Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Lőrincz György

Az öreg

Lucian Mîndruţă-nak

 

Ahogy közeledett a meccs időpontja, a faluban tetőpontjára ért az izgalom. Találgatták az eredményt, tippeltek, vitatkoztak. Néha elküldték egymást még melegebb éghajlatra is. – Dunsztolja otthon a seggét – mondta még Adorjáni Pista is, egy máskor hallgatag, csendes ember –, aki ilyenkor nem akar izgalmat. Kikáromkodja magát az ember, s meg se kell verje a feleségét, egy hétig jól érzi magát.

Ebben egyetértettek. 

–  Jó lenne egyszer már győzni is – mondta Both Pista –, ne csak mindig kikapni.

–  Mintha kábítószereznének a fiúk, úgy lézengenek a pályán.

Az igazi vita azonban, ahogy az lenni szokott, a magyar–román meccs előtt Gócz Bálint és Gergicza Gergő között robbant ki. Gócz Bálint a magyaroknak drukkolt, Gergicza Gergő a románoknak. Gócz Bálint cselekedete, ahogy természetes is egy székely–magyar közösségben, ahol nemcsak elvárás, egyenesen nyílt követelmény a magyaroknak drukkolni, a közvélekedés alapján normális tett volt. Egy magyar–román meccs idején nem a magyaroknak drukkolni, a történelem tagadása volt, az önfeladás biztos jele, az első lépés a román asszimiláció útján. Egy szó, mint száz, nemhogy nem volt illendő a románoknak drukkolni, de ennek elvárása a kisebb közösség részéről olyan egyértelmű volt, mint ugyanez a többségi néptől, akik szerint mindenki, aki az országban él, aki úgymond „román kenyeret eszik”, az nemzetiségétől függetlenül a románoknak kell hogy drukkoljon. Ezek után Gergicza Gergő tette, akinek az ükapja száz évvel ezelőtt román csendőrként került a székely faluba, nem egy komoly erkölcsi tett volt a székelyek szemében, nem tisztelet a távoli ős iránt, még csak nem is a bátorság próbája – sértés. Viszont a történelmi igazsághoz tartozik, hogy Gergicza Gergő még csak nem is tudott, vagy csak alig tudott románul. A felesége is magyar volt, a gyermekei ugyancsak, és az ő gyermekei is a  falunapokon ugyanúgy ott álltak székelyharisnyásan, székelyszoknyásan a többi fiatal között, és velük együtt énekelték a divatba jött székely himnuszt. Gergicza Gergőnek az év 365 napjából 364-ben eszébe sem jutott, hogy valamelyik őse román volt. És akkor itt és most, a falu kocsmájának sáros, húgyszagú udvarán, két órával a meccs kezdete előtt, váratlanul, mert hisz együtt indultak el otthonról is meccset nézni a nagy kivetítőn, amely a korcsmával szomszédos csűrpajta hátára volt kifeszítve, Gergicza Gergőnek egy deci vodka s egy pohár sör után eszébe jut a románoknak drukkolni. Csak úgy, magától. Ösztönösen. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Amikor ott van, jelen van ráadásul a falu apraja-nagyja. Ott téblábol még Kövecsi Zsigáné is Alszegből egy pohár habos sörrel a kezében, kipirult, rózsás orcával a koszos, sörhabos asztalok között – igaz ő nem is a meccs, a sör kedvéért érkezett. Azonban az igazság még a látszatnál is bonyolultabb volt. Mert el kell mondani azt is, hogy Gergicza Gergőnek már mindkét szüleje magyar volt. Pontosabban az apja csak félig, de az esze és a szíve, tehát a jobbik fele magyar volt. Hisz már az apai nagyapja sem tudott románul, ami a faluban szinte követelmény volt, hogy az anyai nagyapjáról, aki később magyar csendőr volt, most ne is beszéljünk. Sőt, az öregek emlékezete megőrizte azt is, hogy Gergicza Gergőnek az ükapja már „életében” tisztességesen megtanult magyarul, és azt is, hogy rossz képviselője volt a saját államának, mert a fából élő hegyi faluban hagyta, hogy a falu lakói úgy éljenek, ahogy tudnak. Ami azt jelentette, hagyta, hogy lopják az erdőt, amikor csak tehették. Bölcs volt, megértő, a tetteiben visszafogott, megfontolt. Az már a fentiekre is ráadás volt, hogy feleséget sem valahonnan idegen helyről, távoli, román vidékről hozott, nem egy katrincás román lányt, hanem egy tisztességes székely lányt vett feleségül, ahogy illik is egy román csendőrtől vagy rendőrtől. Aki – a közvélekedés szerint – asszimilálni akar! Mert ki asszimilálna jobban, mint egy magyar, vagy román, aki a másik nemzet tagjából a saját nemzetét gyarapítja! Ha kell, még nősülés árán is! A baj ebben az asszimilációs folyamatban csak az volt, hogy nem a székely feleség tanult meg románul, hanem, ahogy illik, Gheorghiță Ion tanult meg az idők folyamán szépen magyarul. És a baj, mint tudjuk, nem jár egyedül. Egy idő után az már olyan nagy volt, hogy amikor évtizedekkel később, már a magyar idő után, a legnagyobb Gergicza fiút, a Gergő apját, elvitték Iașiba katonának, a román tisztek, akik már a nevéből – Gergicza/Gheorghiță –  sejtették, hogy ebben az esetben valami nagy disznóság, legkevesebb ezer éves magyar asszimiláció rejtőzik, nem is tudtak változtatni rajta. Nem és nem. Pedig meg is próbálták a reromanizálást. Főleg a tisztesek, altisztek, akik a kiképzés szüneteiben gyakorolták a névelemzést. Azonban hiába mondták, egy büszke, s nagy nép kegyével – Tu ești romăn, măi! (Te román vagy, hé!) Gergicza Dénes, aki előtt, odahaza a faluban, hogy ne legyenek „kisebbségi” gondjai, elhallgatták a román őst, tagadólag rázta a fejét: – Io nu. Io suntem maghiar! (Én nem. Én lenni magyar!)

