Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Október
Borcsa János

Irodalmi horizontok

EGY GYERMEK- ÉS IFJÚKOR SZÍNES MOZAIKJA

Nagy Attila: Csillagköz (Önéletrajzi töredékek)[1]

 

Szabó Lőrinc verses lírai önéletrajza, teljességre törekvő, így saját személyisége mélységeit is elemző műve, a Tücsökzene örökbecsű példaként állhatott Nagy Attila előtt, mikor – immár az ötvenes éveiben járva – készíteni kezdte „rajzait” gyermek- és ifjúkora „tájairól”, sőt a nemrég önálló kötetben kiadott versciklusának mottóját is klasszikus költőnk művéből választotta: „Tűnt évek őre, add áldó kezed, / s kalauzolj, édes Emlékezet!” A költői alaphelyzet mindenesetre Nagy Attilánál is abban áll, amit a nagy előd így fogalmazott meg: „életem beszél, s ahogy hallgatom, / mondom, amit mond.” Persze, kell ahhoz egy különös, erős indítóok – ahogy a költő plasztikusan megfogalmazta: „színes madár száll az ágra” –, hogy a költői én felülkerekedhessen az elmúlás és veszteség myomasztó érzésén, és képes legyen mondani, amit élete – úgymond – beszél.

A gyermek- és ifjúkor színtereit, Nagyenyedet, Marosvásárhelyt, Erdőszentgyörgyöt, Borszéket egy érett férfi nézőpontjából idézi fel a költő: „Megfontolt szavak telepedtek szájra / S mellkasomra higgadt őszutói sajgás.” Az összesen hatvannégy, számozott lírai önéletrajzi darabot, azaz – a versciklus alcímét használva – „önéletrajzi töredéket”elő- és utóhang keretezi, s ha a könyv idézett alcíméből indulunk ki, azt mondhatjuk, hogy az egész mű egy színes mozaikot alkot a költő gyermek- és ifjúkoráról.

Az első öt-hat év felidézett emlékei, az 1950-es évek második felére esők többnyire riasztólag hatottak a kisfiúra, s így az otthontalanság és idegenség érzéséről beszélnek. Az iskoláskorba lépett fiút már változatosabb helyzetekben idézi fel a költő, érzékelteti, amint kezd kitárulni lírai hőse előtt a világ, ami egyrészt az őt körülvevő külső, természeti és mikro-társadalmi környezetet illeti. Ugyanekkor már az idő mélyebb rétegei is kezdenek derengeni szeme előtt, ódon épületek, erdélyi kastélyok látványa, illetve olvasmányélmények nyomán: „Kakukkfű illő illatába / Burkolózva olvasunk / Beszól a múlt a hűvös mába.” Amint látjuk, egy gyermekkori történést, az olvasást idézve az akkori jelenbe emeli át a régmúltak eseményeit is a költő, másutt pedig mintegy leltárszerűen és múlt időben szól a „soros” eseményről: „Nagyanyámmal ketten / Versenyt olvastuk Jósikát Keményt.” A különböző helyzeteket kísérő hangulatok is egyre változatosabbak, a vidámat szomorú váltja, a meghittet harsány, az ünnepit hétköznapi, a komolyat könnyed és felszabadult például.

A kamaszkor, illetve a város, jelesen Marosvásárhely akkori, 1960-as évekbeli helyszíneinek, mindenekelőtt perifériájának, szereplőinek és hangulatainak felidézésével aztán ama mozaik még színesebbé és változatosabbá válik, hangsúlyt kap a humor és a groteszk például, a város és a lét peremére szorult, érdekes, jellegzetes, különc életek megjelenítésével. (3046.)

