Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Szeptember
Sántha Attila

Két paprikás székely író: Laji bá' és Dani bá'

Nemrég alkalmam volt két „székely humorú” könyvet is szerkesztenem, mindkettőt olyan szerző tollából, akiről nagyon megfeledkeztünk az utóbbi időben (illetve azt sem tudtuk – tisztelet a kivételnek –, hogy egyáltalán léteztek). Mindkét szerző, úgymint Szini Lajos (Laji bá) és Hosszu Zoltán (Dani bá) a XX. század első harmadában alkotott, mindketten a székely humorhoz nyúltak vissza, és tették ezt olyan sikeresen, hogy bevitték a köztudatba a mesélő székely bácsi azóta is élő alakját. Hogy jobban értsük, miről is van szó, egyelőre maradjunk egy mai példánál, és gondoljunk napjaink egyik legeredetibb előadóművészének, Berecz Andrásnak a világot továbbteremtő, a valóságot komótosan és komolyan felülíró székely alakjára. Mi több, előljáróban (és nem csak figyelemfelkeltésként) akár az is kijelenthető, hogy a humornak arról a vállfajáról van szó, mind Laji bá és Dani Bá, mind Berecz András esetében, amit bátran nevezhetünk székely humornak (egyelőre tegyük túl magunkat azon az elméleti kérdésen, hogy lehet-e valamilyen humornak nemzetisége vagy népcsoporthoz-kötöttsége).
Nézzük, miről is van szó pontosan ezekben a könyvekben. Szini Lajos (született 1891-ben Gyergyószárhegyen, meghalt ugyanott 1933-ban) pikareszk-regénnyé összeálló elbeszéléseiben Laji bá és sógora, Káruj életének kiemelkedő, a székely gazdalét mindennapjaitól különböző mozzanatait mondja el, úgymint egy-egy „feredői” vakációt vagy egy budapesti utazást, a technika új vívmányaira (autóra, repülőre) való rácsodálkozást. Az igazán fontos viszont a részletekben rejlik, és ez a humor forrása is Laji bá könyveiben: a szerzőnek sikerül egy olyan alakot teremtenie, aki csetlik-botlik a világ dolgai, eseményei közt, aki mindent a saját jól bevált székely gazda-szemszögén keresztül néz, de aki mindig kivágja magát a kínos helyzetekből, amelyekbe keveredik – ha másképp nem, akkor az attitűdjével. Íme egy példa arra, hogy arra, hogyan születik e humor a székely rátartiság és az attól szentig különböző világ összeütközéséből:
„Elig hejjezkedénk el, hát a fekete gunyások esment hezzánk futánnak.
– Kijetek mit akarnak? – kérdezém.
– Mü kiszógáló legények vónánk – felelék – a zur mit pa¬rancsol?
– Küggye sze ide a vendéglőst – fordulék a legüdősebbhez – met mü neki parancsolunk.
A’ csak egyet fordult, s mán a vendéglős ott es vót a zasztalnál.
– Mije vagyon? – kérdém.
Erre ő kezde sebesen beszélni, egy szót se értettem, hogy mit monda, s mikor eszrevette, hogy nem értem, egy ujságot duga a zorrom elejibe, s aszonta, hogy arra fel vagyon irva, mit lehet enni-innya, arról hozajsunk, met neki dóga vóna, s aval elsirüle.
Én kezdém es olvasni a zétel ujságot, oztán oda kiáték egy pincért s megkérdém, hogy vagyon-e turós puliszka?
– A’ nincs – felelé.
– Elég cúderok magok – mondám – ha még a’ sincs, csak mind ijen német ételek vannak.
– Van ott magyar es – szépitgeté – hojzak-e egy bécsi szeletkét?
Erre mán csakugyan megmérgelődém.
– A szentedet! – kiáték reja – egy székejmagyarral ne komédiájzál, met béverem a fogadot.
A pincér erre el es suvatt egy miccre, oztán egy becsülete¬sebb jöve hezzánk, s aval hozatánk es három porcijó csürkehust, esment kilenc tésztát s 4 éveg innya valót.”