–  Secui! (Székely!)

És csillogott a szeme is ilyenkor.

Végül is, nagy csodálkozások és töprengések után nem ő, hanem a tisztek adták fel a harcot! És a történtek ellenére pátyolgatták az alig tizenkilenc éves fiút. A leszerelés előtt már fölajánlották neki még a katonatiszti pályát is, amit, a legnagyobb döbbenetükre, Gergicza Dénes egy vállrándítással egybekötött fejcsóválással intézett el. – Eu nu vor! Merge acasă! (Én nem akar! Menni haza!) Igen, így állt a helyzet, s a múlt, egy fél órával a meccs kezdete előtt, sőt, ha tovább boncolgatjuk, cifrábbnál cifrább dolgok derültek volna ki, úgy Gergicza Gergőről, mint magáról az egész rokonságáról. Például: –  A kicsi ujjam is jobb magyar, mint a Te egész rokonságod! – dörgölt oda nem egyszer már a Gergő apja is a falu kocsmájában az emlékező orrához. Persze, csak szavakban. Summa summarum, a fentiek ellenére, mint említettem, a kocsma udvarán söröző focidrukkerek előtt nem erkölcsi tett volt Gergicza Gergőnek egy deci vodka, s egy kezdő nagypohár sör után a románoknak drukkolni. Nem. Egyáltalán és biztosan. De amit még illik tudni, sőt nagyon fontos az elbeszélésünk okán: Gergicza Gergő nem azért drukkolt a románoknak, mert hirtelen, s a barátok legnagyobb döbbenetére román lett – egyébként lehetett volna, mint láthatjuk, minden oka megvolt rá –, Gergicza valójában oda sem figyelt, amikor Székely Bálint, akinek az ősei örmények voltak, váratlanul hozzáfordult: -– Te mit tippelsz, Gergő?

– Én? – gondolkozott el Gergicza az erőviszonyokon – 2:1-et, a románok javára.

Ezt bárki mondhatta volna, csak éppen ő nem. Az izgalom hevében már máskor is mondtak ezt-azt, fogadtak is a saját tippjeikre, egy-egy féldecire, decire, de nem itt és most. A körülötte lévőknek, ha hangosan nem is mondták ki, rögtön eszébe jutott Gergicza román őse!

– Pesten? – kérdezte Székely.

Gergicza Gergő, akinek viszont nem jutott eszébe a román őse, azt válaszolta:

– Pesten.