A hangsúly ezt követően aztán, ahogy ifjúkorba lép a lírai hős, áttevődik az ő  szellemi töltekezésének a bemutatására. (4760.) Egy intellektuális arcél formálódásának különböző epizódjait jeleníti meg a költő, külön is verset szentelve például Varró Ilonának és Székely Jánosnak. Előbbi tanárként a klasszikus magyar írókat mutatta be diákjainak, mondván: „Fiaim éltessétek őket / Érhettek még olyan időket / Hogy hallgatni kell de ővelük / Csendben csatákat nyerhetünk” (56.), utóbbi pedig a költői pályára készülő ifjú számára jelentett szilárd támpontot, mintegy mentori szerepet töltött be adott ponton. Kiemeli a költő ugyanakkor a nyugatabbról érkező áramlatok, a szabad világot idéző divatcikkek, zene és független ifjúsági törekvések hatását („Forrogtunk mint lé az üstben”), nemkülönben a hazai, pártállami viszonyok szorítását, ami például az erőszakszervek túlkapásaiban nyilvánult meg hősünk esetében: „Tíz órán át tartottak fogva / Egy recsegő kincstári székbe nyomva / A kapunál aztán seggbe rúgtak / S a várost elhagynom tiltatott.” (51.)

A lírai hős gyermek- és ifjúkorának lezárultával szinte egyidőben a városnak is egy jellegzetes, a magyarság meghatározó történelmi jelenlétét tanúsító korszaka ért véget, az, amely a továbbiakban már csak a költői énbe beépülve létezik, s bármikor újból és újból felidézhető. Az önéletrajzi törekékeknek nevezett versciklus újabb lírai miniatűrökkel bővíthető így, ahogy az Utóhangban el is hangzik: „Ha szállt is meg néha hamu és korom / Idézlek s foglak / Gyermekkorom.” Arról győzött meg a Csillagköz, hogy a lazán kötött, szabálytalan szakaszokra tagolt s rejtett szóösszecsengésekben gazdag versforma akár újabb epizódok és emlékfoszlányok felidézésére is alkalmas, s így mind terjedelmében, mind hatásában fokozható e színes lírai mozaik.

 

LÍRAI MEMOÁR

Ferencz Imre: Táncoló kövek[2]

 

Habár az olvasható Ferencz Imre egyik versében, A látogató éjszakája címűben – amelyben a lírai én számot vet szülei tárgyi örökségének pusztulásával –, hogy „elkerülhetetlen az emléktelenítés”, a költő új verseskötete mégis mintha az ellenkezőjére törekedne, ha úgy tetszik, lírai emlékiratnak is felfogható a Táncoló kövek. Azt kívánja feldolgozni – úgymond – az emberélet második felében járó költő, ami vele és szűkebb környezetében megtörtént egy emberöltő alatt, de ez az egyéni és partikuláris „eset” ugyanakkor általában az emberi létezést, s különösen egy, a huszadik században a nagytörténelem által próbára tett közösség, egy nemzetrész helyzetét is példázza.

A költő is, mint bármely közönséges ember, éli a mindennapi életét, banális esetek történhetnek meg vele is, viszont kreatív és játékos lény – homo ludens! – lévén általában talál egy olyan pontot, ahonnan úgymond kimozdíthatja a világot, vagyis olyan nézőpontból képes értelmezni helyzeteket, történéseket és jelenségeket – például saját életidejének fogyását és a valóságtól elrugaszkodó hivatal működését –, amelyek által egészen újszerű, szokatlan és különleges megvilágításba kerül ama banális eset. Lehet akár ironikus felhangja is az így megvalósított értelmezésnek, de ezzel és a játékossággal együtt jár egy egészséges önirónia is (Igazolás). Más esetben pedig az egyszerűnek tűnő jelenség hátterét világítja meg, s így a lényegre képes ráébreszteni, a dolgok igazi magyarázatát képes megfogalmazni (Utazás, Padok), vagy rejtett összefüggéseket mutat ki összemérhetetlennek tűnő dolgok között (Táncoló kövek). Képes úgy „eltéríteni” a szokványostól egy gyermekkori emlék felidézését is, hogy ezáltal új távlat nyílik az olvasó számára, olyan, amely például napjaink közéleti kérdéseivel szembesít (A város megismerése). Minthogy az a kisváros, amelyet a gyermek a városként ismert meg és tartott számon, véletlenül egyik mai magyar kisebbségi közéleti főszereplő szülőhelye, arra indítja az emlékező – játékos! – lírai alanyt, hogy megjelenítsen a korabeli látványosságok között egy játszadozó kisfiút, aki „ugrált fél lábon egy krétával meghúzott vonalon”, s akinek artistajövőt jósoltak az arrajárók, illetve politikusit. Az erdélyi magyar politikus – sugallja ezzel a költő – kötéltáncos, s hogy éppen Markó Bélára történik utalás, egyik versrészletének a szövegbe való építésével is alátámasztja a szerző, azaz ő az, akiről úgymond megjósolták egykor, hogy „majd a rendszerváltás / után kifeszített kötélen egyensúlyoz / a tér felett kié a tér kérdezi / bal felől ordítják éljen éljen / jobb felől ordítják le vele le vele / alóla pedig ellopják a védőhálót”.

