Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Fekete Vince - Lövétei Lázár László - Molnár Vilmos

Olvasólámpa

Bismi-l-Láhi-r-Rahmáni-r-Rahim, al-hamdu lil-Láhi rabbí-l-álamin, ar-Rahmáni-r-Rahím, máliki jaumi-díni

 

Lepusztult falucska a nagy orosz térképen (valahol Oroszországban!), ahová hét év fogság után váratlanul hazaérkezik Nyikolka Ivanov Afganisztánból[1]. Nagy ünnepséget rendeznek a tiszteletére Arzsanovkában, mint amilyet „a háború előtt” szoktak általában, május 1-kor, választásokkor és Nagyboldogasszonykor. Fegyka, a testvérbáty levágja a család két báránykáját, anyja, Szonya néni pedig utolsó kopejkáin a faluból gyűjti össze a mulatságra szánt italt, aminek itt még igazi neve sincs, csak egyszerűen ital, és azzal fizet mindenki, tűzifát, gázat, mindent. Kultúrház, hosszú asztal, szinte mint errefelé, ahová meghívják a szomszédos mukomolovóiakat is, akikkel azelőtt minden Nagyboldogasszonykor közösen berúgtak, majd, szokás szerint, összeverekedtek, de most a járási adminisztráció feje, Pavel Petrovics is tiszteletét teszi, meg a járási hadkiegészítő parancsnoka is, a főnökség jelenléte pedig „visszahozza az ünnepi pillanatot”,  s így – a szokásostól eltérően – nem válik gyorsan részeg mulatozássá az esemény. Pavel Petrovics ünnepi beszédet intéz a falusiakhoz, példaként emeli ki a nép előtt Nyikolajt, aki „még a távoli Afganisztánból sem akárhová tért vissza, hanem ősei földjére, a szülőfalujába!” Mert az „olyanok, mint ő – mondja –, virágzó kertté varázsolják a mi elhagyatott vidékünket!” (Az öregek pedig hátul összesúgnak, hogy régen, ha valaki fogságba esett – GULAG, vagy akár főbelövés járt, most pedig tiszteletadás.)

Csakhogy aprócska homokszem gördül a további események olajozottan pörgő kerekei közé. Kolja ugyan gyorsan feltalálja magát, dolgozni, „húzni” kezd otthon: fölállítja a kidőlt kerítést, feltöri a veteményeskert mögötti megműveletlen földet, gondozza a jószágot, igaz, csak a malac kivételével. Ugyanis amikor Afganisztánban fogságba került, s már éppen vitték volna agyonlőni, egy hegylakó öregember kiváltotta, akinek a fia nem sokkal azelőtt, épp az ellenük vívott háborúban esett el, maga mellé vette, és – muzulmán lett belőle. Nem iszik, mint a faluban szinte mindenki, még az apja sírjánál sem hajlandó anyjával és Fegykával, ősi szokás szerint, a halott emlékére felhörpinteni egy pohárkával. Nem cigarettázik, és nem megy el lopni a kolhozba, a közösbe velük. „Vadember lett! Egy szóban benne van minden: muzulmán!”, vagyis Krisztusáruló, ahogy az öregasszonyok suttogják, és ahogy tartják róla a falusiak.

És hiába jóindulatú, segítőkész, ha minden nap ötször elvonul az imaszőnyegével, és az ő új muzulmán Istenéhez imádkozik. Konfliktusok, összeütközések kerekednek mind a szűk családban, mind a falubeliekkel, egyre problémásabb lesz a viszonya a honjaival, mert egyvalamiben hajthatatlan marad Kolja-Abdalla (Abdalla = Isten embere): a hitében. Édesanyja pedig – mérlegelve a helyzetet – elküldi (elküldené) otthonról a nagyvárosba inkább, ahol beleveszhet(ne) a tömegbe, és ahol majd a hitével is könnyebb dolga lenne: „– Nyilvánvaló, kisfiam, hogy veled jobb is, könnyebb is nekem, Fegykával meg csak baj van. De te nélkülem is megélsz, ő meg elvész.” Kegyetlen, mégis szerető, aggódó, megértő szavak ezek egy anya szájából.

