Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - Augusztus
Mihály János

Feljegyzések az 1916. évi román betörésről

1916. augusztus 27-én vasárnap reggel Ajtay János, a császári és királyi (utóbb vitézségéről hivatalosan székelynek keresztelt) 82. gyalogezred hadapródjelölt őrmestere kényelmesen felkelt, s jól megmosakodott a közeli hegyi patakban. Innen jó kilátás nyílt a román határ felé, a Bucsecs hegységre, s a fennsík elszórt, román lakosságú hegyi településeire. Friss tejet reggelizett, akárcsak a közlegények, akik délelőtt az állások készítésén piszmogtak, délután pedig a patakban fürödtek, majd a közelben összegyűlt helyiekkel „hancúroztak, s pálinkáztak is.” Ettől olyan jó kedvre kerekedett az egész társaság, hogy éneküktől, zajos mulatozásuktól visszhangzott Barcarozsnyó felett a sziklacsúcsos havasi táj.

Poharazgatás közben, a barátságosan viselkedő román civilek „tájékoztatták” a bakákat, hogy Magyarországot Románia nem támadja meg, hanem Bulgária ellen megy...

Még javában folyt az éjszakába nyúló, hangos mulatozás, amikor Ajtay bajtársával, Lukács őrmesterrel együtt úgy döntött, hogy nyugovóra térnek. „Irtó jó kedve volt a civileknek. Román nótákat énekeltek.”

Egyszerre csak félálomban arra ébredtek, hogy valaki kopogtatja az ajtót, s szólítja Lukács őrmestert azzal a hírrel, hogy keljenek fel hamar, mert az éjjel támadás készül ellenük. Felriadva azt hitték, hogy a baka, aki a hírt hozta, „vagy be van rúgva, vagy meg van bolondulva.” Azonban Lukács őrmester megerősítette, hogy ő már korábban megébredt valami ágyúlövés félére. „Háború van kadét úr, öltözzünk fel gyorsan!”, így szólt a mellette fekvő Ajtayhoz, akin hideg borzongás futott végig.

Gyorsan felöltözködtek. Még csak éjfél volt éppen.

Gyönyörű, augusztusvégi csillagos éjszaka dideregtette meg, amint kiléptek a szabad ég alá. Nyomban a géppuskaállásokhoz siettek, teljes felszerelésben, menetkészen.

Éberen figyeltek körös-körül az országhatár felé. Innen-onnan egy-egy puskalövést lehetett hallani, lassanként mind közelebbről-közelebbről. Az országhatár mintegy 18 kilométernyire volt. Maguk előtt csak egy-egy fegyvervillanást láttak. Leadtak egy-egy kis sorozatot a géppuskákból. Vaktában a sötét éjszakába. Éjjel három óra volt, amikor lent a völgyben felrobbantották a főút hídját. Ez meggyőzte őket, hogy Románia valóban belépett a háborúba!

Lassanként kezdett virradni. Ekkor látták meg, hogy a gyalogságuk a völgyben a híd mellett újonnan épített lövészárokban foglalt állást, holott eddig kb. három kilométernyire előbbre voltak a román határ irányában. Távcsővel megfigyelték, hogy távol, a főút mentén úgy nyüzsögnek a román katonák, mint a hangyák.

28-án délelőtt tíz óra tájban megérkezett az üzenet „szedelőzködjenek fel gyorsan s vonuljanak vissza”, mert ha nem, jobb oldalról bekeríti az ellenség. A géppuskáikat vállon cipelve vonultak vissza a kijelölt hegygerincen s hegyoldalon át, mígnem szürkületkor megérkeztek az Almásmező felé vezető úton a kijelölt erdőszélre…

A vidék zömében román lakossága, akik szerfelett fel voltak lelkesítve a „România Mare” (Nagy-Románia) megvalósításának eszméjétől, nem félt és nem menekült. Inkább örvendett, remélve, hogy az „események felszabadulást hoznak számukra a kisebbségi sorsból.”[1] Nem úgy a Székelyföld népessége, ahol az újabb hadiesemények érzékenyen érintették a többségi magyarságot. A román betörés híre mindenkit meglepett és fejvesztetté tett. „Sírás, jajgatás ide-oda szaladgálás” lett úrrá mindenfelé, ahová e lesújtó hír eljutott[2] a támadást követő napokban, főleg miután a magyar hatóságok elrendelték a Maroson túl fekvő területek (elsősorban a Székelyföld) kiürítését.

 

*

 

A szarajevói merénylet után hamarosan kitört világháború kezdetén Románia semlegességi nyilatkozatban fejezte ki álláspontját, de 1916 nyarán a bukaresti kormány közelinek ítélve a központi hatalmak vereségét, úgy döntött, feladja kiváró politikáját, s kísérletet tesz Erdély elfoglalására. Ezért engedett a két éve tartó francia nyomásnak, s 1916. augusztus 17-én titkos katonai megállapodást kötött az antanttal. A titkos szerződésben az antant Romániának ígérte „részben Bukovinát, az egész Bánságot, a történeti Erdélyt s az attól nyugatabbra fekvő területeket nagyjából a Tisza vonaláig”[3]. Az antantnak tehát területi kompenzációk fejében sikerült rábírnia Romániát a monarchia elleni támadásra. Igaza lett az erdélyi viszonyokban jártas Tisza István magyar miniszterelnöknek, aki mindvégig tartott attól, hogy a névlegesen  szövetséges Románia kapva kap majd a kínálkozó alkalmon, hogy a monarchia ellen fordulva megszerezze Erdélyt. De nemcsak Tisza, hanem valamennyi a román területi aspirációs törekvéseket jól ismerő magyar politikus, közéleti személyiség gyanakvóan figyelte a romániai fejleményeket.[4] 1916. július elején maga Tisza kérte memorandumban I. Ferenc József uralkodót, hogy elrettentés céljából nagyobb katonai erőt összpontosítsanak az erdélyi határon, mivel „a román veszély nagyon komoly, és bármely pillanatban aktuális lehet”. A román betörés mind politikailag, mind katonailag előrelátható volt, ennek ellenére 1916 augusztusában Erdély voltaképpen védtelenül állt a román támadás előtt. Szinte csak a csendőrség állt a határon. Conrad vezérkari főnök „elővigyázatosság céljából mindösszesen annyit rendelt el, hogy az orosz hadszíntéren teljesen elvérzett csapatok közül újjászervezés céljából 2 magyar gyalog és 1 honvéd lovashadosztály maradékait Erdélybe küldte. Így Brassóba, Nagyszebenbe és Marosvásárhelyre kerültek magyar csapatok”[5]. Továbbá Erdélybe lett vezényelve a császári és királyi 82. gyalogezred maradványa (és néhány osztrák népfelkelő-zászlóalj) is.[6] A 82-eseket augusztus 13-án rendelték vissza Erdélybe. Augusztus 18-án már Brassóban ebédeltek. Az ezred három zászlóalja a Predeáltól a Törcsvári-szorosig terjedő országhatárt vonta ellenőrzése alá, azzal a céllal, hogy Románia esetleges hadba lépését „fogadják”.[7] Néhány nappal a hadüzenetet megelőzően az erdélyi 1. hadsereg élére kinevezett Arz Artúr tábornagy, akinek feladata az volt, hogy a románok délről várt betörését minden erejével igyekezzen késleltetni, meglehetősen gyenge erők felett rendelkezett.

A román hadüzenetet augusztus 27-én vasárnap este Bécsben átadták át a monarchiának, s I. Ferdinánd király csapatai az antanttal kötött titkos katonai megállapodás értelmében azon nyomban, az éj folyamán megkezdték az átkelést a Kárpátok alig őrzött hágóin. Egyes vélemények szerint a román király csapatai augusztus 27-én már este fél kilenckor (a hadüzenet előtt fél órával) átlépték a Kárpátok vonalát és megkezdték előrenyomulásukat Erdélyben, Magyarország ellen.[8]

A román támadás, amelynek hadműveleti terve szerint a 440 ezer főnyi hadseregnek pár nap alatt el kellett volna érnie a Maros vonalát, hogy aztán két irányba nyomulva tovább egészen a Tiszáig jusson, nagy megrázkódtatást okozott Magyarországon, de főleg Erdélyben, hol a hatóságok hozzákezdtek a veszélyeztetett zóna kiürítéséhez, s felszólították a lakosságot a Maroson túli területek elhagyására.[9]

Nincs szándékunkban részletesen leírni a hadieseményeket, hiszen azok a szakirodalomnak köszönhetően igen jól ismertek.[10] Végül is a román haderővel szemben a központi hatalmak sikeresen fel tudtak lépni, s a nagyszebeni (szeptember 26 – 28.), persányi (október 5 – 6.) ütközetekben és a brassói (október 7 – 9.) csatában döntő győzelmet arattak a román hadsereg felett. Ezt követően az Erdélyből kiszorított román csapatok csak a Kárpátokban lévő védelmi állásokban tudtak megállni (az Ojtoz-szoros környékén), hol ellentámadásokkal is próbálkoztak sikertelenül, jelentős veszteségeket okozva azonban a velük szemben álló 82-es székely gyalogezrednek. November közepén már Románia területén folytak a harcok, majd miután a Tîrgu Jiu-nál és Argeş-nél a védelmi vonalakat áttörték, a központi hatalmak hadai kijutottak a román alföldre, s december 6-án bevonultak Bukarestbe.[11]

