Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Vári Attila

A jelenés pincéje

Az ideggyógyász olyan volt, mintha egy vicclap tudós-orvosa elevenedett volna meg. Orrán szár nélküli aranykeretes szemüveg, a cvikker, rövidre vágott, ápolt kecskeszakáll, nyakában az elmaradhatatlan sztetoszkóp, s a fehér köpeny zsebéből a gumikalapács fekete feje kandikált ki. Soha nem sietett, láthatóan nem csodálkozott semmin, arcán a legmeglepőbb helyzetekben sem lehetett érzelmek nyomát látni. Szakmáján kívül egyetlen szenvedélye a bridzsezés volt, s mert ezt a komoly tudást igénylő játékot kártyalapokkal művelték, bosszantotta, hogy hasonlóan kemény kartonpapírlapokkal játsszák az általa proli-nyerészkedésnek tartott kártyajátékokat is. Ha csak tehette, lenéző megjegyzéseket tett azokra, akik minden este zöldasztal mellett keverték a lapokat.

Azok, akik a városka krémjét alkothatták, kártyások, nagy ihatnám-ehetném férfiak voltak, s bár az orvos nem szeretett volna velük egy társaságba járni, mégis rosszul esett, hogy soha egyetlen szóval sem hívták. Érezte, hogy átnéztek rajta, mintha örökölt vagyona, s nem utolsósorban hivatása miatt nem is lett volna helye ott, a városi elit tagjai között, akik az évek óta tartó kártyacsatán kívül rosszízű tréfáikról, bohóckodásaikról is hírhedtek voltak a városban.

A közjegyző, a rendőrkapitány, a bútorgyár tulajdonosa, az apátplébános szinte minden idejüket együtt töltötték, s a városban mindenki tudta, hogy óriási összegekben játszanak, s a többnyire éjfél után kettőig tartó játék közben mérhetetlen mennyiségű bor szokott fogyni, s csak annyi időre álltak fel a zöldposztós asztaltól, hogy pontosan tíz órakor vacsorához ülhessenek.

Felváltva voltak a lakomához szükséges alapanyagok beszállítói, Rozália, a pap házvezetőnője, asztalbontás előtt szokta megmondani, hogy mit főzne a következő estére. Egy cédulára fölírta, hogy milyen hozzávalók kellenek, s azt másnap délelőtt cselédlány, háziszolga, a kapitány esetében egy közrendőr szállította a plébánia konyhájába.

A borról nem kellett külön gondoskodni. A templom és a plébánia közös pincéje, amely valóságos alagútrendszer volt, jobbnál jobb borokkal volt feltöltve, s a sekrestyés dolga volt, hogy napközben megtöltse a fűzfafonatú korsót, amely minden este a hideg éléskamra kövezetén várta, hogy üvegkancsóba töltve a társaság poharába kerüljön. Rendes öntött üvegpoharak voltak, Rozália csak nagy ünnepekre, névnapokra, születésnapokra szedte elő azokat a kristályserlegeket, amelyeket a közeli kisváros üveghutájában készítettek, s amelyek a terített asztalon a gyertyafényben úgy szórták szét a fényt, mintha bor helyett mindenkibe apró tűzijátékot varázsolt volna az apátplébános. A csiszolások mélyedéseiben, akár az optikai üveghasábokon, szivárványosan tört meg a fény, s kedvenc játékuk volt az uraknak, hogy a sárga különböző árnyalataiban tündöklő borok fényszűrőjével változtatni próbáltak a prizma szélén megjelenő beverő fény és a visszaverődés hatásán. A szivárvány szépsége és tisztasága alapján választották meg a borkirályt, azt, amelyik olyan jól tárolta a nyarak fényét, hogy létre tudta hozni ezt a nem mindennapi sziporkázást. 

Minden évben két hét józansági szünetet tartottak, általában nyár közepén volt ez a kötelező szabadságolás. Azokra a napokra nem estek köszönteni valók, s a füzetek, amikbe a kártyacsaták napi eredményeit írták, ilyenkor zárultak, amint azt a rendőrkapitány ki is fejtette, ők igazi játékosok, sportolók, akárcsak a labdarúgók, mert nyár elején van náluk az év vége, ilyenkor ünneplik meg a legeredményesebb játékost, akit aztán az őszi fordulóban illett tisztességes játékban két vállra fektetni.

