Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Tóth Erzsébet

Írók és olvasók (Orhan Pamuk és Huszka Árpád kötetéről)

Mióta Törökországban szinte mindennaposak a robbantások, egyre többet gondolok Orhan Pamukra, az ő Isztambuljára, az ő törökjeire. Mi történik velük? Az öt-hat regény, amit Pamuktól olvastam, megismertette velem a törököket, és mint tudjuk, ha megismersz valakit, közel állsz ahhoz, hogy megszeresd. És akkor talán kevesebb hely marad szívedben, ahol a gyűlölet kisarjadhat. Persze a történelem felfoghatatlan idejében csupán egy halvány délután lesz az a pár tíz év, amit élünk, mondjuk az arab tavasznak nevezett események, vagy valamelyik gazdasági válság óta. De gondolhatunk arra a különösen szép napfényes szeptemberi reggelre, amikor a New York-i ikertornyokat pengeként hasította szét a terroristák gépe. Vagy a kétpólusú világrend felbomlása óta, ami Közép-Európai gondolkodásunkat jobban befolyásolja. Az is lassan harminc év, az előtte eltelt harmincat meg a szovjet birodalomban töltöttük, ki így, ki úgy. Ez már egy ember élete. Ha ugyan meg nem halt közben az ember. És vannak nagyon sokan, akik a lelküket vesztve élnek még ugyan, de mint élő holtak járnak közöttünk. Orhan Pamuk, nagy török író az ilyen emberekről ír varázslatosan. Mindig az irodalomban keressük a válaszokat életünk kérdéseire, a filozófusok mintha lemaradtak volna. A filozófia eszméket, ideákat kínált régen, az irodalom az emberen átszűrve tette ugyanezt, persze, hogy közelebb áll hozzánk. Ma már persze ez sem igaz, a divat, a külsőség vette át a belső értékek helyét. A vallások helyét az üres félelem, vagy a hazug ájtatosság. Különben hogy fordulhatna elő, hogy Houellebecq a sztár Behódolás című hosszúra nyúlt publicisztikájával, és nem Orhan Pamuk, akit Nobel- díja ellenére alig ismernek, és emlegetnek. Persze ez is a kort jellemzi, a kor, amiben élünk, nem kedvez a mély gondolkodásnak, a valódi emberismeretnek. Nem kedvez a mítosznak, inkább a kabarétréfának. Szerelem helyett viagrát kínál, vagy – bocsánat – farokszelfit.

Az igazi író – vagy talán ez már a zsenik tudása? – pillanatnyi látleletből száz évre előre látja a világot, vagy legalábbis megérzi, mi lesz a sorskérdés akkor. Csaknem száz éve kérdezte Márai Sándor, egy Közel-Keleti útja után:  „Mi lesz, ha ezek a tömegek egyszer megmozdulnak, s egyetlen mozdulattal visszalódítanak minket, európaiakat fatornyos hazánkba, tankjainkkal és szerződéseinkkel együtt, s kikergetnek a világból, ahol mohón, kapzsian, gonoszan és kegyetlenül viselkedtünk és eljátszottuk a tiszteletüket?”  (Istenek nyomában – Egy utazás regénye. Révai, 1926.)

Az a tisztelet, ami esetleg 1926-ban még jogos lehetett volna, létezik-e még? A második világháború óta már az itt élőknek sincs nagyon oka tiszteletre Európa iránt. Viszont a tömegek előőrsei valóban megindultak.  A nyomor, az éhség, a földig rombolt házak miatt útra kelők – akár hívják őket, akár nem – csak élni szeretnének. A soha nem volt aránytalanság, ami a szegények, rossz helyre születettek és a szörnyű gazdagságba jutottak között kialakult, beláthatatlan következményekhez vezethet.  Ne féljetek – biztatott Jézus. Csak az nem fél, akinek nincs fantáziája –, gondolja a bölcs.

