Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Friedrich Schiller

A rablók

(Fordította: Térey János)

 

SZEMÉLYEK

 

MAXIMILIAN MOOR, az öreg gróf, kormányzó

KÁROLY, a nagyobbik fia

FERENC, a kisebbik fia

AMÁLIA EDELREICH kisasszony

 

Lázadó diákok, a későbbiekben bűnözők:

SPIEGELBERG

SCHWEIZER

GRIMM

RAZMANN

SCHUFTERLE

ROLLER

KOSINSKY

SCHWARZ

 

HERMANN, egy nemesember zabigyereke

DANIEL, Moor gróf inasa

MOSER lelkész

SZERZETES

A RABLÓCSAPAT TÖBBI TAGJA

 

Helyszín: Németország a XVIII. század közepén. A darabban eltelő idő körülbelül két év.

 

Quae medicamenta non sanant, ferrum sanat, quæ ferrum non sanat, ignis sanat.

Amit orvosság nem gyógyít, meggyógyítja a vas, és amit a vas sem, meggyógyítja a tűz.

(Hippokratész)

 

MÁSODIK FELVONÁS

 

Első jelenet

Moor Ferenc szobájában töpreng

 

Ferenc: Túl sokáig tart, unom... Az orvos szerint megint javult az állapota. Ezek az öregek örökké élnek!... Pedig most szabad lenne az út, ha ez a bosszantó, konok húsdarab, mint a földalatti varázskutya a mesében, nem állná el az utat kincseim előtt.

Terveimet mégis alá kell vetnem a gépezet vasigájának? Magasröptű szellememet le kell láncolnom a csigalassúságú anyaghoz? Elfújni a lángot, amely már úgyis csak az utolsó olajcsöppeken vergődik… Több már nem nagyon akad... Mégsem szeretném magam intézni az ügyet, és pont az emberek miatt. Nem szívesen ölném meg, magától kellene kinyiffannia. Ugyanúgy kell eljárnom, mint az okos orvosnak... csak éppen fordítva. Nem torlaszolnám el a természet útját, épp ellenkezőleg: meggyorsítanám a folyamatot. És ha annyira szeretjük életünket meghosszabbítani, hát miért ne rövidíthetnénk is meg?

Filozófusoktól és orvosoktól tanultam, hogy a lélek hangulatai mennyire összhangban vannak a test működésével. A túlzott érzékenységet mindig a mechanikai rezgések disszonanciái követik. A szenvedély visszaél az életerővel... A túlterhelt szellem a földig nyomja tartályát. És mi lenne, ha valaki az élet kastélyába terelné a halált? A testet a lélek által fertőzné meg. Mit mondjak, egyedi alkotás lenne! Ki hozná létre? Egyedülálló találmány! Próbáld meg, Moor! Micsoda kunszt lenne, megérdemelnéd, hogy a te lehess a feltalálója. A méregkeverést már az orvostudomány szintjére emelték, és kísérletekkel arra kényszerítették a természetet, hogy mutassa meg határait. A szívverésünket pedig évekkel előre ki lehet számolni, aztán megmondani a pulzusnak: ennyi, és nincs tovább! Ki ne akarná kipróbálni ezeket a lehetőségeket?

De vajon hogyan tudnám megzavarni test és lélek harmonikus együttműködését? Az érzelmeknek melyik műfaját válasszam? Melyik mérgezi meg legkegyetlenebbül az élet virágzását? Vajon a harag? E meglehetősen éhes farkas gyorsan habzsol, és hamar eltelik. A gond? Lassan rágó féreg. A bánat? Ez a kígyó túl lomha. A félelem? A remény élteti. Hogyhogy? Ennyi hóhéra volna az embernek? A halálnemek arzenálja ilyen hamar ki is merült? (Tűnődve) Mi? Hát igen. Nem! (Indulatosan) A rémület! Mit nem tud a rémület? Mit tud az értelem, mire képes a hit a rémület jeges, roppant ölelésével szemben? És ha mégis képes valamire? Ha kiállja ezt a próbát? Mi van, ha tényleg?