– A mai meccsen? – nézett körül segélykérőn Székely.

–  Igen.

Csend lett. A levegő is szikrázott, s csak azért nem lett nagyobb baj, bár már a szomszéd asztalnál is felfigyeltek a Gergicza szavaira, mert ott már komoly témáról folyt a szó. Azt osztották, szorozták nagy vehemenciával, hogy mikor, melyik flekkenezéskor hányta körbe az összes bokrot Dénes Pityu, aki valamiért a falu ugratott kegyeltje volt, s aki most, mosolyogva, megdicsőülve, büszkén hallgatott.

–  Az nem akkor volt Te! – folytatta a megkezdett beszélgetést Péter Sankó –, az Pisztrangos patakában volt, amikor fejenként két-két deci lengyel vodkát, s öt-öt üveg sört ittunk meg!

–  Dehogy akkor. Pisztrangosban nem sört ittunk, Lajcsi koma hozta volt a bort Szőkefalváról…

–  Amikor Lajcsi hozta volt a bort, akkor bárányflekkenezés volt, emlékszem, Pityu olyan részeg volt akkor is, hogy a zsír csorgott le a száján…

–  Így van! – mondta Fülei Jóska – Pisztrangosban a Jóska koma „bihalbocsát” ettük meg, jól emlékszem. Aznap történt, amikor este az Elekes Karcsi biciklije az égbe ment.

–  Hogy-hogy az égbe ment? – döbbent meg Tóth Béla, egy szőke, szeplős fiatalember, aki most nagyon büszke volt, hogy ott lehet a felnőttek között.

–  Hát az úgy, öcsém, hogy Elekes Karcsi biciklivel járt a mostani feleségéhez Alszegből Tófalvába, s azt, ahogy mindig is szokta, odatámasztotta a kapuhoz. Tófalvi Jóska, aki a legnagyobb csínytevő volt fiatalkorában, amikor ment haza este a kocsmából, meglátta a Fülei Jóska biciklijét a kapuban, visszament, összeszedte a bandát, valahonnan drótot kerítettek, lehúzták a fiatal nyírfa tetejét – a fiatal nyír úgy-e hajlékony – odakötötték a biciklit, s azzal együtt visszaengedték…

–  S aztán mi lett? – kérdezte izgatottan Tóth Béla, s még a szeplői is lángoltak.

–  Hát csak annyi, hogy amikor Elekes kijött a lánytól – még megcsícserézte jól Amálkát a kapuban – hát amikor becsukta a kaput, a biciklijét nem találta. Körbejárta az összes utcát, bement még a kocsmába is, elpanaszolta, hogy ellopták a biciklijét. Néma csend. Reggel még jelentette a rendőrségen is, s már-már a rendőrség is kiszállt a tett helyszínére, csak hát, ezzel egy időben, ment Boldizsár Istvánné a tejcsarnokba, s amikor valamiért, épp Tamás Pálék előtt felnézett az égre, úgy megbotlott, hogy az összes aznapi tejet kiöntötte.

Az asztalnál ülők, mint mindig, valahányszor csak hallották a történetet, felröhögtek. Volt, aki csapkodta a térdét is a röhögéstől, egyedül Gócz Bálint nem röhögött. Gócz Bálint, aki eddig úgy tett, mint aki oda se figyelt a Székely és Gergicza közti párbeszédre, hol a sűrű, tömött, magyaros bajuszán gyöngyöző sörhabot törülgette nagy élvezettel, hol a széttárt inge alatt, a széles mellkasán lévő szőrt borzolgatta, váratlanul felhersent.

–  Te csaknem drukkolsz a románoknak, Gergő?

És ha nem is mondta ki, de ott volt a szavai mögött: „éppen Te”!

És megállt a keze is a vakarózásban.

Gergicza, aki még most sem fogta fel az eddig elhangzott szavak igazi célját, könnyedén, szinte gondolkodás nélkül rávágta:

–  Nem is, én csak az eredményt mondtam.

–  De hát kettő egyet mondtál, a románok javára, nem?

–  Azt.

– Ha azt mondod, hogy kettő egy lesz az eredmény, ráadásul Pesten, akkor Te kinek drukkolsz, Gergő?

– Akkor én a magyaroknak – mondta Gergicza Gergő megfontoltan, mert amilyen most a magyar válogatott, mondhattam volna 3:1-et is, a románok javára. Sőt!

