Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Június
Zsidó Ferenc beszélgetése Lőrincz Györggyel

"Az élet foglalkoztat"

– A gyökereid Kápolnásfaluba vezetnek. Kérlek, mesélj íróvá válásod „altalajáról”: gyermekkorodról, szüleidről.

– Kezdjem a legfontosabbal. 1946. április 24-én születtem, azért is lettem György. Sosem szerettem a nevemet. Nem tudom, miért idegenkedtem mindig is tőle, hozzászokhattam volna az elmúlt hetven év alatt, de meg kell mondanom, nem szoktam hozzá. Azt, hogy április 24-én születtem, nem azért hangsúlyozom ki, mert Hitler, Lenin, de a hozzám közelálló József Attila is áprilisban született, hanem mert az anyakönyvi kivonatban május 2-án jegyeztek be. Az első kötetem borítóján még feltüntettem a születésem pontos dátumát, aztán már többé nem. Mert mindig el kellett volna mondanom azt is, hogy ezért vagy azért nem írattak be hamarabb az anyakönybe. Talán azt hitték, nem vagyok életre való? Viszont később kiderült az is, hogy édesanyám, aki RH-negatív vérképpel bírt, egyedül engem szült az életre. Hét veszítése volt. A testvéreim hiányát egész életemben fájlaltam. S nemcsak azért, mert mindig a nagycsalád bűvöletében éltem, hisz mind édesapámék, mind édesanyámék öten-öten voltak testvérek, de bármilyen munkát végeztünk, ha kapáltunk, vagy kaszáltunk, mindig az általunk hátrahagyott sorba, vagy rendbe kellett beállnunk, szóval hátrányban voltunk. És ez elkeserítő volt. Főleg, hogyha a közeli földeken egy-egy nagycsalád dolgozott, akiknél inkább szaporája volt a munkának. Édesapámnak is ez fájt a legjobban.

– Szántó-vető szülőket emlegetsz, tehát nem értelmiségi családból származol. Az íráskészséget kitől örökölted, ki volt a nagy mesélő a környezetedben?

– Édesapám jó gazdaember volt, aki egész életében gyarapította a gazdaságát. Állandóan „szekereskedett”, ami azt jelentette, hogy a tavaszi és az őszi munkák végeztével megrakta a szekeret deszkával, gerendával, léccel meg szarufával s Dicsőszentmártonig, vagy Medgyesig is elszekerezett – később már autóval szállították az „anyagot”, húsos dubákkal –, talán többet is tudott a világról, mint az otthonülő emberek. De nem volt olvasó, vagy olvasott ember. Már a halála után tudtam meg azt is, hogy az első kötetemet, az Amíg csak él az embert, édesanyám a hosszú téli estéken felolvasta neki. De hogy mi volt a véleménye, azt már nem tudtam meg soha. Kevésbeszédű ember volt édesapám. Viszont neki volt az elsők között kapagépe és kaszagépe a faluban. Ellentétben vele, a testvérei mind nyílt gondolkodású, olvasó emberek voltak. Károly bácsit, a testvérek közül a legnagyobbat, aki asztalos volt, főleg a történelem érdekelte. Horthy Miklósról és a negyvennyolcas forradalomról órákat tudott mesélni. Most is előttem van, ahogy a cigarettát a szája szögletében ide-oda tolva mesél. Sándor bácsit és Imre bácsit a regények érdekelték. Sándor bácsi, aki inkább az állattartásból élt, ahogy ellátta az állatokat, állandóan olvasott. Öt-hat regényt is kiolvasott karácsonytól a tavaszi munkák kezdetéig. Főleg Móricz Zsigmondot szerette. És persze Nyírőt. Édesanyám kapálás közben mindig verseket mondott. Negyvenben, amikor úgymond „bejöttek a magyarok”, ő volt az egyik versmondó a templomban, erre egész életében büszke volt. De a nagy élmény számomra, ahogy sokan mások számára is, a két nagyapám volt. Édesanyámnak az apja meséket tudott, azzal traktált engem, az édesapámé pedig rengeteget olvasott nekem. Szinte hihetetlen, de főleg – Shakespeare-t. Még most is látom a cirkalmas gót betűket, ahogy a bekezdések előtt különböző színekben hivalkodnak, még most is látom, ahogy noszogatom nagyapámat, mert mindegyre „lekoppant a szeme”. Olyankor a drótkeretes szemüvege lecsúszott az orrahegyére, de a döbbenetes az volt, hogy pontosan onnan folytatta, ahol éppen a „szundikálása” előtt abbahagyta. Ez csodálatos volt. S hogy magyarázatot is adjak, honnan voltak a könyvek a faluban? Két elszármazott pap is volt, s talán hogy ne kobozzák el, egyikük hazaszállította a plébánia könyveit a földműves szüleihez, ott rejtegette. De ez a nagyapám nemcsak olvasott, hanem amikor elfáradt a szeme, mesélt is. A hunokról mesélt, Attiláról, meg Csaba királyfiról. Nagy élmény volt. Egyébként most is meg vagyok győződve, hogy a népi emlékezet nem véletlenül őrzi és hiszi a magyarok őseinek a hunokat. Végül is, ha nemzedéknyi idővel számolunk, az eltelt 1500-1600 év nem olyan nagy idő. És amikor nem volt írott kultúra, természetes, hogy a mítoszok, de a valóság átadása is a szóbeliség útján történt. Úgyhogy számomra, s talán még sokunk számára, köztük László Gyula bácsi számára is, aki megírta a kettős honfoglalás történetét (bár ez, tudom, nem a hunokról szól), nem véletlenül ez a hiteles történelem.

