Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Fekete J. József

Perifériáról betekintő

TÖRÉSEK ÉS REPEDÉSEK

(Danyi Zoltán: A dögeltakarító)

 

Amikor értesültem Danyi Zoltán regényének címéről, több ifjúkori olvasmányélményem is eszembe jutott. Például Ladislav Fuks A hullaégető, Norman Mailer Meztelenek és holtak, Hans Hellmut Kirst Farkasok című regényei, későbbről meg Nemes Jeles László Saul fia című friss filmje. Nem utolsó sorban a magam élményei a horvátországi és a boszniai háborúkból. Amikor már kézbe is vehettem a könyvet, majd elolvastam, beigazolódott a sejtésem, valamiféle kapcsolat fűzi egymáshoz ezeket a műveket, legkézzelfoghatóbban az, hogy a háború általában ugyanazon helyzeteket termeli ki.

A dögeltakarító nem háborús regény, sokkal inkább az emlékezés és a feledés küzdelmét jeleníti meg, ami azonban végtére a jugoszláv polgárháború emléke előli menekülés szellemi és morális iszapbirkózásának története.

A könyv első fejezete olyan lendülettel, sziporkázó iróniával, váratlan események egymáshoz illesztésével, a történetrészek közti nagy ugrásokkal vezet be a regénytörténetbe, hogy nem ismertem föl mögötte Danyi Zoltán elbeszélői habitusát. Olyannyira nem, hogy ha az Amerika című, Berlinben játszódó epizódot, ami akár önálló novellaként, sőt, talán kisregényként is megállná helyét, a szerző neve hiányában olvastam volna, bizony másnak tulajdonítom. (Egy ugyancsak vajdasági származású szerzőnek.)

A további hat fejezet (A furgon, A természetgyógyász, Celia, Európa, A vacsora, A tenger) tovább viszi az abszurditásokban csúcsosodó narráció koherenciáját, Danyi Zoltán eddig általam nem ismert hangütését, ám ebbe az egységes összetartozásba beúszik a szerzőre – szerintem – jellemző csillapodottság, szemlélődés, megérintő líraiság, a szinte tapintható leírás. Az első fejezet voltaképpen folyamatos, ismétlésekkel ritmizált monológ, amit senki se hallgat, se a pszichiátria ápolója, se a csöves, akikhez Berlinben beszél az elbeszélő, miként ő se hallgatta a török vendégmunkás szövegelését, amíg az a német fővárosba fuvarozta a Szerbiából indult regényhőst. Végül kiderül, az egész regény ilyen, hallgatóság nélküli monológ. Kibeszélés, szabadulás a történtektől.

Az elbeszélő volt üzemanyagcsempész, benzinkúti dolgozó, megjárta a frontot, volt szerelmes és álmodozó, belső dekorátor, dögeltakarító, szünet nélküli szellentéstől szenvedő figura, háborús bűnös pedikűröse, füzetvadász és Amerikára ácsingózó, budapesti, belgrádi, újvidéki, spliti, berlini tébláboló, csak nem ebben a sorrendben, mint ahogy a regény fejezetei se következetes időrendi sorrendben követik egymást, hanem az olvasó saját maga illesztgetheti egymáshoz őket, hogy kirakja magának a regényben megfogalmazott élet-, illetve halálképet.

A regény címe – bizonyára mert magam is átéltem a műben megidézett polgárháborút – eleve a háborús hullaeltakarítást juttatta eszembe, nem pedig azt a háromtagú brigádot, amelynek tagjaként az elbeszélő egy furgonnal a közutakon elgázolt, vagy út mentén lelőtt vadakat gyűjti be. Ezt az utóbbi állítást viszont az elbeszélő maga relativizálja a mű vége táján: „hogy kik is lehettek valójában az úgynevezett dögeltakarítók, merthogy ezt a társaságot nagy valószínűséggel abból a különleges alakulatból hozták létre, amelynek a feladata a lemészárolt bosnyákok és albánok tetemeinek a gyors és lehetőleg nyomtalan eltüntetése volt, mielőtt az amerikai műholdak lefényképezték volna őket…” (228.)

Hogy inkább ilyen dögeltakarítóról van szó a történetben, mint ártatlan jószágtetem-begyűjtőről, sejthető a polgárháborús szolgálatról szőtt szürrealista életképekből, az etnikai tisztogatásokról, nemi erőszakról, gyilkolászásról. Az elbeszélő mindezt szenvtelenül, tárgyilagosan írja le, hiszen ezek az események a jugoszláv polgárháború korának élménye, ami miatt az elbeszélő szerint viszont mindenáron el kell hagyni a minden tekintetben elkurvult Európát. Nem bűnös itt senki, sem a meztelenre vetkőztetett horvát férfi, aki a halálsorfalból kilépve, hátat fordítva és lehajolva szembe fingotta a szerb pribékeket, se a csapatvezető, aki fordulatból pisztolyával a tökein keresztül fejbe lőtte a renitens halálra ítéltet. A bűnös az, aki elhintette a primitív ember kommunikációjának tartott agresszió magvát, és azok, akik hatalmuknál fogva nem vették elejét a barbár őrület folytatásának, és ezzel ugyanabba a végzetbe darálták be a kisembereket, áldozatokat és elkövetőket.

