Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Július
Elek Tibor

„Mindig értelme van az ellenállásnak”

– Gálfalvi György: Kacagásaink

 

Gálfalvi György új, Kacagásaink[1] című kötete ugyan emlékiratok alcímmel jelent meg, de alig-alig emlékeztet a klasszikus emlékirat műfaj különböző változataira, főként nem az erdélyi emlékírók egykori munkáira. A kötetben három hosszabb, a szerzővel készült beszélgetés keretez két kisesszét, egy könyvrecenziót és négy olyan esszét, amelyekben Gálfalvi a rá vonatkozó szekuritátés dossziék anyagaiból kiemelt szövegeket teszi egyrészt közzé, mintegy dokumentumokként, de másrészt kommentálja, elemzi, értelmezi is azokat. Talán csak azt akarta jelezni az emlékiratok műfaji meghatározással, hogy ez a kötete, eltérően a korábbiaktól (Szülőföldön, világszélen, 1974; Marad a láz?, 1977; Találkozásaink, 1989), még a legutóbbi, az Egy áruló monológja (2000) című kötetétől is (amire egyébként leginkább emlékeztet, helyzetek, mondatok, szövegek is átjárnak abból az újba), immár az ő életéről szól, vallomásos jelleggel, nyilvánvalóan még saját korának is, de leginkább az utókornak, tanulságul, arról a korról, amelyben neki élni s alkotni adatott. S valóban a kötet különböző műfajú szövegeit épp a szerző írói személyisége, írói látás- és beszédmódjának egységessége és az írásoknak az ő életére vonatkoztatottsága tartja össze. Már mintha 2009-ben, a Markó Béla Egy irredenta hétköznapjai című dokumentumgyűjteményéről írott recenziójában a saját, majdani műfaját tapogatná körül, amikor annak műfajiságáról ír: olvashatjuk krónikának, tényregénynek, szociográfiának, modern rádiójátéknak, az értelmiségi lét lehetőségeiről töprengő értekezésnek, emlékiratnak, kollektív emlékiratnak.