Visszatérve a kedvenc témámra, a nagycsaládra, csodálatos világ volt az én gyermekkorom. A kápolnási falumúzeum avatásán Bálint Irma igazgatónő is kiemelte, hogy egy kétszobás-ereszes, pitvaros ház olyan élettér volt, ahol a gyermek hozzászokhatott nemcsak a születéshez, a halálhoz, de az öregséghez is. Nem állítom, hogy ez minden esetben jól működött, de ez olyan érzelmi többlettel járt, ami ma felbecsülhetetlen. A nagyszülők nevelték a gyermekeket. A mai élet teljesen az elmagányosodás felé vezet.

– Ugorjunk az időben: évekig az udvarhelyi Élelmiszeripari Gépgyár termékkövető diszpécsere voltál, „gyári” emberként tehát az irodalom csak hobbiszinten lehetett jelen az életedben…

– Ezt már sokszor elmondtam: vasárnapi író voltam. S az is csak inkább télen. Mert – bár a feleségem még most is haragszik ezért – nyáron, vasárnapokon hazajártam segíteni a szüleimnek. Mindig nem hívhattak valaki mást... A „szénafelhányáshoz”, vagyis a szénafelrakáshoz az odorba pedig legkevesebb három ember kellett. Így hát vasárnapra maradt mindig a szénahordás. De ezen kívül is mindig sajnáltam a szüleimet, egyrészt bűntudatom volt, hogy magukra hagytam őket, másrészt sajnáltam a sok felesleges munkáért is. Már említettem, édesapám, amíg meg nem vette a kaszagépet, ha nem fogadott valakit, mindig egyedül kaszált, de egyedül kapált legtöbbször édesanyám is. Viszont a falu nehezen mondott le a megszokott munkarendről. Hogy csak egy példát mondjak, már amikor a kapagép megvolt, még akkor is az első kapálást hosszú ideig, valami rossz meggyőződésből, pontosabban, hogy meg ne szólja a falu, kézzel végezték. Vagy a kaszagéppel például az erdei földekre sokáig nem mentek rá. A budapesti Régióban hajdan megjelent egy szociográfiám a hegyvidéki gazdálkodásról, a főszerkesztőt, s Csanády Andrást is, aki a kutatást vezette, alig tudtam meggyőzni a székely falvakban létező, vagy kialakult mezőgazdasági szokásrendről. Hogy mikor, milyen mezei munkát kellett, s hogyan végezni. Nem tudták elképzelni sem például, hogy mit jelent a „tisztítás”, vagy a trágyázás. Hogy ideje volt mindennek, mint a szalmakalapnak. De egyébként is csodálatos, több évszázados remekmű volt a rendtartó székely falu. A kaláka, vagy ahogy a közbirtokosságot működtették. Ahogy az özvegyeket vagy árvákat felpártolták. Valahányszor csak hallom, hogy barbárként tekintenek ránk egyes népek, szeretném eszükbe juttatni, igen, olyan barbárok voltunk, hogy 960-ban kijöttünk Ázsiából s megszerveztük Közép-Európa legerősebb királyságát. A „tízeseket”. Stb. Azt, hogy a miénk volt Európa második törvénykönyve, már nem is mondom. Azt sem, hogy amikor még a spanyolok, franciák vallási meggyőződésből gyilkolták egymást, mi már rég túl voltunk a tordai országgyűlésen, ahol meghirdettük a vallásszabadságot. Egyszerűen el tudnám képzelni azt is, hogyha a valóságos, igaz és a korba beágyazott történelmet tanítanák, Közép-Európában nem lenne a népek között semmi gyűlölködés. A Magyar Királyság kivételes módon bánt a jövevényekkel. Azt is mondhatnám, óvta a betelepedőket. Szemben a magyar jobbággyal. És akkor még a szász, jász, kun autonómiákról nem is beszélek. Csak gyűlölködés nélkül nehezebb volna nemzetet építeni, nevelni.

Elsősorban prózaíróként tartanak számon, de szociográfiakötettel debütáltál. Az Amíg csak él az ember című könyvet később újabb szociográfiák követték, a Kiment a fény a szememből, amely az öregotthonok világát mutatja be, a Feketében, amely a gyermekotthonok világát. Honnan ered a közösségi gondok iránti fogékonyságod?