A bútorgyáros, a gyomrát ért egyéves ostrom miatt, ivókúrára, egy máj- és béltisztító vizeiről híres gyógyfürdőre utazott.

A főrendőr felkereste öccsét, aki folyami hajóskapitányként Bécs és Belgrád között szállította az utasokat, s vele hajózott a két hét alatt, mint mondani szokta, csak azért, hogy a Dunát bámulva kellőképpen megutálja a vizet, s őszintén vágyakozzon a bor után.

A közjegyző végigjárta bérlőit, birtokai bevételével ilyenkor számoltak el, s mert szinte minden megyében voltak kisebb-nagyobb földjei, nem is volt elég ideje, hogy mindenhová eljusson, ezért egy nappal korábban tért haza, hogy levélben felszólításokat küldhessen a többieknek.

Az apátplébános többnyire Rómába utazott, de Lourdes és Santiago de Compostela neve is szerepelt az utazásairól készített naplójában, bár ez utóbbi mellett azt is feljegyezte, hogy cirkuszi múltja alatt elszenvedett láb- és kéztörései miatt fájdalmai voltak, vonattal, bérkocsival tette meg az út javát, csak az utolsó napon gyalogolt egy keveset.

Szülei vándorcirkuszában nőtt fel. Zsonglőr volt, ha kellett, de légtornász és bűvész is, zene-bohóc és műlovar, mindenhez értett, amivel ámulatba lehetetett ejteni a közönséget, s már gyermekkorától foglalkoztatta az a kérdés, hogy miért hiszik el a szemfényvesztést az emberek. Az elhinni és a hit különös összefüggéseit kereste, s közben, városról városra járva, sikerült magántanulóként titokban leérettségiznie, s az érseki székhelyen úgy hagyta ott a truppot, hogy senkinek sem mondta, felvették a szemináriumba, mert pap akar lenni.

Jóképű, erős testalkatú férfi volt, amolyan asszonybolondító tekintettel, bal szeme fehérjében csillag alakú sárga folttal, amely huncut tekintetet kölcsönzött a szabályos férfiarcnak.

Néha trükkökkel szórakoztatta a társaságot, s amikor álmélkodó barátai azt kérdezték, hogy miért hagyta abba, csak legyintett, mert az volt a véleménye, hogy nem méltó egy hívő és gondolkodó emberhez, hogy szemfényvesztéssel keresse a kenyerét. Azért néhanapján nyulat varázsolt a salátástál közepébe, naposcsibéket a poharakba, méteres szalagokat húzott ki barátai füléből, tányérokon, palackokon, serlegeken, éneklés nélkül, csak zümmögve, vándorcirkuszos korában a kültelki kocsmákban tanult, trágár szövegű kuplékat játszott, ütőként használva egy villát, vagy egy kanalat.

A főorvos, ez a lábon járó illemtankönyv, sehogy sem fért volna be ebbe a társaságba. Bár szakmai kíváncsisága miatt, amelyet minden helyzetben palástolni tudott, szerette volna hallani azokat a dolgokat, amelyekről az urak beszéltek. Mert köztudottan pletykások voltak, ismerték a városka minden szennyesét, nem beszélve a papról, aki még a többieknél is több titok tudója volt, s bár kötötte a gyónástitok, a bűnbánat szentségét védő titoktartási fegyelem, azért név nélkül különös dolgokról, szokásokról mesélt, ha éppen úgy hozta az alkalom.

Valójában fel is bosszantotta a főorvost, bár úgy tett, mintha elengedte volna a füle mellett azokat a sértésnek szánt szavakat, amelyeket egyszer az apátplébános mondott neki.

 – Hát, doktorkám, kettőnk között az a különbség, hogy én a gyónás után a hívőnek, amikor feloldozom, lelki békét nyújtok, te pedig addig vájkálsz a szerencsétlen lelkében, amíg már végre kipróbálhatod rajta a delejeződet, azt a bizonyos elektrosokk készülékedet.

De végre elérkezett az ideje annak, hogy az orvos, tucatnyi szaktekintély jelenlétében, a hosszúra nyúlt konzílium végeztével, az országos rendőrkapitány, a püspöki kar küldöttje előtt elmondhassa véleményét arról a hihetetlen eseményről, amelyet éppen különös volta miatt, szakorvosi véleményezésre javasolt a városi kórház igazgatója. 