Segíts nekem, szenvedés, és te is, megbánás, pokoli Eumeniszek, csúszó-mászó kígyó, aki visszakérődzi saját táplálékát, majd újból fölfalja! Örök pusztítók és mérgek teremtői! És te, üvöltő önvád, aki romba döntöd saját házadat, és megsebzed anyádat! Segítsetek nekem ti is, jótevő gráciák, te, szelíd mosolyú múlt, és te, virágos jövő, megrakott bőségszaruddal, tükrözzétek vissza neki az ég örömét, amikor menekülő lábatok kicsúszik kapzsi karmai közül! Így rohamozom majd lépésről lépésre törékeny életét… Amíg végül a fúriák sora a kétségbeeséssel zárul. Győzelem! Győzelem! A terv kész. Olyan nehéz és olyan mesteri, mint semmilyen másik... Megbízható és biztos is... Mert a kórboncnok (gúnyosan) vágásnak vagy méregnek nyomát sem fogja találni. (Elszántan) Hajrá, munkára! (Jön Hermann) Ejnye! Deus ex machina! Hermann!

HERMANN: Szolgálatára, méltóságos úr!

Ferenc: (kezet fog vele) Sosem kellett benned csalódnom.

HERMANN: Igenis, bizonyítottam.

Ferenc: Alkalmad lesz rá a jövőben is. A közeljövőben, Hermann... Beszédem volna veled, Hermann.

HERMANN: Csupa fül vagyok.

Ferenc: Ismerlek, elszánt férfi vagy... katonaszív dobog benned... ami a szíveden, az a szádon! Az apám nagyon megsértett téged, Hermann!

Hermann: Ördög vigyen el, ha elfelejtem!

Ferenc: Ez már beszéd! A bosszú igazi férfit követel. Tetszel nekem, Hermann. Tedd el ezt az erszényt, Hermann. Ha úr leszek, sokkal több lesz benne.

HERMANN: Ezt kívánom én is, méltóságos úr, köszönöm!

Ferenc: Tényleg, Hermann? Azt szeretnéd, ha én lennék az úr?...  Csakhogy apámnak olyan a szervezete, mint egy oroszláné, és én vagyok a legkisebb fiú.

HERMANN: Jó lenne, ha ön lenne az idősebb fiú, és apja szervezete lenne olyan, mint egy tüdőbeteg lánykáé.

Ferenc: Hogy megjutalmazna akkor téged az idősebb fiú! Kiemelne a fényre ebből a mocsokból, ami sem szellemedhez, sem rangodhoz nem méltó! Aztán úgy, ahogy vagy, arannyal borítana be; utána négylovas hintón vágtatnál végig az utcán! De majd elfelejtettem, miről is akartam veled beszélni... Emlékszel még Edelreich kisasszonyra, Hermann?

HERMANN: A fenébe, miért emlékeztet rá?

Ferenc: A bátyám elhalászta az orrod elől.

HERMANN: Még megkeserüli.

Ferenc: Amália kikosarazott. Sőt, ha jól tudom, a bátyám meg lelökött a lépcsőn.

HERMANN: Én pedig a pokolba fogom letaszítani.

Ferenc: Azt mondta egyszer, hogy a pletyka szerint marhahús és torma között fogantál, és hogy apád sosem tudott rád nézni anélkül, hogy ne verte volna mellkasát és ne sóhajtozott volna: Isten bocsássa meg bűneimet!

HERMANN: (vadul) Az ég szerelmére, hallgasson!

Ferenc: Azt tanácsolta, add el egy árverésen a nemesi okleveledet, hogy az árából megfoltozhasd a ruhádat.

HERMANN: Azt a mindenségit! Kikaparom a szemét.

Ferenc: Na mi van, bedühödtél? Miért vagy ilyen ideges? Ugyan mit tudsz tenni ellene? Mit árthat a patkány az oroszlánnak? A haragod csak megédesíti az ő győzelmét. Nem tehetsz mást, mint hogy összeszorítod a fogadat, és a száraz földet kaparászod dühödben.

HERMANN: (nagyot dobbant a lábával) A porba fogom taposni.