– Remélem, nem lesz büntetendő, esetleg az EU sem hoz egy tiltó rendeletet, de nagyon szeretem a közösségemet. A nagyobbat is, a kisebbet is. Minket a rokonság, atyafiság szeretetére neveltek, s ehhez talán még külön is hozzájárult az, hogy mivel nem volt testvérem, mindenkit számon tartottam. A rokonság közel is élt, ötszáz méteren belül élt édesapám két testvére, de az édesanyám egyik testvére s rokonsága is. Tehát élt, létezett az a közösség, amelybe beleszülettem. S persze ez sok minden mást is meghatározott. Ahol nagy volt a rokonság, ott több volt az ünnepség is. Az internet, tévé nem bomlasztották a közösséget, lakodalmak, keresztelők, névnapok voltak, a keresztelők által szaporodott a komaságok száma is, minden a közösséget építette. Ahogy ma minden azt bomlasztja. Az a kétezer év, amely a hátunk mögött van, s amelyet többnyire az egyház szervezett, tudatában volt, hogy az embereknek örömre is szükségük van, háborúkban még a halál előtt is, mondjuk, egy kis italra. Ez volt az élet, vagyis a mindennapok nyomorúságában, a sok munka mellett, a közösség élménye. A baj az, ha valaki, bárki, egy közösség lemond valamiről, bármiről, régi szokásairól, álmairól, vágyairól, az már nem épül be többé a család vagy a közösség tudatába. És annak hiányával épül majd a majdani új, s majd az újabb és újabb kihagyásokkal leépül az egész régi világ. Ráadásul az utánuk jövő nemzedékek már ezeknek az ismereteknek hiányával építkeznek, s ezeknek a megtartó szokásoknak, gondolatoknak a hiányától mind védtelenebbé válnak. Gondoljunk csak a sok elvált családra. Vannak, akik ma már nem is tudják, hogy miként „működik” a család, úgy nőnek fel. Döbbenetes volt, amikor a keresztúri gyermekotthonban megtapasztaltam ezt. Egyszerűen nem tudták mi az apa-, anyaszerep. Mi az apa és az anya feladata a családban. A család szentháromság kellene legyen, az apa–anya–gyermek szentháromsága, a gyermeknek azért is van két keze, hogy kétfelől a két szülő fogja a kezét. Hisz az első kérdés, amit a gyermek feltesz: „ha másnak van családja, neki miért nincs?” Miért nincs apja, anyja? S nagyon örvendek, ami ma, a magyar társadalomban történik például, ahogy megpróbálják visszaadni a család presztízsét. A gyermekotthoni gyermekek – kevés kivétellel persze – ugyanolyan könnyen lemondanak a saját gyermekeikről, ahogy róluk is lemondtak. Mert ezt látják, látták, ezt tapasztalják. Ezek a gyermekek aztán érzelmi sivárságban élnek. Nincs, ahol megtapasztalják a szeretetet, a hálát stb. Igen, komoly és teljes életet jelentő közösség volt a székely falu. Ahol a szerelemnek éppúgy megvolt a helye s az ideje, mint a halál rítusainak. Viszont, ezzel együtt is, önálló gondolkodású emberekből épült fel, akik tiszteletben tartották a szokásrendet, de öntörvényű emberek voltak. A régi székely falu nem szolgákat, hanem gondolkodó embereket nevelt. Egy szó, mint száz, a közösségben való gondolkodás határozta meg az életemet. Hozzájárult ehhez valószínűleg, hogy amikor éppen írni kezdtem, hatalmas nimbusza, kultusza volt a szociográfiának. Magyarországon egyre másra jelentek meg a vihart kavaró szociográfiai könyvek. Gondoljunk csak Végh Antalra, de akár a régiekre, Szabó Zoltánra, de Illyés Gyulára is. Dosztojevszkij könyvei mellett a Puszták népe az egyik legfontosabb élményem volt. És ez is befolyásolta, hogy bár novellákkal, karcolatokkal indultam, átjártam és átjárok még ma is egyik műfajból a másikba. De akkor az igazság kimondása, a változtatás szándéka nagyon erős volt bennem. Az újságok láttán volt egy olyan érzésem is, vajon a másik ember nem azt látja a való világból, amit én? Persze, nekem könnyebb volt kimondani bármit, mert nem újságnál, vagy szerkesztőségben, hanem gyárban dolgoztam. Bár az is igaz, még ott is működött a kritika és önkritika elve. Nem volt semmi egy-egy pártgyűlésen részt venni. Mert, szinte ahogy beköltöztem Udvarhelyre, 1973-ban, Katona Ádám javaslatára, párttag lettem. És ez, még most, utólag elgondolva is, nagy védelmet jelentett. Nagy dolog volt. Kevésbé voltam kiszolgáltatva az eseményeknek. Egyébként Katona Ádám nagyban meghatározta a gondolkodásomat is, de segített, „átadta” a kapcsolatrendszerét is. Még ehhez hasonló segítség Fazakas János bácsi „támogatása” volt. A könyvem megjelenése után egyszer csak megjelent a gyárban, könyvet kért és dedikáltatott, aminek persze híre is lett a városban. Ráadásul, pár hétre rá az igazgatóm, Petres Gyuszi bácsi szerveztetett egy nagy találkozót a gyár klubjában, gyanakszom, hogy éppen a János bácsi javaslatára, s hogy megvédjenek az utólagos támadásoktól. Visszatérve a kérdésedre, nekem mindig fájt, ha valaki kiesett a közösségből. Én minden halottat, regrutát el tudtam siratni. A buszmegálló akkor a házunk hátánál volt, reggel tárogató, vagy hegedűszó mellett odaérkeztek a katonának induló legények, kicsi gyermekként néztem ki a kerítésdeszka résein és elsirattam őket. Ezért is, vagyis a kiszolgáltatott iránti empátiából írtam a második s harmadik kötetekben az öreg- és gyermekotthonokról.