 A pszichiáter főorvos szerint lehetetlenség, hogy három ember, részeg ájulásában ugyanazt álmodja, miközben lényegében delirál, de ez nemcsak saját véleménye, mert a szakirodalom sem ír le ilyen látomásokat. Azt is kifejtette, hogy bár az események nagy részét egyformán mesélték el, egészen egy valószerűtlen helyről előkerülő fehérbarát megjelenéséig, de az a meggyőződése, hogy ez a kártyás, kurvás-részeges kompánia át akarja verni. Hogy valami olyasmi történt, aminek felelőssége alól úgy akarnak szabadulni, hogy összebeszélve ugyanazt a képtelenséget hazudják.

Részben.

Mert a lényegre nem akart, vagy nem tudott visszaemlékezni egyikük sem.

– Hol van az apátplébános? Hová tűnt? – kérdezte az ideggyógyász, közben jegyzeteit bámulta, mintha azokban lenne az az igazság, amelynek megerősítését várta, de mindenik, a közjegyző, a bútorgyáros, a rendőrkapitány is megesküdött, hogy fogalma sincs, s csak azt mondhatja, amit már korábban többször is elmondott…

És Jarabik apátplébános ténylegesen és nyomtalanul mindörökre eltűnt erről a földről.

A főrendőrt bántotta legjobban a dolog. Hosszú pályája során, ügyvédbojtárként, rendőrnyomozóként, de kapitánysága idején sem találkozott hasonlóan titokzatos, teljességgel megfejthetetlen esettel. Amire emlékezett, az egyáltalán nem volt megnyugtató, inkább még zavarosabbá tette számára is az esetet. Azt az iszonyatosan magasba nyúló kéményszerűséget látta, amely a borpincéből egészen a harangokig ért, s amelyről nem lehetett tudni, hogy a toronnyal egyszerre építették-e, s amelyről sejtelme sem volt, hogy azon kívül, hogy Rozália hűtőkamraként használta, mire szolgált valójában, mert a pince nehéz levegője amúgy sem fölfelé távozott. A kénfüst és a forrásban lévő must széndioxidja is sokkal nehezebb volt a levegőnél. Tagadni nem tagadhatott és nem is akart. Arra hivatkozott, hogy mustgáz-mérgezést kaptak a plébánia pincéjében, talán kénléget is belélegezhettek, s nem tud semmi érdemlegeset mondani.

– Ha hinnék az ördög létezésében, most azt mondanám, hogy elvitte a sátán. Mert most is érzem a kénbűzt az orromban, számban – mondta, még mindig kábán s a hideg pincében ájultan töltött órák miatt tüdőgyulladással küszködve. – Bár pap létére a mennyország jobban dukálna hozzá.

Mindhármukat a városi kórházban ápolták, szinte kómában voltak, amikor a sekrestyés rájuk talált. Azokban a farsangra való ruhákban vitték őket, amelyeket a vizsgáló bizottság megmagyarázhatatlannak tartott.

– Milyen szertartáshoz öltözött püspöknek? – kérdezte az ideggyógyász a főrendőrt, de az erre sem tudott válaszolni. Betegágyukban tudták meg néhány nappal az esemény után, amikor úgy-ahogy magukhoz tértek, hogy nyomtalanul tűnt el Jarabik apátplébános, márpedig a pince kijáratánál dolgozó napszámosok egyöntetűen azt vallották, hogy az altemplom felé még mind a négyen megvoltak. És ettől páni félelem fogta el őket. Mi lett volna, ha éppen ők tűnnek el, ott és akkor, mert halványan emlékeztek valamiféle lebegésre? Mi lesz, ha ellenségeik, márpedig azok jócskán voltak a városban, rájuk kenik, hogy meggyilkolták és valamelyik elszállított hordóban rejtették el? Aztán még ott volt különös viseletük megválaszolatlan kérdése is. Egyik kihallgatójuk, az országos rendőrfőkapitány állítását mindhárman tiltakozva fogadták. Hogy azért viseltek volna különös ruhákat, hogy az esemény után abban az álöltözetben tűnjenek el, de ezt a változatot a logikusan gondolkodni akaró közjegyző elutasította.