Az emlékirat műfaji hagyományainak merev követése ezúttal azonban a szerző szándékaitól független akadályokba is ütközött, amint azt a Csobbanó szavaink című esszéjének ironikus indításával jelzi: „Ezt a könyvet jórészt nem én írom, mások már megírták rólam, de nem helyettem. 1974 januárjától 1989. december 15-ig rögzítették, miről beszéltem családommal, barátaimmal, irodalmi összejöveteleken, a szerkesz­tőségben, beszámoltak megmozdulásaimról, példás buzgalommal és meg­közelítő pontossággal megörökítettek csaknem mindent, ami velem és körülöttem e tizenöt év alatt történt.” 2008 áprilisában találkozott először Gálfalvi Bukarestben a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Tanács épületében az elé tett 15 irattartónyi 6 ezer oldallal, de a szándékáról, hogy valamilyen formában feldolgozza az életét, már a Látó 2008. márciusi számában megjelent (s itt is közölt) Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse… című esszéjében vallott: „… emlékezni szeretnék azokra, akikkel együtt éltem az őrtorony árnyékában, mert úgy látom, hogy elfeledték őket, és nekem kell rájuk emlékeznem. Emlékeztetni szeretnék azokra, akik életük szorításában ellehetetlenültek, elpusztultak, többnyire elpusztították magukat.” S talán éppen ehhez az emlékezéshez kínálkozott mankóként, vagy inkább sorvezetőül, a rá vonatkozó szekus dosszárium, mert ahogy az Átjárások című szövegben írja: „Besúgóinknak, lehallgatóinknak bizonyos tekintetben hálásak lehetünk: sok olyan részletet feljegyeztek rólunk, amelyekre mi már nem emlékezhetünk, nem emlékeztünk ilyen pontosan, vagy éppenséggel hajlamosak lennénk megfeledkezni róla.” A Szekuritátétől kapott dokumentumok azonban csak 1974-től való megfigyelésekről tanúskodnak, Gálfalvinak pedig meggyőződése, hogy már kolozsvári egyetemista kora óta – amikor 1961-ben először kihallgatták Moyses Márton kapcsán, vagy amikor 1964-ben a Gaál Gábor köri szereplése s a kihallgatáson tanúsított magatartása miatt nagyon megverték –, számon tartották. Ezt a funkciót töltik be, többek között, az életút-interjú jellegű beszélgetések, hogy a gyerekkori élményekről, az ötvenes, hatvanas évekről, az egyetemista évekről, a bukaresti Ifjúmunkás riportereként szerzett élményekről, a második Forrás-nemzedék induló éveiről is vallhasson. Bukarestből 1970-ben került Gálfalvi Marosvásárhelyre, az Igaz Szó szerkesztőségébe, s ezzel a korabeli erdélyi irodalmi élet középpontjába, éppen azokban az években, amikor maga az erdélyi magyar irodalom is felívelőben volt, s egyre nagyobb érdeklődést keltett Románia határain túl is. Ráadásul alkotói közül sokan programosan felvállaltak olyan nemzeti, kisebbségi érték- és érdekvédelmi, illetve általános emberi szabadságjogvédő szerepeket, amelyeket az egyre sovinisztább totális diktatúra keretei között más nem tudott betölteni. Találóan fogalmazta meg Tamás Gáspár Miklós Cs. Gyímesi Éváról szóló nekrológjában, hogy a hetvenes, nyolcvanas években „a romániai magyar irodalom” nevű konstrukció a romániai magyar életet helyettesítette, „a lázadás szinonimája volt, maga volt a Más, akkor is, ha maga egyáltalán nem lázadt”. Nyilván ezért került maga az irodalmi élet egésze és sok-sok szereplője a román elhárítás, titkosszolgálat célkeresztjébe. Az elmúlt két évtizedben számtalan dokumentumot, beszámolót, tanulmányt, blogot (a legismertebb a Könczei Csilláé: http://konczeicsilla.egologo.transindex.ro/), könyvet (a legismertebbek: Cs. Gyímesi Éva: Szem a láncban. Bevezetés a szekusdossziék hermeneutikájába, 2009; Markó Béla: Egy irredenta hétköznapjai. Lehallgatási jegyzőkönyvek 1986–1989., 2009,) folyóirat-összeállítást (legutóbb a Korunk, 2014/1. számában) olvashattunk már arról, hogyan is működött a Szekuritáté, hogyan, milyen mélységekig hálózta be a romániai magyar társadalmat, hogyan vonta ellenőrzés alá az egész szellemi életet, hogyan figyelte és dokumentálta az állampolgárok hétköznapjainak legintimebb részleteit is akár. Mindennek ismeretében, utólag talán természetesnek is tűnhet, hogy egy olyan kiterjedt hazai és külföldi kapcsolatrendszerrel bíró írót, szerkesztőt, mint Gálfalvi György, aki ráadásul a száját sem fogta be, mindig, mindenhol mondta a magáét, állandó megfigyelés alatt tartottak. A Csobbanó szavaink című dokumentumokkal fűszerezett esszéjének elején ugyan még értetlenkedik a szerző: „…nem győzök csodálkozni: mivel érdemeltem ezt ki, miért kellett ennyi energiát pazarolni rám, és minden bizonnyal nemcsak rám. Miért lett belőlem szekusfenntartó, akinek a megfigyeléséből egy teljes gépezet húzott az átlagost többszörösen meghaladó jövedelmet.” Az esszében közölt róla szóló első belügyminisztériumi jelentésekből azonban kiderülnek a bűnei, ahogy egy másik, A gazember, aki voltam című hasonló módszertanú írásában közzétett, a megfigyelési dossziéjából kiemelt személyes űrlapjából, amely tételesen felsorolja, hogy miért is nyitották meg a dossziéját 1974. 12. 14-én, Kelemen fedőnévvel, 1721-es számmal: az a véleménye, hogy Erdélyben erőszakos románosítás folyik; hangsúlyozza, hogy az elrománosítással a magyarok passzív ellenállással kell szembeszálljanak; olyan külföldi újságírók és írók látogatják, akik hazánk politikájával kapcsolatosan ellenségesen viselkednek; azt állítja, hogy az állami szervek a magyar közösségek (irodalmi körök, kórusok, művészi együttesek) szétzúzására törekszenek stb. A dosszié megnyitásának napra pontosan első évfordulóján javasolták is a bűnvádi eljárás beindítását a szocialista rendszer elleni propaganda vádjával. A célszemély megjegyzéséből, kommentárjából kiderül, hogy ezt még kétszer, 1975-ben és 1989-ben is megtették, de az első kettőt felfüggesztették, az utolsót pedig a decemberi történelmi események függesztették föl.

