nagyon csúnyát akart mondani, de végül is függőben maradt az elindított mondat. Bár be voltam rezelve alaposan, éreztem, hogy valamit nekem is mondanom kell.

– Nincs  befejezve, nem is összefüggő, csak úgy belekezdtem itt-ott... Még címe sincs... – próbáltam védekezni, kisebbítve a vers „értékét”, ezáltal talán a hibámat is, amit a versírással elkövettem. De rájöttem, csak olajat öntöttem a tűzre.

– Szóval nincs befejezve?! Netalántán a költő úr eposzt tervezett írni a témáról? Majd én befejezem...

Odalépett hozzám, kikapta a kezemből a füzetet, és az inkriminált lapot egy gyakorlott mozdulattal kiszaggatta belőle. Még arra is volt gondja, hogy a füzetlapnak a füzet elején található párját is kioperálja, nem törődve azzal, hogy a Bevezetés a mértanba című lecke vázlata is áldozatul esik ennek a műveletnek. Utána belenyúlt a mindig szürke színű zakója zsebébe, kikereste az öngyújtóját, majd – a füzetlap sarkát a bal keze ujjának körmei közé csippentve – a jobb markába fogott öngyújtóval elhamvasztotta a lapokat, egyiket a másik után, vigyázva arra is, hogy a gyúlékony környezetben nehogy tüzet idézzen elő. Ami megmaradt az égetés után, a cementpadlóra lepilinkéző fekete pernyét gondosan eltaposta, úgy, ahogy vérbeli bagósok teszik a földre dobott csikkel. Most már, hogy „füstbe ment” a művem, kissé nyugodtabban folytatta. Mintha halvány mosolyfélét is észrevettem volna megvillanni a szája szögletében:

– Különben ami... az utolsó szakaszt illeti: „Az édesanya harcba küldi...” – és végigmondta mind a négy sorát.

Utána rájött, hogy neki most nagyon-nagyon szigorúnak és haragosnak kell mutatkoznia, úgyhogy ezúttal is befejezetlenül, függőben maradt a megkezdett szöveg.

– De te vedd úgy, hogy nagyon rossz az, amit írtál. Teljességgel elhibázott. Felejtsd el, ne tudj róla!  Nehogy megpróbáld újraírni. Ha éppen irritál a költői viszketegség, írj a... fülemüléről (nem tudom, miért éppen ez a madár jutott eszébe), vagy arról, hogy... de szép a tavasz. Akármiről, de ne a forradalomról! Nem értesz te még ahhoz! Te kiskorú vagy, téged, ha a kezükbe kerül a műved, a javítóintézet vár. De a hozzátartozóid! Tudod-e, mit tesznek  édesapáddal, aki most nem is sejti, hogy mit művelt a drágalátos fia?

Nem is tudta meg, soha nem beszéltem előtte az irodalom rögös útján való első eltévelyedésemről. Mitagadás, utóbb sem haladtam ezen az úton sokkal előbb. Az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy soha sem is volt bennem elég rámenősség és kitartás ahhoz – bizonyára tehetség se –, hogy érvényesítsem ebbéli ambícióimat. Ami keveset írtam, műfordítottam, majd elküldtem ide-oda, jórészt közölték. Beértem ennyivel. Talán már nincs is olyan messze az az idő, hogy az önkifejezést is olyan emberi alapfunkcióként gyakorolhassa az ember, mint amilyen a lélegzés, evés, ivás... Hogy az embernek szíve-joga kifejeznie magát akkor is, ha nem lapul a zsebében írószövetségi igazolvány, és a közkönyvtárakban nem sorakoznak testes oeuvre-kötetek a neve után. Egy magyarországi lapszerkesztő szürkülő fejemre való tekintettel széles, szélvédőtörlő mozdulattal söpörte félre asztaláról – olvasatlanul – az éppen akkor elébe tett kéziratomat, a következő szavak kíséretében: „Eddig mért nem közölt?”       

