Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Mihály János

„Arma Trivm Genervm Sicvlorum”

Székelyvásárhely mezőváros – Marosvásárhely megnevezés alatt – Bethlen Gábor erdélyi fejedelemtől 1616. április 29-én nyert kiváltságlevelével lépett a korabeli Erdélyi Fejedelemség szabad királyi városainak (Beszterce, Brassó, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Nagybánya, Nagyszeben, Nagyvárad, Segesvár és Szászsebes) sorába. A pergamenre írt latin nyelvű kiváltságlevélben hat pontban foglalt „kiváltságcsokor” olvasható.

A második pont arról szól, hogy a fejedelem címer- és pecséthasználati joggal ruházza fel a várost. A kiváltságlevélben megfestett címer egy „válltól elvágott páncélozott emberi kar, kétélű kivont karddal, abban egy keresztülszúrt medvefej és egy szív. A címermező kék alapú, a kar és kard acélszínű, a szív vörös, a medvefej pedig barna. A címermezőt körülvevő szegély bíborvörös, sárga behajtásokkal. Az egész egy kerek, lila színű, hullámvonalakkal díszített széles karimába helyezve.” Az újonnan nyert címert, arany, ezüst, réz vagy érc pecsétnyomóra metszve, azaz pecsétként, az általa kibocsátott iratok hitelesítésére használhatta a város elöljárósága.[1]

Az oklevélből az is kiderül, hogy a város azért nyerte ezt a címert, mert azelőtt is hasonlóval élt („quo etiam hactenus communitas ejusdem civitatis uti consueverat”). Nos, Pál-Antal Sándor levéltáros, történész egyértelműen bebizonyította, hogy a város korábban használt pecsétjén valóban az 1616. évi kiváltságlevélben látható címerhez hasonló volt látható. Ez a pecsét azonban, amely a városi tanács által 1564 – 1610. között kibocsátott okleveleken bukkan fel, latin körirata szerint nem a városé volt eredetileg, hanem „székely nemzeté”. Az ARMA TRIVM GENERVM SICVLORVM köriratú címeres pecsét (tárcsapajzson egy szívet átszúró egyenes kardot tartó kar) 28 mm átmérőjű lenyomata egy 1564-ben Beszterce város tanácsa kérésére kiállított és hitelesített tanúkihallgatási jegyzőkönyvön, egy 1575-ös egyezséglevélen, valamint a városi szűcs céh statútumát jóváhagyó 1608. évi oklevélen maradt fenn.[2] Bár az utóbbi években zajló székely jelképkutatás figyelmét ez ideig elkerülte, itt jegyezzük meg, hogy már Szádeczky-Kardoss Lajos megemlített egy ilyen köriratú pecsétet az 1896-ban Kolozsvárott megjelent Székely Oklevéltár V. kötetének egyik jegyzetében. Az 1603. február 7-én kelt marosszéki nemesek, lófők, puskás gyalogok és szabad székelyek Basta-féle összeírásában az arra kiküldött biztosok előtt II. Rudolf császár/király hűségére felesküdött vásárhelyiek (Oppidum Székelyvásárhely) névsora alatt „visszahajtott papírlap közé nyomott viaszpecsét” volt látható, melyen a kiadó szerint a „czimer paizsban könyöklő kar, kivont kardon egy fejet [helyesen: szívet] tartva, ezzel a körirattal: Arma Trium Generum Siculorum”.[3]  

A szóban forgó pecsét – igaz, használaton kívül – a 18. század első felében még megvolt. Timon Sámuel (1675–1736) jezsuita szerzetes, történettudós, kortársával, altorjai báró Apor Péter (1676–1752) történetíróval 1735 áprilisában folytatott levelezése során emlékezik meg róla, mint a székelyek közelmúltban napvilágra került pecsétjéről (De Sigillo Siculicali nuper retecto), amelynek címerében szívet átdöfő kardot tartó kar volt, a következő körirattal: arma trium generum Siculorum.[4] Már fentebb is említettük, hogy 1610 előtt Marosvásárhely által is használt pecsét körirata egyértelműen arra utal, hogy az nem a városé, hanem az egész székelységé („a székelyek három neméé”) volt. Készítésének idejét azonban mind a mai napig még nem sikerült véglegesen tisztázni. Timon Sámuel úgy vélte, hogy a pecsét 1500 körül már megvolt. [5]  Osztja a véleményét Pál-Antal Sándor is, aki a következőket írja e tárgyról: „Kivitelezése, stílusa alapján – összevetve más korabeli pecsétekkel – a 16. század elejére tehető. […] Ha a pecsét eredetileg a székely „nemzeté” volt, akkor azt az 1506-ban [helyesen 1505-ben] létrehozott székely „nemzeti” fellebbviteli bíróság megalakításához köthetjük, amelynek végzéseit azzal hitelesítették”[6]