 

*

 

A fentiekben röviden vázolt hadi események rendkívül nagy hatással voltak és igen érzékenyen érintették Erdély, és ezen belül Székelyföld román megszállás alá került többségi magyar népességét. A román betörés és a menekülés napjainak történéseit már akkor „megírták” egyes települések lelkipásztorai is a historia domusok („háztörténetek”) lapjain, sőt azt egyes egyházmegyék tanácsai fontosnak tartották nyomtatásban is megjelentetni, azzal a tudattal, hogy „ezek egyszer a háborús történetírás adattárai lesznek”.[12] A historia domusok, melyeknek vezetéséről a tridenti (vagy tréntói) zsinat (1554–63) rendelkezett, egyházi nézőponton keresztül mutatják be az egyházközség történetét, sok esetben elemezve, értékelve annak folyamatait is. Mint egyfajta egyházi krónikák, olyan források, amelyek hű lenyomatát adják mind egyházi, mind pedig társadalmi szempontból egy közösség életének, legtöbb esetben évenkénti rendszerben tárgyalva az adott év fontosabb egyházi és nagyvilági eseményeit. Leírásokat olvashatunk bennük a helyi egyházi és politikai igazgatás berendezkedéséről, az iskolák és oktatás helyzetéről, a helyi gazdasági és társadalmi viszonyokról stb. Tartalmuk és szerkezetük tehát rendkívül változatos, és nagymértékben függ az azt vezető plébános szellemi alkatától, személyiségétől, és az adott időszak eseményeinek társadalmi fontosságáról. Mindig megtalálhatók bennük az egyházi élet jelentős eseményei, a személyes visszaemlékezések, amelyeket esetenként képpel, térképpel vagy egyéb módon illusztráltak, vagy olyan országos események, történések, amelyek följegyzését fontosnak tartották a bejegyzéseket végező plébánosok, lelkészek.

A historia domusok „hiteles lenyomatott adnak” a „társadalmi kataklizmát előidéző” 1916. évi román betörésről is. „Sajátos helyi aspektusukon és szempontrendszerükön keresztül rendkívül hiteles módon mutatják be azt, hogy a vidék lakossága hogyan élte át a román megszállás megrázkódtatásait”.[13] Az eseményeket úgy ismerjük meg az általunk kutatott, eddig alig ismert egyházi forráscsoportból, „amint azok első kézből megírattak”. Az alábbiakban néhány székelyföldi római katolikus plébánia (Gyimesbükk, Borszék, Csíkdelne, Szentegyházasfalu[14], Lövéte, Homoródkarácsonyfalva, Küküllőkeményfalva, Székelyudvarhely, Székelypálfalva, Etéd) háztörténetét lapozzuk fel, hogy belőlük jobban megismerjük, „még árnyaltabb, még összetettebb képet nyerjünk a korabeli közállapotokról és közgondolkodásról”.[15]

A sort a történelmi Erdély egyik legkeletibb településével kezdjük, amely Csíkszeredától 32 km-re északkeletre, a Tatros felső szakaszán, a Gyimesi-szoros alsó kijáratánál fekszik, s így elsőként tapasztalhatta meg a román betörés következményeit. Boér János plébános utólagos (valószínűleg 1917-ben keletkezett) lejegyzéseiben részletesen ír a hadüzenet körülményeiről, az Erdélyt is elért háború okairól, a váratlanul bekövetkezett román támadás előkészítéséről, valamint a magyar hadvezetés szükségszerű taktikázásáról és a visszavonulásról.[16]

„1916. augusztus 27-én, esti 9 órakor hazánk délkeleti részét új ellenség támadta meg, és sikerült neki október 14-ig egészen Parajdig előrenyomulni. Ma, amikor tisztán látjuk, minő nyomorú sorsra jutott Románia azután, hogy áruló módon rajtunk ütött, önkéntelenül is felvetjük a kérdést, hogy tudta ez a minden haditapasztalatot nélkülöző ellenfelünk átlépni Erdély határát. Hadvezetőségűnk kétségtelenül megtett minden intézkedést egy román háború esetére (?) Kétségtelen továbbá, hogy a hadüzenet nem jött váratlanul, de a rendelkezésre álló erők gazdaságos kihasználása – a hadvezetés egyik alapelve – nem engedte meg, hogy egy esetleg bekövetkező román támadásra való tekintettel nagyobb csapattömegeket halmozzunk össze és vesztegeltessük a román határon, amelyek nagy kiterjedésű hadszíntereink valamelyikén egyelőre még jobb szolgálatot tehettek. Ezért a román hadüzenetig csak határvédő csapatok állhattak Erdély határán azzal a feladattal, hogy tartóztassák fel az ellenség előrenyomulást. Ezek a csapatok tökéletesen meg is oldották feladatukat, és a történelem fel fogja jegyezni hősies magatartásukat a mindenütt előrenyomuló, többségben lévő ellenséggel szemben.

A román hadsereg már egy év óta mozgósítva volt olyanformán, hogy mindig új és új részeket hívtak be.

A 18 háborús és 6 territoriális hadosztály erejével rendelkező hadsereg a hadüzenet átadásakor biztos hírek szerint még meg sem közelítette a harckészség állapotát. Mindenekelőtt nem volt hegyi tüzérsége, és azokhoz a nehéz lövegekhez, amelyeket Japán, Oroszország és Franciaország állítottak röviddel a háború előtt, nem volt kellően kiképzett személyzete, sem tisztek, sem legénység nem ismerték az ágyúanyagot. Lőszer és hegyi trén hiányzott. És Románia mégis a háború mellett döntött és a hadüzenet éjjelén határállomásaink megrohanásával nyitotta meg az ellenségeskedést. A román hadsereg harcra dobása határozottan mindkét hadviselő felet meglepte. A döntő napon a román hadsereg csapatait azzal alarmírozták, hogy gyakorlat lesz a határ mentén. A határhoz közelebb állomásozó csapatokat gyalog, a távolabbiakat vasúton menesztették a határra, csak itt hirdették ki előttük a hadüzenetet. Eddig az időpontig sem a tiszteknek, sem a legénységnek sejtelmük sem volt a bekövetkezendő eseményekről, és állítólag még a hadügyminisztérium is csak a legutolsó percben értesült a hadüzenetről.

Erdély határán sem mutatott semmi a bekövetkezendő eseményekre; legfeljebb az, hogy Predeálon és itt Gyimesbükkön két személyvonat elmaradt. Az első összeütközés Predeál mellett és itt, a pénzügyőri laktanyánál este fél kilenckor történt. Tehát a hadüzenet bejelentése előtt; háromnegyedórával később a többi hágón is megtörténtek az összeütközések. Ennek a meglepetésre ügyesen keresztülvitt tervnek jelentékeny kezdeti sikerek jártak a nyomában. Elhárító seregeink még nem összpontosítottak, és a vasút korlátolt képessége miatt nem látszott tanácsosnak, hogy a határbiztosító csapatok a hadseregnek a határ mentén való felvonulásáig felvegyék a küzdelmet, hogy ezeket az erőket a nagyon túlnyomó számban lévő ellenség ellen védelmi harcban fel ne áldozzuk. A hadvezetőség arra szánta el magát, hogy ezek a csapatok éppen csak érintkezésbe lépjenek az ellenséggel és nyomban vonuljanak vissza rendszeresen azoknak a térségeknek a határáig, ahol időközben az elhárító hadseregeket felállítják; közben persze lehetőleg az ellenség előrenyomulását is feltartóztatva. Brassótól délre a 82-es számú székely gyalogezred lelte meg először az ellenséggel való érintkezést, visszaverte és minden talpalatnyi földért hősiesen küzdött. A románok várakozásunk ellenére csak lassan nyomultak utánunk a kiürített határszakaszokba. Minden nagyobb akciót kerülve tapogatóztak előre, megszállták Brassót, Csík, Háromszék és Fogaras megyéket, és betörtek Szeben, Hunyad és Krassó-Szörény megyékbe is. Alighogy átlépték a határhágókat, erődléseket emeltek, majd beásták magukat. De az elsietés és egyéb mulasztások kezdték megbosszulni magukat, a gyors előrenyomulás két hetet vett el a hadműveletekre fordítható időből. Hátszegtől délkeletre először bukkantak erős ellenállásra a románok, majd Petrozsénynél és Lupénynél vissza is verték őket. E perctől kezdve bosszúálló sors üldözte a román hadsereget. A szövetséges hadseregek görgetege megindult és szeptembernek utolsó napjaiban gyors egymásutánban következtek a nagyszebeni és brassai dicső győzelmeink. Erdély rövid idő alatt felszabadult a román invázió alól és rövid két hónap alatt elveszett Románia is.”[17]

Boér plébános az általános hadi események leírása után terjedelmesen ír a helyben történtekről, ismertetve saját sorsát, szól a maga és a helyiek internálásáról, a menekülésről, az öt hétig tartott román megszállás alatt zajló fosztogatásokról, valamint megemlékezik a román visszavonulás során keletkezett pusztításokról, és a magyar és német csapatok környékbeli harcairól, a harcokban elesett civilekről, és a hősi halált halt katonákról.