Orhan Pamuk hősei nem félnek, viszont az Ezeregy éjszaka meséiből merítő hagyományaikkal és képzeletükkel próbálnak élni.  Az Oszmán birodalom romjain és között, de már az amerikai és európai kulturális vagy inkább civilizációs hatás alatt. Valami múlik, ami igaz volt, mert az ő életük volt, valami készül, ami idegen, mert nem az övék. Mint éppen nem halálos, de életre megbetegítő járvány söpör át az itt élőkön. Egy idegen kultúra legfelszínesebb, leghazugabb, éppen ezért leghatásosabb fegyverei határozzák már meg életüket. Még nincs száz éve, hogy Kemál Atatürk óriási reformjaival emberivé és lélegezhetővé tette az oszmán birodalom maradékát, amikor „nyugatosodni” kezdtek a törökök, de hogy ez milyen kínokkal és válságokkal jár, Orhan Pamuk ennek nagy tudója. Ma már az amerikai filmekben szereplőkhöz hasonlítanak és akarnak hasonlítani a török fiatalok, de az öregek is ezt az émelyítő furcsaságot nézik elgyötörten a tévé előtt, mert nincs más. Nem lehet harcolni ellene, a háború a műholdak segítségével folyik. Azért az ellenálló fegyveres sejtek próbálkoznak, működnek valahol a háttérben, róluk Pamuk sem feledkezhet el. És annak mindig halál a vége.

Mikor elkezdtem olvasni a regényt – nagy Pamuk-olvasó lévén – kíváncsi voltam, hány oldalt kell olvasnom, hogy elkezdjen esni a hó. A negyvenedik oldalon kezdett szállingózni, aztán el sem állt a regény végéig. Hóesést úgy senki nem ábrázol, mint Pamuk, a hó minden. Háttér, és hangulat, ropog a talpunk alatt és hull a hó a szívünkben is. Persze, hogy a szerelemről van szó. Persze, hogy arról, miként tarthatja távol az ember magától a hazug álarcokat, melyek akár akarja, akár nem, ráragadnak. És a bőre alá is bejutnak. A Fekete könyv című regényben a valóság és az irodalom viszonya kerül előtérbe, mivel az egyik főhős a tárcaíró, akit környezete nap mint nap minősít. Csak addig kerül le az asztalról az újság, míg a napi tárcát olvassák és reagálnak: „Kiteregeti a szennyesünket; igaza van; nem úgy volt, úgy volt”, és büszkék rá, mert mégis az ő fiúk. Városi folklór a tárca, ez indítja be a gondolatokat, amiről beszélhetnek egy napig, kettőig. „Emlékszel amikor Celál azt írta, hogy a Boszporusz kiszáradt?” „Emlékeztek a herceg meséjére?” Ez a Celál tűnik el egy nap a család életéből, a mindennapi vacsoraasztaltól, és tűnik el a főhős, Galip, az ügyvéd felesége is, Rüya, egyazon napon. Ők hárman gyerekkoruk óta barátok, a főhős a regény ideje alatt nem tesz mást csak Rüyát keresi, várja, hogy visszajöjjön. Közben Celált is keresi, és miután már amúgy is félig Celál lett, annyira ismerte az író gondolatait, néhány nap se kell, hogy komolyabb lépéseket tegyen. Szemünk előtt játszódik le a hátborzongató átváltozás: a barátból folyamatosan válik az eltűnt szerzővé, küldözgeti a tárcákat helyette, vagy régieket küld el újra, senkinek nem tűnik föl, csak az, hogy a szerzőt személyesen hetek óta nem látták. Az ügyvéd felveszi az író ruháit, álruhában bolyong az éjszakai és nappali Isztambulban, és nem tudjuk már, kit keres jobban, feleségét, vagy barátját. Olyan szimbiózisban éltek ők hárman, bár Rüya az ő felesége, hogy a lázas, tudatmódosult állapotban, amelyben keresi őket, annyira elveszi eszét a szerelem, hogy fel sem merül benne: esetleg együtt tűntek el. Vagy ha fölmerül is, ezt az író nem hozza tudomásunkra, mint egy igazi krimiben, olyan izgatottan várjuk a fejleményeket. Mit tehetnek, amiben ő már fölösleges lett volna? – tűnődik Celál ruhájában és arcvonásaival a szegény ügyvéd, és eljut a nagy következtetésig: „Azért vonultak el, hogy történeteket meséljenek egymásnak.” Közben minden második fejezetben kapunk egy tárcát, mi másról, mint a régi Isztambulról, a régi törökökről, akik még úgy néztek ki, mint a törökök, nem úgy, mint halvány amerikai utánzatok. Az igazi török bábuknak a kirakatból le kell költözni a pincébe, mert az emberek nem rájuk kíváncsiak, hanem a másolatokra.