Zalotuha nem ítél, sem el-, sem meg-, csak megmutat, csak ábrázol, csak felvillant. A muzulmán – nyilván – a valami új, a valami más, a valami teljesen szokatlan (kitörési?, változási?) lehetőség a reménytelen, lepusztult, félig alkoholista, félig börtöntöltelék, kilátástalanságra ítélt, mélyen vallásosnak látszó, valójában istentelen faluban, ami kivet magából mindenféle, nemcsak muzulmán, de bármilyen új vagy még újabb, röpke időre felvillanó lehetőséget is a változ(tat)ásra. A kiegészítő parancsnoksági jelenet pedig egyszerűen zseniális (46–50. o.), a kitüntetéséért berendelt Kolja találkozása Pavel Petroviccsal azt is jelzi, hogy nemcsak a faluban, de „magasabb szinteken” sem sokkal virágosabb, reményteljesebb a helyzet: „A többiek elmentek szénát kaszálni. Szénát kaszálni, ahelyett, hogy behívással foglalkoznának… És azt tudod, hogy idén tavasszal csak negyvenhárom százalékot soroztunk? Negyvenhármat. Abból harminc százalék debil, akiket részegen csináltak a traktor alatt…” – mondja a részeg parancsnok a megszeppent, toporgó hősnek. De nem áll meg itt Zalotuha, az túl egyszerű, túl kézenfekvő volna, hanem még tovább lépünk. A regény nagyjából második harmadától egy titokzatos idegen is feltűnik, mint később kiderül, egykori afganisztáni parancsnoka, aki hajdani „árulását” (hazája és hite elárulását) akarja számon kérni rajta. Nyilván fegyverrel. A kisregény vége pedig, az öblös visszhang összekeveredése a közeli folyó zúgásával, meg a tűz mellett ülő, gyilkossá lett, jobbra-balra himbálódzó, nyüszítő-nyögő ismeretlennek, a parancsnoknak a hangjával, az imaszőnyegen térdeplő Kolja panaszos, ájtatosan, teli torokból kiénekelt, érthetetlen muzulmán reggeli imája helyett (Bismi-l-Láhi-r-Rahmáni-r-Rahim, al-hamdu lil-Láhi rabbí-l-álamin, ar-Rahmáni-r-Rahím, máliki jaumi-díni) tulajdonképpen imaként szól a szigorú és irgalmas Istenhez, akinek létezéséről csak most – csak Kolja halála után – szereztek tudomást az arzsanovkaiak. (Fekete Vince)

 

Csontváry – gyermekeknek[2]

 

Akinek a gyerekei mostanában voltak hét-nyolc évesek, az bizonyára találkozott már A kis Amadeus – Az ifjú Mozart kalandjai című német televíziós rajzfilmsorozattal. Mozart csodagyerek volt, ötéves kora óta mindent tudott róla a „köz” – érthető tehát a rajzfilmkészítők igyekezete, hogy meg kell ismertetni a mai gyerekekkel is ennek a kisgyereknek a „kalandjait” (az életmű megismerése – elvileg – majd a későbbiekben következik). Mozarttal ellentétben Csontváry „vén fejjel”, negyvenévesen kezdte a pályáját, s bár az ő kalandos életéről is lehetne rajzfilmsorozatot készíteni (sőt!), a Holnap Kiadó úgy gondolta, hogy egy jól megírt „elbeszélésben” és egy szépen illusztrált kötetben is meg lehet ismertetni a gyerekekkel Csontváry életútját és az életmű fontosabb darabjait.

Buda Ferenc Csontváry – mindössze ennyi áll a borítón, és egy részlet A Panaszfal bejáratánál Jeruzsálemben című festményből. Az impresszumoldalról kiderül még, hogy „A kötetet Varga Zsófia illusztrálta”, illetve hogy „A keretben lévő szövegeket Pajor Alex írta”. Maradjunk is a keretes szövegeknél és a már említett A Panaszfal…-nál: „Célszerű megnézni a képen látható emberek ruházatát – írja Pajor a festmény alatt –, hiszen a századfordulós divatnak megfelelően öltöző lánytól a bosnyák mentés, bajszos férfin keresztül a bennszülött arab figurákig nagyon sokszínűek a festményen megjelenő alakok. Az emberiség jelképes figurái jelennek meg a Siratófalnál, ami egyértelművé teszi, hogy bár a helyszín a zsidósághoz kapcsolódik, de valami sokkal általánosabb mondanivalót hordoz a kép.” (30. o.) Gyermekeknek készített kötetről van szó, de milyen jól jönnek nekünk, felnőtteknek is ezek az útmutatások (a bosnyák mentés férfi például jó alaposan el van dugva a festmény jobb felső sarkában, s bár a századfordulós hölgy a kép centrumában szerepel, én mégse láttam)! És milyen hasznosak továbbá A Keleti pályaudvar éjjel, A jajcei vízesés, A Naptemplom Baalbekben vagy éppen a Fohászkodó Üdvözítő című festményekhez írt Pajor-féle „szamárvezetők”.