Ha ennek a humornak az alapjához próbálunk leásni, akkor mindenképp a népköltészethez kell visszanyúlnunk, a guzsalyosban történő hosszú esti mesélésekhez. A fenti részlet közönség előtt való elmondásra született, az élőbeszédre alapul, a humor pedig kétféleképpen is létrejöhet: egyrészt a falusi asszonykák és férfiak, akik a guzsalyosban vannak, s akiknek szintén nincs tudomásuk a bécsi szeletről, nevethetnek, hogy Laji bá jól odamondott a pincéreknek, másrészt meg a vájtfülü olvasó, aki tudja, mi fán terem a bécsi, Laji bán nevet – szóval nincs az a réteg, aki ne hallgatná szívesen a történetet. No meg arról sem szabad megfeledkezni, hogy az idézett részletben is igazából egyfajta l’art pour l’art játékosság nyilvánul meg, Laji bá egyszerűen a nyelvben rejlő humort aknázza ki – hisz mikor meséli, már Laji bá nyilván tisztánban van a bécsi szelet echte magyaros rántott hús minőségével.
Hosszu Zoltán (született 1897-ben Kálnokon, 1944-ben eltűnt Ukrajnában) esetében szintén az attitűd a humor forrása. Hosszu, aki korának egyik ünnepelt színésze volt Pesten, tudatosan nyúl vissza a népi gyökerekhez, Dani bá történeteit maga adja elő a színpadon, méghozzá – mint a fennmaradt hangfelvételekből kiderül – ugyanolyan autentikusan, mint teszi azt manapság Berecz András (ezért van a hallgatónak az az érzése, hogy Berecznek tudnia kellett Dani báról, habár nyilván az történik, hogy mindketten ugyanazokhoz a gyökerekhez nyúlnak vissza). Egyébként itt jegyzem meg, hogy Hosszu és Berecz között nagy szünet van a székely humor színpadon való megjelenítésében, hisz más előadók vagy a székely góbéskodást, azaz rátartiság nélküli humorizálást adták el nekünk székely humorként, vagy egyszerűen nem mertek vagy nem tudtak megszólalni székely nyelvjárásban.
Dani bá esetében a történet elsősorban a házasság kínjainak ecsetelésére van kihegyezve (ami Laji bánál csak mellékszál volt), ami akkor kezdődött, mikor Káruj sógoral elmentek Szárazajtára vizitába, s pár hét alatt két fehérnéppel áldotta meg őket a sors, s tart jópár évtizedig. Dani bá az érthetetlen és felfoghatatlan női lélek rejtelmeivel szembesülve kényszerül arra, hogy túljárjon az asszony – és egyáltalán, a világ – eszén. Azonban a végzet kardja folyamatosan ott lebeg az asszonyok képében a levegőben, s ha a férfi lelepleződik, a büntetés sem marad el:
„(…) akkor aszonta a détektiv:
– Idefigyejjenek – aszongya. – Aki ma Pesten... hétköznap szinházba menyen... s még pénzt es fizet a jegyétt... hát az ijen ember – aszongya – csak kétféle lehet: vaj bolond, vaj állarcos bétörő. Igaz-e?
– Hásze – mondom – naccságos détektiv úr, igaznak igaz lehet – mondom –, de mük a kettő közül méges csak inkább a harmadikhoz sorakozunk – mondom. – Met mű a sógorommal nem vagyunk sem állarcos bétörők – mondom – sem bolondok... A mű hejzetünk még ennél es sokkalta komojabb, akarom mondani, trágikusabb: házasemberek vagyunk mindaketten – mondom. – S azétt vetemedénk hétköznap szinházba.
– Igen-igen tuggyuk – aszongya a détektiv – az asszonyokot es béhoztuk – aszongya – az igazolás mián, itt állingálnak az ajtó előtt.
– Hinnye – mondom – tám csak nem bolondultak meg détektiv léttyikre?! S az asszonyok es tuggyák az egésszet? A szinésznét s a rózsaszinyü jegyet?
– Hát hogyne tudnák – aszongya – hiszen éppen ők igazolták a hejzetet s most ezenvel meg es szüntessük az eljárást magik ellen.
– No – mondom – azt most mán szüntethetik, ha eccer a fehérnépeket es belévigyittették. Most mán a büntetést úgysem kerűjjük el.”