– Ha a feltűnést akartuk volna elkerülni, nem is viselkedhettünk volna ostobábban…

Közös kórteremben feküdtek mind a hárman, ott is hangzottak el a jegyzőkönyvben rögzített vallomások, s a statáriális bíróságként föllépő vizsgálók távozása után azon töprengtek, hogy nem volt semmi oka a papnak, hogy megszökjön, pláné annak, hogy otthagyja félholtan őket a hordók között, s a kapcsolatuk is olyan volt, hogy bizonyára elköszön, tán még egy címet is hagy maga után, ha világgá akart volna menni. Minden érv között a legerősebb az volt, hogy semmiképpen nem hagyta volna itt a gyönyörű Rozáliát, aki éppen ötödik közös gyermeküket várta.

Az asszony azon a napon utazott el, hogy egy hegyi szanatóriumban kezeltesse legnagyobb gyermekét, akit születése óta szamárköhögés kínozott, így még a három barátnál is kevesebb elképzelése volt gyermekei apjának eltűnéséről.

Felépülésük után, ha a főtéren jártak, sóvárgón néztek a plébánia felé, de mivel az új pap, akit az apát helyett küldtek, fiatal, lábon száradt, gyomorbeteg kinézetű ember volt, a kórházból szabadult baráti kör áttette székhelyét a bútorgyáros villájának földszintjére, s ott próbálták megfejteni az eseményeket.

– Csak nem tűnhetett el nyomtalanul. Valami nyoma kellene, hogy legyen, még akkor is, ha mai tudásunk szerint ezek a jelek ma még láthatatlanok – okoskodott a rendőrfőnök.

– Ismételjünk át módszeresen mindent, amire emlékszünk – javasolta a város híres közjegyzője.

– Nézzétek – mondta a főrendőr. – Annyi bizonyos, mert külön nyomozást rendeltem el, s embereim szerint, tudjátok, az urak a nyomozati osztályról azt mondják, hogy odafent a lakásban, az irodában az ajtók, ablakok belülről voltak elreteszelve. Nem hiányzott semmi. Sem öltözet, sem kelyhek, sem más értékes kegytárgy. Betöréses bűntettnek nyoma sincs, a konyhaszekrényen megtalálták Jarabik pénztárcáját, s Rozália nem sokkal hazaérkezése után azt mondta nekik, hogy sem inge, gatyája, de még egy cipőfűzője sem hiányzik, úgyhogy ha eltűnt, akkor azt csak meztelenül tehette.

Rozália immáron nem a plébánia konyhájában töltötte délelőttjeit. A bútorgyáros, aki özvegy volt, és évek óta szerelmesen leste, magához vette az asszonyt, nem azért, mintha azt hitte volna, hogy tőle bármit is megtudhat, de házassága idején nem lehettek gyermekei, s most örökbe fogadhatta mind az öt Jarabik árvát, élvezve azt a zsibongást, amelyet házassága két évtizede alatt másoktól őszintén irigyelt.

– Ha nem kerül elő Jarabik, akkor feleségül veszem Rozit – mondta hónapokkal később, amikor már csak römiztek, mert hármasban sehogy sem ment a kártya.

Állandóan arra próbáltak emlékezni, mi is történt azon a napon, amikor végigitták az útra készülő óborokat, kóstolgatták a negyedszázados pálinkákat.

Azon a kedden, a pincében, valójában lecserélték a borokat. Jarabik beszállíttatta a termelők pincészetéből a neki szánt mennyiséget, s hogy megszabaduljon a külsejükben megtisztított, de mégiscsak iszap járta régiektől, meghirdette, hogy több száz hektó óbor eladó. Egy nagykereskedő vette meg a múlt évek termését, ő is szállíttatta az újat és vitette el az árverésen megnyert többit.

Az árvizet követő esztendőben olyan szőlőtermést szüreteltek az egyház saját és bérelt birtokairól, hogy több volt a fürt, mint a levél, s a plébános kénytelen volt eladni az óbor nagy részét, azokat a hordókat amúgy is ellepte a tavaszi nagyvíz, s lemosta oldalukról a feliratokat, amiket a bútorgyáros Fábián rekonstruált ugyan, de az apát szerint az már nem volt az igazi.