Erre hatalmas röhögés harsant fel, ami nem Gócz Bálintnak kedvezett a vitában. Sőt, amikor látta, hogy a körülötte lévők előre-hátra dülöngélnek, s már-már hullnak le a székekről is, úgy röhögnek, és még Gergicza Gergő is somolyog a bajsza alatt, mert magyaros bajusza volt neki is, ha nem is olyan tömött, mint Gócznak, csak szőke, fel is futatta a szemöldökét a homlokára:

– Te most gúnyolódsz?

– Én? Nem. Hogy gúnyolódnék? Én itt és most az erőviszonyokról beszélek. A magyar válogatott nem győzött már jó pár éve. A románok elől vannak a világranglistán, a magyarok hátul. Ennyi.

Gócz Bálint fölhajtotta a deci vodkából a maradékot, majd ráitta a sörét, végigsimított az arca ékén, vagyis a bajusza két szárnyán: – És a szíved?

Pontosabban nem is szívet mondott, ahogy illene szép magyar nyelven, hanem szűvet, mert tájszólással beszéltek, ü-t és ő-t használtak az í és é helyén ezen a vidéken – űztek és őztek –, a szívre, hogyha megfeledkeztek, azt mondták: szűv. A hegyre meg högy. Megyek helyett: mögyök. S volt egy csúfolódó mondás is a környéken rájuk: mögyök a högyön, hogy hamarább lögyön. Ami magyarul azt jelentette: megyek a hegyen, hogy hamarább legyen.

Tóth Béla, aki a legfiatalabb volt az asztalnál ülők között, s egyrészt érdektelennek tartotta ilyen semmiségeken vitatkozni, másrészt a valós erőviszonyok alapján ő is úgy gondolta, hogy a román válogatott most, a jelen pillanatban, ezen a meccsen erősebb, és ezt a meccset nem két év múlva, vagy harminc évvel korábban, amikor a magyar volt jobb, hanem most játsszák – megszólalt:

–  Gergiczának igaza van – mondta. –  Most a románok erősebbek, s annyi. –  S még hozzáfűzte azt is: – Kikapunk, ahogy már megszokhattuk.

És a bátorságától elpirultak a szőke arcán még a szeplői is.

– Mit mondasz? – hökkent meg Gócz Bálint a Tóth Béla szavaitól: – Zsebre teszlek, Te!

–  Zsebre!

És Gócz Bálint dühösen intett a pincérnek.

–  Még egy decit, s egy sört.

–  Hab nélkül, fűzte hozzá!

–  Én azt – válaszolta most már csökönyösen Tóth Béla is –, hogy kikapunk, és punktum. Erről nincs is amit beszélni.

S majd, amikor Gócz Bálint elboruló arcát látta, engesztelően hozzáfűzte:

–  Hogyha azt kérdezted volna, hogy a románok kitől tanultak meg futballozni, akkor azt mondtam volna, ami az igazság. Hogy tőlünk. Ráadásul Kovács István és Jenei idejében érték el a legnagyobb sikereket. De most nem erről van szó – mondta. –  Most a mai meccsről van szó. A magyar klubcsapatok az európai kupákban az első körből nem jutnak tovább. A magyar válogatott évek óta mindenkitől kikap, akkor miről beszélünk?

–  Akkor is! Csak azért is! – hördült fel Gócz és felhajtotta az időközben kihozott újabb deci vodkát, s belenyalt a sörébe is! – Aki magyar, az drukkoljon a magyaroknak! Ha egy meccsen kétszer kapunk is ki!

És kihívóan ránézett Gergicza Gergőre, mintha nem is Tóth Bélával beszélne.

Gergicza Gergő, aki most már értette, miről van szó, épp válaszolni akart az elfajuló vitában, de ekkor váratlanul megszólalt Kövecsi Zsigáné is, a Dénes Pityu háta mögött:

– Vegyél egy kispohár sört –, s hazafelé a Tanórokban megmutatom a melleimet…

És átölelte a Dénes Pityu nyakát. Hozzábújt.

–  Az úszógumi, mi? – röhögött föl a kelleténél is hangosabban Tófalvi Jóska, aki – mert emlékeztek a hajdani biciklis csínyére –, úgy érezte, nem hagyhat mindent szó nélkül.