Nos, most már a kérdés az, hogy a ránk maradt oklevelek közül melyik a legrégibb, amelyet a székelység a középkor folyamán (esetünkben 1562-ig) az általa használt pecsét/pecsétek valamelyikével hitelesített. Kumorovitz L. Bernát szerint a „kiváltságos területek hatóságainak pecsétes oklevelei a XIII. század második felében kezdenek előbukkanni, mégpedig a székelyeké 1280, a szepesi szászoké 1280, az erdélyi szászoké (Szeben-szék) 1302 óta, noha az utóbbiaknak már II. András engedélyezte a testületi pecsét használatát.”[7] A Kumorovitz által emlegetett, s 1280-ban a telegdi székelyek által adásvételi ügyben kiadott oklevél azonban „kétes hitelű”. Mi több, az ügyfél is szász volt, s mellette segesvári elöljárók működtek közre a jogügyletben, a megállapodást pedig Szeben város pecsétjével erősítették meg. Így e forrásunk a szász városi, s nem a székely oklevél-kibocsátás/ pecséthasználat „termékének” tekintendő, hiszen – amint azt Jakó Zsigmond neves professzor nyomatékosította – belőle csak az derül ki, hogy a „Szeben polgárainak már 1280-ban volt pecsétnyomójuk”.[8]

Olyan oklevelekkel, amelyeken a székely pecséthasználat legkorábbi nyomai megfigyelhetők, a 15. század második feléből, de leginkább a 16. század elejéről rendelkezünk. Szádeczky-Kardoss Lajos közlő szerint zöld viaszpecsét nyoma látszott azon a besztercei városi levéltárban őrzött, papírra írt levélen, amelyet 1503. január 22-én bocsátott ki Székelykeresztúron („Ex oppido nostro KerezthwR”) a hét székbeli székelyek három nemének egyeteme („VNIVERSITAS SICULORUM TRIUM GENERUM SEPTEMVE SEDIUM”) Tordára hívva gyűlésbe Beszterce város tanácsát.[9] Ugyancsak zöld viaszban nyomott, „egy régi ezüst húszasnál valamivel kisebb”, kerek pecséttel volt hitelesítve az a papírra írott levél (kelt „Kereztur” 1519. január 22-én), amelyet szintén a hét székbeli székelyek három nemének egyeteme („Vniuersitas trium generum siculorum septem sedium”) bocsátott ki Torda vármegye nemességéhez címezve. Sajnos, Szabó Károly közlő a méretén kívül bővebb leírást nem ad a pecsétről, megjegyezve csupán, hogy az nagyon sérült volt („alól majdnem fele része, s balról széle letöredezett”).[10] Mint látjuk, a fent elősorolt oklevelek a pecséttani kutatás szempontjából alig hasznosíthatók, ugyanis a hitelességüket szavatoló pecsétjeik részben sérültek vagy teljesen letöredeztek. Mivel a pecsétekből alig maradt meg valami, így belőlük semmi egyéb következtetést nem lehet levonni, mint azt, hogy az oklevelek hitelességét szavatoló pecsételéshez a 15. század elején a „székelyek egyeteme” zöld színű viaszt használt. A pecsételéshez használt zöld viasz akár a kiváltságos voltát is kifejezhette a székelységnek, hiszen „királyaink a vörös, illetve a zöld viasszal való pecsételés jogát gyakran (más kiváltságokkal együtt) oklevélben foglaltan adományozták.”[11]