A groteszk történetek egyik legabszurdabbja, hogy az elbeszélő fölkeres egy jó hírű természetgyógyászt, akinek fizetség helyett – az elbeszélő, aki egyébként a hadseregbe beosztva horvát tanyákat fosztogatott, horvát nőt erőszakolt meg többedmagával a háború oltalma alatt, – levágja a lábkörmeit. A természetgyógyász kétségkívül nem más, mint a boszniai szerb vezér, Radovan Karadžić, a bosnyákok elleni katonai meg félkatonai megtorlások politikai menedzsere.

Miként jeleztem, lírai jelenetekben sem szűkölködik a regény. Egyik legszebb ilyen, amikor az elbeszélő a spliti katedrális harangtornyából keresztülfúrja tekintetét a horvát hegyeken, majd a Fruška gorán, hogy megpillantsa Újvidéket, ami meglepetésére sóval van behintve, miként az egész Vajdaság. Úgy, mint a legenda szerint Karthágó. Csakhogy most a sónak nem egy területet, hanem egy törések és repedések mellett összeálló történetet kellene kioldania az emlékezetéből, mert a nehezen fölhajtott, aggodalmasan kiválasztott füzetek nem fogadták be a háború által dezintegrált személyiségének elbeszélését, használatlanul kerültek a kukába.

Danyi Zoltán hősének mégis sikerült elmondania mozaikos történetét, ami nyomán úgy érezte, az egészet egy jó bácskai pálinkával kellene lemosni (258. oldal). Megérdemli, miként a szerző is.

(Budapest, 2015, Magvető)

 

A POGÁCSAKÉPŰ MONA LISÁTÓL A PÜFFEDT HASÚ VÉNUSZIG

(drMáriás: Mona Lisa és a tenger)

 

Annak, aki járt általános iskolába, és voltak házi olvasmányai, nem nehéz felfedezni drMáriásnak a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre megjelent kötete, és Hemingway Nobel-díjas kisregénye közti címátfedést. Nem üres játékról van szó, ugyanis drMáriás hőse hasonlóan heroikus küzdelmet vív tanítványaival, démonjaival, a művészettel, mint Santiago, az öreg halász a hatalmas, de értelmét veszítő zsákmányával. Nem Kuba partjainál, hanem a kecskefejre hasonlító Isztria karsztján, egy elhagyatott világítótoronyban berendezett műteremből indulva, miután ismeretlenek durván megrongálják alkotásait, egy igencsak képtelen faluházban-iskolában megpihenve (?), végül egy puccos, mondén hellyé alakított világítótoronyban zárva a történetet.

Annak, aki olvasott már bármit a szerző korábbi hat regényéből, nem kell izgulnia, az író most is hozza a formáját. Lendületes történetvezetéssel hengerli le olvasóját, látomás, indulat, fantázia és realitás fortyog narrációjában, humor kacagásig, megtorpantó leírások, lírai intermezzók váltják egymást a szövegében, ami a vallomás és pornó, leírás és dramatizált jelenetek keverése mellett egy viszonylag egyenes, de csak a regény végéről visszanézve áttekinthető krimi gerincét mutatja föl.

A békés elmélkedés és alkotómunka színhelyéről elűzött festő-elbeszélő egy közösségi házként is működő falusi iskolába vetődik, ahol rajztanári állást kap, mellé egy élveteg igazgatónőt, Szűz Máriát, akivel olykor ágyában meg kell osztania a pajzán élvezetek terepét. Amikor neve felől érdeklődnek, Botticelli jut elsőként eszébe, így is szólítják a továbbiakban, ő meg az enyhén szólva válogatott társaságot, diákjait Van Gogh, Malevics, Frida Kahlo, Caravaggio, Andy Varhol, Toulouse-Lautrec neve nyomán kereszteli el, nem csupán képzőművészeti adottságuk alapján, hanem magatartásuk szerint is minősítve őket. Tanítványai közül a múzsáját Mona Lisának hívja, a lány nem igazán szép – az elbeszélő szerint a névadó festmény még kevésbé az –, ráadásul az apja által olcsó kurválkodásra kényszerített kislány, akinek vélhetőleg még imponál is ez a kényszerű szerep. A bökkenő, hogy Botticellinek, mármint a XV–XVI. század fordulóján élt firenzei festőnek köze se volt Mona Lisához, akit Leonardo da Vinci festett meg, körülbelül akkor, amikor Botticelli már távozóban volt a földi világból. drMáriás elbeszélő hőse ettől függetlenül kisajátíthatja a világ talán legismertebb festménye nevét szerelme számára, mentségére szolgáljon, ő is megfesti a maga Vénusz születésé-t. Viszont Leonardo is megjelenik a regényben, ám csúfos véget ér, miként a középkorban népszerű haláltánc-ábrázolásainak szereplői, akiket rangra, korra, nemre, vagyonra tekintet nélkül táncoltat át a túlvilágra vidáman a Halál.

