Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Július
Czegő Zoltán

Páros pörgésben

Belenézett a torkomba az orvos, és azt mondta fejcsóválás nélkül, hogy szép, igen szép. Nem hümmögött, semmi aggodalom. A maratoni futónak is van órákon át futólagos reménye, míg lelépi azt a 42 kilométert. Aztán hozzátette azt is, hogy ha neki ilyen jól fejlett, remek
torokgyulladása lenne, maga is komolyan venné. Azzal visszahátrált az asztalához. Tehát én egy remek kóreset vagyok számára. Semmi vinnyogás, minden világos, nem kell latolgatni, fontolgatni, mi a teendő.
Lehet, hogy éppen emiatt ilyen könnyű a léptem. Írt egy gyógyszert. Semmi egyéb. Libegek hazafelé. Szembejön velem a vendéglő, ajtaja nyitva, nekem minden bordám s azokon az ingem repes. Azzal váltunk el, hogy egy torokgyulladással elpatkolni a túlvilágra, enyhén szólva
prózai, méltatlan. Egy remek infarktus, egy gégerák, az már valami; annak már van rangja a baráti és főként  az ellenséges táborban is.
– Nekem vigyáznom kell magamra, mert belőlem csak egy van. A többiek sokan vannak, őket könnyű pótolni. – Elmondtam ezt neki, heherésztünk. Az orvos elmondta soron levő viccét. Az öreg székely 87 éves, écet állapított meg a szakma, de a bácsi azzal még élhet 15 évet
is. – Doktor úr, akkor nehogy meggyógyítson!  Kikísért az ajtóig. Most hát e déli órán betérek a vendéglőbe. Magyar úr még orvostól jövet sem megy el úgy egyik kedves imaháza  előtt, hogy be ne köszönne.
Egy szó sem hallatik idebenn. Hatalmas tömb tiszta levegő és csend. Népi díszítés, szekérkerék a falon meg szőttesek, korondi kerámia szanaszét. Annyira szépek. Ez, ez nekem való, ez a csend, ami már csönd is, meghitt imaház ez, nem egyéb. Itt mindig fiatal hölgyek pincérkednek.
És ott áll a söntéspult mögött és fénykoszorú a feje fölött és köszön és – kimondottan belém néz! Karcsú és minden, amit el tudsz képzelni. Egy milligramm festék se rajta. Egyetlen illat a tiszta
teremben. Amit én érzek, megérzek, az igaz. Akkor is megérzem, ha magam találom ki. Ha a két tenyerembe foghatnám azzal a mosolyával a tiszta arcot! Ha. Miért ne?! Csodák ma már nincsenek. Ráadásul senki nincs itt fél háromkor. Én vagyok csak. Mint minden ember, fenség...
– Nem fél egyedül? Miből él meg itt a tulajdonos, miből maga? Szánjon meg egy jó pohár borral, emlékül. – De szép vagy, istenem, és mennyire lekéstük egymást eleddig! Meddig? Hogy van az, hogy....
A teniszben is – megfigyeltem – mindig a szépek veszítenek. Mindig a szépeknek drukkolok. És mindig én veszítek. Istennek ez a csodálatos teremtménye mosolyog. Az egész felső teste, a melle két halma, azoknak az illata is megtesz néhány sóhajtásnyit, de úgy, hogy ez a mosoly nem megyen a testtel. Hogy csinálja? Ez fizikailag igenis lehetséges. Engem Rómában nem a 7
halom, nem a septimontium édekel, hanem a Colosseum. Itt ez a teremtmény, betakarva ez a két illatos halom, odalenn a másik kettő, plusz a hajas halom, az összesen öt.
– Foglaljon helyet valahol.
 – Kedves, magának mindegy, hogy hol?
És tényleg nem mindegy nekem. Lépek párat, a terem közepén fafűtéses, hatalmas csempekályha. Semmi dísz, semmi barokk, szecessziós repesés a belső tűz okán. Tenyerem lapítom rá, meleg. Nem ülök ide, visszalépek, közelebb. A pulton három hatalmas üvegben
télire eltett zöld paradicsom.  Kívánod? Az édestől innen, a sokízű savanyót? Ez vajon még a tavalyi?
Leülök, házi szőttes abrosz, megérkezik a pohár bor, 3 deci. Ez a lány az idei termés. Kábult szeptemberé. Fölnézek rá és örömmel. Kezét én nem vettem el a pohártól, csak megérintettem, úgy hiszem. De az már mindegy, nekünk mindegy, a keze jön magától az ajkamig. Akkor néztem
föl ismét az arcába, rezzenetlen az, és az ajkam a keze hátán, valahol a kisujj mögött. Mitől ragyog? Ajkai íve valóságos grafikai mű. Nem nevetgél, nem éleszt bizalmaskodó mosolyt sem, csak néz és csak addig, amíg a két felső halom háromszor emelkedik föl és ereszkedik alá, mint a harmat éjfél felé, fehér árnyékként.
Néztem utána, hangtalan elillant, visszanézett egy másik azonosíthatatlan, de mégis megszólaló mosollyal. Csak egy nap a világ, csak egyetlen egy csók az életünk... De hát itt megy el a csók,
emberek! És remegve emelem poharam, nézem a borát, és az jut eszembe, hogyan fogok én innen elmenni? Persze, egyszerű, hiszen máris érkezik egy pár, elhelyezkednek távolomban.
A lány királylányi már a szememben, szabad préda a szemeknek, védtelen, láthatja bárki bárhonnan. Féltékeny vagyok, birtokon kívül. Ha erre jönne vissza, istenkém! A székely ember becézi a kenyérkét, a leveskét, az istenkét, mint aki a mindenség örökbe fogadója. Mint aki
birtokon belül van és onnét nem tágít.
Igen, nekem jogom van őt magamhoz idézni, jogommal élek, ha kérek még egy pohár bort. De én „azok után”, ami történt velünk, ugyan hogy szólalok meg? Nekem már sem intenem nem szabad, sem ugyanazon a hangon szólni, mint tíz perccel ezelőtt.
– Még? Van édesebb is.
– Tudom.
– Abból? Ennyit?
Egy vederrel. Egy káddal. Igen, abból, az édesebből. Abból adnál? Ez a lány nem néz, hanem lát, belém lát és kutat valami után.
– Nem ebédeltem még...
El vagyok veszve. Onnan, a magasból simogatja az arcomat az arca. És ismét és száz százalékosan érzem a kézhát mellkasnyi illatát onnét, a kisujj mögötti részről.
– Hozom. – És elmegy, és a söntés ajtaja felől ugyanaz a megállapító visszatekintés. És azt kérdezi minden alkalommal, hogy mit tudsz csinálni ilyen egyedül a friss, üres teremben te idegen. Éhes vagyok, de hogy tudok itt ebédelni? Tiltakozni se tudtam. Azt mondta: hozom.
De hát én nem kértem! Van nálam elég pénz, de abszolút semmi kedvem nincs itt most kanalazgatni, majd rágni, törlőzni. El vagyok sodorva, azt hiszem, és érzem, nincs a birtokomban semmi védekezés sem, mert ez az eleve elrendeltetés ebédideje. Egek, mennyi e hang imádott magyar nyelvünkben!