A középkori pecséthasználatban előfordult, hogy egy személy (méltóságviselő) vagy testület, intézmény egyidejűleg (vagyis egymással párhuzamosan) több pecsétet használt. Ezek méretükben is különböztek egymástól (kis- és nagypecsét) attól függően, hogy milyen célból készült és milyen tartalommal bíró kiadványról volt szó. Hártyán, papíron, szöveg alá nyomva, az oklevél hátlapján, vagy arra felfüggesztve alkalmazták őket. Nos, ez a székelység esetében is így volt. Forrásainkban nyomát találjuk annak, hogy a hártyára írott okleveleit függőpecséttel hitelesítették. Az erre utaló első nyom a 15. század második feléből való. Szabó Károly 1872-ben tette közzé azt az 1487. febr. 3-án Jánosfalván (Udvarhelyszék) kelt oklevelet, amelynek eredetije, véleménye szerint, valószínűleg függőpecsétes bőrhártyára volt írva. Következtetését a papírra írt „másodpéldány” záró soraira alapozta, ahol valóban azt olvashatjuk, hogy az oklevelet függő pecséttel („Et sigillo nostro Regni nostri appensili Appendi fecimus”) hitelesítették a választott és kiküldött bírák (Nyujtódi Pál, Eősi Sándor, Kaczai Antal és Czakó János).[12] Az 1505. évi székelyudvarhelyi székely nemzetgyűlésen hozott végzéseket a „székelyek földjének országlakosai és a székelyek minden egyes székének és összes nemének általános egyeteme”[13] („Nos Regnicole terre Siculiane generalisque universitas singularum sedium et omnium generum siculorum”) saját törvényes pecséttel („decretoriaris sigilli nostri”) erősítette meg, a főkapitány Bögözi János jelenlétében. A hártyára írt latin nyelvű oklevél még „pecsétes original”-ját Orbán János udvarhelyszéki nótárius fordította magyarra, s sokáig csak ez a változata volt ismeretes.[14] Az 1930-as évekre előkerült a latin nyelvű eredeti példányról azonban már le volt szakadva a hártyaszalagon függő pecsét…[15] Hogy az mégis milyen lehetett, kiderül Szádeczky-Kardoss Lajosnak azon bizonyságlevélhez fűzött jegyzetéből, amelyet 1896-ban ugyancsak ő tett közzé a Székely Oklevéltár V. kötetében. Ez a székely pecséthasználat és a magyar szfragisztika szempontjából egyaránt fontos adat mind a mai napig szintén elkerülte a téma kutatóinak figyelmét. 1507. február 1-én a hét székbeli székelyek három neme („trium generum Siculorum septem sedium”) által Udvarhelyen tartott általános gyűlésén („in opido nostro Vdvarhel pro generali congregacione nostra”) kiadott hártyára írt testimoniális, amelynek eredetijét Szádeczky a marosvásárhelyi levéltárban lelte fel, piros és kék zsinóron függő viaszpecséttel volt hitelesítve („sigillo nostro pendenti consignatas communitas”). Ezen, a kiadó szerint, „csillag, félhold és egy [nehezen kivehető] könyöklő kar kardot tartva” volt látható.[16]

Nos, a fentiekből – mindenekelőtt az 1507. éviből – egyértelműen kiderül, hogy a székelység az általa kibocsátott okleveleinek hitelességét szavatolandó, egyidejűleg kétféle pecséttel élt. A pergamenre – hártyára – írt (ünnepélyesebb) okleveleit viaszba nyomott, zsinórra függesztett függőpecséttel látta el, míg a papíralapúakat az okevél szövege alá helyezett pecsétlenyomattal hitelesítette. A függőpecsét egy példánya, amint kitetszik Szádeczky leírásából, a 19. század végén még látható volt Marosvásárhely levéltárában, egy 1507. évi oklevélen. A papíralapú oklevelek hitelesítését ellátó pecsét több felzetes lenyomata a 16. század második feléből (1564, 1575) és a 17. század elejéről (1603, 1608) ismeretes.[17] Mindkét pecsétet a székely nemzet korabeli címerének egy-egy, kompozíciójában némileg különböző, változata díszítette. A függő pecséten a kardot tartó könyöklő kar két oldalán csillaggal és holddal volt látható. Míg az ARMA TRIVM GENERVM SICVLORUM köriratú lenyomatokon a pecsétmezőben tárcsapajzsra helyezve egy szívet átszúró egyenes kardot tartó kar. Az alábbiakban ez utóbbi köriratának értelmezésével szeretnénk tüzetesebben foglalkozni.

A Marosvásárhely által is használt régi székely címeres pecsét mindenképp pecséttani érdekesség. Már azért is, mert az egybeírt antikva betűket (ligatura) tartalmazó latin nyelvű körirata nem a szokványos latin sigillum (pecsét) szóval, hanem a latin arma (fegyver, címer) jelentésű szóval kezdődik, amely a középkori pecsétek körirataira egyáltalán nem volt jellemző. Előfordul viszont epigráfiai emlékeken, várakon, városfalakon, templomokban és az utóbbiban elhelyezett címertáblák körirataiban.[18] Mint pl. az egyik Szapolyai-familiáris család, a Máriássyak kegyurasága alatti markusfalvi (Szepes vármegye) templomban, ahol a 19. század végén még láthatóak volt a Máriássy család címeres táblája mellett Hedvig tescheni hercegnő, Szapolyai István nádor özvegyének, valamint fiainak Szapolyai János és György örökös szepesi grófoknak 1516–1521 között készült címeres táblái. Az epitáfium címerek mintájára festett kerek falapokon tárcsapajzsra helyezett családi címereket gótikus minuszkulával írott, a nevet és a titulust tartalmazó körirat veszi körül. Szapolyai János és György címerének feloldott körirata: ARMA SPECTABILIUM ET MAGNIFICORUM DOMINORUM JOHANNIS ET IEORGI DE SAPOLYA COMITUM PERPETUORUM TERRE SCEPUSIENSIS.[19] Ezek a címeres táblák számunkra még azért is érdekesek, mert a rájuk festett tárcsapajzsok (elsősorban a Hedvig tescheni hercegnőé) alakja nagy hasonlóságot mutat az általunk tárgyalt pecsét mezején látható pajzs alakjával. (5. kép) Hasonló címerpajzs látható a budapesti belvárosi plébániatemplom egyik tabernákulumának lábazatán is, melyet Pest címere díszít, a felirata pedig: ARMA INCLITE CIVITATIS REGALIS PESTHIENSIS MDVII (1507).[20]