„A lelkészlak és kápolna a községen kívül, illetve annak keleti végén, nem az út mellett, hanem a Komtumác patak mellett elrejtve fekszik, ez volt a szerencsém, hogy a románok (1916) augusztus 27-én este nem kerestek fel, hanem amint a határszéli kapun betörtek este ½ 10 órakor és a pénzügyőröket elfogták, felfelé tódultak az úton; a kocsmákba, vendéglőkbe, kávéházakba és kereskedésekbe, magánházakba behatoltak enni-inni, rabolni kezdtek egész reggelig. Ezalatt mi is, főleg Boér Krisztina tanítónő, Erzsi testvére és édesanyja az értékesebb tárgyakat összeszedték, kézi táskába tették és menekülni akartak, de már nem lehetett reggelig. Ekkor a kerteken keresztül a vasúti állomás felé indultak, de csakhamar vissza is kellett térniük, mert arrafelé nagy volt a veszedelem, tehát a patakon felfelé indultak, hogy az erdőben elrejtsék magukat; itt több bujdosót találtak, kikkel estefeléig ottmaradtak. Alig érkeztek ők fel az erdőbe, engem 2 oláh katona elfogott és szurony között bekísért Romániába, ahol egy oláh házba több fogollyal együtt elzártak. Az udvaron majorság és sertés, a kertben 3 tehén szabadon maradott, a lakásunk s annak szobái záratlanul maradtak. 9 órakor engem és fogolytársaimat megmotoztak, ami értékeink voltak nálunk, elvették, a palánkai vasúti állomásra kísértek gyalog, ott marhakupéba ültettek és útnak indítottak. Délután egy órakor Dormanest nagyközségbe érkeztünk, hol egy iskolaházba elzártak, este 7 órakor kenyeret és vizet adtak. Másnap (29-én) reggel 9 órakor 1 katona, kenyeret adott két napra. Eltelvén két nap (aug. 30, 31) beteg lettem, és az odavaló r. kath. lelkészt kérettem magamhoz gyóntatás végett, ki magyarul nem tudván, latinul végezte a végzendőket. Ismerősöm lévén, mert „Csügés” nevű falujában, amely Gyimeshez 7 kilométerre fekszik, többször találkoztam vele, és házamnál is volt néhányszor. Ezen nexusnál fogva felkértem, hogy legyen közbenjáró az ottani katonai parancsnokságnál az elbocsátásomra, mert nagyon beteg vagyok, és az orvos is annak talált, a kórházat javasolta, de gyógyítási költségekre nem lévén pénzem, nem vettek fel a kórházba, hanem hazabocsátottak. Kikapván az útlevelet és ½ katonakenyeret, reggel 8 órától du. 1. óráig Kománfalváig elvánszorogtam, itt a rendőrségnél jelentkeztem, de tovább nem bírtam gyalog jönni, hanem a községházánál egy istállóban elszállásoltak. Másnap (szept. 2.) kaptam a vasútállomáson marhakupéban helyet hazafelé és így du. 6 órakor a palánkai állomásra érkeztem, innen pedig gyalog a gyimesi állomásra, ahol jelentkezni kellett a katonai parancsnokságnál. Innen elbocsátva haza a háztartásomban lévőket Deáky Bélánál találtam, s azon este nem is jöttem haza, mert tiltva volt kimenni az utcára, tehát ott háltam, és csak reggel 6 órakor volt szabad hazamenni lakásomra.

A román uralom alatt folytonos rettegésben voltunk, mert a palánkai lakosság fel volt szabadítva a fosztogatásra, szekerekkel jöttek fel, a menekültek házait feltörték, amit azokban találtak, szekerükre rakták, elvitték, ajtókat-ablakokat bezúztak. A begyűjtött takarmányt elhordták, a veteményes kerteket marháikkal felprédálták.

A havasi legelőkön talált összes marhaállományt és juhnyájakat összeterelték és elhajtották. Senki sem mert ellenállni, sőt még szólani sem, mert egy Karácson Imre (Kupa) nevű öreg ember az utcán még a betörés utáni napon valami nemtetsző szót mondott nekik, miért rögtön főbelőtték, és rongyba takarva a temetőbe, alig egy méter mélységű gödörbe elföldelték.[18]

[…] A visszavonulás utolsó napján, október 13-án a vasúti hidat felrobbantották, e mellett lévő katonai fahidat és a pénzügyőr laktanyát petróleummal való leöntés után [felgyújtották], de nem égett le egészen, idejük nem lévén, hogy tovább szítsák a tüzet, mert futni kellett. A híd pár darab fája kivételes épségben maradt, de egy erődítménynek a teteje teljesen leégett.

1916. október 14-én megérkezett a románokat üldöző honvéd lovasság. A gyimesi elmenekült lakosságot Bükkbe küldték a honvédek 24 óra elteltéig, mert ha itt a határszélen az ellenséggel ütközetre kerülne a dolog, ez a lakosságra nézve veszélyes lenne. Csatára nem került sor, mert a románok jó messzire lehaladtak, de a vasúti sáncban elbújt 4 oláh katona, kik mikor a magyar előőrs odaért, egyiknek lovát lelőtték. Október végén megérkezett a bajor katonaság is, hogy a magyar 10-ik lovas hadosztály és a 16-ik honvéd dandárnak segítsen az ország határa védelmében. A Gyimesi-szorosban Brustora és Kotumba oláh falvak mellett nagy harcok folytak, melyek a román-orosz hadsereg nagy veszteségével végződtek. A magyar elesett hősök a bükki r. kath. temetőben, a bajorok a gyimesi vasúti állomás mellett új temetőben temetettek el. A repülőgépek bombái 4 gyermek és 3 katona halálát okozták a községben.”[19]

A román betörés híre a Székelyföld legészakabbra fekvő településére, Borszékre is hamar megérkezett. Bartalis János plébános feljegyzése szerint a helyi katonaság már az éjféli órákban hírül vette. Másnap, augusztus 28-án reggel kilenc óra körül a lakosságot is tájékoztatták a helyzetről és a kiürítési parancsról, és ezzel kezdetét vette a fejvesztett menekülés. A borszéki historia domusban részletes beszámolót olvashatunk a menekülés körülményeiről, papjának és híveinek hányatott sorsáról, valamint a többéves távollét utáni hazatérés öröméről.