Mondja, légátus testvérem, hisz maga a predesztinációban?
De minek van itt az ideje és mit akar az a valami velem ezen az órán? Hatalmas táncteremben ülök egymagam, és várom a népséget, amelyből fel kell kérnem valakit táncra. Sehol senki. És ott, itt, úgy működik a szükségszerűség törvénye, vagy a házi törvény, hogy engem fog fölkérni majd  valaki? Élhetetlen vagy, halhatatlan leszel.
– Itt az ebédkéje – mondja ez a lánysági attribútumokból ötvözött eleven szépség. És dadog a lét, ami vagyunk, ha egyáltalán létezik ez a félóra emitt, amit kényszerűleg megélek. De mi ez a sodrás, pörgés, ez a nagy örvény bennem meg körülöttem? Miért kellene tudnom ezt is? Ha nem igaz, akkor meg sem érdemlem. És ha igaz?
Ő elmegy, viszi felső bal halmán a névkártyát, mert hogy ő Lilla. És pincérlány.
Annyi biztos, hogy sodrásban leledzem, semmi kedvem védekezni. Kapálódzni aztán különösen nincs.
Lilla szívét kértem, s megadá az ég – ámította magát Csokonai versben. Kérte, de nem adá meg az ég! Hogy lehetett ilyen szépen hazudni Tihanyban, Mihály?!