A fentiek ismeretében önkéntelenül felmerült bennünk a kérdés: a pecsétvésnök, vagyis az ötvös mester, aki a szóban forgó pecsétnyomót elkészítette, nem egy hasonló, székelyföldi, azóta elpusztult feliratos kőbe vésett faragvány, vagy festett címeres tábla ismeretében végezte-e a munkáját? E feltevésünket bizonyítani – sajnos – konkrét adatokkal nem tudjuk. De Jánosfalvi Sándor István is arról ír a 19. század derekán, hogy „az egész székely nemzetnek is régi címere egy vasas páncélos kar volt, mely fegyvert, a fegyverben koronát, szívet és medve főt tartott, melyek a nemzetnek erejét és generositását [nemes származását] jegyzették, amint ezt sok régi székely templomok bolthajtás lábjain ma is láthatni.[21] Nos, mi a magunk részéről mindehhez csak annyit fűzünk hozzá, hogy a régi székely címer egyes változatai templomainkban kőbe vésve (Bögöz, Székelyderzs), falra festve (Székelydálya, Csíkmenaság), vagy egykori templomi berendezésen (Csobotfalva) még ma is láthatók Székelyföldön.[22]

 

*

 

Sok fejtörést okozott és okoz még ma is a történetíróknak a pecsét köriratában szereplő trium generum siculorum kifejezés is.[23] Az első (trium, azaz három) és az utolsó szó (siculorom, azaz székelyek) mindazok számára, akik latinul valamelyest tudnak, egyértelműen érthető. Nem egyértelmű azonban a középső szó (generum) meghatározása. E szó értelmét már régóta sokan boncolgatják, de mind a mai napig nincs egyetértés, hogy pontosan mit értettek a régiek e fogalom alatt. Ma a történészeink többsége a székely társadalom mindenki által jól ismert három rendjét (főemberek vagy primorok, lófők és közszékelyek) véli meglelni a trium generum alatt,[24] míg mások szerint a kifejezés „a székelyeknek bizonyos, közelebbről nehezen meghatározható három törzsére” utalhat.[25] E két álláspont mellett napvilágot látott olyan vélemény is – Karácsonyi János tollából – miszerint a székelyek három genusa (nemzetsége) tulajdonképpen arra utal, hogy a székelyek három nemzetből (gens) származtak, éspedig: gepida, orosz-szláv és magyar. Steuer János szerint azonban Karácsonyi János nagyot tévedett abban, hogy a három genus, azaz nemzetség mögött három genst, azaz nemzetet gyanított.”[26]

