A Független Nyugalomról elnevezett
villa udvarán, leghátul van egy tó
és egy pad annak a partján, ahol
megpihenek néha, mikor megérkezem
egy másik villából, amelyet Diodatiról
neveztek el, és amely távol, nagyon
távol innen, nem csoda, hogy megfárad
az utazó. A Villa Diodati is egy tó
partján fekszik, és ott született
a romantika, majd megölték, aztán
feltámadt újra győzedelmesen.
A Független Nyugalomba mindig
egyedül érkezem, ide nem követnek
vámpírok és egyéb emberszabású
kreatúrák, azok inkább egy tenger
felé menetelnek, hogy kollektív, rituális
öngyilkosságot kövessenek el
benne, amíg én ezen a padon nézem
a rezzenéstelen fűszálakat, nem
kérdezve, miért nő, hogyha leszárad,
mert nem nő, tehát le sem szárad,
csak egyszerűen létezik, felesleges tehát
minden esti, reggeli és délutáni kérdés.
És nem tudhatom, csak sejtem, hogy eközben
valahol kitör egy vulkán, és emberek
tömegei menekülnek a forró láva
elől, míg Pompejig el nem érnek,
vagy egy pilóta több ezer méter
magasan hátradől a székben, szemére
húzza a sapkáját, és jóízűen
álmodik halott szerelméről,
akivel tengerpart bús fövenyén,
és egy titkos atomkísérlet majdnem
balul sül el, de végül senki
nem tudja meg, hogy mégis van Isten,
arról nem beszélve, hogy egy szonda
a Holdon, miután átvergődött
a Nyugalom Tengerén, megpillantja
Armstrongék tépett zászlórongyait.
Mindez itt a felismerhetetlenségig
lehalkított moraj csupán, még
az sem hallatszana, ahogyan
a fű nő, hogyha nőne egyáltalán.
Itt, ebben a világvégi csendben
egyetlen hang hallatszik, egy régi,
recsegő rádióadó, valami
valószínűtlenül öreg felvételről
Arany János hangja, éppen
az Epilogust mondja, egymás után
többször, mintha beakadt volna
a lemez a stúdióban, majd
ugyancsak ő, unt mesterünk, azon
a fáradt és bölcs hangján egy másik,
ismeretlen költeményt, amelyet
alig hallani a recsegéstől, csak
annyi szűrődik ide belőle, hogy
Villa Diodati, Villa Diodati.