Mindazoknál, akik megpróbálják valamilyen formában feldolgozni és közzétenni a rájuk vonatkozó megfigyelési dossziék anyagát, érezhető valamiféle érthető zavar, toporgás, tanácstalanság, nyelv- és formakeresés, de hatványozottan nyomon követhető ez Gálfalvinál. Miközben rögeszmésen vallja, törekednünk kell arra, hogy elmondjuk a magunk megtapasztalt személyes történelmét, hátha lesz, ki felfogja, mégis „másfél éves matatás, viszolygás, sőt undorodás” után tudja csak áttörni a saját hallgatása falát, ahogy az első, 2009 decemberében közzétett, ilyen típusú, A 11/4-es adó jelenti című esszéjében írja, amelyben az egykori Igaz Szó szerkesztőségében elhelyezett lehallgató készülékek által rögzített szövegeket dolgozza fel. Utána újabb hosszú, többéves hallgatás következik. A kötetnyitó, Ferenczes István által készített, a Székelyföld 2012/4. számában megjelent beszélgetésben is azt mondja: „Még mindig nem látom világosan, mi a szándékom ezzel a hatalmas anyaggal. Egyelőre próbálok utat vágni benne, de nem tudom, mennyire lesz széles és hosszú, s azt sem, mennyire lesz célszerű feléje emelkednem.” Aztán 2013-ban megjelenik két újabb esszé: előbb A gazember, aki voltamban már-már szórakoztatóan mutatja be a szerző, hogy a megfigyelése milyen sokoldalúan zajlott, hogy a dossziék anyaga milyen változatos műfajiságú szövegeket tartalmaz: lehallgatási jegyzőkönyvek, átiratok (mások dossziéjából), feljelentés, beszámoló feljelentésről, parancs telexüzenetben, kihallgatási terv, akcióterv, a szerző által írt levelek, illetve hozzá írt levelek (amelyeket itt, a dossziéban olvasott először). Ugyanakkor a Csobbanó szavainkban ismét így vall: „Nehéz szívvel írom ezt az emlékiratot. Nehéz szívvel, mert nem felszabadultan, nem az elmondás örömével dolgozom.” S végül a Korunk említett, 2014/1-es tematikus számában megjelenik az Átjárások című negyedik dolgozat, amelyben azt mutatja be, hogy a célszemélyek dossziéi között milyen nagy volt az átjárás, a jelentéseket a megyei felügyelőségek átküldték egymásnak, így talál ő is a maga dosszáriumában szövegeket a Markó Béláéból, a Sütő Andrásából, a Farkas Árpádéból, a Pusztai Jánoséból, a Kányádi Sándoréból (ezekből eleveníthető fel többek között a hírhedt Lăncrănjan-könyvre válaszként 36 erdélyi magyar író által aláírt memorandum története). A Látó 2014. decemberi tematikus (1989-es) számába már csak a Múltunkkal szimbiózisban élünk című (dokumentumok nélküli) kisesszé marad, s itt ismét megfogalmazza, hogy „egyre kelletlenebbül” rugaszkodik neki a vallomásnak. Évekig folyamatosan keresi tehát a hangot, az alkalmatos beszédmódot, a nyelvet, a formát, s mintha meg is találná ebben a dokumentumokat iróniával, öniróniával, humorral kommentáló, a kacagásra való képességet még mindig őrző, a drámai jeleneteket is epikus kvalitásokkal elbeszélő, esetenként lírával oldó, őszinte, vallomásos esszéformában. Aztán végül mégis feladja a küzdelmet (a nyilatkozataiból tudható, hogy részben egészségügyi okok miatt), abbahagyja (talán nem végleg mégsem) a dossziék feldolgozását, a „féligírt” regény (a szekus iratok alapján esetlegesen tervezett) végül nem teljesedik egésszé. Nagy kérdés, hogy teljesedhet-e egyáltalán azzá? Másrészt a beszélgetések révén az emlékezés mégiscsak kiteljesedik, s ez a kötet, ha fragmentumokból is, de egésszé áll össze: Gálfalvi György közéleti élete regényévé.