Legutóbb Vekov Károly foglalkozott részletesen a témával, a Tria Genera Siculorum című tanulmányában új értelmezést adva a már sokat emlegetett fogalomnak.[27] Ő úgy véli, hogy ebben a kérdésben „vissza kell térnünk Szádeczky-Kardoss Lajos, illetve Bónis György álláspontjára, akik a tria genera Siculorum kifejezést az egykor létezett három székely törzzsel azonosították.”[28] Szerinte sem a korai elbeszélő források, sem a székelységre vonatkozó oklevelek, főleg az 1400-ig kibocsátottak, sem a székelyekkel kapcsolatos törvények „különösebben nem segítenek hozzá a középkori székely társadalom részletesebb megismeréséhez”. Az ilyen vonatkozású források inkább csak a 15. század második felétől, de leginkább a 16. századtól állnak rendelkezésünkre. Bár igaz, hogy ezek a források a trium generum Siculorum kifejezést már a székelyek akkori három rendjével azonosítják (primorokkal, lófőkkel és közrendű székelyekkel), de 1500 előtt az oklevelek ezt a kései hármas tagoltságot nem tükrözik, hanem valójában csak az archaikusabb kettős beosztást, amely elődlegesen két fő társadalmi csoportból állt: „a főemberek, illetve a közrendűek csoportjából.” Mivel a székely társadalom rendi tagozódása „kései jelenség” – miközben a tria genera Siculorum már a 14. századtól szerepel az oklevelekben –, Vekov úgy véli, hogy ez a kifejezés „vonatkozhat Erdélyben más-más időpontban megtelepedő székely csoportokra, de utalhat a székelyek eltérő ismérvű csoportjaira is (lásd eredet, nyelvi különbségek vagy szervezési struktúrák stb.). És többek között utalhat a székelyek egykor létezett három törzsére is, mint ahogy annak nyomát találjuk Werbőczy Hármaskönyvének székelyekről szóló passzusában is, amely szerinte „utolsó tanúként” őrizte meg a „székely törzsi szervezet” emlékét: „az örökségekben és tisztségekben (régi szokás alapján) törzsek, nemzetségek és nemzetségi ágak szerint részesednek és osztozkodnak”.[29] Feltevését megtámogatandó, egy másik tudományág „tanúságtételét” is segítségül hívja, mégpedig a nyelvészetét, hangoztatva, hogy „nem lehet a véletlennek tulajdonítani, hogy a székelységnél létezik” a hármas nyelvi tagolódás (nyelvjárás), és ezek, amint azt Benkő Lóránd kimutatta, „összefüggésben állnak egyes magyarországi régiók [Őrség, Őrvidék, Pozsony környéki falvak, Baranya és Valkó megye] nyelvi sajátosságaival.”[30] Summa summarum Vekov következtetése az, hogy „a »tria genera Siculorum«, a Werbőczynél szereplő törzsek és az említett nyelvi jelenségek nem tudhatók be csak a véletlennek. Ellenkezőleg, ezek alapján valószínűsíthető, hogy a honfoglaláskor a magyarsággal együtt érkező székelyeknek eredetileg volt egy sajátos szervezési formája, amely három fő csoportból (»törzsből«) állt, amelyek a középkor folyamán lejátszódott fokozatos társadalmi és gazdasági változások nyomán lassan feledésben merültek, idővel átadva a helyüket az elsősorban főemberekből, lófőkből és közrendűekből álló rendi társadalomnak. A »tria genera Siculorum« kifejezés eredeti jelentése/tartalma a XV. század második felére elhalványult, és átadta helyét a közvéleményben az új társadalmi valóságnak megfelelő jelenségeknek. […] Így valójában a székelység két szervezési formájának egymástól nagyon is eltérő rendszere, amely más-más történelmi korszak eredménye volt, egyazon megnevezés révén vált ismertté, noha tartalmilag mást és mást jelentett.”[31] Vekov itt Szádeczky-Kardoss Lajosra hivatkozik, aki a következőket írja a fentiekkel kapcsolatban: „Miután a nemzetiségi különbségek elmosódtak, ahelyett azonban az idők múltával társadalmi, ú. n. rendi különbségek állottak elő: a későbbi írók tévesen összezavarták a kettőt, s a három rendre értették. Pedig ez két teljesen különböző dolog. Az előbbi vérségi kötelék, az utóbbi társadalmi (vagyonjogi és hadi) osztályozás volt.”[32]

Maga a trium generum siculorum kifejezés legelőször László [vagy Lack] székely ispán 1336. júl. 22-i oklevelében tűnik fel („magister Ladislaus comes trium generum Syculorum, Chanadiensis et de Byztrice ac princeps seu capitaneus exercitus domini regis inter fluvios Raba et Rapcha existentium”).[33] Ezt követően egészen a 15. század közepéig a kifejezés gyakran előfordul a székely vonatkozású oklevelekben, elsősorban a székely ispáni címben, de nemcsak:

         

1339. szept. 15.: „Ladislaus filius Dionysij de genere Herman, Comes trium generum  Siculorum, Chanadiensis, Bistriciensis et de Megyes[34]

1344.  okt. 18.: „Magister Andreas, Comes trium generum Siculorum, de Brassow, et de Bistricia[35]

1350. szept. 5.: „universos syculos trium generum de iuxta Aranyas[36]

1355. jún. 23.: „in persona trium generum siculorum”[37]

1407. nov. 24.: „Michael filius Salamonis de Nadas, trium generum Siculorum Comes[38]

1408. máj. 4.: „Michael filius Salamonis de Nadas trium generum siculorum, Bistricie, Brassouie comes[39]

1409. dec. 10.: „Michael filius Salamonis de Nadas trium generum Siculorum Comes[40]

1412. szept. 8.: „ac omnes alios trium generum siculos”[41]

1414. júl. 10.: „Michaele filio Salamonis de Nadasd comite trium generum Siculorum ceterisque nonnullis Siculis de sedibus Aranyas, Maros, Vduarhel, Kyzd et Chyk aliisque Siculis”[42]   

1415. júl. 31.: „Michael filius Salamonis de Nadasd, trium generum Syculorum Comes[43]

1427. máj. 13.: „Joannes Jakch de Kusal Comes trium generum Siculorum”[44]

1439. márc. 1.: „Magnifico viro Laurencio de Soltan, Comiti Siculorum trium generum, amico honorando[45]

 

A 15. század közepe táján a trium generum siculorum fogalom a székely ispánok címéből ugyan elmarad (miután I. Ulászló király alatt a két hivatal, vagyis az erdélyi vajdaság és a székely ispánság egy kézben egyesült), de egyáltalán nem szorul háttérbe, ahogy azt Vekov írja.[46] Maga a kifejezés továbbra is gyakran előfordul az oklevelekben, az egész székelységre (pl. „omnium trium generum siculorum” = mind a három nemen lévő székelyek), vagy az egyes székekben lakó székelyekre vonatkozóan (pl. „trium generum Siculorum nostrorum Sedis Aranyas” = a mi székelyeink három neme Aranyos székben).  1453 és 1599 között több mint ötven oklevélben jelenik meg, amelyek közül az alábbiakban még néhányat idézünk: 