Ami Buda Ferenc elbeszélését illeti (elvégre miatta vettük meg éppen ezt a Csontváry-albumot a gyerekeknek!): nos, a tőle megszokott alapossággal és empátiával emeli ki Csontváry életútjának fontosabb állomásait: megtudjuk például, hogy eredetileg Kostaként jegyezték le Csontváry lengyel nemesi családnevét, illetve hogy „utóbb – egy kis költői hozzátoldással kipótolva – a maga művésznevét is ennek alapján alkotta meg; koszty ugyanis a szláv nyelveken csontot jelent” (7. o.); vagy említhetném Buda Ferencnek azt az elszólását is, amikor A Naptemplom Baalbekben című festményt veszi védelmébe: „A hazai pályatársak s a műértők kétségbe vonják, hogy valódi élmény alapján s a valósághoz híven festette meg Csontváry a képet, gúnyolják, lekicsinylik érte. Meglehet, talán nekik is el kellett volna zarándokolniuk a helyszínre, hogy »élőben« bizonyosodjanak meg felőle: a lebukó nap bizony valóban ilyen rózsás színeket vetít a Libanon hegység fölmagasló ormaira” (32. o.).

Vannak tehát a keretes, miniesszé-szerű bejegyzések Pajor Alextől; ott van a Buda Ferenc-féle bédekker Csontváry életútjáról; és… ott vannak Varga Zsófia rajzai. Ha megköveznek, akkor sem értem, hogy egy ilyen kötetbe miért kerül be egy „illusztráció” arról, ahogy a kis Kosztka Mihály Tivadar háromévesen, 1856-ban az üstököst nézi a felvidéki Kisszeben egén; vagy miért kell illusztráció hagymáról-almáról-körtéről akkor, amikor Buda Ferenc Csontváry vegetarianizmusáról ír; vagy miért kellett Varga Zsófiának is megrajzolnia Taorminát, amikor a Csontváry-festményt még egy fotó is kiegészíti („Ma is megcsodálhatjuk Szicíliában a színház romjait” képaláírással). Értem én, hogy gyermekeknek készült a kötet, de ezekkel az illusztrációkkal szerintem csak zsúfoltabb lett a kötet. Bár a négy és fél Lacka fiam inkább ezeket a rajzokat szereti… (Lövétei Lázár László)

 

„Noblesse oblige”

         

Végigolvasva Oláh-Gál Elvira beszélgetéseit[3] az erdélyi magyar történelmi családok még élő, nehéz időket megélt tagjaival vagy azok fiatal leszármazottaival, a sokféle életsorson keresztül az egész erdélyi magyar nemesség XX. századi kálváriája rajzolódik ki. Izgalmas nyomon követni, hogy lelki alkatának megfelelően ki-ki hogyan élte meg a zaklatott történelmi közelmúltat, hogyan viszonyul a még korántsem megnyugtató jelenhez, milyen elképzelései vannak a jövőre nézve. Oláh-Gál Elvira empátiával feltett kérdéseivel segíti beszélgetőtársait emlék-mozaikjaik összerakásában, szakavatott kiegészítéseivel, pontosításaival irányítja múltjuk felidézésében. A beszélgetések zöme a Székelyföld folyóirat Nobile Officium című rovatában jelent meg az elmúlt években, innen a könyv címe is.

