Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Október
Fekete Vince - György Attila - Molnár Vilmos - Lövétei Lázár László

Olvasólámpa

A HALDOKLÁS MŰVÉSZETE

 

Petri György utolsó versei jutnak eszembe a Hasnyálmirigynaplót[1] olvasva, ahogy a halál fenyegető (szinte biztos) közelségében felragyog újra a lírája. Ahogy fontossága lesz az evésnek, noha nem, vagy alig tud ételt venni magához, ahogy ebben a periódusban a látás, a szem örömei is – az étkezés emlékezetbeli, tehát képzelt gyönyörei, örömei mellett – előtérbe kerülnek. De nemcsak a látásé, hanem az érzékelés örömei is, a napfény simogatásáé, egy reggeli szellő lebegéséé stb. És a trágárság, vagy inkább a triviális, a vulgo is előjön nyilván, amikor egy az egyben mondatik ki minden tényállás Petrinél, a szexualitás (és a fiziológia) kérdéskörébe tartozó mondatok semmi elkendőzés nélkül Esterházynál. Ez a könyv, az elolvasása után, napokig kísértett. Napokig jártak a fejemben a mondatai. Nem is a mondatai, hanem az egésznek az atmoszférája lebegett előttem, bennem. És maga az a példaszerű méltóság, ahogy és amiként kezeli, kezelni tudja ezt az egészet. Hiszen az élet, az élete végéről van/volt itt szó. Meg a lehető legkisebb reményről. Talán a száz százalékból csak négy-öt százaléknyiról. Csak ennyiről. Rá emlékezve, stílusosan, csak tőle idézek, mint ahogy tette ő is a vendégszövegeivel. Átlósan, gyorsolvasásszerűen a kötetből. A kezdetektől, a rákészüléstől, az utolsókig, vagyis a halála előtti pár hónapig, amíg írta ezt a naplót, ezt a könyvet a meghalásról, a haldoklásáról, a tortúrákról, hogy min, miken megy keresztül az ember, egy ember, miközben kitartóan rója, jegyzi, mintegy dokumentálja az utolsó stációkat. A naplóíró az időt ellenőrizné, a napot szeretné rögzíteni mindenestül. Engem mintha csak a baj tenne azzá. (…) Az elején vagyok a végnek, vicceskedhetnék. (…) …szóval, ennek akkor van húzása, ha belehalok a tündérembe. Ha én már messze járok, amikor te, drága olvasó, ezt olvasod. (…) Jól meg kéne baszni azt a Hasnyálmirigy kisasszonyt, akkor nyugton lenne. Vagy még többet akarna. Akkor tehát rosszul kéne megbaszni. (…) Jut eszembe, áll a faszom, ez te vagy, édeske, vagy a szokásos, érdektelen reggeli merevedés. Hagyja csak naccsasszony, ez csak húgymerev, nem a magácska iránti tisztelet. (…) Hasmika.(…) Hasmi. (…) Hasnya. [Ahogy becézgeti.] Tündérem vagy Hasnyálkám vagy hogyishívnak, tudol te vajon belülről szopni? (…) …földi szelek szárnyán, vulgo összefingtam az ágyam. (…) A bazmeget leszámítva a pina az egy főre eső legnagyobb… (…) Úgy halunk, ahogy éltünk. – Ez a vég, amikor bölcsességekhez jutunk. (…) Meddig lehet bohóckodni? Sokáig. De nem a végtelenségig. A halálos betegséget, és a rák az, akkor is, ha nem halunk bele, valahogy (és tisztelettel valahogy!) a végtelennel hozzuk kapcsolatba. Ezt nem érzem, a végtelenséget. Igaz, a végességet se. Még nem mozdított ki „helyzetemből” a betegség. (…) Milyen magányos lehet ott bent, bennem. Pedig nagy szex, olyan egyesülés, hogy nem lehet megmondani, hol volnék én, és hol ő. Miközben vagyok én, és van ő. Énő, talán ez lettem. (…) Jól van ez most, csak elég rossz. (…) Mirigyem, mirigyem, édes mirigyem. Ki az úr a háznál? (…) Basszameg, lehelem lágyan a reggelbe. Ez a nap első szava. Húz, éget, nyúz a portbeültetés. (…) Ha kiderül, hogy gyógyíthatatlan beteg vagy, akkor az idő valami nagyon is zavarossá válik, talán érdektelen, banális dologgá. Az viszont, hogy neked mindegy, élsz-e, halsz-e, fáj a tieidnek. (…) Nem érintett meg a lehetséges halálom. Most úgy tűnik, ez a lehetőség közelebb került, de most sem érintett meg. (…) Mert nem rólam kéne ennek se szólnia, hanem – ha van, lesz – a tapasztalatról. (…) Brodkey a halált a hallgatással hozza kapcsolatba. Hogy ideje volna a hallgatásnak, hogy eljött az ideje. Ha így nézem, akkor, sajna, nem vagyok érett a halálra. Még akarnék beszélni. Nem beszélgetni, csevegni, hanem mondani. (…) Brodkey nyomán nekem is fel kell tennem a kérdést, hogy a haláltól való rettegés hiánya vajon nem lustaság-e, nem mentális tompaság-e, vagy gyáva alkalmatlanság, tehetetlenség, hogy lássam (belássam), a rettentő az rettentő. Egy rendes író többet fél és szorong, mint én. Hát ez, figyelembe véve, hogy nagyon is író volnék, csak kokettéria. De azért, ha átlagokat számolnánk, igaz. Na, akkor most mi van? Mi a fasz van, mondanám lendületből. (…) Vajon javítana-e túlélési esélyeimen, ha valakit seggbe kúrnék? Erről a mamám jut eszembe, hogy hogy