– Térjünk még vissza az első írásokra: mikor, hogyan kezdtél írni?

– Én inkább az első olvasmányélményeimre térnék vissza. Az első könyvek egyike a Magyar várak és mondák volt. Ez nagy és csodálatos élmény volt. De valamikor ekkor olvastam el a magyar haditengerészetről szóló könyvet is. Ezek esetleges élmények voltak, olvastam, amit kaptam. Talán negyedikes, vagy ötödikes lehettem, s az akkori legjobb barátom, egyébként távoli rokonom, s most is barátom, Lőrincz Albert egy nap kivette az iskola könyvtárából a Don Quijote-t. Ekkor tudtam meg, hogy az iskolában van könyvtár. A kápolnási iskola akkoriban két épületben működött, az alsó tagozat lent volt a templom mellett, a felső tagozat ott, ahol ma is van. És ott volt a könyvtár. A Don Quijote-t együtt kacagtuk, olvastuk végig. És innen kezdődött az olvasás megszeretése is. A következő könyvek Verne Gyula regényei voltak. Az összes fellelhető Verne-könyvet elolvastam. Még éjszaka az ágyban, a villanylámpa fényénél is olvastam. Életem egyik nagy csalódása volt, amikor megtudtam, hogy Verne Gyula valójában Jules Verne, és francia. Nem tudom, miért bírt ez számomra olyan tragikus jelentőséggel, de napokig tönkre voltam menve. Volt aztán egy kis kitérő Rinaldó Rinaldini fele is, de ez rövid volt. Összevissza olvastam mindent. Ha jól emlékszem, az ötödik s a hatodik osztály végén az egyik évben a Hét krajcárt, a másik évben Kurkó Gyárfásnak a Nehéz kenyér című könyvét kaptam a „jó tanulási eredményeim jutalmául” az iskolától ajándékba. Ez kivételes ajándék lehetett, mert általában negyedik, ötödik tanuló voltam mindig. Nos, elolvastam ezeket is, ez már új irányt adott az olvasásnak. A nagy élmény azonban, Móricz Zsigmond után, először Arany, majd Ady és József Attila volt. Ahogy leérettségiztem, egy sikertelen felvételi után rögtön elvittek katonának. A katonaságnál töltöttem be a tizennyolcadik életévemet, ott nagykorúsítottak. Miután leszereltem, következett Dosztojevszkij. Az ő olvasása akkora élmény volt, amit el sem lehet mondani. Az első írásomat fogadásból írtam meg, a feleségemmel fogadtam, a kérdés az volt, hogy tudnék-e egy olyan írást írni, ami megjelenik. Az volt a címe: A tanyai halál. És megjelent. Kockásfüzetbe írtam, még ma is csodálkozom, hogy közölték. De volt egy kis huncutság is bennem, mert Szabó Gyula bácsinak – aki ugye földim volt – küldtem el. Vári Attila, Szávai Géza, én, s talán Mátyás B. Ferenc együtt indultunk az Utunkban. Nagy ünnep volt. Ezt az írásomat, amelyiken talán egy kicsit Móricz hatása is érződött, követték azok, amelyet ma is szégyenkezés nélkül vállalok. A várakozás balladája, az Azon az estén, a Bukás – ez a kettő, s még néhány, a Korunkban jelent meg – aztán sorban a többi. Mint az előbb már említettem, Végh Antal, Illyés Gyula és az igazság minél pontosabb kimondásának a vágya siklatott ki a szépirodalomból a szociográfia felé. Az is lehet, ha az oroszok mellett maradok, (mert nagyon szerettem az orosz irodalmat, nagy lelke volt minden egyes orosz írónak), más, modernebb író lettem volna. Ez lettem, aki vagyok. Ezt is főleg a feleségemnek köszönhetem, mert mindig, mindenben támogatott. (Voltak olyan hírek is, hogy nem is én, hanem a feleségem írja a novelláim). Móricz mellett Németh Lászlót tartom a legnagyobb magyar prózaírónak és Szabó Dezsőt. Az erdélyiek közül nagyon szeretem Tamási Áront és Nyírőt. De van néhány nagyon jó könyve Wass Albertnek is. Egyébként van annyi jó magyar író, hogy egy életen át lehetne olvasni. Ott van Déry, Fejes Endre, Sánha Ferenc, a két Karinthy, az elfelejtett Lengyel József, hogy csak néhányat említsek. Kosztolányi. Persze szerettem a francia irodalmat is, Camus-t, Mauriacot, az olaszok közül Dino Buzattit, és persze Hemingwayt, Faulknert stb. A csehek közül Hrabalt, de a Svejk íróját is. Ma is sokat olvasok. Olvasom a fiatalokat is.