FERENC: (a vállára üt) Nemesember létedre miért tűröd a gyalázatot? Ne engedj a járandóságodból, ne engedd ki a kezedből a kisasszonyt semmiképpen se, Hermann! A keservit, én a te helyedben mindennel megpróbálkoznék, Hermann! 

HERMANN: Nem nyugszom, amíg a föld alá nem kerül mind a kettő.

Ferenc: Hé, ne olyan hevesen, Hermann! Gyere közelebb... meg kell szerezned Amáliát!

HERMANN: Bizony, az ördögbe is!

Ferenc: A tiéd lesz, mondom, és pont az én kezemből kapod meg. Gyere közelebb, ha mondom... Te talán nem tudod, hogy Károly jóformán ki van tagadva az örökségből?

HERMANN:  (közelebb megy) Fölfoghatatlan! Most hallok róla először.

Ferenc: Csak hallgass végig, nyugalom! Később még többet is fogsz róla hallani... Károly tizenegy hónapja száműzetésben él. De az öreg már bánja elsietett döntését, amit (nevetve) nem jószántából tett. És Amália is folyamatosan zaklatja őt szemrehányásaival és panaszaival. Az öreg előbb-utóbb fölkajtatja érte a világ négy sarkát, ha kell, és ha megtalálja, neked annyi, Hermann! Alázatosan ücsörögve őrizheted a hintóját, amíg ő odabent a templomban házasságot köt.

HERMANN: Akkor a feszület alatt fojtom meg!

Ferenc: Apám nemsokára átadja neki a birtokait, és visszavonul pihenni a kastélyába. Utána e büszke barom kezében lesz majd a gyeplő, aki kineveti irigyeit és ellenségeit... És én, aki téged nagy emberré akartalak tenni, én magam, Hermann, földig fogok hajolni az ő ajtaja előtt...

HERMANN: (hevesen) Nem, amíg engem Herrmannak hívnak! Amíg ebben az agyvelőben az értelem piciny szikrája is ég, addig nem fordul elő ilyesmi!

Ferenc: Meg akarod akadályozni? Hermann, te is találkozni fogsz a korbácsával, és ha az utcán találkozol vele, szembe fog köpni, és attól óvjon az ég, hogy vállat vonj vagy elfintorodj. Látod, így áll a kisasszony iránti udvarlásod ügye, a terveid, a szép kis reményeid...

HERMANN: Most mondd meg, mit csináljak?

Ferenc: Na hallgass ide, Hermann! Látod, igaz barátként szívemen viselem sorsodat... Menj, és öltözz át... Tedd magad fölismerhetetlenné, jelentsd be magad az öregnél, hogy éppen Csehországból jöttél, a prágai harcban együtt vetettek részt a bátyámmal... Te láttad, hogy Károly a csatatéren vesztette életét...

HERMANN: Hinni fog nekem?

Ferenc: Hohó! De még mennyire! Tedd el ezt a csomagot. Itt minden dokumentumot megtalálsz, ami eloszlatja majd a fölmerülő kételyeket. Most pedig menj, észrevétlenül, nehogy meglássanak. A hátsó ajtón át ki az udvarra, ott átugrod a kert falát… A tragikomédia kimenetelét pedig bízd rám!

HERMANN: Az pedig úgy fog szólni: éljen az új gazda, Moor Ferenc!

Ferenc: (megsimogatja az arcát) Hogy te milyen ravasz vagy! Látod, így hamarosan elérjük az összes célunkat. Amália leszámol minden reménnyel. Az öreg magát okolja majd a fia haláláért... amúgyis beteg... A rogyadozó épületnek pedig csak egy kis földrengésre van szüksége, hogy összeomoljon... Márpedig ezt a hírt nem fogja túlélni. Így én maradok az egyetlen fia. Amália elveszti támaszát, onnantól kedvem szerint játszadozhatom vele... legalábbis úgy tűnik. Szóval minden kívánságom szerint alakul... Hé, de aztán nehogy visszavond a szavadat!

HERMANN: Mit mond? (Boldogan.) Csak előbb még visszafordul a golyó a menetirányból, hogy szétroncsolja a fegyver viselőjének beleit... Számíthat rám! Csak bízza rám a dolgokat! Viszlát!