– Senki sem tévedhetetlen – mondta, bár elismerte barátja páratlan bor-szakértői tehetségét.

Pedig az évszámok és alattuk a pincemesterek nevei hűen tükrözték, hogy mi van a hordókban, de eladta, s meg is indokolta azzal, hogy kell a hely az újbornak, mert az volt a mondása: „Az óbort igyák a kocsisok, az igazi, az uraknak való a Márton-napi friss fejtés.”

A korai szüret mustjai, amelyek egyenként kerültek a régiek helyére, a szállítástól felkavarodva, de már forrásuk végéhez közelítve várták, hogy néhány hét múlva átfejthessék őket.

Tölgyfalejtőkön vonszolták föl a pincéből a teli hordókat a napszámosok. Hat-hét ember taszította, s a rámpa, így nevezte a sekrestyés a sínrendszert, úgy volt megszerkesztve, hogy két-háromméterenként volt rajta egy vízszintes pihenő, hogy aztán a magasban, a napvilágra érve, a plébánia udvarán keresztül a kocsikra kerülhessenek.

A pincében, a torony alatti kamrában, amelynek szellőzőkéménye egészen a harangok magasságáig ki volt építve, és olyan száraz volt, mint nyáron a jól rakott cserépkályhák kürtői, amelyekben jobb házaknál papírba csavarva értek a kolbászok és a szalonnák, itt is az éléskamrát segítette a több szintről is megközelíthető akna. Ez sem volt üres. Ebben a végtelennek tűnő kürtőben füstölt marha- és sertéshúsok, libák és pulykacombok, s nem utolsósorban pácolt szárított halak csüngtek a kereszt-rudakra akasztott horgokon. Csupa olyasmi, amivel Jarabik tisztelendő, az apátplébános a kártyapartik alkalmával, ha éppen ő volt a soros, megvendégelhette a társaságot.

Az eseményre teljességgel nem, de az azt megelőző napra, a licit eredményének kihirdetésére, a szerződés aláírásának napjára mindannyian jól emlékeztek.

Éppen falatoztak, de nem a kártyaszoba melletti ebédlőben. A plébános házvezetőnője hagymán pirított libaaprólékot tálalt a pince hatalmas kerek asztalára, aztán szeletelni kezdte a pácolt csukát, lekanyarított a sótól fehér, füstölés nélkül érlelt sonkákból, s akkora szelet kenyereket tett a vendégek elé, hogy az egy kaszásnak is elég lehetett volna.

Csinos, feltűnően szép arcú asszonyka volt, tán harmincéves lehetett, és hat év alatt, mióta a plébános háztartását vezette, már az ötödik gyermekét várta, de nem hízott el, s ha szemből vagy hátból nézték, észre sem lehetett venni, hogy ismét terhes.

– Egyenek az urak, mert nem akarok részeget látni – mondta, mert meg volt győződve arról, ahogy az álomhoz az ágy, az italhoz is az ágyazás kell.

Mindenki tudta, hogy a plébános szeretője, de erre csak egyvalaki tett egy halvány célzást, éppen a titokzatos nap előtt: a bútorgyár tulajdonosa, aki kapatosan az asszonyka szoknyája alá is nyúlt, fenekére is csapott, amiért meg is kapta a pofont, de aztán a plébános békíteni kezdte őket, azt mondta, nem zavarhatja el a legjobb borszakértőjét. A gyáros Fábián nélkül bajosan tudná megállapítani, hogy egy évvel a nagy árvíz után, amikor az iszapot lemosták, s eltűntek a feliratok is, melyik hordóban mi is van, hogy annak arányában alkudhasson a nagykereskedővel, mert hiába rizling mindkét hordó tartalma, esetleg királyleányka, vagy muskotály, de a származási hely, a pincemester szakértelme miatt nem volt azonos egyetlen, azonos fajtaként jelölt bor sem.

Rozália tehát hozta a borral teli poharakat, Fábián elé tette, aki gargarizált, aztán ellentmondást nem tűrő hangon közölte:

– Felírni! Hans Dieter bora, fehérbarát, 1934-es évjárat, Lekence, délkeleti oldal… – és sorolta az évjáratokat, a neveket. Amikor befejezte a több mint harminc hordó azonosítását, száraz tehénsajtot rágott, hogy most már végre átadhassa magát az igazi koccintásoknak, a borok jól megérdemelt élvezetének.