Időközben pedig van minden, bizarr társasági összejövetelek, éktelen muzsikálások, rajzversenyek, méla természet-megfigyelések, káprázatos tömegjelenetek, szex és horror, gyilkosság, rejtély, téboly, szárnyaló fantázia, műelemzés és önreflexió. Egyes fejezetekben gáttalanul szárnyal az elbeszélő képzelete, és a regény végén váratlanul felragyogó happy end teszi világossá, hogy mindaz, amit addig olvastunk, csupán a képzelet szüleménye. Egyetlen dolgot, a művészet fölötti gondolkodás regénybe szőtt futamait kivéve. Ennél többet vétek lenne ismertetőként elmondani a szövevényes, lendületes regényről, annál is inkább, mert a cselekmény összefoglalása töredékében se idézhetné meg az elbeszélő korlátlan képzelőerejét, pezsgő humorát, látomásos fantáziáját, robogó narrációját.

Tény, hogy több olvasata is létezik a regénynek, ám én most művészregényként tekintek rá, és a továbbiakban néhány ide vonatkoztatható idézettel kívánom meghozni a leendő olvasó kedvét a Mona Lisa és a tenger regényhez.

„Azért vagy jó művész, mert vállalod a sorsod, s teszed, amit az rád ró, akármilyen hasznosnak vagy értelmetlennek is tűnik az.” (205. o.) Megfontolandó gondolat, ám nem kizárólag erre a műre vonatkozik, hanem az író, festő, muzsikus drMáriás teljes életművére, a konvenciókkal szembemenő művészetfilozófiájára. A regénybeli, különleges festőiskola növendékei a művészet feladata felől azt tartják, hogy az alkotás szép legyen, felkavaró, maga a szent őrület, hogy jól mutasson, mámorító legyen, és nem utolsó sorban akadjon rá vevő. Nem kevésbé beszédes és nem kevésbé drMáriás felfogására jellemző a művészettörténet létének tagadása: „Művészettörténet nincs, sose volt! Annyi van, hogy egyesek ügyesebbek, pimaszabbak és szerencsésebbek, mint a többiek, s gazdag és befolyásosabb segítőket és támogatókat szereznek maguknak a többieknél. Ezekből a mindenkin átgázoló állatokból lesznek a művészettörténet imádott hősei, a többieket meg szépen elfelejtik. Ezért a művészet nekünk most és mindörökké csakis az, amit te csinálsz, s ez a világon a legjobb dolog! A világ pedig te meg én vagyunk!” (205. o.)

Sokat olvashatunk a regényben a művészi elhivatottságról, a művészet mivoltáról és értelméről, de frivol műelemzésekkel is szembesülünk. A regény kezdetén a festményről, „amelybe mindenki szerelmes”, a Mona Lisáról az elbeszélő leszögezi, hogy a modell „egy kerek fejű, pogácsaképű, elhízott, tunya, a hétköznapinál is hétköznapibb nő” (8.), és erre a festményre rossz ránézni: „Mert azon a nő is ronda meg a háttere is. Annál még egy sután megrajzolt, szemétdombon nyávogó kiscica látványa is ezerszer iz­galmasabb és százszor több mindenről szól! A szenvedésről, a kiszolgáltatottságról, a gonoszságról, az elhagyatottságról, a reményről, a gyengédségről, a játékosságról és még ezer minden másról! A Mona Lisa pedig nem szól semmi másról, mint hogy nem tudjuk arról a valakiről, hogy igazából férfi-e vagy nő, mert Mona Lisa arcában ott van Leonardóé is, miközben egyszerre mosolyog és szomorkodik, mert olyan trükkösen festette meg, hogy saját lelki hangulatodat látod bele. Minden idők legna­gyobb festője tizenhat év alatt ennyit volt képes kihozni egy képből, hülyét csinálva abból a szerencsétlen nőből?” (8–9. o.) De Botticelli Vénusza is megkapja a magáét: „Hát az egy undorító, óriás farú, püffedt hasú, sápadt, depressziós, görbe lábú förmedvény, akinek a képe egy döglött pontyénál is butább, önzőbb és tunyább! Jól láthatóan semmi mással nem foglalkozik, csak az összevissza kócolt hajával! Nagyobb lába van, mint egy focistának, formátlanabb, mint egy kofának, a keskeny válla pedig súlyos tüdőbajt rejteget! És hogy elpirult a kis szende! Biztos végigmasírozott rajta egy focicsapat, de észre se vette, mert végig csak magával volt elfoglalva!” (190. o.)