 „[…] Románia, mely időközben a Nagyantanthoz szegődött, 1916. év augusztus hó 28-án váratlanul Erdélynek minden részén betört, melynek mindenkit megalázó és lesújtó eredménye az lett, hogy édes otthonunkból el kellett menekülni. A betörés, mely az egész vonalon furfangos kiszámítással jött létre, mindenütt egy időben, vagyis augusztus hó 27-én este 9 órakor történt. Ezen rémhír Borszéken ugyan a helyben székelő katonaság részére az éjjeli órákban megjött, s ők felkészülve gazdasági, élelmi tárgyaikkal el is indultak, csak a rendes katonaság – amely indulásra készen állt – maradt vissza, a lakosság hivatalosan reggel szentmise után 9 óra tájban értesíttetett azon szigorú meghagyással, hogy egy óra alatt a községből mindenki távozzék, mivel a románok betörtek, és már Tölgyesen, Bélboron vannak, s minden percben Borszéken lehetnek. E lesújtó hír mindenkit meglepett és fejvesztetté tett. Sírás, jajgatás, ide-oda szaladgálás mindenfelé. A helyzetet nehézzé tette különösen az, hogy a lakosság nagy részének nem volt fuvaros. Akinek volt – a kevés idő alatt – saját ingó vagyona elvitelére használta fel. A község nagy része majdnem semmi nélkül, gyalog vette maga elé a bizonytalan utat, s indult el édes otthonából, otthagyva azt, amit hosszú éveken keresztül összegyűjtögetett. Ezen esemény megörökítője is a rettentő hír hallatán azonnal a kevéssel előbb elhagyott templomba sietett vissza, rendezni a legméltóságosabb szentséget, hogy esetleg durva kezek részéről tiszteletlenségnek ne legyen kitéve. Miután az megtörtént s az értékes cibóriumot, néhány kelyhet összeszedett; a kevésbé értékes szentségtartót az oltár házába helyezte el. Ezek után térdre borulva rövid fohászban a jó Istenhez fordulva s kérve arra, hogy bizonytalan utunkban, menekülésünkben legyen segítségünkre, s a legszentebb hajlékát őrizze meg minden bajtól, rongálástól, könnyes szemekkel távozott el a szent helyről, amelynek létrehozása, berendezése életének egyik legfőbb célja és törekvése volt. E szent tárgyakhoz csatoltam az anyakönyveket, s ezeket egy ládába helyezve a kevés fehérneművel, a helyben állomásozó hegyi tüzérüteg főhadnagyának szívessége folytán – házvezető unokanővérem és a cseléd – kocsival a maroshévízi vasúti állomásra szállították. Magam, a községi jegyző, igazgató, tanító és a polgármester – miután a lakosság nagy része elment – gyalogosan útnak indulva, később kocsit kapva, az utat így tettük meg Maroshévízig. Innen nagy nehézségek között vonaton mentünk Marosvásárhelyig, ahol azt a kedvező hírt adták le, hogy tovább nem kell menni, mivel a helyzet javult. Azonban a jó hír nem soká tartott, mert onnan is elzavartak, s így mentünk mindannyian irányítva oda, ahol ismerős vagy rokon volt. Ez utóbbi körülményt választva Tiszavárkonyra (Szolnok megye) utaztunk egy kántortanító unokaöcsémhez. Itt is kevés ideig maradhattunk, mivel a megélhetés igen nehéz volt, s munkaköröm se volt. Tehát innen is távozni kellett, éspedig mentünk – Pest megye – Palotaújfaluba – egy másik unokanővéremhez. Itt a plébánián – mely Rákospalotán volt és amelynek külrészein sok erdélyi menekült volt – mint kisegítő működtem, hol az iskolában, hol a leányjavító intézetben. Pár hónapig a fővárosban is az Országos Központi Hitelszövetkezetben; de ezt soká nem bírtam ki, mivel a reggeli szentmise után a hivatalos óra 9-kor kezdődött és tartott délután 3 óráig. Ez nagyon nehéz volt és így abba kellett hagynom. Az itteni működésem 1916. október hó 7-től 1917. június hó végéig tartott, amikor kegyelmes püspököm rendeletére Marosvásárhelyre jöttem, azon meghagyással, hogy a lehetőség szerint minél előbb térjek haza plébániámra. Ez azonban nem volt kivihető, mert a katonai parancsnokság a hazajövetelt nem engedélyezte. Minek következtében Marosvásárhelyen kellett maradnunk, éspedig a menekültek sátortáborában, ahol igen sok orosz menekült volt, de amellett Tölgyes, Borszék és más gyergyói községekből is már számosan visszatérve ide helyeztettek el. Ezen barakkokban egy kápolnát rendeztünk be, azonkívül pedig két tantermet, ahol Bencze József és neje, mint okleveles magyar királyi állami hollói tanítók működtek. Vasárnap és hétköznapokon rendesen istentisztelet tartatott a menekültek részére. Az itteni működés tartott 1918. év április hó-ig, amikor a jó Isten segítő kegyelmével visszatérhettünk elhagyott otthonunkba, melyet feldúlva, kifosztva elég üresnek és ridegnek találtunk. Mégis szívesebben szenvedtünk és nélkülöztünk, mert tudtuk, hogy a sajátunkban vagyunk, és a sok lenézetet, kicsinylést nem halljuk. Első kötelességünk volt a következő vasárnap az Isten házában – amely ugyan értékes felszerelésétől megfosztva találtatott, de a szükségeseket a jó és adakozó hívektől összegyűjtve – hálát adni, hogyha bár megfogyva és törve is, de hajlékunkban lehetünk!”[20]

A Gyimesi-szoroson benyomuló román hadsereg bár óvatosan, tapogatózva haladt előre, lassan elérte a Csíki-medence településeit. A Felcsíkon fekvő Csíkdelnén a román betörést kezdetben amolyan „rémhírnek” tartották. A hatóság felkérésére augusztus 28-án a helybeli plébánosnak még arról kellet prédikálni, hogy „aki a menekülést hirdeti, el fog kárhozni”. Sajnos a rémhír már másnapra (augusztus 29) igaznak bizonyult, és innen is mindenkinek menekülnie kellett.

„Hajnalban kidobolták a menekülést. Csak fel kell menni a Hargitába! Iszonyú sírás-rívás, kétségbeesés, bizonytalanság, fejvesztettség. Menekülni kell biztosan. Kezdődött a nagy pakolás, csomagolás, ki lószekéren, ki marhaszekéren, ki gyalog, ki hogy tudott. Megindult az első szekér után sok száz, sőt sok ezer. Nagy nehezen indultam neki lovaimmal, meg kevés összecsomagolt holmimat a tehenek hozták. Az egyház kötvényeit magammal vittem, míg az anyakönyveket, fontos írásokat, monstranciát, kelyheket a Szent János-templom kriptájába rejtettem. Elbúcsúztam a templomtól, s így útnak indultam, itt hagyva mindent. Sertésem 8 db, majorság, só, gabonás tele gabonával, csűröm tele takarmánnyal, hisz 1916 évben rendkívül bő áldását adta az Isten. Csíkszeredáig még csak el tudtam menni, de aztán Isten tudja minő életveszélyben forogtunk. Rengeteg szekérvár, csorda állatok, sertések, juhok, sok nyájak, emberek stb. stb. Egész éjjel mentünk, míg hajnalban Kápolnásfaluba értünk.”[21]

A plébános feljegyzései szomorú képet nyújtanak a csíkdelnei és pálfalvi lakosok „kálváriájáról, szétszórattatásukról”, valamint a leégett Csíkszeredáról.

„Kápolnásfaluban találkoztam híveimmel, s ők mondják, hogy mindenki eljött, csak 17-en  maradtak Delnén és Pálfalván 15-en. Inkább öregek. Megkíséreltük a visszaszökést, de a csendőrség nem engedett a Tolvajos-tetőn túl. […] Kápolnásfaluban már idegenek lettünk, s így tovább kellett menni. Gyászos utunk Kolozsvárig tartott. Felbomlott minden rend, és minden isteni és emberi törvény. [A] hosszú fárasztó úton nagyon sok állat elhullott. Potom áron 2-3 Koronáért vették a hatóságok az állatok kilóját. Kinek soha marhája nem volt, az is marhát adott be /:másét:/. Úton-útszélen, mezőkön, sőt sáncban is kellett hálni. Kolozsvárt már életbe lépett a jegyrendszer. Mindent jegyre adtak. Így megtörtént, hogy jegy volt, de egyéb nem. Napokon át tartottuk a kenyérjegyet, míg kaptunk kenyeret. Velünk, papokkal senki sem törődött. Megunva a kolozsvári életet, eladtam szép lovaimat mindenestül, s vonatra ültem és Hajdúböszörménybe érkeztem. Delnei és pálfalvi híveim 13 megyében voltak elhelyezve. Sok helyen szívesen fogadtak, de bizony az Alföld híres népe csúfolkodott. [A] hitetlen alföldi néptől sok rosszat tanultak híveim. Lenéztek, megvetettek, hatóság intézkedése nélkül még csak szállást sem akartak adni. Itt már a napi 1 korona segélyt személyenként adni kezdették.

Püspök úr nevelőnek szánt ezen menekülési idő alatt, azonban október hó 20-án a Belügyminiszter nyílt paranccsal visszaküldött. 18-án jöttünk egy külön kocsiban Csík felé. Udvarhelyig vonaton, onnan katonai autón Szeredába. Micsoda látvány! Szereda legszebb utcája leégve. Sehol civil, csak katonaság. Aznap éjjel a csíksomlyói szerzetesek hivatalában háltam. Korán reggel jöttem Csíkdelnére. Minden lakás el volt foglalva. […] Lakásom teljesen kifosztva, kirabolva, összetörve. Gabonám, takarmányom elszállítva. Alig akartak a lakásomba beengedni. Istennek hála, égetés nem volt. Kerítések eltüzelve. […] Időközben a Nagyerdőről is jöttek vissza, kik szomorú napokat éltek, mikor az ellenség menekült. Székelyek állottak be önként árulóknak. Meg is kapták méltó jutalmukat, mert nyom nélkül eltűntek. Templomaim épen maradtak. Nem vittek el belőlük semmit.”[22]

A háború nyomorúságát rövid időn belül Udvarhely megye népe is megtapasztalta. A román csapatok átkeltek a Hargitán [Tolvajos tetőn] s hamarosan Szentegyházasfalu is a „tűzvonalba” került. Mindezzel kapcsolatban az alábbiakat olvashatjuk Sass Antal plébánostól az egyházközség historia domusában:

„Eddig is szenvedtünk, de most a kálvária véres útjára kell lépnünk. Közvetlen közelben a baj. A Székelyföld kiürítése, a menekülés csordultig tölti a keserűség poharát.

Még bizakodnak, hátha katonáink útját állják az orv támadásnak. Csík megye jön; a ruhákkal, élelemmel megrakott szekereket síró asszonyok és gyermekek kísérik, bús aggok vezetik állataikat, forgalom torlódás, rendetlenség a hajtásban, az állatok bőgése, hajtók kiabálása mélységes fájdalom érzetével tölti el a lelkeket.

A honnmaradás reménye csökken, készülődnek, tervezgetnek, tanácskoznak, menjünk vagy ne menjünk?! Élelmiszert vigyünk-e inkább, vagy a ruhaféléket mentsük?! Hisz' az efféle portéka méregdrága. Ezek a gondolatok foglalkoztatnak mindenkit.