A várossal való gyermekkori találkozás mellett a lírai hős nagy élménye volt a hegyvidék s a hegyi kaszálón végzett férfimunka, de a hitelesség kedvéért jelzi az emlékező, hogy ezt a világot is elsodorták a huszadik század történelmi viharai (Lassuág. Őszelő). Ugyancsak az emlékidézés jegyében születtek Ferencz Imre portréversei, a szülőfaluja, illetve a kászoni kistérség különös vagy különc figuráiról (Szomszédság, Sudri, Póla), valamint a költő szüleiről (Szüleim, Anyám), de verset szentelt az idős szülők kedvenc kiskutyájának is, amely különben igazi kutyasorsot ért meg, juhászkutyák végeztek vele (Bici, Nagyhét. Keserves).

A szülőtáj és az emberi sorsok felidézésén keresztül magára a történelemre reflektáló új verseskötet két verse az erdélyi magyar líra egy-egy emblematikus alkotójára, Áprily Lajosra és Kányádi Sándorra, illetve erős kisugárzású motívumaikra irányítja a figyelmet (Nem volt ötvös az ősöm, Lóhalála). Mindkét vers mélyen személyes töltetű lírai alkotás, s éppen ezáltal gazdagítja a referenciaként választott, immár klasszikusnak számító művek jelentéskörét, az Egy pohár borét, illetve a Sörény és koponyáét. Mintegy „fájó magyar földön” áll a költő-utód is, és arról elmélkedik, hogy „nem feltétlenül muszáj / hogy ötvös legyen az ősöd  a költészethez olykor köze lehet / a szabó mesterségnek is / a nyelv szövetéből kell nadrágot kabátot / varrni a léleknek / hogy elviselhesse az időjárás / viszontagságait –”. A Kányádi-témát és -motívumot továbbgörgető, illetve felhasználó költemény pedig a történelminek mondható mai időjárásról készít „jelentést”, miszerint az erdélyi övezetbe is az emberközpontúbb és archaikusabb világ- és értékrend helyébe egy számító, üzleti érdekek vezérelte kufárjellegű „front” tört be...

Többnyire a szabadvers-formát kedveli Ferencz Imre, sőt ebben a műformában írt verseiben látom megmutatkozni igazi lírikusi erényeit is. Versbeszéde a természetes és célra törő élő beszédet követi, s legtöbb esetben nem is zárul le, egy gondolatjel figyelmezteti az olvasót, hogy mindez csak kiemelt része egy nagy egésznek. Különösebb nyelvi „díszítések” nélkül, hiteles helyzeteket teremtve adja elő a nyers valósággal való találkozásainak az élményeit és tapasztalatait. Hatásosak, reflexióra vagy állásfoglalásra késztetőek a megidézett helyzetek, jelenségek és figurák, éppen az eleven nyelvi erőnek, illetve a jól megválasztott „beállításoknak”, nézőpontoknak köszönhetően. Így nyeri meg és tartja fogva olvasóját. Szüksége is van erre a mai versnek.

 

[1] Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2015.

[2] Csíkszereda, Pallas–Akadémia Könyvkiadó, 2015.

 




.: tartalomjegyzék