Újabb röhögés harsant, Gócz, aki már alig várta, hogy újra beleköthessen Gergicza Gergőbe, körülnézett, ránézett Csutora Károlyra, akinek a véleménye a faluban mérce volt. Csutora volt a legidősebb a társaságban, abszolút tekintély, nagy drukker, aki a Ferencvárosnak drukkolt, még a legnehezebb időkben is. Meg is verték a szekusok néhányszor. A Ferencváros pedig még a Gócz Bálint szemével is magyar volt. S aki neki drukkolt, az is. Az ellen nem volt apelláta. Ráadásul köztudott volt, hogy Csutora magyar–román vitás kérdésben is mindig a magyarok mellett tette le a voksát. Tette ezt azért is, mert ha egy többség azt meri állítani, hogy a hatalom nélküli kisebbség elnyomja a többséget, ott tényleg nagy a baj. Az vagy bolond, vagy megzápult. Utolsó megnyilvánulása is, amelyben december elsejének román nemzeti ünnepé nyilvánítása ellen szólalt meg, kihívta a falu tetszését. Az öreg – ahogy a faluban talán bölcs tanácsai miatt nevezték – aznap, amikor megtudta a parlament döntését, fölment a rendőrségre, kihallgatást kért. Egy ideig hímezett-hámozott, aztán elmondta, hogy: – Nincs ez jól, parancsnok úr! –  A rendőr, Ilie Andrei, aki két nap múlva elmondta ezt a történetet, s majd híre kelt a faluban is, először nem értette, hogy miről van szó. Aztán igen. És úgy megdöbbent azon, amit hallott, s hogy mit kellene tennie, hogy mint mondta, azt se tudta, melyik világon van.

–  Csak néztem a kici öreget, s nem tudtam kezdeni mit vele!

–  De hát miért, miért?

–  Mert fel akarta jelenteni a hatalmat – mondta. –  Azt mondta, ha valaki a két nép közötti békét óhajtja, akkor az év összes napját nemzeti ünnepé tehetné, csak ezt az egy napot nem. A másik nép iránti tiszteletből. A másik nép iránti tiszteletből, amelyből ráadásul két millió is él az országban.

Persze, a felesége neki is magyar volt.

Viszont, az is igaz, hogy Csutora nem hőbörgő magyar volt, aki a homlokára írva hordja a magyarságát – csak egyszerűen magyar volt. Szerényen, észrevétlen, mint a legtöbb. Aki nem a magyarságából akar élni, inkább fordítva.  Aki a magyarságáért él, bármi áron is. De tudta és elfogadta a másik félnek is az igazát. A botnak két vége van, szokta is mondani.

 –  Szólaljon meg, no – hördült fel Gócz a másodszori kérdése után dühösen –, mire vár?

Mert az Öreg, vagyis Csutora úgy tett, mintha nem hallott volna semmit. Aztán megszólalt mégis.

– A botnak két vége van! – mondta csendesen.

–  Mit akar ezzel mondani?

–  Én azt, hogy bár a magyaroknak drukkolok, a szívem szerint azt is szeretném, hogy ők nyerjenek, de tudom, Gergiczának igaza van. És nem azért, hogy Gergicza máról hónapra román lett. A román csapat a jobb. JOBB!

–  Már maga is? – hördült fel Gócz Bálint. – Ebben a faluban mindenki megbolondult?

És fenyegetőn körbehordozta a tekintetét.

– Nem – mondta ki Csutora Károly –, nem. Viszont Te, ha magyarkodni akarsz, akkor magyarkodj Bukarestben!

– Ott! – fűzte hozzá, alig hallhatón.

Gócz Bálint először föl akart ugrani, de aztán valamitől meggondolta magát, lassan visszaereszkedett a helyére, csak pislogott maga elé.

Gergicza Gergő, aki tudta, hogy holnap is nap van, úgy tett, mintha nem hallott volna semmit, a földet nézte.

– Gyertek – szólalt meg Csutora Károly –, és felállt.

– No, nézz oda, maholnap már magyar se lehet az ember!

– Egy székely faluban – fűzte hozzá zsörtölődve! – Mert valakik mindig emlékeznek. Ha kell még száz évig is emlékeznek. Felelőtlenül.




.: tartalomjegyzék