A falu egy részét az otthon szeretete visszatartja, fáradságos munkája gyümölcsét nem akarja itthagyni, megöleli kapufáját, az ölelés erős, nem engedi távozni. A falu más része sírva búcsúzik a családi tűzhelytől, könnyes szemmel tekint vissza a Cekend tetőről a Hargita tövére. Az egyre közelebbi ágyúszó, a „hősies” (ne hidd kedves olvasó) cseh csapatok eszeveszett szaladása mondja: itt a veszedelem, meneküljön, aki akar.

A Homoród völgyéből 2-3 nap múlva visszatérnek sokan, azonban a reménység mécse utolsót pislog: utóvédek jelentik, hogy az ellenség a Nagyerdő tövében tanyáz. Tapogatózva, félve ólálkodik előre.

Falunktól 100-250 lépés távolságban halad a lövészárok, egy zászlóalj katonaság (népfelkelő) 2 rozoga ágyúval áll ellen. Közel két hétig bujkáltak az ellenséges csapatok, míg a Csere-oldalból be mertek a faluba jönni. A templom tüzérségi megfigyelőhely, a falu tűzvonalba esik. A szerencsétlenséget fokozza a tömör építkezés, az épületek fenyőfa anyagának gyúlékonysága. Az ellenség gyújtó gránátot lő, tűz üt ki a templom környéke, a csíki út mentén, az észak-keleti oldalon lángba borulnak az épületek. Az egyházi gazdasági épületek is elhamvadnak. A tűz a közkerten a kapu felé jön, csak a II. kertlábon (kaputól számítva) törik meg, az átjáró kapu nyílás állja útját.

A templom szentélyétől 3. ablakot s a szentély támasztó oszlopát 2 gránát találja, a kántori ház sarkát, a papi sütőház alját kisebb kaliberű gránát üti át. 84 gazda részben vagy egészben leégett.”[23]

Az elmenekültek nélkülözéséről, vándorlásáról is megemlékezik a falu plébánosa [a hatóságok Heves megyébe, Jász-Nagykun-Szolnok megyébe, valamint a Dunántúlra irányították őket].

Az itthoniak sorsa sem volt rózsás: „Kegyetlenül bántak velük, a halotti anyakönyv köt. lapjain írt bejegyzés szerint védtelen nőket, elaggottakat lőttek agyon, hogy miért, nem lehet tudni, az áldozatok kémkedésre alkalmatlanok voltak. Talán az ilyen „hősies bátorság” olcsó babérjaiból akartak értéketlen koszorút fonni, s az embertelenség bélyegét homlokukra tűzni.

Az elmenekültek holmiját összeszedik, ebben – sajnos – az itthon maradottak közül a könnyű fajsúlyú lelkiismeretűek is segédkeznek.

A templomi ruhák közül a fehérneműek elvesznek, szőnyeg, kehely, velumok, ministránsruháknak nyoma vesz. Az iskola teljes felszerelése megsemmisül, kórházat rendez be itt az ellenség, erre használja a kiűzéskor a mi katonaságunk is. Visszatéréskor az összetört padok az udvaron szanaszét, szekrények összetörve, az ifjúsági könyvtárt széthordták.

A templom fedélzetén a cserepek összetörve, ablakai rostához hasonlóan átlyuggatva.

Jött a szerencsés fordulat. Októberi vöröstoronyi, majd mogyorósi harcok új fordulatot adtak az eseményeknek. Eszeveszetten fut az ellenség.”[24]

A helyiek azonban a román csapatok visszavonulását is megszenvedik. Élelmiszert és egyéb felszerelést rekviráltak tőlük, és kötelező és terhes fuvarozásra kényszerítették őket. „A visszavonuló ellenség a faluból többeket magával hurcol. Az okosabbak a Nagyerdőn vagy a Gyimesi-szorosban megszöknek, otthagyják fogataikat, csak ők menekülhessenek meg. A jószágukhoz elválaszthatatlanul ragaszkodók keserűen megadják az árát. 1-1½ évig tartó fogság lett osztályrészük. Lőrincz József, Dániel Ignác szentkeresztbányai lakos meghalt idegenben. Meghalt Balázs Irma, Simó Mihály”.[25] November hónapba jön haza az elmenekült lakosság a román csapatokat üldöző katonaság nyomában, s hazajön a Túrkevére menekült Sass Antal plébános is.[26]

A Szentegyházával délről szomszédos Kis-Homoród menti Lövéte község plébánosa, Péter János a román betöréskor frontszolgálatot teljesített, helyettese már a betörés előtt két héttel eltávozott a településről. Útólagos feljegyzéseiből azonban kiderül, hogy a lakosság itt is „átélte a román megszállás negatív tapasztalatait”.[27]

„[…] Ősszel megtörtént a román betörés. A helyettes 2 héttel a betörés előtt elment. Gábos József megyebiró az anyakönyveket, s a számadási aktákat idejében biztonságba helyezte és ezek meg is maradtak. Az egész irattár, köztük a házassági szabadegyezkedési bizonyítványok, alapítványi levelek, szerződések stb. stb. mind eltűntek, megsemmisültek. Saját könyveimből az maradt meg, amit idevalósiak az udvarról összeszedtek, s hazajövetelem után visszahordtak. A plébánia egy darabig kórház, egy ideig főhadiszállás, s egy darabig marhagyűjtőde volt a három hét alatt. A község lakói sok kárt szenvedtek. De ez mindenütt így volt a megszállott területeken. Egy embert főbe lőttek [1916. szeptember 29-én, a szentegyházasfalvi születésű, Lövétén lakó 64 éves Elekes Andrást[28]], s 10 embert ökröstől-szekerestől elhurcoltak a visszavonuláskor. Egy csorda marhát elhajtottak. A fejetlenség közben az itthonvalók is sok kárt tettek az elmenekültek vagyonában. Én anyagilag tönkrementem.

A többi dolgok leírása, melyek erkölcsi bírálat alá esnek, most nem íródnak le, mert talán a papír sem bírná meg.”[29]

A román betörés híre a Homoródkarácsonyfalva plébánosát is a harctéren találta, ahová 1916. május 22-én utazott vissza. Előbb azonban még kiment a Homoródszentpál feletti tetőre és a Kismeződ határrészre, s megnézegette a „szépen elkészített, födött lövészárkokat, melyek a fenyő végéből, az oklándi szélen lévő pap földjéig húzódtak és délkeletre”, a román határ felé néztek. Ez volt Kárpátoktól a harmadik ilyen vonal, amelyet azért építtetett meg az osztrák-magyar hadvezetés, mert tartott egy esetleges a román támadástól. Galíciában a fronton tartózkodó plébános augusztus elején arra lett figyelmes, hogy a „tüzér és a trén szállítmányok Magyarország felé vonulnak”. Még csak híre volt a román támadásnak, de a cseh-olasz- lengyel-román származású tisztek, „csakhogy nem tomboltak örömükben!”. A magyar tisztek és a legénység azonban aggodalommal figyelte az újabb híreket.  Lisowiczén augusztus 29-én érte őket a lesújtó hír, hogy Románia hadba lépet az antant oldalán. Augusztus végétől október 6-ig a fronton szolgálóknak „ötheti aggodalomban” telt el. De aztán az október hetediki újság megvitte a szebeni és a bekecsalji győzelmek hírét! Október 26-án a plébánost szabadságra engedték. Csak akkor tudta meg konkrétan, hogy mi is történt hozzátartozóival, híveivel a román megszállás alatt.

Homoródkarácsonyfalvára „szeptember 14-én érkeztek meg a testvérek [értsd a románok]. Ekkora már üres volt a falu, mert aug. 30-án kiadták a rendeletet, hogy mindenki, különösön a katonakötelesek meneküljenek. Ment is mindenki, aki csak mehetett. A csordákat hazacsapták az erdőről, mezőről. Mindenki befogta a befogható marháját, a többit gyalogszeresleg riasztották utána.  Amit nem vihettek azt elcsapták. Sertésnek, majorságnak vizet mertek, gabonát hintettek ki, s ha maradt hátra ismerős, arra bízták, ha nem, a jó Istenre. Némelyek a házat bezárták, mások mindent nyitva hagytak, mert úgy mondták, akkor az ellenség nem töri fel. Mindegy volt! Amit elvittek, annak is nagy része tönkrement, amit itthon hagytak, annak is. Jeremiás próféta siralmai szóról szóra beteljesedtek a székelyeken. Az üresen maradt házakat az ellenség kiosztotta az otthon maradottak között. A házakból elhordtak mindent, amit el nem vihettek, azt széthányták, kiosztották az otthon maradott csőcselék között. Kereskedéseket, raktárokat, bútorokat felrakták a szekerekre és vitték, amerre lehetett. Az elmenekültek mentek-mentek 4-5-6 hétig Békés, Szolnok, stb. megyékbe, sőt Dunántúlra is. Míg vándoroltak, marháikat eladták-megették, halottaikat úton-útfélen legtöbbnyire pap nélkül elhantolták. Nem nagyított Kegyelmes Püspök Atyánk, mikor azt írta, hogy a menekülésnek 30. 000 gyermek esett áldozatul. De ezt is túléltük. Híveim közül Farkas Sándor 52 éves atyánkfiát és egy vén cigányasszonyt lőttek meg azon este, amikor bejöttek, a Berke nevű erdőszélen, gondolták, biztosabb lesz az élet az erdőszélen.