Kis szünet után az igazgató még hozzátette: 

– Engem pedig, ha a fülükbe jut, hogy volt tudomásom arról, amit műveltél, és nem jelentettelek fel, úgy kirúgnak a tanügyből, de úgy! – Utána ezt mondta: – Szeretnétek, mi?

Aztán ezt kérdezte:

– Valaki az osztálytársaid közül értesült-e róla? Mutattad-e valakinek?  

– Nem látta senki – füllentettem szemrebbenés nélkül, arra gondolva, hogy ne fokozzam  ezzel is az aggodalmát.

Pedig a padtársam, J. G. elolvasta, tetszett is neki, sőt mi több, le is másolta:

– Ezt te írtad, barátom? Hűha !

Jó diplomáciai érzékére vall, hogy az osztálytársak között nem verte nagydobra a dolgot. Így még véletlenül sem jutott vissza igazgatónk fülébe, hogy előbbi kérdésére válaszolva nem mondtam igazat.

Osztálytársam meg is őrizte az inkriminált szöveget. Később, évek múlva tőle kaptam vissza. Így maradhatott meg. Nem remekmű. Egy 12 éves, a kamaszkor küszöbén álló kissrác alkotta apró „lírai kordokumentum.” Mint ahogy már szóltam róla: széteső és befejezetlen. Fellengzős, közhelyeket puffogtat, a rímei csapnivalóak, a verselés döcög, stb. Mint irodalmi alkotás szóra sem érdemes! Csakhogy! Mostani eszemmel megállapíthatom: ha a hatóság kezébe kerül, mindezek az esztétikai hiányosságok fikarcnyit sem enyhítették volna az érte járó büntetést, a szekusokat, ügyészeket, bírókat köztudottan nem a versek mívessége érdekelte. 

J. G. meg is hívott egy szombat délután az otthonukba. Az iskolától nem messze, a főutcából a hajdani fejedelmi paloták felé nyíló kis utcában laktak egy régi, ahhoz hasonló jellegű házban, mint amilyen az iskolánk volt (mára már azt is lebontották, a helyében ott díszeleg a városi néptanács vadonatúj panel székháza). Az édesanyja kedvesen fogadott. Megjátszotta, hogy nem tud a versről, de végig az irodalomról, könyvekről beszélt.

– Tudod, Gabika technikai érdeklődésű, neki mindene a gépek, a szerszámok, a szerelés, a kocsi. De azért a házi olvasmányokat, amit az iskolában kérnek, elolvassa. Egyebet is, ha megkérem szépen. Ugye, Gabikám? Tudod, mit? Jó lenne, ha elolvasnátok mindketten ugyanazt a könyvet, utána aztán megbeszélnétek, vitatkoznátok rajta. A filmekről is nemkülönben (Éppen abban az időben vetítették a Rómeó és Júlia orosz filmváltozatát).  Beleegyeztem...

– Legyen például ez az első könyv, amit el fogtok olvasni!

Az üveges könyvszekrény mélyéből kikeresett egy régi kiadású, aranyozott, cirádákkal gazdagon díszített borítójú könyvet, Jósika Miklós Abafiját.  

– Tudod, egy régi rokonunk írta. Kissé ódivatú a nyelvezete, de ha Jókait megértitek, ennek a könyvnek a megértése sem fog túl nagy gondot okozni. Ha nem haragszol, ezt Gabika fogja olvasni, neked a regény egy újabb kiadását adom kölcsön. Csak azért, mert az ilyen díszes könyvnek a bentlakásban még valami baja eshetne...

Így aztán, ha más díjazást nem is kaptam az ’56-os forradalmi versemért, legalább egy jutalom olvasmány csak kijárt érte…

 

[1] 1989 szeptemberében, a kommunista érában, a tanévkezdés előtt évente sorra kerülő katonai felkészítőt lezáró lőgyakorlaton a tanárok a csíkszeredai katonai kiképzőpályán még 1956-os évszámmal ellátott golyókkal lőtték a ...tücsköket. Vajon kinek a számára gyártottak annyi lőszert 1956-ban, hogy több mint három évtized múltán is volt még belőlük elég?




.: tartalomjegyzék