De Rozáliában forrt a düh az otrombaság miatt, s még mielőtt felálltak volna a vacsorától, metszettkristály-kehelyben még egy kóstolót tett Fábián elé. Óarany színű volt a nedű, szabályos gyöngysorokkal a szélén, s a bútorgyáros megízlelte. Óvatosan köpte ki, aztán megmarkolta Jarabik apátplébános karját.

– Ez nem hegy szoknyáján termett. Szoknya alóli. Rozália fajtájú, négy gyermek anyja, te vagy az ötödiknek is az apja – mondta, aztán a pisit a plébános arcába öntötte.

Úgy röhögtek, hogy még csak harag sem lett a dologból. Csak Rozália futott el zokogva, szemét kendőjével törölgetve.

Ez tehát az esemény előtti napon történt.

Arra gyanakodtak, hogy a töméntelen ital mellett a friss hordókból áramló mustgáz is megtette a magáét a plébános eltűnésének napján, s hiába emlékeztek részletekre, a végső kép sehogy sem akart összeállni. Azt még elő tudták hívni a nagy homályból, hogy a közjegyző kispapnak öltözött, hogy a főrendőr magára csavarta az aranyhímzéses díványtakarót, föltett egy féltve őrzött tiarát, és hogy Rozi hiányában a helyettesítő cselédlányt paskolgatta a rendőregyenruhába bújt bútorgyáros… De a többit elvitte a részeg filmszakadás.

Azon a napon a plébános, mert azt szerette volna, ha nem csapják be, fél hordónak számolva a teliket is, és hogy a szállító körmére nézhessen, s mert unta volna magát egyedül, már délelőttre összegyűjtötte a társaságot a pincébe. Csak hidegtálat kaptak, a plébános nem hagyta, hogy a mosásra, takarításra felfogadott, Rozit csak kisegítő cseléd főzzön.

Befejezték az evést, s odaálltak a rámpa mellé, hogy a hordókat bámulják, ahogy fölfelé indultak a plébánia előtt álló társzekerek felé.

Ott álltak az urak, számolták a hordókat, amelyeket már a pince padozatán is nehéz volt fölfelé gördíteni a kijárat felé, mert az a hajdani, talán középkori építész eleve borpincének tervezte, úgy, hogy a kövezet a templom mögötti patak felé lejtett, így a hordómosások vize, ha kinyitották a vájatot lezáró vasajtót, egyenesen a névtelen csermely medrébe folyt.

Nézték, ahogy eltűnnek a borok. A plébános csak a törkölyt, seprőpálinkát nem adta el. Öreg párlatok voltak, némelyik donga oldalán, a zománcozott tábla szerint, ezek a szeszek már húsz éve pihentek az eperfahordókban. Meg kellett gusztálni ezeket is.

Már egészen magasra hágott a hangulat, bolondoztak abban az álöltözetben, amiben aztán a kórházba is szállították őket, s elindultak a pince mélye felé.

Az egyik oldaljáratban, amely valaha egy kora-középkori kápolna altemploma lehetett, a plébános, aki vendégeinek meg szerette volna mutatni a gyönyörűen faragott kő oszlopfejeket, most, hogy elvitték előle az ászokfáról a bejáratot takaró borokat, fölfedezte, hogy a pince szintjénél mélyebben, egy lépcsősor alatti üregben van még egy másik hordó is. Kisebb, nem akkora, mint a többi, s dongáit vasabroncsok helyett fűzfavesszővel egybefont bőrszíjak tartották össze.

Kíváncsian koppintott rá. Hallani akarta, hogy teli van-e, vagy üres az a sosem látott alkotmány, s akkor odabentről megszólalt egy rekedtes, túlviláginak tűnő hang:

– Ki az? Akarnak valamit?

A plébános ijedten ugrott hátra, úgy, hogy a többiek úgy dőltek el a háta mögött, mint élükre állított dominókockák, s a kezében a földre esett és kialudt a mécses is.

– Apage Satanas – mondta, hogy távozz tőlem, sátán, de a rendőrfőnök, aki nem volt gyáva, s aki az évek óta vezetett kártyapartik örökrangú győztese volt, az adu-király, azt mondta, hogy ez csak visszhang, s odatapogatózott a hordóhoz, majd teljes erejével rácsapott a tetejére.