megszidna. Nadeugye! (Nadeugye már nem tud.) Nade-vel van kikövezve életünk országútja. (…) Nem várom, hogy gyere, és nem könyörgök, nem imádkozom, nem szentségelek, hogy ne gyere. Tehetsz egy szívességet, öregem. (…) Nem illogikus, hogy ha az ember a halált támadja, akkor az Istent is. Ha a halálban ellenfelet látok, akkor, Uram, te is az vagy. Nem ellenség, nem ellenfél. Hanem? Van? Része az életemnek. Nem személyesítem meg a halált. Ellentétben veled, Uram. Te, ha vagy, ha nem vagy, vagy. (…) Egyébként hányni csak fölöslegesen érdemes. Nos (!), ez is egy új tudás. Szép új világom tudása. (…) pöcsölök a tökömmel. (Na, ezt fordítsd le – bármire.) Kenegetem valami bébikrémmel, hogy nyugodjék má’ meg. A gyulladásnak és bepállásnak valami keveréke. (…) A pancreasnak csak feje meg farka van. Ki se tudnám tekerni a nyakát. A Hasnyálka nem létező nyakát kitekerni nem kell félnetek jó lesz. Lám: ha nincs vessző, bármi lehet, élet, halál, remény, reménytelenség. Mi magunk ez idő szerint remény és reménytelenség közti végtelenségben. (…) De nem reménykedem. Miben is lehetne? A gyógyulásban? A szenvedések, fájdalmak minimalizálásában? Ezek nem volnának rosszak, de nem tárgyai a reménykedésemnek. Mely nincs. De nem is reménytelenkedem. (…) A kórházból megjőve tusoltam, kicsit feküdtem (szenderegtem), félig nézve egy régi filmet. Jót ebédeltem, tököltem, aztán hosszan aludtam. (…) Egy igazán buta gondolat többnyire szinte eredeti már. Valami új, ami neked eszedbe se jutna. (…)… valaki épp beszélt Cserhalmival, aki arról, hogy mennyire megerősítette a beszélgetésünk… Az ilyen a jó, áll az ember a kórházajtóban, kezében fiolák, vér és húgy, csak úgy mormolássza, amit gondol, és arról később kiderül, hogy valami jót okozott. Úgy foglalnám össze, hogy lám, milyen irdatlan sok jó van ebben a kibaszott, szar világban. (…) Kevéssel beérni – erény ez, vagy megalkuvás? Hol ez, hol az. Én sok területen beérem kevéssel (aztán ugyanott minden kell), másutt meg minden kell. A minden – hogy vagánykodjam e hajnali órán (negyed 10). (…) Még sose mondtam ki azt a mondatot: Meghalok. Úgy értem, magamra vonatkoztatva. Vágyom egy nő, illetve mondat után. Nem erre. (…) Más a tempóm, ez a betegség maga. (…) Szóval az a bosszantó a halálközeliségben, hogy épp velünk történik. (…) Nem érzem, hogy vesztettem. Nem csapott meg a vereség fuvallata. Milyen érdekes ez meccseken… A szorongás, hogy ma valamiért – de miért? – kikapunk. Meg leszünk verve. Ez a vereség fuvallata…(…) Nem esik nehezemre, nem fáj, nem szégyellem, hogy látják a gyöngeségemet, hogy oda a mokányságom …de nehezemre esik a gyöngeségem kiváltotta érzelmeket, akciókat kezelni. (…) A Nemecseken persze tudok sírni. Még a síráson is. De magamon nem. (…) Nincs utókor, ez lett az új helyzet. Nincs jövő? Ez sok, de azt hiszem, aki most ír, nem gondolhat az utókorra, és nem is gondol. Gondolom. (…) Vagy mindenki tapintatos, vagy még nem botrányos a kinézetem. (…) Azt hittem régen (Krisztus, nem, a homár előtt), hogy a kegyes hazugság a betegnek jár, de nem, nekem kell gyakorolni szegény egészségesekkel szemben, hogy meg ne bántódjanak. (…) Belegyöngülök a gyöngülés elleni küzdelembe. (…) Haldoklani nem haldoklom (de azért meg-megnézem, dehogy nézem, az értelmező szótárt), a szakirodalom szerint nagyon beteg vagyok, de erről töredékes a tudásom… De rövid időre megfeledkezem róla, vannak percek, amikor egészségesnek tudom magam. Nyilván figyelmetlenségből. (…) Bárhogy kapálódzom is, ez az izé lett az életem centruma. Olykor úgy, hogy hadakozom az ellen, hogy az életem centruma legyen, és aztán így lesz az. Ez a „kiterítenek úgyis”szerkezet. Akárhogy van, lesz, mindenképp rábaszol. (…) Mondd nekem, hogy szeretsz. Miért? Azt hiszed, hogy már a halálomon vagyok? Nem. Persze hogy nem. Egyszerűen csak tudni akarom. Azt akarom, hogy mondjad nekem. Persze hogy szeretlek. És akkor mi van? A szeretlek nem javít a sejtjeimen. Így, majdnem így beszélget Brodkey a feleségével. Volna kivel így évődnöm, igen, veled, muci, bennem. (…) Nem folytatom, körülbelül a könyv közepéig jutottam el így, ezekkel a ceruzával aláhúzott, idézett részekkel. Pár oldalt kitenne még, ha mindet begépelném. Nem teszem, csak az utolsót írom ide még, ez is elég döbbenetes: Mintha nem egyedül aludtam volna. Hát persze! Most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem. A mindiget javítom örökkére. (…) Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére. A dátum március 2. Még négy hónapot élt. (Fekete Vince)