Ferenc: (utánakiált) A termés a tiéd, Hermann!... Ha az ökör behúzta az istállóba a búzával teli szekeret, szalma az érdeme. Neked meg egy parasztlány – de semmiképpen Amália! (El)

 

Második jelenet

Az öreg Moor hálószobája

Az öreg Moor egy támlásszékben alszik. Amália

 

Amália: (belopakodik) Halkan! Halkan! Alszik. (Az alvó elé áll.) Milyen szép és tiszteletre méltó... Tiszteletre méltó, amilyenre a szenteket festik... Hiába, nem tudok rád haragudni. Egy tisztes ősz halántékra nem lehet haragudni! Aludj szépen és ébredj boldogan, én pedig megyek, és egyedül szenvedek tovább.

Az öreg Moor:    (álmában) Fiam! Fiam! Fiam!

Amália: (megragadja a kezét) Hallgassuk csak! A fiáról álmodik.

Az öreg Moor: Itt vagy? Tényleg te vagy az? Milyen nyomorúságosan nézel ki! Ne nézz ilyen bánatos szemekkel! Éppen elég nyomorultul vagyok én.

Amália: (gyorsan fölébreszti) Nézz rám, kedves bácsi! Térj magadhoz, csak álmodtál!

Az öreg Moor: (félig ébren) Nem volt itt? Nem az ő kezét fogtam? Utálatos Ferenc, még álmaimból is ki akarod tépni őt?

Amália: Hallod ezt, Amália?

Az öreg Moor: (magához tér) Hol van? Hol? Hol vagyok? Amália, te itt?

Amália: Jól vagy? Egészen mélyen aludtál.

Az öreg Moor: A fiamról álmodtam. Miért nem álmodtam tovább? Talán megbocsátott volna nekem álmomban.

Amália: Az angyalok nem tartanak haragot... Meg fog neked bocsátani! (Bánatosan megfogja a kezét.) Az én Károlyom édesapja! Én megbocsátok neked.     

Az öreg Moor: Nem, kislányom! Látom, arcod színe meghazudtol: halvány, mint a halottaké. Szegény kicsi lány! Fiatalságod örömeit összezúztam... Istenem, ne átkozz el!

Amália: (gyöngéden megcsókolja a kezét) Miért átkoználak el téged?

Az öreg Moor: Ismered ezt a képet, lányom?

Amália: Károly!

Az öreg Moor: Így nézett ki tizenhat évesen. Azóta eléggé megváltozott... Ó, micsoda vihar dühöng itt belül, énbennem... Ez a szelídség az arcán valójában düh, ez a mosoly kétségbeesés. Ugye, Amália? Egyik születésnapján ugye lefestetted őt a jázminlugasban? A szerelmetek annyira boldoggá tett.

Amália: (szemét továbbra is a képre szögezi) Nem, nem, ez nem ő! Istenemre, ez nem Károly!... Itt, itt! (Szívére és homlokára mutat) Teljesen más. Ez a fáradt festék képtelen arra, hogy visszatükrözze égi szellemét, amely tüzes szemében lobogott! El vele! Olyan emberi. Amatőr voltam.

Az öreg Moor: Ez a méltóságos, jóságos tekintet... Ha itt állna az ágyam mellett, tovább élnék a halálban is! Sose haltam volna meg!

Amália: Sose haltál volna meg? Csak egy ugrás lett volna az egész, ahogy egyik gondolatról a másikra, a jobbikra száll az ember – akkor ez a tekintet világítana a sírodban. Ez a tekintet a csillagokig röpítene!

Az öreg Moor: Nehéz és szomorú élet! Meghalok, és Károly fiam nincs velem... Sírba tesznek, és ő nem zokog a koporsómnál... Milyen szép is, ha fiunk imája alatt ér minket a halál. Olyan az, mint a bölcsődal.

Amália: (rajongva) Mámorító, ha szerelmünk énekével esünk át a halálba... Talán még a sírban is tovább álmodunk… egy hosszú, örök, véget nem érő álmot Károlyról, amíg meg nem szólal a föltámadás harangja! (Fölugrik, izgatottan) És innentől örökre a karjaiban! (Csönd. A zongorához lép és játszik.)