Ebédeltem. Még mindig egyedül. Most elindul felém ismét. Törölném arcom a kötényébe? Talán intettem is valamennyit, hogy fizetnék.
– Siet? Nem kérte az ebédet, tehát nem is fizet.
– Az orvos hazaküldött köhögés miatt... Azt mondta, aludjak egy jót...
És ő egy szó nélkül elment. Borom is fizetetlen. A házaspár is elment mögülem. És mintha hűvösebb is lenne. Amott jön. Édes komoly szépség, vajon kié vagy?
– Maga három évvel ezelőtt megérintette, megsimogatta az arcom. Tizenöt éves voltam. Most egyetemista... Én nem felejtettem el. Itt vannak a kulcsok. Az udvarban van a toronylakás. Úgy hívom. Menjen aludni. Ez az itt felejtett toronyban levő lakásom kulcsa. Amúgy nincs is bezárva, mert arra egy lélek sem jár. Zárja magára, ha akarja... Másfél óra múlva megyek én is. A kulcsot ne hagyja benne, hogy tudjak hazamenni... Nagybátyám kapta vissza az államtól a
bennvalót, az épületet... Ne gondoljon rosszat rólam addig se. Sose. Egyedül se...
Ez má nem is sodrás.
Engem elragadtak és bezárattak. Önmagammal.
Sokszor voltam már magamra zárva. Füstölögtem, mint egy szál kémény. De most egy idegen lakás illatos kulcsai a kezemben, a vendéglő hátsó kijáratán távozom illetve megyek át a toronyba. Egyetlen szavam nincs, nem volt, csak jövök, megyek valahová, valami felé. És föl sem kísér az egyetlen emeletre. Csak megy vissza, teregeti némán asztalokat.
A köhögésem nem mehetett az agyamra, hiszen itt a bizonyság Isten és ember előtt, a kulcscsomó, azon egy pici nyuszifej is, kísérőnek. A torony most kissé hasonlít a konstantinápolyi Héttorony börtönhöz, Jedikuléhez, ahol raboskodott és halt Török Bálint is. Négy lépcsőfok, aztán kanyar, még négy. Jobbra a lakásajtó, mögöttem másik ajtó, azon nincs név. Tiszta, fehér minden.
Kis előszoba. Fogas. Fényképek. A három óriás kereszt a Hargitáról, a Tolvajos-tetőről. Na hiszen. Mi mindent lophatnék. De mit akar? Azt a kanapét szánta nekem. Kihúzható. A torony henger alakját követi a szoba. Szekrénykék egymás mellett, előttük fehér függöny körívben.
Minden alacsony, lányillat van, az ő illata. Még kié?
El is mehetnék. Kulcsot beadni. De sehogy sem tudnék elszámolni azzal a három évvel, ami eltelt a simogatásom óta. Micsoda szégyen lenne elszökni! A városból is ki kellene költöznöm.
Szól a telefon! Egek és emberek ura – hol vagyok?
– Lilla vagyok. Nem zavarom. A mosdó a szemben levő ajtónál. Arra kérem szépen, érezze jól magát. Jövök nemsokára.
Az ember elalszik. Menekültében, magányában alszik, rábízva önmagát valamire, amit nem ért egyelőre, de még semmi sem halálos. Pléd alatt, kulcs karnyújtásnyira. Arra riadt föl másfél órányi alvás közben, hogy áll mellette a lány. Nézi, mintha először látna férfit.
– Szépen aludt. Itt még senki nem aludt. Ivott valamit? Jaj, hiszen ott a kis hűtő. Azt akarom mondani... Nem is tudom. Itt sem, takaróm alatt sem, mellettem sem volt férfi. Soha. Akkor 15 éves voltam. Kiszemeltem. Ha kívántam volna, szólok. De nem. Találkoztunk, de a találkozás csak az enyém volt, maga meg sem ismert se nyári, se téli ruháimban. Most itt akarok lenni mellette... aki mellett akarok. Fürdött?
– Fürödtem. Itt minden olyan... apró, közepes, tiszta.  És aztán...végül...– Felkönyökölt.
– Még nem hallott olyant, hogy soha, soha mással? És ha az nem ő, akkor táj, táj? Átmegyek. Maradjon itt.
A toronynak két ablaka. Ragyogó fehér minden, még az illat is emberfeletti, idegen.
 – Zuhanyoztam. Bebújok, így, meztelen. Ezt is így akarom, azóta is. Majd... öltöztessen. De ne most. Soha férfi még nem is látott. Most már nagyon...

Mindene remek, mind az öt dombja él valami zsibongó összhangban velem , és egyebet nem tudok mondani, csak azt a három száraz mássalhangzót, hogy élet. Hol élt eddig és hol éltem én? Mivel éltem és mivel élt eddig az ágyig?  A csípőm zúg, nem a fejem. Miért kellene tudnom, hogy hol és miért vagyok?!
– Kicsit boldog vagyok. Levente. Ha ez, ami történt, ez  volt az igazi, akkor nagyon. Féltem sokat, hogy ha úgy... ha így alakul egyszer, nem leszek boldog és akkor te sem leszel boldog velem. De most sincs semmi kötelességed... Akkor se, ha szeretsz. Én szeretlek három éve, nélküled. Anélkül, amik történtek itt velünk. Ezzel még elélek harmincat...
– És ha már most?
– Nem kell egyszerre mindent fölépíteni. Elfújja a szél. Van egy régi zászlótartó a torony peremén. Följössz? Menjek én? Van zászlóm is erre a napra. Rózsaszínű.
 – Észre sem vetted, hogy meztelen vagyok... mindenek után...
– Én pedig boldog, és félek, elrepülnék onnan, magasról. Bújj vissza hát – belém, de ez a szó elakadt – mellém.




.: tartalomjegyzék