Romániában a XX. század történelmi kataklizmáit valamiképpen minden népcsoport és társadalmi réteg megszenvedte. Ki kevésbé, ki jobban. Az erdélyi magyar történelmi családok az utóbbiak közé tartoznak. Nemcsak azért, mert a kormányra kerülő kommunista román hatalom elvette mindenüket, szó szerint földönfutóvá téve őket (kálváriájuk egyébként már 1921-ben, az akkori román földreformmal elkezdődött, amikor szántóföldjeik, legelőik, erdeik nagy részét a román állam kisajátította és román nemzetiségűeknek juttatta), hanem azért is, mivel megpróbáltatásaik ezzel nem értek véget. Képzettségüknek, képességeiknek nem megfelelő, gyakran megalázó munkákból kellett fenntartaniuk magukat és családjukat, sokáig kényszerlakhely volt kijelölve számukra, amit csak különleges alkalmakkor, előzetes rendőri engedéllyel hagyhattak el, gyerekeik jó ideig nem tanulhattak tovább főiskolán (gyakran még a középiskola nappali tagozatán sem), és állandó megfigyelés alatt álltak, mint a társadalom számára „gyanús elemek”. Kétszeresen is gyanúsak voltak: egyrészt magyarságuk, másrészt társadalmi státusuk miatt. Akik közülük emigráltak, azoknak sem volt könnyű idegenként, hontalanként új társadalmi és nyelvi környezetbe beilleszkedni, a nulláról kezdeni mindent.

Az erdélyi főnemesség sok mindenben különbözött a magyarországitól. Erdélyben nem dívott annyira a cím- és rangkórság, a nemesi családok tagjait nem jellemezte annyira a távolságtartás, az egyszerű emberekhez való viszonyuk közvetlenebb volt. Birtokaik sem voltak olyan nagyok, mint Magyarországon. Az 1921-es román földreform kisajátításai után még kisebbre zsugorodtak, tulajdonosaik keményen részt kellett vegyenek a birtok körüli munkákban, ha azt akarták, hogy az a kevés is megmaradjon. Teleki Éva írja Tölgy és repkény című önéletírásában, hogy a két világháború között fiatal grófkisasszonyként naponta ellátta a lovakat, kihányta az istállóból a trágyát, csak utána mehetett franciaórára. A román történetírás és közmédia mindezek ellenére többnyire élősködőknek próbálta beállítani az erdélyi magyar arisztokrácia tagjait.

Pedig a nemességgel felelősség is járt mindig. Az erdélyi magyar történelmi családok a múltban templomokat, iskolákat hoztak létre és tartottak fenn. Többségük nemcsak saját birtokával törődött, hanem az egész vidék, az ott élő közösség sorsát is mindig szem előtt tartotta. Közhivatalok, közszereplés vállalásával igyekeztek hasznára lenni népüknek. „A magyar arisztokrácia, ha nem tudott jót tenni, rosszat nem tett a nemzetnek. Éreztük és tudtuk, hogy hol kell állni. Csak a XX. századot idézem, mi nem voltunk sem kommunisták, sem fasiszták. Tudjuk, hogy mi az az arany középút, és úgy vélem, meg is álljuk a helyünket” – mondja báró Apor Csaba.

Az elmúlt század erősen próbára tette az erdélyi magyar történelmi családokat. De ahogy a mondás tartja, nem az a legény, aki üti, hanem aki állja. És ők többségükben állták a sarat. Ami segítségükre volt ebben, amit tanulni lehet tőlük: a tartás. Fontos támasz a megpróbáltatások közepette. Volt, aki idehaza viselte méltósággal a megaláztatásokat, volt, aki idegenben kényszerült emberül megállni a helyét. Olyan is akad, aki 1990 után külföldről hazatelepült őseinek visszaigényelt és még csak részben visszakapott földjére, és újra megtanulta felmenői  anyanyelvét, a magyart. Próbálja összeragasztani a múltat a jövővel ott, ahol a történelem elszakította.

Úgylehet, a nemességgel felelősség jár ma is. Az ősök felé mindenképpen. Meg az itt élő nép felé, amelyből a nemesi családok leszármazottai is vétettek. (Molnár Vilmos)

 

[1] Valerij Zalotuha: A muzulmán. Budapest, 2005, Jaffa Kiadó.

[2] Budapest, 2015, Holnap Kiadó.

[3] Oláh-Gál Elvira: Nobile Officium. Az erdélyi magyar történelmi családok XX. századi sorsa. Csíkszereda, 2016, Hargita Kiadóhivatal.




.: tartalomjegyzék