Az olvasó ravasz, és nem olyan szerelmes Rüyába, mint az eszét vesztett főhős, és átfut rajta, hogy a nő tényleg a tárcaíróval ment el.  Galip csak a regény utolsó oldalainak egyikén döbben rá, nézve a pisztáciahéjjal teli hamutartót, hogy Rüya itt ült, Celálnál, talán a krímije is ott van, amit még otthon kezdett el olvasni, és már itt fejezte be. Ha volt ideje rá. Ugyanis ekkor már mindketten halottak. A főhős erről csak később értesül. Csodálatos mese, melynek minden szava perzseli a bőrünket, annyira szép és szomorú. Saját emlékezetének kertjében bolyong mindenki, lépéseiket csak a véletlenek befolyásolják, és közben szüntelenül azon tűnődnek: hogyan legyen önmaga az ember? Nem tudjuk meg, csak mélázunk rajta, és visszavágyunk ebbe a mesébe.

(Orhan Pamuk: Fekete könyv. Budapest, 2015, Helikon Kiadó.)

 

*

 

„Semmi sem lehet meglepőbb az életnél. Kivéve az írást. Kivéve az írást. Igen, természetesen, kivéve az egyetlen vigaszt, az írást.” – így fejezi be regényét Orhan Pamuk. Akár mottó is lehetne Huszka Árpád művéhez, melynek tárgya és címe: Kontra Ferenc írói munkássága. A véletlen műve csupán, hogy a két könyv egymás után került a kezembe? Míg a Kontránál harminchárom évvel fiatalabb írót olvasom, arra gondolok: ez a két mű ugyanarról gondolkodik, egymás tükröződései folytonosan változó fénytörésben, és nem csupán azért, mert a maga módján monográfiát ír barátjáról Pamuk hőse is, miközben kutat utána.

Mit is tesz egy monográfiaíró? Gondolom, előbb elolvassa az összes művet az illető írótól. Azután nyomozni kezd. Ki mit mondott, írt róla, vagy műveiről. Mit mondott az író magáról. Azon kívül, amit a könyveiben leírt? Fontos az? Annál többet, ami a művekben van, nem érdemes tudnunk. De a kíváncsiság és a megszállottság, ami szükséges ahhoz, hogy valaki  monográfiát merészeljen írni, további kutatásokat igényel.  Fényképeket kell átnézni, ami dokumentum az életről, nem csak látomás. És el kell olvasni az összes írót, akit a szerző említ. Meg kell hallgatni a zenét, amit hallgatott. Meg kell nézni a filmeket, amiket akkor nézett, amikor fontos volt élnie. Bizony. Azután meg a szereplések, a megzenésített versek, a színpadra került művek következnek. Így lesz élő egy életmű, ahogy szervesül az irodalomba, egy nemzet kultúrájába, és emlékezetébe.

A szerző mindezt megtette, vagy máshogy írta meg művét, nem tudom. Az biztos, hogy olyan művet írt Kontráról, ami nemhogy kielégítette volna, tovább csigázta kíváncsiságomat. Mehettem a könyvtárba, a könyvesboltba, kutathattam az interneten, stb. A legtöbbet tette, amit egy monográfia elérhet: adott nekem egy írót. Aki ezután már a társam lesz, várom az új könyveit, újraolvasom a régieket. Még a pluszfeladatoktól sem estem kétségbe. Fibonacci sor, számmisztika, rózsakeresztesek, délszláv háború, stb. Olyan szálak fonódnak össze és válnak külön, majd ismét láthatóvá az új összefüggések fényében, hogy rabja leszek ennek a világnak, és elindulok az egyik mellékszálon. Mondjuk a kettős öngyilkosságok rejtélye, vagy Csáth Géza novellái felé. És utána kell néznem annak is, hogyan és hányféle összefüggésben kerülnek elő a rózsák.  „Ott álltam a fűzfa alatt, a mécsbogárnyi fények kinyíltak, mint a rózsák egy éjszaka hirtelen.” ( A Fibonacci sor) Máshol a halott „vízbe hullt, mint egy rózsa.”. Vagy : „A vörös rózsák, ha elszáradnak is, megőrzik színüket, vagy a színük őrzi meg őket. Illatukat, amely ezekből a sorokból árad, a megőrzésből merítik, mert hiszen befejezhették volna pályájukat a rózsák a szemétdombon, ahol megannyian mások. Míg a rózsamúmiák örökké élnek valamiért. Vigyáz talán rájuk egy emlék. Egy korsóban is a rózsák élnek legtovább.” (A regőcei orvos)