 

Elhagysz, Hektór, mész örökre messze,

Hol Akhilleusz fölfegyverezve

Patroklosznak visz áldozatot?

Kicsi fiad ki tanítja vívni,

Isteneknek áldozatot vinni,

Ha elnyelnek a Xanthosz-habok?

 

Az öreg Moor: Szép dal, kislányom. Ezt játsszad, ha meghalok.

Amália: Hektor és Andromakhé búcsúja. Károly meg én gyakran énekeltük lantkísérettel. (Tovább játszik)

 

Szívem, ide a halálos lándzsát,

Hadd járjam a vad háború táncát,

Vállam tartja Tróját. Kisfiunk,

Astyanax: az istenek várnak!

Hektór eldől, de óvja hazánkat.

Elysiumban összefutunk.

 

Jön Daniel

Daniel: Kint várakozik egy férfi. Szeretne bebocsátást kapni, fontos híreket hozott.

Az öreg Moor: A világon nekem csak egyvalami fontos… Te tudod, Amália... Ki az a szerencsétlen, akinek az én segítségemre van szüksége?  Nem szabad csalódottan távoznia.

Amália: Ha koldus, akkor jöjjön! (Daniel el.)

Az öreg Moor: Amália, Amália! Ne kínozz!

Amália (tovább játszik):

 

Nem hallom friss fegyvercsörrenésed,

Hűs teremben fekszik árva vérted,

Priamosz hős fajtája kimúl!

Naptalan sötétbe hullsz le gyorsan,

A Kókütosz sötét árja csobban,

Szerelmed a Léthe-mélybe fúl.

 

Minden vágyam és minden reményem

Megfúl a Léthe gyászos vizében,

Kivéve szerelmemet!

Hallod, ahogy a falakat rázza?

Köss rám kardot, rá se ránts a gyászra:

Hektor szíve vízbe nem veszett.

 

Jön Ferenc, Hermann álruhában és Daniel

 

Ferenc: Ez az az ember. Azt mondja, szörnyű híreket hozott. Akarod hallani, apuka?

Az öreg Moor: Igazi szörnyűség számomra csak egyvalami létezik. Lépj közelebb, barátom, és ne kímélj! Hozzatok neki bort!

HERMANN: (elváltoztatott hangon) Méltóságos uram! Ne bosszulja meg egy szegény ember fején, ha akaratlanul is az ön szívébe mar. Idegen vagyok ebben az országban, de önt jól ismerem, mert ön Moor Károly apja!

Az öreg Moor: Ezt meg honnan tudod?

HERMANN: Ismertem a fiát.

Amália: (fölugrik) Micsoda? Él? Életben van? Hol van? Merre? (El akar futni)

Az öreg Moor: Mit tudsz a fiamról?

HERMANN: Lipcsében tanult. Elköltözött onnan, nem tudom, milyen messzire. Egész Németországot bejárta, és ahogy mesélte, fedetlen fejjel, mezítláb koldult kenyeret. Öt hónap múlva újra kitört a háború Poroszország és Ausztria között, és mivel a világon semmi reménye nem maradt, Frigyes diadalmas serege után vándorolt Csehországba. „Engedje meg – mondta a nagy Schwerinnek –, hogy a hősök ágyában találjon rám a halál, mert nekem többé nincs apám!”

Az öreg Moor: Amália, ne engem nézz!

HERMANN: Zászlót nyomtak a kezébe. A porosz győzelmi menettel tartott. Egy sátorban aludtunk. Sokat beszélt öreg édesapjáról, a régi szép napokról... meg a ködbe veszett reményekről... Könnyeket csalt mindenki szemébe.

Az öreg Moor: (fejét a párnába fúrja) Elég! Elég!

HERMANN: Nyolc napra rá volt Prágánál egy véres ütközet... Az ön fia igazi hősként, jó katonaként viselkedett, ha mondhatok ilyet. Csodát tett a hadsereg szeme láttára. Öt ezred cserélődött ki mellette, de ő állta a feléje zúduló golyókat, és a helyén maradt. Egy golyó szétmarcangolta a jobb karját, mire az ön fia a baljával ragadta meg a zászlót, és vitte tovább, előre...