 

KÉPBEN VAGYUNK

 

Közhelyes, általánosító megállapítás, hogy mi, magyarok vizuális alkatok vagyunk, s ebben talán van is valami, elég csak a magyar festészetre gondolni. De ha már festészet, akkor fotográfusok is: és itt már helyben is vagyunk.

Gyurgyák János impozáns, háromkötetes (mit kötet? – inkább fóliásnyi kódexek) válogatása fekszik előttem az asztalon: Magyarország története képekben2. A hármas osztat gyakorlatilag felöleli azt a kort, amely alatt a modern kori Magyarországot értjük, de egybeesik azzal a korral, amikor már hiteles ábrázolások és fotográfiák készültek.

Az első kötet: a Dualizmus kora. Alcíme: Kultusz és valóság. És valóban, a képek olyan világba visznek el, amelyben egyaránt ott voltak a Krúdy-féle dzsentrik, a fess hadnagyocskák, a vadászni induló főurak, de ott van a mezítlábas utcagyerek, a rokkantan dolgozó zsellér, ott vannak a vasutasok, Ady halála, hogy mindez az iszonyatos háborúval, a vörösterror képeivel és a megszállással végződjön.

Második kötet: A két világháború között. Mindjárt az első képen erős kézzel fogja a kormánykereket a kormányzó. De előtte még képek Trianonról, a fehérterrorról, aztán a hadifoglyok, menekültek és vitézek, revízió és Matuska Szilveszter, Márai világa, pezsgő(s) irodalmi élet és a kőkemény rögvalóság a piknikező suszterinassal, csendőrökkel és bevagonírozott zsidókkal. Majd a lebombázott, rommá lőtt magyar városok...

Harmadik kötet: Szocializmus és rendszerváltás. Talán a legszomorúbb képanyag a három időszakból, valószínűleg azért, mert túl közel áll hozzánk. Az orosz megszállás és már megint a hadifoglyok, a földosztás és az államosítás, a kitelepítések és az ÁVÓ, a Rajk-per és a kulákok, Kádár János és Nagy Imre, Törőcsik Mari és Latinovits. Aztán a rendszerváltás – de erről már emlékeink vannak, fotók nélkül is.