Községünk határán különben rövid volt a harc. Estefelé érkeztek a Hagymás felől, a mi hátvédünk megállott a Szt. Páli tetőn levő lövészárkokban. Megtöltöttek egynéhány katonaköpenyt szalmával és kitették, ők maguk pedig leadtak néhány lövést a falun keresztül. A testvérek pedig óriási lövöldözéssel, mikor elnémult estefelé a Szt. Páli hegy, befutottak a községbe, és volt evés-ivás, ellenségkeresés. A plébánián egy tábori pap szállott meg, és a széthányt dolgokat rendbeszedette a katonájával, s míg ott volt, rendetlenséget nem engedett meg.    

Az ezredes parancsnok Mátyás Ferenc hívemet megtette bírónak és hozzá szállott meg. Ferenc bácsi a betörés előtt egypár órával elvitte az összes ágyneműimet és az ezredes úr abban nyújtózkodott. Ferenc bácsinak kötelessége volt a hadsereg részére szükséges kenyeret előteremteni és húst szolgáltatni. Az otthonmaradt asszonyok, hol a magukéból, hol az elmenekültekéből sütötték a kenyeret és főzték a majorságot. Az enyémből 7 mm. búzát s vagy 70 db. majorságot. Nagyobb rongálás azért nem történt a plébánián, mert Ferenc bácsi parancsba tetette az ezredessel, hogy abba a házba, amelyikről az Isten szeme néz le, senki se merjen bemenni. De azért még kíváncsiságból is benéztek. Az ajtókat vagy kétszer törték fel. Bútoraim megmaradtak, az egyházi edényeket és iratokat a nagy oltár lépcsője alá tette volt Mátyás István m. bíró és Simonffy Antal kántor úr. Sem a templomnak sem ezeknek bántódása nem történt. A plébánia verandáján Akasztófa nyakáról egy ablakot belőttek. Gyújtogatás nem történt.

A betörés szeptember 14-én történt. Október 6.-án különös mozgolódást észleltek a testvéreken. 7.-én este gyalog, lóháton futás fel Almás felé! Ekkor hajtottak el a hazajövő csordából 18 db. marhát-lovat, és több helyen raboltak. S még akkor este jöttek a huszárok. Volt öröm! Virágba öltöztették még a lovat is, sírt az örömtől mindenki. Csak azok voltak megrökönyödve, kik megfeledkeztek magukról, idegen jószághoz nyúltak. Egy része sietett visszavinni, neki a katonák adták. Ebben is volt igazság. Ha nem tudta, kié volt, vitték a községházához. Mások a kemencében elégették. Mások a vízbe dobták vagy elásták. Az elmenekültek kára, különösen városi helyen, felbecsülhetetlen volt. Egyes családok, kiknek ingatlanaik nem voltak, bútor, ruha és élelem nélkül maradtak. A károkat ugyan felvették, de legjobb akarat mellet sem kielégítően, és nagyon sokan kártérítést nem is kaptak.

A helyreállítás munkájában óriási érdemei vannak a közigazgatásnak, de különösön a csendőrségnek. Nagy baj volt az, hogy az elmenekültek egy része még decemberben sem jöhetett haza. Az őszi vetés nagy részét azonban elvégezték.

Ugyanez volt a helyzet Székelyzsomboron, Homoródalmáson és a többi plébánián is. Az egyházat nagyobb kár nem érte. Az egyházi szereket Székelyzsomboron id. Tódor András, Homoródalmáson id. Mihály Béni megyegondnokok rejtették el, és meg is maradtak.”[30]

A határszéli megyékből menekülő lakosságot Udvarhely megye falvaiba irányította a hatóság. Küküllőkeményfalván „a derék hitbuzgó és erős magyar érzésű csángó magyarok voltak Gyimesből, körülbelül két hétig” olvashatjuk a helyi háztörténet lapjain. „De itt is kiadták a rendeletet a menekülésre. A községből 10 család menekülhetett. A nép – úgy szólva – csaknem mind itthon maradt. Amit annak lehet betudni, hogy menekülő vonal igen kevés állott rendelkezésre, s a férfiak javarésze harctéren lévén, a nők kicsiny gyermekeikkel bizonytalan útra egy rozoga szekéren megindulni nem merészeltek. S különben is a már régen a betörés híre után elmenekültek jöttek vissza 2-3 napi út megtétele után, és rémséges mesébe illőket mondottak el a többi menekültek sorsáról. A plébános is az utolsó percekben indult el szekérrel a zetelaki tanítók társaságában. Mikor Bögözbe megérkeztünk, már szóltak az ágyúk, s másnap a román katonaság Gyergyó felől megérkezett. A plébánialakásban itt maradt a pléb. édestestvére. Ide be voltak szállásolva, illetőleg a plébániát lefoglalták: 1 őrnagy, 1 kapitány, 1 orvos és személyzetük. A plébánián nagyobb kár nem történt, csak a levéltár volt feldúlva és a könyvekből veszett el több. A gazdasági felszerelésekben és takarmányban igen nagy vesztesség történt. A plébánián szenvedett károk is akkor keletkeztek, amikor a tisztek innen eltávoztak, és a legénység ellenőrzés nélkül maradván, kénye-kedve szerint garázdálkodott.

Az iskola azonban igen nagy kárt szenvedett. Felszerelései csaknem teljesen elpusztítattak. Az iskola könyvtára, a tankönyvek, az ifjúsági könyvek stb. mind elpusztultak. A nép ezen idő alatt nagyobb, más kárt nem szenvedett, mint terményeit s állatállományát vitték el.

Erkölcse is nagy veszélybe forgott. Különös éjjel a katonák egyes férfiakat kényszerítettek arra, hogy őket olyan helyekre vezessék, ahol nemtelen vágyaikat kielégíthetik. Dicséretes viselkedést tanúsítottak e tekintettben az ily vezetési szerepre kényszerítettek, amennyiben rendesen olyan helyre vezették, ahol vagy senki, vagy pedig idős, beteg emberek voltak. Ezen tettükért a jutalmat mindjárt meg is kapták hatalmas ütlegek alakjában. A leányok és a fiatal asszonyok rongyos és piszkos ruhát öltöttek magukra, bemázolták arcukat, úgy, hogy amikor a katonák látták csúf »batrinák«-nak nevezték.”[31]

A visszavonulás alkalmával itt is nagy károkat okoztak a románok a helyben maradt lakosságnak. „Különösen magukkal hurcoltak sok polgári foglalkozású embert, asszonyt, leányokat is. A községből két ember vittek el, akiknek sikerült visszaszökni. A sipotei táborban 17. 000 fogoly közül csak négy ezer maradt életben, a többi éhen halt, vagy betegségben, piszokban pusztult el, ha bunkósbottal nem verték agyon, mint a kutyákat, és félig elevenen el nem temették, avagy kóbor kutyákkal nem rágatták meg a húsukat. Magyarok vallották ezt eskü alatt, Mackensen tábornagynak. […]  ”[32]

Székelyudvarhely 1916. szeptember 29-én már tele volt csíki menekültekkel. A város román kézre kerülését azonban nem követhetjük nyomon az udvarhelyi Szent Miklós plébánia háztörténetének lapjain. A korabeli eseményekről csak szűkszavúan tájékoztat Pál István esperes-plébános, akire többek közt a város lakossága a város átadását is rábízta. A városból végül is felsőbb egyházi rendeletre távoznia kellet, mielőtt ezt az áldatlan és gondterhes tisztséget ellátta volna. „Szomorúan nevezetessé vált reánk nézve 1916 év aug. 26-ika. Eddig a lakhelyünk az ellenséges beütésektől ment maradt. Most a szomszéd Románia az ellenséges hatalomhoz állt, a román hadak területünkre betörtek, amire nem számítottunk, nem voltunk készen és nem volt erőnk az ellenállásra, kénytelenek voltunk menekülni. A román hadak egész Keresztúrig (Betfalváig) nyomultak elő. Én szeptember 16-ig itthon maradtam. Nem akartam távozni, híveimet, templomomat elhagyni, elkészültem mindenre, amire ilyenkor készen kell lenni. A város közönsége a város átadását reám bízta, hogy azt a menekülés esetére megbízott polgármesterrel az előrenyomuló hadnak átadjam, s ettől a városnak kíméletet kérjek. Szept. 15-én este az egyházi főhatóságtól távirati rendelet érkezett, hogy a templom értékesebb felszereléseivel meneküljek. Kénytelen voltam engedelmeskedni, Gyulafehérvárra mentem, ahonnan október 15-én vasárnap érkeztem vissza hadi teherautóval […] egy hónapi szünetelés után kevés számban itthon maradt és a harangszóval összegyűjtött híveknek nagy volt a meghatottsága, főleg a beszéd alatt. A legutolsó pillanatban távoztam, az ellenséges hadak már aznap ide érkeztek, legelsőnek érkeztem vissza kevés társammal, akik az autóra keresztúron felfértünk; velem jött Szakáts Zoltán városi főkapitány és Jancsó Béla öcsém főgimn. tanár. Sokat írhatnék a menekülésről, a hazaérkezésről, s az akörüli állapotokról.