– 1990-től művelődési szakfelügyelő lettél, és aktívan bekapcsolódtál Székelyudvarhely s a vidék közművelődési életének alakításába. Hogy emlékszel vissza erre a „hőskorra”?

– Hát, a kezdetekben, vagyis a diktatúra bukása után széthullt minden. De ebben a széthullásban az élet, s néhány tevékeny ember maga lépett fel szervező erővé. A „testvértelepülések” megjelenése, a kölcsönös látogatások érdekeltté tették a polgármestereket, hogy valamilyen csoportokat létrehozzanak. A pályáztatások megjelenésével, amit a magyar kormány számunkra is meghirdetett, kezdtek létrejönni az egyletek, alapítványok. Így már öntevékeny csoportok alakultak, alakulhattak. És persze rengeteg addig elnyomott kezdeményezés, elképzelés kapott életre. Gondoljunk csak a különböző szobrokra, világháborús emlékművekre. Micsoda csodálatos emlékművek születtek a környéken, több helyen is! Legtöbb helyen csak egy ujjbegynyi segítség kellett, egy jó tanács, a pályázatok megfogalmazása, s mázsás gondolatok valósultak meg. Olyan öntevékeny emberek mozgatták a kulturális életet, mint Máréfalván Kovács Piroska néni, Szentegyházán Haáz Sanyi, Szentléleken Balázsi Dénes, Homoródszentmártonban Nagy Attila, Korondon Ambrus Lajos, vagy Etéden Menyhárt Tünde. De sorolhatnám tovább is: Köröspatakon Kutasi Mihály, Lövétén Mihály János stb. S mindezek a hivatalos intézmények mellett, mert a kezdeti nehézségek után azok is jól működtek, s csak azért nem mondok neveket, mert nekik munkahelyük volt az illető intézmény.

– Elnöke vagy az 1995-ben megalapított Erdély Magyar Irodalmáért Alapítványnak. Hogyan sommáznád az itt végzett tevékenységed?

– Az igazság az, hogy erről nem én kellene beszéljek. Azt hiszem, hogy az is sokatmondó, hogy már húsz éve működik. És ez alatt a húsz év alatt minden hetven évet betöltött hazai írót, aki írószövetségi tag volt, köszöntöttünk. Mert ez kritérium volt. És egy nap róluk beszélt a sajtó, s melléje még – s ez főleg a kezdeti időkben volt fontos – karácsony előtt egy kicsi pénzt is adtunk. De az Életmű-, Hídverő-, vagy Debüt-díjak mellett regény-, novella-, szociológia- s más pályázatokat is meghirdettünk, sőt egy új erdélyi magyar irodalomtörténet megírását is. Az Életmű-díjasaink között ott volt Kányádi Sándor, Sütő András, Domokos Géza, Dávid Gyula, Szabó Gyula és sorolhatnám. A Hídverő-díjasaink között Szépfalusi István és Márta, Pomogáts Béla, Ilia Miska bácsi, Görömbei András, Kalász Márton, Szakolczay Lajos, Bertha Zoli, Pécsi Györgyi, Márkus Béla, hadd ne soroljam fel, hogy kik és milyen jelentős személyiségek. A Debüt-díjasainkra is büszkék lehetünk, hisz köztük van Máté Angi, Tompa Andrea, Potozky László stb. A regénypályázatra például 100 fölött volt a beérkezett művek száma, s olyan írók nyertek, mint Penckófer János Kárpátaljáról, vagy Balogh László Sepsiszentgyörgyről, de itt indultál íróként te is, hisz Te is nyertél! Vagy a novellapályázaton Szakács István Péter, Papp Sándor Zsigmond… Persze nem tudtam volna egyedül működtetni, ott voltak a kuratórium tagjai is, akik mindenben segítettek. Laudáltak, ötleteket adtak. Ezúton is köszönöm nekik mindezt. És persze, soha nem feledkezhetek meg Pomogáts Béláról, az Illyés Alapítvány elnökéről, akire az anyagi kérdésekben mindig számíthattam. És számíthattam a Communitas Alapítványra is. Fizetést a könyvelőn kívül, aki húsvétkor s karácsonykor kapott egy kicsi pénzt, más senki nem kapott. Egy-egy vacsorát persze igen, főleg amikor a magyarországi vendégeket hívtuk meg. Legelső meghívottunk a Hitel folyóirat volt, ők kétszer is voltak nálunk, a Magyar Napló, Kortárs, a kecskeméti Forrás, az egri Agria stb. S persze, a hazai folyóiratok mind. És külön-külön szinte mindenki itthonról, akinek új könyve jelent meg. Ráadásul nemcsak Székelyudvarhelyen tartottunk találkozókat, hanem Székelykeresztúrra, Szentegyházára is elvittünk sokakat. És a dolognak van kifutása, működik tovább, ugye, elég, ha csak azt mondom, hogy létrehoztuk a www.eirodalom.ro irodalmi portált.