Huszka Árpád olyan mesterien ír, hogy méltó párja az írónak, akinek nyomába szegődött, miközben soha nem tolakodik előtérbe, úgy adja át nekünk az ő Kontra-képét, hogy evidenciaként fogadjuk megállapításait.  Egy példa a mesteri írásműből: „Az előző beemelés a szív peremén végződött. Furcsa mértani középpont. A sötétségre való kódoltság egyedül azzal gyógyítható, ha mindent átváltoztatunk, és kinevetjük a vérszívókat. Itt, Kontra esetében, betűkké transzformálódva.

Kontra Ferenc nem is kaphatott volna szebb ajándékot egy olvasójától, mint ezt a rendkívüli empátiával és alapossággal megírt művet, mely mesze több mint a szokásos monográfiák. A rokonra talált ember ujjongása is benne van: ez az én íróm. És így továbbítja nekünk, tudatlanoknak. Itt egy olvasásra hívó író. A meggyőzés eszköze nem lehet más, mint a rengeteg idézet, olykor két-három oldal, de nemcsak Kontrát idézi, hanem bőségesen olvashatunk az irodalomértőktől, tudósoktól, kritikusoktól is, és örömmel konstatálhatjuk: Kontra igazán értő kritikusokra talált. Magyarországon nem ismerik annyian, mint Fejős Évát a Nők Lapjától, vagy egy éppen felkapott fiatal rappert, de ez csak a pillanatnyi látszat. Természetesen tudtam már, hogy Kontra Ferenc pótolhatatlan, szívszorító értékekkel gazdagítja folyamatosan a magyar irodalmat. De nagyon jó olvasni egymás után a pályatársak pontosabb megfogalmazásait: például Körösi Zoltánét: „Ez a prózanyelv az, ami képes a pusztuló néptöredék emlékeit és múltját egy hihetetlen sűrűségű regényben összefogni, és képes a műalkotás jelenvalóságát megteremteni. Azaz: Kontra Ferenc prózája – posztmodernem innen és túl – a magyar prózanyelv felelevenítve a történetmondás, az elbeszélés révén valahány filozofikus indíttatású műnél pontosabban beszél. Arról, hogy mi is a huszadik század végi ember létbevetettsége.” Vagy idézhetjük Kontrát: „A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid szívesen lopnának el. Ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.” (A firenzei ötvösmester) Huszka Árpád könyve alaposan túlfeszíti a monográfia műfajhatárait, miközben rendkívüli módon alig van szó az író irodalmon túli magánéletéről. A magánélet feloldódik az irodalomban és a közös időben; amikor papírra kerül, átszellemül, és a pillanatnyi idő időtlenséggé válik.

És végül újra az a kérdés, ami a török regényírónál is: magam leszek-e életem főhőse, vagy nem sikerül azzá lennem. Végül is mitől lesz az ember az, aki? Mi fogja alakítani? A mese, amit a nagymamájától hallott, és a történetek, amiket meséltek neki. Könyvek, filmek, slágerek és antik mesterművek. A városok, ahol éltünk. Ahonnan menekülnünk kellett volna, és mégis maradtunk. A háborúk, amiket átéltünk. A halottak, akik a kezünk között haltak meg. Mind mi vagyunk. Azért vonulunk el néha nyom nélkül az emberek elől, hogy történeteket meséljünk egymásnak. A mi történeteinket, melyeket csak mi tudunk elmesélni, nem azokat, amelyeket annyira ránk akarnak erőltetni az újabb kori mozikban és regényekben.

(Huszka Árpád: Kontra Ferenc írói munkássága. Szabadka, 2015, Életjel.)




.: tartalomjegyzék