– Kuss legyen – dübörögte a hang, de úgy hallatszott, mintha protézisével kínlódna az ismeretlen, mert amolyan kasztanyetta-csattogáshoz hasonlító zakatolás kísérte a káromkodásnak is beillő felszólítást, aztán fölnyílt a hordóformájú alkotmány teteje, s a közjegyző öngyújtójának gyenge fényénél látták, hogy egy szőrcsuhás szerzetes lépett eléjük.

Szürke volt az arca, ritkás szakálla inkább pókhálónak tűnt, koponyájára szinte rászáradt a bőr, fogai úgy sárgállottak, mint a leplüktől megfosztott fáraómúmiák állából kivicsorító csonkok, körmei több centisek, penész-zöldek voltak, szakálla talán derekáig érhetett, de beleolvadt barátcsuhájának, a habitusának piszkosfehérségébe, s nagy nehézségek árán kiemelt egy tarisznyát, amelyik pontosan úgy csörgött, mintha csontból esztergált rózsafüzérekkel lenne tele.

– Ezek az olyan elveszettek csontjai, mint amilyenek ti vagytok – mondta. Beszéde önmagában is visszhangos volt, s ahogy kisziszegte a mondatot, hideg szelet éreztek arcukban, amely végül az öngyújtó lángját is kioltotta. Mindvégig a tarisznyát rázta, miközben azokat a szörnyű hangokat hallatta. Mintha a képzelet játszott volna velük, a kürtőn keresztül olyan erős fénysugár jutott le a kriptába, mintha reflektor világította volna be a falakat s a helyet, ahová a szerzetes kilépett a hordóból. Aztán az a kísértet kézen ragadta a plébánost, s a többiek úgy emlékeztek, hogy abban a pillanatban az egyik munkás kiöntött egy mosatlan hordóból valami folyadékot, amely a kővályúban éppen feléjük folyt. Kénszaga volt, s ahogy elérte a fehérbarátot, az olvadni kezdett, aztán a patakhoz vezető, fölnyitott vasajtón át, cseppfolyós állapotban távozott.

Az apátplébánost mintha látták volna a torony felé repülni abban a kürtőben, amiben az élelmet tárolták, de erről, mert hihetetlen volt, nem mertek még egymás között sem beszélni soha. Nem is hitték, hogy egy test átfért volna azon a harangok magasságában kifeszített sűrű fémhálón, amellyel a madarak, rágcsálók ellen védték az emeletenként berakott élelmet.

– Nekem az a gyanúm, hogy Jarabik játszott velünk. Különben is híres szemfényvesztő, cirkuszi átváltozó családból származott. És azok a beszélő bábok, amikkel néha beugratott minket is… Abban a földöntúli, mindnyájunkat elvakító fényben azt sem láthattuk, hogy kicsoda mászott ki abból a koporsó-hordóból. És hogy egyáltalán onnan mászott-e ki az a valaki? – mondta Fábián, a bútorgyáros, aki aztán évekkel később, Rozália hétre szaporodott gyermekeivel, akik magukhoz édesgették, Rómából hazahozott egy táncoló kóbor kutyát, amely két lábon állva kéregetett, s úgy hozzászegődött új gazdáihoz, hogy egyetlen pillanatra sem hagyta el őket.

Olyan volt a tekintete, mint Jarabik apátplébánosé, bal szeme fehérjében csillag alakú sárga folttal, s anélkül, hogy tanította volna valaki, minden alkalommal farkcsóválva, nyüszítve üdvözölte a rendőrfőnököt és a közjegyzőt, belecsapott pacsira nyújtott tenyerükbe, s ha csak tehette, mindenáron be akart bújni Rozália ágyába.

A főorvos (később egyetemi magántanár), a szenvedélybetegségekről elmélkedve, egy könyvében, igaz, csak lábjegyzetben, azt a következtetést írta le az eset kapcsán, hogy lehetséges olyan ismeretlen hallucinogén anyag, amely ugyanazt a látomást okozza több embernél is, mégpedig ugyanabban az időben. De – s ezt felkiáltójellel ki is hangsúlyozta –, de a helyszínnek bizonyára azonosnak kell lennie ilyen esetekben.

 




.: tartalomjegyzék