– Méltatóid prózádat lírával átszőttnek, balladisztikusnak, olykor esszéisztikusnak mondják. Te hogyan látod a stílus kérdését?

– Egyszer olvastam Esterházy Péternél egy mondatot, valahogy így hangzott: „na, ez egy számomra is szép mondat volt”. Szeretem én is a lírai, szép mondatokat.

– A riportok mellett elbeszéléseket, novellákat írtál, a regényírásba viszont későn kóstoltál bele. Első novellád 1970 körül jelent meg, első regényed csak 2004-ben. Ennyi idő kellett, hogy „megérj” e műfajhoz?

– A regény időigényes műfaj és én annyi mindent csináltam, hogy alig volt időm élni is. Ráadásul valóban meg kell érni rá. Legalább is nekem meg kellett érni rá.

– Számos írásodban foglalkozol szülőfölded, a Székelyföld helyzetével, annak átalakulásával, a faluról városra költözött emberek ellentmondásos helyzetével. A Pusztulás című, 2004-es regényedben festett kép ma is aktuális?

– Sajnos, igen. Szeretném, ha meghazudtolna az élet, de az Angliába, Németországba tartó hatalmas kiáramlás nem ezt jelzi. És olyanok mennek, akiknek itthon is mindenük megvan. Oláh Pistának a napokban olvastam egy kitűnő jegyzetét, talán Lesz-e Tatár utca? volt a címe, amely egy olyan emberről szólt, aki a gyermekeinek egyedül is építi a házat. Egymás mellett áll a három ház. Miközben a fiú Angliában, s a lány Debrecenben van. Az utóbbi eltartási szerződést is kötött a debreceni munkaadóval, hogy majd Debrecenben ő örökli a tulajdonos házát. És a Székelyföldön nem Tatár az egyedüli, aki felépítette a házat, vagy vásárolt a gyermekeinek. Az angliai munkákkal pedig eltolódik, vagy meg sem születik az a gyermek, akire idehaza a nagyszülők várnak. És ha megszületik is, ha ott nő fel, akkor az majd nem minket gyarapít. Akkor már Debrecen is jobb. Az idénymunkát el tudnám képzelni, de ezt a kialakult divatot nem. Mert divattá vált ma Angliába menni. Nagyon várom, hogy bedöglik majd a globalizáció, s mi nem török, brazil, vagy svéd paradicsomot eszünk, hanem azt, amit mi termelünk. És hozzá a jó havasi legelőinken felnőtt borjak húsát esszük.

– Regényeid jellegzetesen társadalomregények, melyekben aktuális közösségi problémákat dolgozol fel (akárcsak korábban szociográfiáidban). Eddigi talán legnépszerűbb könyvedben, a Besúgó voltam, szívemben egy besúgó nézőpontjából mutatod be a kommunista rendszert, illetve az 1989-es változásokat követő „kényszerhelyzeteket”. Pikáns téma… Mennyire fikció a kötet, és mennyi benne a valós elem?