            

1453. szept. 27.: „omnium trium generum siculorum”[47]

1459. nov. 26.: „Siculis trium generum”[48]

1459. dec. 3.: „omnium trium generum singulorum [sic!] sedium Siculorum[49]

1472. nov. 30.: „item trium generum siculis”[50]

1473. febr. 18.: „item trium generum siculorum”[51]

1473. dec. 9.: „Siculorum equitum atque peditum de Sedibus Wduorheli et Maros in castris nostris presencium, quomodo ipsos nonnulli e Primoribus nacionis sue exaccionibus pecuniariis grauare tentassent, et quomodo preterea ordo eorum trium generum labefacteretur[52]

 

És itt a felsorolásban meg kell állnunk. Vekov szerint a székelyek „klasszikusnak számító” három rendje oklevélben legelőször 1487. február 4-én tűnik fel.[53] Mi úgy véljük, hogy már korábbról egyértelműen tudomást szerezhetünk a székely társadalom hármas rétegződéséről. Mégpedig Mátyás király 1473. dec. 9-én kelt rendeletéből.[54] Ebben többek között arról olvashatunk, hogy a táborában tartózkodó udvarhelyi és marosszéki székely lovasok és gyalogok („equitum atque peditum de Sedibus Wduorheli et Maros”) panaszt tettek a saját népük előkelői („e Primoribus nacionis sue”) ellen, hogy közülük többen őket pénzek behajtásával törekednek terhelni, és azon felül az ő három nemük/nemzetségük rendje („ordo eorum trium generum”) felforgattatik. Hogy a visszaélések megszűnjenek, Mátyás király elrendeli, hogy a székelyek körében általános [hadi]szemlét tartsanak. Külön jegyzékbe foglalják azokat a lovasokat, „kik őseiktől ilyenekül származtak” („equites in suo statu a maioribus pregeneratos”), kik megkülönböztetésül ezentúl lófőknek („primipili”) fognak neveztetni; a gyalogosokat („pedites”) pedig egy másik jegyzékbe sorolják; ezeket az előkelők („primorum”) közül senki sem változtathatja meg a saját fejétől, „különben örök gyalázatot von magára.”[55] A fentiekből egyértelműen kiderül, hogy 1473 végén a felforgattatástól féltett székelyek „három nemén” valójában a székelyek hármas felosztású rendjét kell értenünk, amely előkelőkből, őstől maradt lovasokból (akik ekkor nyerik a primipilus elnevezést), valamint gyalogokból állott. A Mátyás király kancelláriáján használatos regiszter (leveles/formulás könyv) kiadatlan másolatának adatai közt is arról olvashatunk, hogy a székelyeknek három neme (vagyis rendje) van: főemberek (potiores seu primores), lófők (primipili) és a közrend (qui nomines communitas[56]), akik saját hét székükben laknak.[57]

Nos, a fentiek ismeretében befejezésként kijelenthetjük, hogy a 15. század második felében a trium generum Siculorum kifejezést már egyértelműen a székely társadalom meglévő három rétegére értették. Ennek ismeretében az általunk sokat emlegetett pecséten lévő latin nyelvű „körülírás” (ARMA TRIVM GENERVM SICVLORUM) magyarul akár így is olvasható: A HÁROM RENDŰ SZÉKELYEK CÍMERE.

 

[1] Folyó év április 29-én volt négyszáz éve annak, hogy Marosvásárhely belépett a „kerített kolcsos városok” sorába.  Az évforduló alkalmával Pál-Antal Sándor egy tanulmányt tett közzé (április – május hónapok folyamán) Marosvásárhely – a szabad királyi város címmel. Lásd: http://www.e-nepujsag.ro/op/article/marosvásárhelyszabad-királyi-város.

[2] Pál-Antal Sándor: Kié Marosvásárhely első pecsétje? Lásd: http://www.enepujsag.ro/op/article/kié-marosvásárhely-első-pecsétje. 2014. márc. 14. A témával kapcsolatosan lásd korábbi lapszámunkban Mihály János: A régi székely jelképekről. In: Székelyföld, 2016. március. XX.. évf. 3. szám. 94–108. (A továbbiakban: Mihály, 2016.).