drMáriás alaposan összezavarja az alkotó és az alkotás viszonyrendszerét. Persze erről szól az egész regény is. Meg a festészetről, ami e regényben a szavak szintjén is folyamatosan jelen van a káprázatos leírásokban, a tenger színe megfoghatatlanságában például, de az etnomuzikológus képesítésű szerző érzékletes képeket fest a „félelmetesen szép és hamis” isztriai zenékről is.

(Budapest, 2015, Noran Könyvesház Kft.)

 

EZREDFORDULÓS TÖRTÉNETEK

(Sándor Zoltán: Térdről a világ)

 

Azt kellene írnom, hogy jellemzően az egykori Jugoszlávia térségében játszódó, ezredfordulós történetek sorjáznak az immár szabadkai, egyébként a Nagybecskerek melletti Muzslán született Sándor Zoltán elbeszéléskötetében. Viszont nem írhatom, ugyanis a „jellemzően” jelző mögött valahol ott lappang a „tipikusan” minősítés is, ami általánosításként nem említhető a Térdről a világ szövegei kapcsán. Sőt, azt is megkockáztatnám, hogy e könyv kapcsán nem szövegekről, nem is ciklusokról, hanem egészről illene gondolkodni.

Tény ugyanis, hogy a kötet egészként funkcionál, ami nem előzetes koncepció nyomán alakult ki, hanem a szerző utólag osztott tizenkét elbeszélést négy ciklusba, ami eleve föltűnhet annak az olvasónak is, aki korábbról nem ismeri a szerző vonzódását a számmisztikához. A 12-es szám a nyugati kultúrában eleve jelentéshordozó, legprofánabb módon az év hónapjaira, a nappal és az éjszaka óráira, az állatövi jegyek számára utal, spirituálisan az apostolok számához köthető. Ez utóbbi vonatkozás lehet a kapocs a kötetbe foglalt élettörténetek fölépítésének irányába. A tizenkét apostolnak ugyanis spirituális elhivatottságuk mellett megvolt a saját, profán életvitelük, ami akarva-akaratlanul belecsatlakozott a társadalmon belüli tektonikus mozgások sorozatába, és mindegyikőjüknek azt a sorsot hozta, amit az adott helyzetben, pillanatban, csillagállásban, hatalmi erőviszonyok metszéspontján kénytelenek voltak elfogadni, illetve megvalósítani.

Sándor Zoltán elbeszéléseinek hősei távolról sem apostolok, hanem a saját koruk leszűkült mozgásterének sorsviselő áldozatai, akik zömmel a bezárult mozgásterükből mutatják föl általánosítható létmotívumaikat, hiszen a megmaradásért folytatott személyes és családi küzdelem, a megkapaszkodás igénye, a környezet által kiváltott deviancia, a bukást és fölemelkedést elválasztó keskeny határ a világ egészére leképezhető. Viszont Sándor Zoltán elbeszéléseiben topográfiailag, nyelvileg azonosítható területeken játszódnak a történetek, úgy tűnhet, narratívája regionális, vajdasági kötődésű. Ez igaz. Ugyanakkor nem igaz, hiszen ha az olvasó nyitott elmével halad a történetek mentén, azzal szembesül, hogy egy bánsági történet akár New York valamelyik elegáns galériájában is – nem játszódhatna! – hanem megtörténhetett. Innét az ódzkodásom a „jellemzően” és „tipikusan” jelzők irányába Sándor Zoltán kötete kapcsán. A mumifikálásra szánt Ex-Jugoszláv, immár Ex-vajdasági regionális valóságvilágban gyökerező, ezredforduló tájáról fölfejtett történetek expresszív előadása lerombolja a regionalizmus határait, és az ábrázolt 12 (és több) életsorson keresztül olyan társadalmi-egyéni létszituációkat mutat föl, amelyek tartalmi-nyelvi-stiláris megformálásában tapasztalati-érzelmi tartalmait kiterjeszti Közép-Európára, és ennek nyomán helyet keres a szociálisan érzékeny, a regionalizmus pozitív értékeit, a megjelenítés lehetőségei iránt fogékony szerzők igyekezetét méltányló egyetemes irodalom befogadó körébe.

 (Zenta, 2015, zEtna)




.: tartalomjegyzék