Legnagyobb örömöm az volt, mikor tekintetem a templomra esett, melynek nem volt bántódása. Épségbe maradt a papi lakás is, néhány ajtaját betörték, amiből a főbejárót háborús emlékül még most is így tartom. A jelek szerint a papi lakás telefon és távíró állomásul szolgált, ezt mutatták a falon látható jelek. Valószínűleg a központi hatalmak katonasága használta, a német nevek ezt igazolták, Hirsch, Heisz stb.”[33]

Románia hadba lépéséről és a megszállás, menekülés súlyos következményeiről, az ellenséges csapatok és a helyben maradt „tolvajok” fosztogatásairól stb. viszont részletekbe menően olvashatunk Székelypálfalva historia domusában.

„[…] De a románoktól való félelem alapos volt. Mind sajnálták, hogy miért nem állottak akkor fel, és támadtak volna meg, mikor az oroszok a Kárpátokban voltak. Ez az út azonban elröpült. Az orosz visszaűzve, Orosz-Lengyelország elhódítva, és ők 1916 aug. 28-ig a legnagyobb barátságot, békét színlelve, akkor egyszerre hadat üzennek, és még aznap este egész Erdély határán berontanak, mikor sehol senki nem védte a határokat. Ez volt ez alkalommal is, és ez lesz örökké az oláh becsület. E váratlan támadás sírja lett a székelység virágának és jólétének. A hirtelen menekülés kínja, keserve és megmérhetetlen kára zúdult rá. […].

Aug. 27-én este adták át a hadüzenetet Bécsben, és akkor vagy előbb 1-2 órával már lőnek, ölnek és rombolnak a határszéleken. 28-án jött volt a hír. 29-én már biztos, hiszen Sz. Udvarhely már tele van csíki menekültekkel. U. e. nap d. u. itt átvonul a train divízió Gyergyó Sz. Miklósról jőve, de semmit belőlük kivenni, megtudni nem lehet. Csak remegünk, esténként hallgatjuk az ágyúzást, és nézzük a Reztetőn, hogy Csík égése látszik-e. Hírezik, hogy menekülni kell. 30-án már az hírlik, visszaverték, és a csíkiak mehetnek haza. De bizony nem így történt. Futni kellett, 30-án, 31-én tanakodtunk, mit tegyünk, de semmi okos megállapodás nem jött létre. 16-50 évig minden ép férfinak be kellett rokulni. Azt sem tudták hová, egy része. Rendelet is jött, hogy menekülni kell. Mindenki féltette magát és vagyonát. Senki sem tudta mit tegyen. Én pedig látva ezen zűrzavart, és tudva, hogy ha az egész falu kilakoltatása elrendeltetik, akkor szekeret nem kapok, szept. elsején kevés étel és fehérneműt felpakolva, mindenemet rendben ott hagyva, elmentem Parajdra, hogy onnan a vonaton tovább meneküljek. Udvarhelyről Segesvár felé a nagy torlódás miatt nem lehetett menni. Később ugyan még ment néhányszor vonat, de azokon is rém sok volt a menekülő. A kántor elment 1-én este 10 órakor, de csak Malomfalváig, tovább szekerest nem kapott. Még hazajött, s csúfondárosan hirdette, hogy a pap elszökött, pedig én 1-én d.u. 1 órakor fényes nappal mentem el. D. e. 10 órakor 1-én elment a zsidó Schvechter Bernát is borzasztóan félve, hogy őket az oláhok, ha kézre kapják, biztosan megölik. A falu népe otthon maradt még ekkor. Mint minden veszedelembe, ebben is beletörődtek, és arra volt csak gondjuk, hogy a zsidó pálinkáját megihassák. Ezért a boltot feltörték, bort, pálinkát megitták, és minden egyebet széthordtak. A forma kedvéért árultak is, és 123–130 koronát árultak, annyi cukor, petróleum stb.-ből, amennyit a kárbevalláskor 11.000 koronára becsült a bizottság. […] Ami itt a zsidó bolt kifosztásával megkezdődött, az később folytatódott a menekültek vagyonával. Mindenki azt képzelte, ütött az utolsó óra, és mégis rabolt. Etéd, Korond, Váralja hemzsegett a pálfalvi tolvajoktól. Ezek ugyanis, míg az oláhok bejöttek, megjárták a szomszéd falvakot, és az onnan menekültek holmiját hordogatták el. Mások Tarcsafalva és Siménfalva felől hordták úgy, hogy a menekülésből hazatérve, egyéb nem volt itt, csak a sok csendőri vizsgálat. […] Amíg itthon így folyt a garázdálkodás a menekültek vagyonával, azalatt folyt marháink és juhainkkal Radnóton is. A csendőrség a marhákat is elhajtatta 1-1 fejős tehenet hagyva mindenhol, és amit eldugott valaki; a juh sereget szintén. A kormány bizottságot nevezett ki, ezen marhák átvételére. A miénkekre Radnóton került sor. Itt gazdálkodtak a falu marháiból – és az úton hozzuk akadott (viszont a mieinkből is veszett el) sok vándor marhából – a magát községi megbízottnak feltolt Illyés O. József és Simó József is. Miket csináltak, Isten tudja, csak a szállongó hírek szerint ők ezt a román betörést soha nem fogják, mint mi mások, fájlalni. A sok pénzt elkezelik, a juhok darabját 24 koronán eladták, és mikor hazakerültünk, csak úgy félvállról beszéltek a tulajdonosokkal, kinek mit akartak csak úgy fizettek. […].

Mi történt otthon?

Szept. 28-29-én bejöttek az oláhok. A korondi hegyről, Varság felől és Farkaslaka[34] felől jöttek előbb, később Korond felől nagyobb csapatok. Egy előőrs jött a Rezre […]. A miénkek vonultak vissza Váralja, Etéd felé. Az említett előőrs egy megfigyelő […] csapatot árulás folytán meglepett. A miénkek a Bagolyluk iránt, künn a bokros szélyen hevertek, lovaik kipányvázva. A románok lőni kezdték észrevétlen. És mégis közülük kapott egy golyót, úgy hogy visszamenet a bajba elmaradott társaitól, lovastól. Ezt később – ott feküdt v. 2 nap – a farkaslakiak bevitték a faluba, jártak ugyanis erdőlni; és onnan be Udvarhelyre, hova lett, nem tudjuk, csak annyit, hogy valami gazdag nemesi fiú lehetett, mert saját lován volt, s azt az őt beszállító embernek ajándékozta. Később elárvereződött, mint egyéb ilyen hagyatékok is. Ezután pár napra jöttek többen. Egy másik előőrs a falun keresztül ment, és a templomba is bejárt. Kérdezősködtek, hogy a mi katonáink hol vannak, és elmentek Váralja felé. A Firtosról gépfegyvertűz fogadta őket, és egy emberük el is esett nyomban. A többiek Burjános felé befuttak és kikerültek a falu végéhez, hol Vajda Simont fején és Vajda István[t] az útbaigazításért bosszúból meglőtték. Az előbbi sokat szenvedett vele, mert csontot ért a golyó, de az utóbbi 2-3 napra lábra állott. Az úton lelőtt román pár zsebeit kikutatták és kevés pénze egy tiszta szép purificatoriumba [kehelykendőbe] volt kötve. Ezért írtam, hogy a templomban jártak, mert amint megláttam, rögtön megismertem, hogy az a mi templomunké. Az Úr keze jó hamar utolérte. Az út mellé temették, és később a személyazonosság miatt a csendőrök kiásatták, és ismét odatemették. Azután jöttek a sokaság. Közöttük magyar fiúk is, kik sírva mesélték, hogy a magyar ellen kell harcolniuk. Kettő közülük el is szökött Bencéd felé. Itt előbb a Cseréből jövők garázdálkodtak. Kijöttek 5-6 és a leányok és fiatal asszonyokból néhányat összeszedtek és megcsúfolták. Elfogták id. Szabó Józsefet, id. Illyés Ferencet, Demeter Andrást és Váraljába kisérték. Megvacsoráztatták, és Szabó Józseffel az utat Benczéd felé megmutatás végett megjáratták. Másnap hazaengedték őket. Mátyás M. Jánost is elfogták, és vele Korondot járatták meg. Eközben a tyúkok, libák voltak a soron: szedték össze és nagy vacsorákat készítettek belőlük. Egyik helyen elvettek, de sok helyt, kiket szegénynek gondoltak, adtak különféle élelmiszereket. A méheket felverték, a mézet és befőtteket nagyon keresték. A nagy félelmen átesett a nép, és [október] 6-ik napján, a magyarosi csata hírére már takarodnak visszafelé. Posztóféléket, hámokat és lovakat, ami jó volt, ha megkapták, vitték, de egyéb kárt nem tettek, mert olyan gyorsan térültek meg, hogy délelőtt egy nagy sereg átmegy a falun Farkaslaka felé, már du. nyakra-főre özönlenek vissza. Miután elmennek, kezdődik a csak közelebb megállott menekültek hazajövetele, a mi katonaságunk meg üldözte a futó oláhságot. Azután pedig a sok tolvajság, és később a sok csendőri vizsgálat, a lopott holmik összehordása […]. Mindez pedig csak haszontalanul. Egy tolvajnak sem lett semmi büntetése […]. A magyar királyi kegyelmezés alapján minden büntetés elmaradt.”[35]

Etéden szeptember elsején haladt át lovas szekerekkel a határszéli vármegyékből menekültek első hulláma. Erről az etédi plébánia háztörténetében olvashatunk. A későbbi napok még szánalmasabb látványt nyújtottak: „a székely község menekültjét, amint szarvasmarha igás szekereiken többnyire községenként beláthatatlan karavánokat alkotva vonultak kifelé, elhagyva tűzhelyüket, mindenüket, csupán barmaikat hajtogatva mendegéltek szakadatlan áradatban kevés élelmicikket, s pár váltó ruhadarabot cipelve magukkal.