– Hát nézd, én nem tudtam, hogy az a legsikeresebb könyvem. Most, először hallom ezt Tőled. Az egy nagyon szépen elhallgatott könyv volt. Rajtad kívül alig írtak róla. Most, hogy a Korunk feldolgozta Kolozsváron ezt a témát, meg is értem. Ahhoz, hogy én egy ilyen könyvet írjak, kellett egy nagyfokú naivság is. És ha ezt mondom, még csak nem is a címéről beszélek. Most miután ilyen szépen elhallgatták, fölocsúdtam én is, hisz gondold meg, ki vesz egy autóbuszon, bárhol, a kezébe egy olyan könyvet, amelynek az a címe, ami. Hisz rögtön gyanússá válna. Még otthon se szívesen veszi a kezébe senki. Bejön a szomszéd, meglátja, s rögtön az jut eszébe, aha! De naivság kellett már a témaválasztáshoz is. Ez a téma pedig az volt, hogy egy barát, testvér, feleség, mert arról is szó volt ugye, nem árulja el a társát. Olyan helyzet nincs. Nincs és nem lesz. Ez volt az a kihívás, ami a témát kikaparta. És a félelem. Én először a Kapussy Antalnál tett látogatásom után voltam behívatva. Kapussy Antal akkor a Gyimesekben élt, lakása a hajdani csendőrség épületében volt. Ahogy dr. András Zoltán barátommal meglátogattuk, engem képzelhettek a leggyengébb láncszemnek, hívattak. De úgy tudom, hogy behívatták azt a személy is, aki átvitt. Ahogy megtudtam, hogy kell jelentkeznem – erről írtam a második ilyen jellegű írásomat, A véleménynélküli embert –, rögtön Katona Ádámnál álltam meg. Ő mondta meg, hogy esetleg hogyan, miként védekezzem. Akkor már talán párttag voltam, s Ádám azt mondta, kérdezzem meg, hogy Ubornyi Mihály, a municípiumi elsőtitkár tud-e arról, hogy behívattak? Megkérdeztem. El is ámult az illető tiszt. De szerencsém volt azzal is, hogy Ubornyi Mihály volt a városi párttitkár. Egyébként a párttitkárokkal szerencsém volt mindig. Szabó Imre is segített, aki egyébként csíki volt. Az egyik szomszédom gyermekét egy bulgáriai kirándulás után be akarták szervezni, s én – innen is látszik, milyen naiv voltam – az asszonyok ösztökélésére elmentem Szabóhoz, hogy jobb belátásra bírjam... Talán még él, Isten éltesse, üzenem most is. Én elmentem hozzá, felhívott a lakására s megittunk egy üveg bort. A gyermeket többet nem hívatták.

A szív hangjai című regényedben a „szabad világ” árnyoldalait mutatod be: 1990 után nagyon sokan mentek Székelyföldről Magyarországra dolgozni, de nem mindenki „csinálta meg a szerencséjét”, hanem sokan elkallódtak…

– Igen, ez egy megtörtént, valós történet volt. De mivel ezen kívül mások is sokan kerestek meg hasonló történetekkel, hát megírtam ezt a regényt. A nők, lányok, asszonyok nagyon szerették. Én is. Szerettem a nőkről írni, nekik más csavarra jár az eszük, mint a férfiaknak, de egyébként is, csodálatosak a nők.

– Újabban kevés novellát írsz (mintha a regény teljesen megfertőzött volna), pedig a Bukás (1995) vagy Az elveszített sziget (2001) megjelenésének idején az tűnt legotthonosabb műfajodnak. Hogy állsz ma a kisprózával? Vagy a téma választja a műfajt, s mostanság a témáid inkább nagyepikaiak?

– Az az igazság, hogy meg is fertőzött. Ráadásul mindig valami prekoncepcióval építkezem. S ez nem jó. Visszatérve, a legsikeresebb regényem a Pusztulás volt, arról rengetegen írtak, jót is, és egy rosszat is, de a legsikeresebb könyveim az első kötet után Az elveszített sziget, majd a Sóvárgás volt. Szerintem. Főleg a Sóvárgást szerették sokan, bár Az elveszített szigetben sokkal „esztétikusabb” novellák, elbeszélések voltak. Hogy ezek után mégis mi vonz a regényhez, amely olyan, mint egy nagy építkezés, tele úttalan utakkal, sárral, kínlódással, hát nem tudom. Most is kínlódom egy regénnyel, az a címe, Bécs fölött a Hargitát, amely egy olyan emberről szól, aki Bécs fölött is a Hargitát látja. Mindig. Sokan vannak ilyenek. Ha ezt sikerül megírnom, akkor már csak rövidprózában gondolkodnék, ha megérem. Van néhány kikívánkozó témám az öregségről, a magányról, halálról, egyébként most jut eszembe, hogy már az első prózakötetben volt egy írás a besúgásról is, és egy másik a kivándoroltakról. Az egyik a Bukás című elbeszélés volt, a másik meg a Halálodra egyedül maradsz. Ez utóbbi egy olyan öregasszonyról szól, akinek a fia elszökik, s egyedül marad. Egyébként is, a halálában egyedül marad az ember.

– Közel tíz éve vagy nyugdíjas, de alkotókedved szerencsére nem hagyott el, sőt. Mi számodra az írás? Lehetőség? Menedék? Kötelesség?

– Csak öt! És mást se tudok, csak jól vagy rosszul írni.

– Sosem voltál az a fennforgó, helyezkedő fajta, az írói önmenedzselés nem tartozik erősségeid közé. A díjak mégsem kerültek el. 2002-ben Szabó Zoltán-díjat kaptál, mellyel elsősorban szociográfiai munkádat ismerték el, a Pusztulással elnyerted az EMIL prózadíját. Kaptál Székelyföld-prózadíjat. Nemrég a Magyar Köztársaság Arany Érdemkeresztjét. Mit jelentenek ezek a díjak számodra?