Amália: (rajongva) Hektor, Hektor! Halljátok! Helytállt.

HERMANN: Este golyózáporban, a földön fekve találtam rá. Bal kezével a mellkasából omló vért fogta föl, jobbját a földbe ásta. „Testvér! – kiáltotta felém –, azt beszélik, hogy a generális egy órával ezelőtt elesett...” „Elesett, úgy van – mondtam –, na és te?...” „Nos, aki bátor katona – kiáltotta –, követi kapitányát, mint én”, és fölemelte a bal kezét. Nemsokára hatalmas lelke is követte a hős testét.

Ferenc: (vadul nekiront Herrmannak) Hogy a halál vigye el a nyelvedet! Azért jöttél ide, hogy meggyilkold az apámat?... Apám! Amália! Apám! 

HERMANN: Haldokló bajtársam utolsó akarata volt ez: „Fogd a kardot –  hörögte –, add át apámnak, az ő fia vére tapad rá, örüljön neki, megbosszultam őt. Mondd meg neki, hogy az ő átka kergetett harcba és halálba, és hogy kétségbeesetten haltam meg.” Utolsó sóhajával Amáliát hívta.

Amália: (mint akit halálos álmából riasztanak föl) Utolsó sóhaja... Amália!

Az öreg Moor: (iszonyú üvöltéssel a haját tépi) Az én átkom kergette halálba! Kétségbeesve halt meg!

Ferenc: (a szobában kering) Jaj Istenem, mit műveltél, apám? Szegény Károly bátyám!

HERMANN: Itt a kard, és a kép, amit ezzel egy időben a zsebéből vett elő. Ugyanez a kisasszony. „Ezt pedig Ferenc öcsémnek...” – nem tudom, mit akart ezzel mondani.

Ferenc: (színlelt megrökönyödéssel) Nekem? Amália képét? Nekem?... És Károly?

Amália: (Herrmannra támad) Hazug, szemét csaló! (Keményen megragadja)

HERMANN: Nem vagyok az, kisasszony. Nézze meg, hogy az ön képe-e. Biztosan ön adta neki.

Ferenc: Uramisten! Amália! Ez a tiéd! Tényleg a tiéd!

Amália: (visszaadja a képet) Enyém. Az enyém. Ó, Isten az égben!

Az öreg Moor: (üvölt, az arcát karmolja) Ó, jaj, ó, jaj! Átkom kergette a halálba! Kétségbeesetten halt meg!

Ferenc: Utolsó nehéz órájában is rám gondolt! Énrám! Királyi lélek... Mikor a halál fekete lobogója szállt fölötte... Akkor is rám gondolt!

Az öreg Moor: (dadogva) Az én átkom kergette a halálba! Kétségbeesetten halt meg a fiam!

HERMANN: Nem bírom ezt a jajgatást. Isten önnel, bácsi! (Halkan Ferencnek) Miért művelte ezt, uram? (Gyorsan el)

Amália: (fölugrik, és azután) Maradj, maradj! Mi volt az utolsó szava?

HERMANN:  (visszakiált) Utolsó sóhaja Amália volt!

Amália: Utolsó sóhaja Amália volt!... Nem, nem lehet csaló... Akkor igaz. Mégis igaz. Halott! Károly halott! (Megszédül, majd lerogy a földre) Halott.

Ferenc: Mit látok? Mi ez az írás a kardon? Vérrel írták!... Amália!

Amália: Ő írta?

Ferenc: Jól látok, vagy álmodom? Ez van vérrel ráírva: Ferenc, ne hagyd el Amáliámat! Látod, látod! És a másik oldalán: Amália! Esküdet széttépte a mindenható halál... Látod, látod? Reszkető kézzel írta, saját vérével, az örökkévalóság ünnepélyes kapuja előtt. Ellebegő lelke megtorpant egy pillanatra, hogy Ferencet és Amáliát még egymáshoz köthesse.

Amália: Szent Isten, ez az ő kézírása. Sohasem szeretett. (Gyorsan el)

Ferenc: (lábával a padlóra dobbantva) Viselkedésével tönkreteszi az egészet.

