Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Balla Zsófia

Földi éjszakák

Az ébredés csöpp repedés az éjszakán.

Csorda állat szellőzködik,

tagjaink tengeri csillagok.

Az álom kelyhe nem ereszt, ez a húsevő szirom.

Elemészti testünk az éjszaka, magába vesz,

erősen küszködök, szeretnék fölbukkanni,

mélyet szippantani az öntudatból.

Nappal törnek föl életem forrásai,

gyógymérgeit szalmaszálon szívogatom.    

 

Száll a világegyetem napcsillagokkal az éjen át.

A Föld tűhegy köztük s én a Földön tűhegynyi láng,

még annyi sem:

ki tudom, hol vagyok, mi vesz körül, s ez boldogít.

Felébredek s így átütöm, kicsipkézem a csóvák éjjelét:

a föld mélyében csorran  a víz és giliszta ráng,

roppan a kavics, a csont a csendben világít, milliárd

csillaggá esik szét. A földben a Földdel kering.

 

Az álmom körbebolyongja a kék

bolygót: lengedező állat acélpuha

tenger mélyén. Hogy került oda

és hogyan ide, a kivételes világra?

A létezés izzó perceinek, a fel nem ismert

s nem dajkált révületnek

ára ismeretlen.

Néma anemónék vagyunk az űr

hullámverése alján.

Egymásra portrékat, ezüstedényt hagyunk.

 

Az ébrenlét rideg ormáról látható

a néma fenség: havas gleccserek,

s óceánt sütő óriás Napok

részei és társai vagyunk.

Ó, jaj nekünk, mert gőzt gondolkodunk,

nem örülünk az egynek, mert elvesztegetjük

életünk míg egymással harcolunk.

 

Konok éj szembogarába fagyva

az éj partján ülök és szédülök;

méregetem a mindenséget,

szememmel örülök, kis földi hagyma.

Derül-borul, ahogy a bolygók fénye rám süt,               

ahogy vérem ásványszemcsét, levegőmagot szállít.

A testem világegyetem, minden szabott napban újrakél,

több égitest kering benne, s napok közt sűrű éj,

sűrű fény, a tudat hasadékain átüt a szabály,

 a természeti törvényen a szabálytalan szenvedély.

 

Egyszerre vagyunk én –

és a hűs világűr sötét és kemény,

nem-elgondolható végtelenjén

mégis egy képcsomó, száguldó képzelet.

 

Hogy minderről tudok – akkor az Isten: Ez.

 

Tudnak-e az óriáscsillagok, a Betelgeuse,

az Antares, az Arcturus, magukról?

S a táguló vagy ugrásra-kész, rugóba összehúzott

világegész tud-e magáról, azaz mindannyiunkról.

Tudok-e rólam én?

 

Vagy a világ kősűrű éjszövet,

egyetlen agy, vagy a megnyílt

kagylótestben lágy mező,

szállongó tengeri csillag az éjek alján,

egyetlen húsevő sziromzat – – –

Mögöttünk-felettünk összecsapódik

a megáradt anyag.

 

A világvevő és bekerítő földi éjszakában

a létről álmodik a létező.

 




.: tartalomjegyzék