[3] Székely Oklevéltár. V. kötet. 1296–1603. Szerk. Dr. Szádeczky-Kardoss Lajos (A továbbiakban: SzOkl. V.). Kolozsvár, 1896. Ajtai K. Albert Könynyomdája, 246. Említi Vekov Károly is a 2013-ban megjelent   Tria genera siculorum című tanulmányában. In: Kastélyok, udvarházak és lakóik a régi Székelyföldön. In memoriam Demény Lajos (1926–2010). Szerkesztette: Tüdős S. Kinga. Sepsiszentgyörgy, 2013, Székely Nemzeti Múzeum, 39–63. (A továbbiakban: Vekov, 2013)

[4] „Sigillum nuper in lucem prolatum, cui verba hæc incisa sunt, arma trium generum Siculorum, habetque pro stemmate manum gladio cor transigentum, existimo, factum esse circa annum M. D. Lásd: Imago antiquæ Hungariæ, repræsentans terras, adventus, et res gestas gentis hunicæ. Viennæ, Pragæ, et Tergisti, typis Joannis Thomæ Trattner, Sac. Cæs. Reg. Aulæ Typog. et Bibliop. 1762, 10. Epistola II.

[5] Uo.

[6] Pál-Antal Sándor: Történelmi szimbólumaink. Székelyföldi pecsétek. Marosvásárhely, 2014, Mentor Kiadó, 32. (a továbbiakban: Pál-Antal, 2014.)

[7] Kumorovitz L. Bernát:  A magyar pecséthasználat története a középkorban. Gödöllő, 1944, Szent Norbert Gimnázium, 332.

[8]Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár I. 1023–1300. Budapest, 1997, Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok, 26. 9, 254.

[9] SzOkl. V. 35.

[10] Székely oklevéltár.  III. kötet. 1270–1251. Szerk. Szabó Károly. (a továbbiakban: SzOkl. III.) Kiadta a Székely Történelmi Pályadíj-alapra felügyelő bizottság. Kolozsvárt, 1890. Nyomatott Fejér Vilmosnál az Ev. Ref. Kollegium Könyv- és Kőnyomdájában, 198–199.

[11] Bertényi Iván: Szfragisztika. In: A történelem segédtudományai. (Szerk. Kállay István) Második, bővített kiadás. Budapest, 1986, Eötvös Loránd Tudományegyetem, Bölcsészettudományi Kar. 180.

[12] Székely oklevéltár. I. kötet. 1211–1519. Szerk. Szabó Károly (A továbbiakban: SzOkl. I.). Kolozsvár, 1872. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága, 263–265.

[13] A középkori székelység. Krónikák és oklevelek a középkori székelyekről. A szövegeket válogatta, a kisérő tanulmányokat és a jegyzeteket írta: Kordé Zoltán. (A továbbiakban: A középkori székelység, 2001) Csíkszereda, 2001, Pro-Print Könyvkiadó, 170.

[14] A Nemes Székely Nemzetnek Constitutiói, Privilegiumai, és a Jószág leszállását tárgyazó némelly törvényes itéletei, több hiteles Leveles-tárakból egybe-szedve. Pesten, 1818, Nyomtattatott Trattner János Tamás betüivel s költségével, 30–33. SzOkl. I. 308.

[15] Székely Oklevéltár. VIII. 1219–1776. Szerk. Barabás Samu (A továbbiakban: SzOkl. VIII.). Budapest, 1934, a Magyar Tudományos Akadémia kiadása, 218.

[16] SzOkl. V. 40.

[17] Pál-Antal, 2014. 32, 89, 133, 162. Pecsétalbum. I. tábla, 1.; XXV. tábla, 1, 2.

[18] Várady Zoltán: Tolna megye középkori kőfeliratainak epigráfiai elemzése. In: Wosinsky Mór Múzeum Évkönyve XXI., Szekszárd, 1999, Wosinsky Mór Múzeum, 180.

[19] Bárczay Oszkár: A markusfalvi templom czímeres emléktáblái. In: Turul. 1897, 2. 91–95.;  Magyarország történeti emlékei az 1896. évi ezredéves országos kiállításon. Szerk. Dr. Czobor Béla, Szalay Imre. Nyomatott Horanyászky Viktor Cs. és Kir. Udv. Könyvnyomdájában Budapesten az 1897 – 1901. évek alatt. (151, 152, 153. ábra).; Gyulai Éva: A Szapolyai-címer változatai a 15–16. században. In: Publicationes Universitas Miskolciensis.Sectio Philosophica. Tom. 13. Fasc. 3. E.  Typographeo Universitatis, Miskolc, 2008,135–136.

[20] Pattantyús Manga: Nagyrévy András és a pesti belvárosi plébániatemplom reneszánsz tabernákulumai. In: Művészettörténeti Értesítő, 1998/3–4. 219–228.; „Az idők tanúja” A pesti Nagyboldogasszony-templom története. Szerk. Hegedűs András. Budapest, 2016, Budapest-Belvárosi Főplébánia, 84–86.

[21],Jánosfalvi Sándor István: Székelyhoni utazás a két Homoród mellett. I. kötet. Utazás a Külső- vagy Nagy-Homoród mellett. In: Erdélyi Ritkaságok. 7. Szerk. Dr. Jancsó Elemér, Sajtó alá rendezte: Benczédi Pál. Kolozsvár, 1942, Minerva Rt. Kiadása, 18.