Az öreg Moor: Ó, jaj, ó, jaj! Ne hagyj el, kislányom!... Ferenc, Ferikém! Add vissza fiamat!

Ferenc: De hát ki volt az, aki kiátkozta? Ki kergette harcba, halálba, kétségbeesésbe a saját fiát?... Ó, pedig igazán angyal volt ő! Valóságos kincs! Legyen átkozott a hóhérja! Átok, átok rád!

Az öreg Moor: (öklével mellét és homlokát veri) Angyal volt, valódi kincs! Átok, átok és romlás rám! Én vagyok az apa, aki megölte nagyfiát. Pedig ő a haláláig szeretett engem! Azért, hogy megbosszuljon, harcba és halálba indult! Borzasztó, borzasztó! (Önmagát marcangolva tombol)

Ferenc: Odavan, a sírás már nem segít. (Gúnyosan nevet) Könnyebb megölni, mint föltámasztani. Sosem fogod visszahozni a sírból.

Az öreg Moor: Sosem, sosem, sosem! Örökre elvesztettem! Te vagy az oka, hogy elátkoztam! Te! Te, add vissza a fiamat!

Ferenc: Ne dühíts föl, különben itt hagylak meghalni!

Az öreg Moor: Add vissza a fiamat, te aljas nyomorult! (Fölugrik a székből, torkon akarja ragadni Ferencet, aki visszalöki.)

Ferenc: Erőtlen vén csont! Hogy merészeled! Haljál már meg végre! (El)

Az öreg Moor: Hogy rohadnál meg! A karjaim közül raboltad el a fiamat. (Kétségbeesve vergődik a székén) Jaj, Istenem, jaj, Istenem! De csak nem bírok meghalni! Mind elhagynak a halálom órájában... Az őrangyalok sorra elszökdösnek tőlem, és minden szent viszolyog az ősz hajú gyilkostól!... Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Hát nem maradt senki, aki fogná a fejem vagy támogatná a vergődő lelkem? Se fiú! Se lány! Se barát! Emberek!... Nincs senki... egyedül... elhagyatva... Jaj, Istenem! Jaj, Istenem! Kétségbe vagyok esve, de nem tudok meghalni!

Amália kisírt szemmel jön

Az öreg Moor: Amália! Az ég küldött! Azért jöttél, hogy fölszabadítsad a lelkemet?

Amália: (lágy hangon) Csodálatos fiút vesztettél el.

Az öreg Moor: Akarod mondani, csodálatos fiút gyilkoltam meg. Ezzel a vallomással lépek Isten ítélőszéke elé.

Amália: Nem úgy van, te szenvedő lélek: az égi atya hívta őt magához! Túlságosan boldogan éltünk ezen a világon... Odafönn, a nap mögött... Ott majd viszontlátjuk őt!

Az öreg Moor: Viszontlátjuk! Viszontlátjuk! Mintha kardot döfnének a lelkembe... Akkor ő már egy szent lesz a szentek között...  És engem a mennyország közepén fog leigázni a pokol. A végtelenség szeme láttára fog szétmarcangolni az emlék, hogy megöltem a fiamat!

Amália: Lelkedből e fájdalmas emléket az ő mosolya fogja majd elűzni. Kedves apám, legyél derűs! Én már az vagyok. Hiszen Amália nevét már eljátszotta a szeráfok hárfáján, s   utána dúdolta az égi közönség. És ez utolsó sóhaja Amália volt! Első öröme is Amália lesz!

Az öreg Moor: Égi vigasz buzog a szájadból! Azt mondod, rám mosolyog, és megbocsát? Neked, Károly szerelme, itt kell maradnod velem, ha meghalok.

Amália: A halál az ő karjába röpít majd téged. Ezért csak irigyelni tudlak. Szerencsés vagy! Miért nem vénültek már meg az én csontjaim is? Miért nem őszült meg a hajam? Legyen átkozott a fiatalság ereje! És üdvözlégy, gyönge öregkor! Minél közelebb az éghez és Károlyomhoz!