S ehhez az említett beszélgetések egyrészt azzal járulnak, hogy nemcsak a megfigyelések előtti évekről, évtizedekről, de az azután következő évekről, évtizedekről is beszámolnak. A Kádár Magor által 2003-ban (Barátnak mehetős, alattvalónak alkalmatlan) és a Novák Csaba Zoltán által 2011-ben készített (Illúziók nélkül), másutt eddig még nem olvasható beszélgetések különösen az 1989. decemberi marosvásárhelyi forradalmi változásokról, az RMDSZ létrehozásáról, az 1990. február 10-ei tüntetés és a fekete március eseményeiről nyújtanak rendkívül élményszerű visszaemlékezéseket, még történészek számára is fontossá válható információkat és leírásokat. Természetesen az oral history mindig forráskritikával kezelendő, maga Gálfalvi is azt mondja, „annyira másként mondjuk el ugyanazt, ami történt, hogy most már valóban nehéz objektív képet alkotni.” A történetírás iránti szkepsziséhez ráadásul az általános emberi kommunikációt illető illúziótlanság is társul: „… nem tudjuk megérteni egymást (…) be vagyunk zárva a saját elmondhatatlanságunk bilincsébe.” (Illúziók nélkül). Az utólagos képalkotáshoz ugyanakkor nélkülözhetetlenek azok az adalékok, amelyek a Gálfalvi Györgyhöz hasonló hiteles személyiségektől (még) beszerezhetők, ezért nagyon jó, hogy elkészültek ezek a beszélgetések. Nem is csak a történeti információ-hozadékuk miatt fontosak, de azok miatt a rendkívül érzékeny elemzések, értelmezések, értékelések miatt még inkább, amelyeket az interjúalany konkrét, általa átélt, vele megtörtént események, hozzá közel álló személyiségek kapcsán vagy akár általánosabb, nemzeti kisebbségi sors-, sőt már-már létértelmező érvénnyel megfogalmaz. Legyen szó például az egykori ellenállás személyes lehetőségeiről, a „haza a mélyben” hálózatról, kényszerpályákról és a tisztának maradás esélyeiről, a túléléshez szükséges létezéstechnikáról, olyan nem csak irodalomtörténeti, de politikatörténeti személyiségekről, mint Sütő András, Hajdú Győző, Domokos Géza, Markó Béla, vagy akár a kilencvenes évek elején a barátai között felismert hatalmi küzdelmekről: „…. szenvedve néztem, hogy nagyszerű emberek, barátaim közt sértődések vannak, és kezdenek a csoportok, az érdekcsoportok kialakulni a hatalomért való küzdelemben. Láttam történni a történelmet. Nem csak körülöttem, hanem velem is történt meg a történelem ott, és néztem, hogy a történelem során ezek hogyan alakulhattak ki a francia forradalomban, vagy kezdték nyakazni egymást.” (Illúziók nélkül). Gálfalvi illúziótlansága nemcsak a politikát, a történetírást és az emberi kommunikációt illetően elgondolkodtató, de a román–magyar együttélést illetően is. 1990 decemberének leglelkesültebb pillanataiban is azt mondta Markó Bélának, hogy nem lesz itt más világ, mert ekkor már belátta Székely János igazát (a világ szerkezete megváltoztatható, de törvényei nem), saját tapasztalataiból pedig megtanulta, „hogy a politikai hatalmat könnyebb megváltoztatni, mint az uralkodó eszméket, márpedig Romániában a nacionalizmus volt és marad az uralkodó.” (Múltunkkal szimbiózisban élünk). S az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján állítja, hogy nem is lett más világ. Meggyőződése és tanulságos példákkal is alátámasztja (például Dumitriu Mureşan egykor Marosvásárhelyen élt költőbarátja esetével), hogy a románok képtelenek elfogadni azt, hogy „mellettük éljen egy ilyen nyelv, ami nem az ő nyelvük, és amelyik ráadásul segíti a tőlük való elkülönülést”. Az asszimilációt visszafordíthatatlan folyamatnak, a kiegyezést a románokkal reménytelennek látja, és állítja ugyanakkor az ellenállás értelmét: „mindig értelme van az ellenállásnak” (1990. március 20-a legfőbb tanulságának is ezt tartja), ahogy a múltban volt, úgy a jelenben is van:„itt nincs más megoldás, etnikailag kell különálljunk, és etnikailag állunk szembe, tehát nem csak ideológiák alapján, hanem etnikailag, s annak privátusa van minden ideológiával szemben.”(Illúziók nélkül). Gálfalvi György életútja számbavételének, „emlékiratai” egy kötetbe foglalt gyűjteményének ez a legkeményebb aktuálpolitikai üzenete, de van talán egy emberibb érvényű másik is.

Miközben nyilvánvalóan nem alaptalan a leszorítottságban kiteljesíthetetlen élet emléke, s ráadásul a múlt meghaladhatatlanságának, a múlttal való szimbiózisban élésnek az élménye, „a szembeszegüléssel, az ellenéléssel alanyi jogon megszerzett személyes szabadság semmihez sem hasonlítható mámora, a bajtársiasság, a bizalom, az egymásra utaltság emlékei” (Adjátok vissza az őrtornyomat. Vagy talán mégse) is joggal melegíthetik és erősíthetik, a kacagásra megőrzött képességével együtt, az Őrtorony hűlt helyén az emlékiratok íróját és immár olvasóját is.

 

[1] Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016.




.: tartalomjegyzék