– Nézd, én soha nem talpaltam, nem kértem meg senkit, sem a díjakért, sem a recenziók megírásáért. Kivártam a soromat, hogy más terjesszen elő. A Szabó Zoltán-díjra Beke Gyuri bácsi javasolt, mindig szerettem és tiszteltem őt. Egy magyarországi utam alkalmával elmondta azt is, hogy kik és hogyan próbáltak megfúrni. A Pusztulás című regényt az Erdélyi Magyar Írók Ligája (EMIL) prózadíjára Márton László javasolta, nagyon szépen is írt róla a Krónikában. Az, hogy Márton László javasolt, nagy örömmel tölt el ma is. Sőt, azt is mondhatnám – olyan tematikai távolság van köztünk, s annyira másképp is ír –, hogy nagyon büszke vagyok rá. És megköszönöm most is. A Székelyföld-díj is hasonló módon születhetett, itt Ferenczes István lehet az „elkövető”. A legutolsó díjam, az Arany Érdemkereszt – valószínű, nem is erről szólt a javaslat – esetében is tudom, hogy ki javasolt. És megköszönöm itt is, mert tudom azt is, hogy mások is vannak, akik ugyanígy megérdemelnék. Azt mondhatnám, most én voltam a szerencsés. Kétszer nyertem díjat pályázatokon is, köztük az MTI-nél is. Az elsőn, az Előrénél egy Ştefan Gheorghiu-ösztöndíjat nyertem. Elmehettem volna a főiskolára, nem mentem el. Ahogy nem mentem el újsághoz se, soha, bár hívott a Brassói Lapokhoz Geréd Lajos például többször is. A kérdés, talán ezek lennének – a díjadók ismeretlensége okán – az igaziak? Vagy ne keressem a titkot? Örvendjek a szerencsémnek, s köszönjem meg mindazoknak, akik javasoltak és azoknak is, akik adták?

– Nyugdíjas korodra kissé „kivonultál” a közéletből, de nem teljes mértékben. Ma is írsz napilapos tárcákat, melyekben aktuális közéleti ügyekkel foglalkozol.

– Ezeket a jegyzeteket nagyon szeretem. Egyfajta vérnyomáscsökkentő szelepként működnek. Mondom én is a magamét. A véleményemet.

– Neveztek már téged népi írónak (bár írásaid jó része urbánus közegben játszódik le), neveztek ösztön-írónak, szülőföld-siratónak. Találónak véled valamelyiket? Számodra a prózaírás ihlet vagy inkább mesterségbeli tudás kérdése?

– Számomra bármelyik minősítés elismerés. Én az én népemnek akartam írni, de ez így nagyzolás. Azoknak akartam írni, akiket érdekel a saját sorsuk. A „hőseimnek” pedig olyan kérdéseket tettem fel, még ha feleletet nem is adtak rá, amely mindenkit foglalkoztat. A sorsunkra próbáltam jól-rosszul rákérdezni. A mi életünkre akartam választ kapni! S hogy a prózaírás ihlet-e vagy inkább tudás? Szerintem a rövidpróza ihlet. A jó novella is. A regényhez már kell mesterségbeli tudás is. Egyébként ma már nem tudnék egy igazán jó karcolatot írni, folyik szét a „kezem között” a téma.

– Az első novelláskönyved, A hallgatás csöndje megjelenése után (1983) Kántor Lajos Prózaíró született címmel írt elismerő sorokat rólad/könyvedről. Hogy érzed, az eltelt több mint harminc évben mennyire sikerült megvalósítanod azokat az írói terveket, amelyekkel pályára léptél?

– Nézd, ahogy már utaltam rá, én az az ember vagyok, akit az élet foglalkoztat, amelyet élünk. Nem vagyok, s nem voltam modern író. Még a novelláimban sem, bár onnan nézve, eredeztetve a dolgokat, lehettem volna. A regényekben, vagy a témáimban azt is mondhatnám, már önmagam kövülete vagyok. De engem ennek a népnek a sorsa foglalkoztat. Csak. Egyébként a múltkor egy találkozón azt mondták, hogy a jó és nagy költők után is legfennebb húsz, huszonöt igazi nagy vers marad fenn. Ha megszámolnám, nekem is lenne talán tíz, tizenöt novellám... Szeretem a Sóvárgás című hosszabb elbeszélést is. A többi? A múltkor írtam egy jegyzetet, Egyszer majd jön valaki címmel, amelyben Egyed Emese professzor asszony egyik új könyvéről értekeztem. A könyv Lukáts István égei születésű költőről szól, Csokonainak volt a kortársa, itt élt a Székelyföldön, az erdővidéki Bodoson, s került valaki, aki 200 év után is megjelentette a verseit… Jobb híján erre gondolok én is... És arra, hogy ideje itt is megköszönnöm a feleségemnek, hogy mellettem áll, kitart mellettem, mert hát az írás otthonülős mesterség, és éppen ezért annyi mindenről lemondott ő is, mint én, s olyan dolgokról is, amit esetleg más mellett megélhetett volna.

 




.: tartalomjegyzék