Jön Ferenc

Az öreg Moor: Lépj közelebb, fiam! Bocsásd meg, ha az előbb túl kemény voltam veled. Én mindent megbocsátok neked! Békében akarok elmenni.

Ferenc: Eleget sírtál a fiad után? Ahogy látom, egy még maradt neked.

Az öreg Moor: Jákobnak tizenkét fia volt, és Józsefért mégis véres könnyeket hullajtott.

Ferenc: Hm.

Az öreg Moor: Menj, hozd a Bibliát, kislányom, és olvasd föl nekem József és Jákob történetét! Annyira megérintett mindig, pedig régen még nem voltam Jákob.

Amália: Melyik részt olvassam föl? (Fogja a Bibliát és lapoz)

Az öreg Moor: Az elhagyott panaszát, amikor nem találta meg a gyermekei között... és hiába várta a többi tizeneggyel... És olvasd föl a gyászdalát, amikor megtudta, hogy örökre elvesztette Józsefet.

Amália: (olvas) „Akkor vevék József felső ruháját és leölének egy kecskebakot és belemárták a felső ruhát a vérbe. És elküldék a czifra ruhát, és elvivék atyjokhoz és mondának: ezt találtuk, ismerd meg, fiad ruhája-e vagy nem? (Ferenc hirtelen elmegy) És megismeré azt, és mondá: Fiam felső ruhája ez, fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet.”

Az öreg Moor: (visszahanyatlik a párnájára) Fenevad ette meg őt, bizony széjjelszaggatta Józsefet.

Amália: (tovább olvas) „És megszaggatá Jákob ruháit és zsákba öltözék és gyászolá az ő fiát sokáig. Felkelének pedig minden ő fiai és minden leányai, hogy vigasztalják őt, de nem akara vigasztalódni, hanem mondá: Sírva megyek a fiamhoz a sírba…”

Az öreg Moor: Hagyd abba! Csönd. Rosszul vagyok.

Amália: (fölugrik, leejti a könyvet) Édes Istenem, segíts! Mi ez?

Az öreg Moor: Ez a halál! Elsötétül előttem a világ… Hívd a tiszteletest… adjon úrvacsorát… Hol van Ferenc fiam?

Amália: Elmenekült. Isten irgalmazzon nekünk!

Az öreg Moor: Elmenekült. Megszökött a halálos ágyamtól? Ez minden… ez minden… A két reményteli gyerekből... Isten adta. Isten elvette. A Te neved legyen áldott...

Amália: (hirtelen fölsikít) Halott! Mindenki meghalt! (Kétségbeesve el)

Ferenc boldogan ugrándozik

Ferenc: Azt kiáltotta: „Meghalt!” Most én vagyok az úr. Az egész kastély ezt jajgatja: „Halál!” De talán csak alszik?... Olyan álom ez, amelynek nincs többé jó reggeltje... Álom és halál kéz a kézben jár! Cseréljük föl ezt a két nevet! Üdvözöllek, álom! Mostantól halál a neved! (Lezárja az öreg Moor szemét.)  Ki jön, és citál majd bíróság elé? Vagy ki meri szemembe mondani: „Te mocsadék gazember!” Levetem a lágyság és szelídség álarcát! Lássátok, milyen az igazi Ferenc, és reszkessetek! Apám lágyszívűen parancsnokolt, családi körré formálta birtokát, nyájasan mosolyogva ült a kapu előtt, és gyermekeiként üdvözölte alattvalóit... De az én szemöldököm viharfelhőként borítja majd be az eget, zsarnok nevem fenyegető üstökösként perzseli végig hegyeiteket, szemeim időjósotokká válnak. Apám egyre csak simogatta, kényeztette vastag nyakatokat, de ti leráztátok a kezét. Simogatás és kényeztetés nem az én stílusom. Én majd hegyes sarkantyúval vágok húsotokba, és szöges korbáccsal tartok rendet köztetek. Az én birtokomon krumpli és sovány sör lesz ünnepnapokon, és jaj annak, aki teli szájjal a szemem elé kerül. Rabszolgarettegés, nyomor és sápadtság, ezek a vezérelveim: ezt a libériát fogjátok viselni! (El)




.: tartalomjegyzék