Talán nem volt szándékos, de az is lehet, igen: a három kötet első képe egy litográfia: A magyar országgyűlés megnyitása 1865. december 14-én. Díszmagyarba öltözött, méltóságteljes államférfiak és szigorú arcú főpapok a képen.

A válogatás utolsó képe: Tiltakozás az Operabál ellen, 2006. február 25. „Le a feudalizmussal!” – hirdeti egy kézzel írott plakát a gyönyörű épület előtt, és egy kifüggesztett szivárványos zászló, amelyen románul írja: Pace (vagyis: Béke). És még alattuk egy transzparens: „Lehet más a világ”.

Hát más lett. De legalább képben vagyunk. (György Attila)

 

KÉT KÖLTŐ

 

„Csak költő írhatta meg Jókai életrajzát” – mondja 1907-ben Kosztolányi, amikor ismerteti Mikszáth Kálmán Jókai Mór élete és kora című monográfiáját. Csak költő írhatta Az én Puskinom című, kiskötet méretű esszét/visszaemlékezést is3, s ez a költő kizárólag Marina Cvetajeva lehetett, aki – saját bevallása szerint – még az életét is Puskinnak és az ő Anyegin című verses regényének köszönheti: „Tatjána, még előttem, anyámat is befolyásolta. Amikor nagyapám, A. D. Mejn, választás elé állította – vagy apám, vagy a szerelme –, anyám akkor – apámat választotta, nem a szerelmét (…): a magánál kétszerte öregebb, kétgyerekes özvegyembert, aki halott feleségébe volt szerelmes; anyám a gyerekekhez és egy idegen bánathoz ment férjhez, miközben szerette és tovább szerette a másikat, akivel a találkozást sohasem kereste később. (…) Így Tatjána nemcsak hogy egész életemre volt befolyással, de életem puszta tényére is: Puskin Tatjánája nélkül – nem élnék. Mert a nők így olvassák a költőket, nem másképp.” Igen ám, csakhogy nem Marina Cvetajeva az egyetlen (költő)nő, aki Puskinnal foglalkozott – például Anna Ahmatova is évtizedekig kutatta a Puskin-életművet. Mitől másabb (jobb?, szebb?) mégis Cvetajeva esszéje, mondjuk, egy Ahmatova-féle Puskin-tanulmánynál?

Nos, valószínűleg a személyessége miatt; ahogy szinte minden lélegzetvételénél ott van Puskin – már kisgyerek kora óta –; ahogy minden mozdulatnál Puskinba botlik; ahogy a nyelvet is Puskintól tanulja – még ha egyelőre nem is ismeri a szavak jelentését: „Úgy kezdődik, mint nagyanyáink és anyáink mindennapos olvasmányának – a Jane Eyre-nek – egy fejezete: A vörös szoba titka… A vörös szobában volt egy szekrény. De a titokzatos szekrény előtt még másvalami is volt – egy kép anyám hálószobájában: »A párbaj«. (…) De Naumov »Párbaj«a előtt is élt már egy Puskin, annak az időnek a Puskinja, amikor még nem tudtam, hogy Puskin: Puskin. (…) A Puskin-szobor volt első távolság-mértékem: a Nyikitszkij-kaputól a Puskin-szoborig – egy verszta, az a bizonyos halhatatlan puskini verszta, az Ördögök versztája, a Téli utazás versztája. A Puskin-szobor jelentette első találkozásomat a mennyiség fogalmával: hány ilyen kis figurát kellene egymásra állítani, hogy felérjen a Puskin-szoborig? A Puskin-szobor jelentette első találkozásomat az anyaggal is: az öntöttvassal, a porcelánnal, a gránittal – és a magam anyagával” stb. – az ember szinte sajnálja abbahagyni az idézést, annyira meggyőzően (s annyira költőként!) sorolja Cvetajeva, hogyan épült be Puskin a génjeibe! S hogy végre a vörös szoba titkára is fény derüljön: a szekrényben volt a tiltott gyümölcs, „egy kékeslila, óriási könyv, födelén rézsútosan, arany betűkkel: A. Sz. Puskin összegyűjtött művei”. És az első olvasmány, a Cigányok, olyan, korábban sosem hallott nevekkel, mint Aleko vagy Zemfira…