Amint a két idézetből kiderül, mind Laji bánál, mind Dani bánál az ellenállhatatlan humor forrása abban keresendő, hogy a szereplők előre gondolkodnak, az élet pedig az előzetes elvárásokhoz képest másképpen alakul. Az idegen ételnevek hallatán felpaprikázódott Laji bá azt várná, hogy azt mondják neki: „fokhagymás cibere”, erre fel a válasz: „bécsi szelet”, a letartóztatott Dani bá és Káruj pedig inkább vállalná a börtönt, minthogy az asszonyok torkába dobja őket a detektív (aki viszont meg van győződve arról, hogy milyen nemes cselekedetet követett el). Az előzetes elvárásokhoz képest másképp alakuló világ eseményeire mindig érzelmi válasz következik, a hősök hol felpaprikázódnak, hol kínosan folyik róluk a veríték, mi pedig egyre inkább nevetünk a reakciójukon. Ha van székely humor, akkor valahol éppen itt keresendő, a székely rátartiságból eredő paprikás reakció és a nyelvben rejlő önkéntelen humor keverékében. Összehasonlításként, ha ugyanezek a történetek a cseh Svejkkel esnének meg, ő szépen regisztrálná azokat és fapofával mondaná el (ami szintén a humor forrása), míg az élőnyelvre, a guzsalyos hagyományaira alapozó Laji bá és Dani bá épp azáltal éri el a hatást, hogy lehetőséget ad az olvasónak a kárörvendésre azon, hogy ők milyen idegesek voltak vagy milyen rosszul érezték magukat (márpedig a kárörvendés – kivált akkor, amikor öniróniával társul – a humor másik igen fontos forrása).
Most, mikor láthattuk, hogy két vérbeli humoristával állunk szemben, önkéntelenül is feltevődik a kérdés, miért és hogyan feledkezhettünk meg két ilyen kaliberű íróról? A válasz összetett, és elsősorban a kor irodalompolitikai mismásolásaiban keresendő. Mind Laji bá, mind Dani bá nagyon erős székely nyelvjárásban írt (az első gyergyószékiben, a második háromszéki/sepsiszékiben), amit egyáltalán nem díjaztak a két világháború között sem a nemzet egységét féltő és demonstráló irodalompolitikusaink, sem a nyugatosok – gondoljunk csak arra, hogy a Tamási Áron korai műveit amiatt marasztalták el, mert állítólag túlságosan erős székely nyelvjárásban írt és teljesen érthetetlen (vissza is fogta magát ezután Tamási, őszinte sajnálatunkra...). A másik ok az, hogy a súlyos és komoly magyar irodalom hivatalos hagyományaiba nem fért be ez a fajta játékosság és humor. Pedig már a harmincas években akadtak olyanok, akik látták ennek a fajta írásmódnak a jelentőségét, például Nyirő József így ír Laji báról: „Akkor már javában dúlt az (első) világháború, mikor a gyergyói havasok lábától felkerekedett ez a könyv, hogy ijesztő ellentétképpen fényt és derűt, humort és jóságot, fenyőillatot árasszon maga körül, és ha pillanatra is, vigasztalást nyújtson, legalább múló feledést adjon a romokon síró és a jövendőtől remegő embereknek. Afféle jótékony székely mesemondás volt, amellyel a világot és önmagát áltatta Szini Lajos. Emlékszem, egymás kezéből kapkodták az emberek, hogy végre részük legyen az önkéntelen felkacagásban...
És még ha Nyirő az irodalom tiszta vizéről kissé a társadalmi hasznosság felé is tereli a beszédet Laji bá kapcsán, ma, amikor könnyedebb szelek fújnak a magyar irodalomban, számunkra nem marad más hátra, mint igazi jelentőségében értékelni ezt a fajta székely mesemondást és önkéntelen felkacagást. Annál is inkább, mert ez a fajta humor nem tűnt el nyomtalanul, hanem tovább él a rádiósreklámokban vagy a néphagyományhoz visszanyúló Berecz András mesemondásában. És aki már hallotta a nagyon fiatal Muszka Sándor szövegeit, annak világos, hogy a székely humorral a továbbiakban is számolni kell, egyszerűen azért, mert volt, van és lesz.


.: tartalomjegyzék