Így ment el Etéd lakosainak nagy része is, s mint többi székely testvérei, barmait a marosvásárhelyi, dicsőszentmártoni és radnóti átvevő állomásokon a piaci árnak mintegy 40-50 %-ért elvesztegette s azután búcsút mondva szép Erdély bérceinek, vonatra szállva kiment Magyarországra, hogy ott sirassa szülőföldjét s a harctereken küzdő […] kedveseit.

Lehettek úgy százan, többnyire öregek, kik bízva [az] ellenség humanizmusában: honn maradtak. Szegények! Megadták az árát! Szeptember 30-án dél tájban érkezett ide az ellenség egy csapata Atyha felől. A csapatban szerb és kozák különítmények is voltak. Nem lehet tisztán kideríteni mi okból, de irtóztató kegyetlenséggel bánt el az ellenség a honn maradottakkal.

Némelyek az itthon maradottak közül állítják, hogy Vas Mihály r. kath. vallású, 70 év körüli egyén egy ellenséges tisztet megütött botjával, s így tört ki a veszedelem. A feltevés mellett látszik szólni az a körülmény, hogy e szerencsétlen embert nemcsak megölve, de hulláját megcsonkítva is találták meg. Kívüle még mintegy 36 egyén esett áldozatul az ellenség dühének, 4 pedig elhurcoltatott és többé vissza nem tértek. Alig maradt élő ember a községben, ha egyszer ellenséges kézbe került. A többi bujkálással mentette meg életét. Etéd határán találtak meg még egy elesett magyar honvédet, 4 román katona hulláját és egy tisztével közöttük. Eddig ugyanis a magyar járőrség […] imitt-amott néha lövöldözte is az ellenséges csapatokot. Okt. 4-én dél tájban az ellenség más formális csapatok közeledését észlelte, s ész nélkül kezdett visszavonulni. Négy napig volt tehát Etéd ellenség kezén. Három helyen gyulladt fel. Alszegben, közel a mi templomunkhoz, állítólag egy szerb katona gyújtott fel egy szalmás épületet, az Atyha felé vivő út mentén pedig a község közepe táján és fenn, nem messze a barompiactól gránát lövedék idézte elé a gyúlást, mely azonban hazai vagy ellenséges tüzérségtől származott légyen? A három helyen mintegy 35 épület hamvadt el. Mivel az ellenség gyorsan elment, akik nem menekültek messzire, korán visszatértek. A Magyarországra menekültek Nógrád megyébe települtek le. Innen főleg a férfiak november hó folyamán hazajöttek. Rögtön az újjászervezéshez fogtak. Pár db. marhával elkezdették pótolni az őszi vetést. Nőket és gyermekeket csak Karácsony táján és január hóban engedték haza a vendéglátó magyar hatóságok.”

[…]

„Általános »Siculicidium« – azt hitte mindenki, de az életre való faj csakhamar kiheverte a pusztulást.”[36]

 

[1] Mihály János: „Így láttam, így éreztem” Ajtay János (1896–1985) első világháborús naplója. (A továbbiakban: Mihály, 2011.) In: AREOPOLISZ. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok XI. Hargita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont, Areopolisz Egyesület, Székelyudvarhely, 2011. 166–171. A román területi aspirációk Erdély megszerzése érdekében már a 19. század második felében konkrét formát öltöttek. Lásd: Jancsó Benedek: Erdély és a nagyromán aspirációk. In: A hadirokkantak és özvegyek ügye. III. sorozat, Budapest, 1916. Uö: A román irredentista mozgalmak története. Budapest, 1920, Bocskay Szövetség.

[2]Historia Domus. A borszéki plébánia története (Szerk. Mihály János, Farkas Aladár). Székelyudvarhely, 2003. 33.

[3]Lásd: mek.oszk.hu/021009/html/571.html

[4]Nagy Szabolcs: A román hadsereg 1916. évi erdélyi betörése. Lásd: itthon.transindex.ro?cikk=16670

[5]Fráter Olivér: Erdélyi magyar helyzetkép 1916–1919-ben. (A továbbiakban: Fráter, 2003.) Hamvas füzetek. Hamvas Intézet, 2003. 18–19.

[6]Fráter, 2003. 19.

[7]Mihály, 2011. 153.

[8]Fráter, 2003. 19.

[9]Lásd: mek.oszk.hu/021009/html/571.html

[10] Lásd  4. számú lábjegyzetet, valamint Károlyfalvi József: 1916. Háború Erdélyben az Osztrák-Magyar Monarchia, Németország és Románia között. Kecskemét, 2015, Honvéd Hagyományőrző Egyesület. Ugyanott lásd az irodalomjegyzéket.

[11]Fráter, 2003. 29.

[12]Háborús feljegyzések a görgényi református egyházmegyének az 1916. évi oláh betöréskor menekült egyházairól. Kiadja: a görgényi református egyházmegye. Szászrégen, 1917, Schebesch Károly könyvnyomdája.

[13]Fráter, 2003. 30.

[14]A négy plébánia háztörténetét 2002-ben Fráter Olivér történész kollégámmal közösön tanulmányoztam át. Itt köszönöm meg az egyházközségek plébánosainak, hogy egyes historia domusokba betekintést engedtek.

[15]Fráter, 2003. 32.

[16]Először közölve: Fráter, 2003. 33–39. Másodszor részletek közölve itt: www.szekelyhon.ro/archivum/offline/cikk/126681/az-1916-os-roman-betores-gyimesben

[17]Historia Domus, Gyimesbükk. 1916. év. Gyimesbükki plébánia levéltára.

[18]Uo.

[19]Uo.

[20]Historia Domus. A borszéki plébánia története (Szerk. Mihály János, Farkas Aladár) Székelyudvarhely, 2003, Hirdető Könyvek. 32–35.

[21]Historia Domus, Csíkdelne. 1916. év. Csíkdelnei plébánia levéltára.

[22]Uo.

[23]Historia Domus, Szentegyházasfalu. 1916. év. Szentegyházasfalvi plébánia levéltára.

[24]Uo.

[25]Uo.

[26]Uo.

[27]Fráter, 2003. 45.

[28]Mihály János: Lövéte az első világháború éveiben (1914–1918). Székelyudvarhely, 2010. Udvarhelyszék Kulturális Egyesület, 14.

[29] A lövétei nemes megye története 1848-tól vezetve. 1916. év. Lövétei plébánia levéltára.

[30]Historia Domus, H. Karácsonyfalva inchvata et conscripta an. 1882. per Ludovicum Opra admin. parochiae. 1916. év. Homoródkarácsonyfalvi plébánia levéltára. Köszönet Tamás Huba plébános úrnak, hogy a vonatkozó részt digitalizálta és számomra megküldte.

[31]Domus Historia K. Keményfalva, 1900–1963. Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltára. Küküllőkeményfalvi plébánia iratai.

[32]Uo.

[33]Historia Domus Parochiae Székelyudvarhely. Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltára. Székelyudvarhelyi SzentMiklós plébánia iratai.

 

[34]Az áttanulmányozott Historia Domusok közül a legátfogóbb képet az 1916. évi eseményekről Kiss János plébános feljegyzései nyújtják Farkaslaka Historia Domusában. Egy része közölve itt: Mihály János: Fejezetek Farkaslaka történetéből. In: Farkaslaka múltja és jelene.. Kolozsvár, 2000. Kalot Könyvkiadó, Tamási Áron Alapítvány, 77–85. Más része közölve: Fráter, 2003. 48–62.

[35]A székelypálfavi plébánia története. Gyulafehérvári Főegyházmegyei Levéltár Székelyudvarhelyi Gyűjtőlevéltára. Székelypálfalvi plébánia iratai.

[36]Domus Historia Parochiae Rom. Cath. Etéd AB 1783.”




.: tartalomjegyzék