Bizonyára minden versolvasónak van kedvenc költője. Csak épp nem mindenki tud kötet méretű esszében „elszámolni” azzal az élménnyel, amit kedvenc költőjének olvasása jelentett neki. Vagy ha meg is próbálja, az messze elmarad Cvetajeva Puskinjától. Én például a tragikus sorsú Sütő Istvánról írtam az államvizsga-dolgozatomat, aztán következett Arany János... Csakhogy nekem volt olyan „szerencsém” velük, mint Cvetajevának Puskinnal. Vagy még most, 44 évesen sem késő elkezdeni? Nem tudom. Egyvalami viszont biztos: Cvetajeva esszéje: alapolvasmány! (Lövétei Lázár László)

 

KÉT VILÁG KÖZÖTT

 

Gábor Felicia hosszú útja félig még gyereklányként kezdődött. Tizennégy évesen hagyta el csángó szülőfaluját, a moldvai Lujzikalagort, folytatni tanulmányait. Erdélyben Csíkszereda, majd Magyarországon Budapest voltak az út következő állomásai. Ott él most is. Férjével, két gyerekével. Sokszor hazalátogat. Mikor valóságban, mikor gondolatban. Fontosak számára ezek a hazalátogatások. Feltöltődést jelentenek.

Térben sem rövid a távolság Budapest és Lujzikalagor között. De lehet, időutazásként még hosszabb. A moldvai csángók kicsit még mindig a középkorban élnek. Mindennapjaikban is szerepet játszó hiedelemvilágukkal. Nyelvújítás előtti nyelvezetükkel. Különleges népviseletükkel (értők szerint a székely népviselet is sokban hasonlított ehhez a XIX. század előtt). Főleg pedig mélyen megélt vallásosságukkal. Amikor hazalátogat, Gábor Felicia kicsit a múltba is utazik. Amiről szerényen így vall: „Én vagyok az, aki használom a múltam. Úgy, ahogy azt belém itatták. Ki kell nyitnom a forrást, hadd folyjon. Mert elapad. Ha elfojtjuk. Teszem ezt, ahogy tudom. Írással.”

Gábor Felicia új könyvében4 ismét ámulatosan közvetít a két világ között. Az archaikus moldvai csángó és a Kárpát-medencei modernebb (elnyugatiasodottabb) világ között. S valahogy mintha ennek a modernebbnek lennének tanulnivalói az archaikustól. Például amikor hisztériás rohamot kapó kisfiát szerető átöleléssel és az angyala emlegetésével gyorsan, hatékonyan lecsillapítja. Nem szükségeltetik ehhez tudós pszichiáter. Csak anyai jelenlét és szeretet. Meg a Csángliából hozott angyal emlegetése. „Az ősi rituálék. A mindennapokhoz segítség.”

Első könyvében, a nagy sikerű, több kiadást megért Csángó vagyokban Gábor Felicia már bizonyította kiváló íráskészségét. A leginkább szótárregényhez hasonló új könyvében sem adja alább. Nem használ bonyolult körmondatokat, amelyeket csak kötőszavak ragasztója tart úgy-ahogy egyben. Tudja, az egyszerű, sokszor csak tőmondatok megjelenítő ereje sokkal nagyobb. Mondataival nem magyaráz, hanem teremt. És megelevenít.

Az egyes fejezetek címei mint egy különleges világot bemutató kislexikon címszavai sorakoznak. Végighaladva a rövidségükben és tömörségükben is szuggesztív fejezeteken, mozaikképként rajzolódik ki egy moldvai csángó falu világa. Erről meg időnként visszavált a budapestire. Némelyik bekezdésben az irodalmi magyar nyelvet használja, némelyikben a csángó nyelvjárást. Izgalmas lüktetést kap így a szöveg. Közben újabb és újabb csodái tárulnak fel a magyar nyelvnek. A csángó nyelvjárásban nem jártas olvasók számára a kötet végén kis csángó-magyar szótár segíti az eligazodást.                                                                                               Talán a megigazulást is? (Molnár Vilmos)

 

[1] Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló. Budapest, 2016, Magvető.

2 Budapest, 2008, Osiris Kiadó. Szerkesztette: Gyurgyák János.

3 In: Marina Cvetajeva: Fogoly lélek. Bp., 1970, Európa Könyvkiadó. (Fordította: Rab Zsuzsanna.) 265–326. o.

4 Gábor Felicia: Csángó élet. Budapest, 2015, Magyar Napló Kiadó – FOKUSZ Egyesület.




.: tartalomjegyzék