[22] Mihály János: A régi székely címer udvarhelyszéki emlékei. In: Székely szimbólumok nyomában. Székelyudvarhely, 2009, Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 67–71. Uö.: A székelyek „ősrégi” címerének csíkszéki emlékei. In: Örökségünk, IV. évf. (2010) 1. szám, 8–9. Mihály, 2016, 96–98.

[23] A Bartal Antal által összeállított Magyarországi latinság szótára (Glossarium mediae et infimae latinitatis regni Hungariae. 1901. 613.) szerint a Siculi trium generum = három osztályrendű székelység.

[24] Már Aranka György (1737–1817), úgy vélte, hogy mind „egyféle volt a székely, de három rendű. Azért az a szó, genus, trium generum, nem három nemet és háromfélét, hanem három rendűt tészen.” In: Erdélyi Tudományos Füzetek. 264. Aranka György gyűjteménye II. Aranka György: Erdély-története. Sajtó alá rendezte: Biró Annamária. Kolozsvár, 2010, Erdélyi Múzeum Egyesület, 120. 

[25] Péterfi Bence: A főemberek, a lófők és a község. In: Székelyföld története I. kötet. A kezdetektől 1562-ig. Szerkesztő: Benkő Elek, Oborni Teréz., Székelyudvarhely, 2016. MTA BTK – EME – HRM, 195.

[26] Karácsonyi János: A három nemzetségű székelyek. In: Erdélyi Irodalmi Szemle. II. évf. 1925. október. 8. szám. 353–357.;  Steuer János: A székelyek őshazája. In: Nyírvidék, 1926 (47. évfolyam, 150. szám), 4.

[27] Vekov, 2013, 39–62

[28] Uo. 59.

[29] Uo. 60.

[30] Uo. 61.

[31] Uo. 62.

[32] Szádeczky-Kardoss Lajos: A székely nemzet története és alkotmánya (A továbbiakban: Szádeczky, 1927). Budapest, 1927, Kiadja „Hargitaváralja” J. SZ. K. a Franklin-Társulat Bizománya, 52–53.

[33] Documente privind istoria Romaniei. Veacul XIV. c. Transilvania. Vol. III (1331–1340). [București] 1954. 587.

[34] SzOkl. I. 48.

[35] Uo. 51.

[36] SzOkl. VIII. 20.

[37] Jakó Zsigmond: Erdélyi okmánytár III. (1340–1359) Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 47. Budapest, 2008, 292. Nagy Imre: Anjoukori okmánytár. Codex diplomaticus Hungaricus Andegavensis. VI. (1353–1357) Budapest, 1891, 346.

[38] SzOkl. I. 102.

[39] Barabás Samu: A római szent birodalmi gróf széki Teleki család oklevéltára. I. 1206–1437. Budapest, 1895, 337.

[40] SzOkl. I. 105.; SzOkl. III. 28.

[41] SzOkl. VIII. 46.

[42] Mályusz Elemér: Zsigmondkori oklevéltár IV. (1414–1414). Budapest, 1994, Magyar Országos Levéltár kiadványai, II. Forráskiadványok 25, 513.

[43] SzOkl. I. 109.

[44] SzOkl. III. 44.

[45] SzOkl. I. 139.

[46] „a vajdai és a székely ispáni intézmény egybekapcsolása nyomán és az Erdélyen kívül lejátszódó nagy társadalmi átalakulások következtében mindinkább háttérben szorult az oklevelezésben használatos „tria genera Siculorum” kifejezés.” Vekov, 62.

[47] SzOkl. VIII. 84.

[48] SzOkl. I. 183.

[49] SzOkl. V. 13.

[50] SzOkl. VIII. 127.

[51] Uo. 129.

[52] SzOkl. I. 220.

[53] Vekov. 39.

[54] SzOkl. I. 220–221. Ennek a több helyen pontatlan, rosszul értelmezett magyar nyelvű fordítása 2001-ben látott napvilágot. In: Középkori székelység, 2001. 52–53.

[55] SzOkl. I. 220–221., Szádeczky, 1927, 55–56., A középkori székelység, 2001, 52–54.

[56] A szövegben comitatus szerepel, de nyilvánvalóan az eredeti hibás olvasásának/másolásának az eredménye.

[57] Neharing, Karl: Angaben zu einer unveröffentlichten Kopie eines Regesters aus der Kanzlei von Matthias Corvinus. Levéltári Közlemények, 43 (1972) 1. 95. Hasonló tartalmú, a 16. század első felére datált irat, közölve: Székely oklevéltár II. 1520–1571. Szerk. Szabó Károly. Kiadta a Magyar Történelmi Társulat kolozsvári bizottsága. Kolozsvár, 1876, Nyomatott K Papp Miklósnál. 80–81., Középkori székelység, 2001, 198–199.




.: tartalomjegyzék