Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Simó Márton beszélgetése Bálint Mózes nyugalmazott művezetővel

Egy székely falu gyári modellje a Matricagyárban

Székelyudvarhelyen Bálint Mózes neve fogalom. Mózsi bácsit ott majdnem mindenki ismeri. Egyrészt az idősebb és középnemzedék, a félmúltból érkezők, akik egykor a Gábor Áron Gépgyár[1], illetve a Matrica Rt[2]. dolgozói voltak, másrészt sokan ismerhetik a természetjárók közül is, hiszen számos túrát szervezett annak idején a gyári munkásoknak, később az Erdélyi Kárpát Egyesületen keretén belül is. A színház-, tárlat- és író-olvasó találkozók közönsége pedig az udvarhelyi kultúrpolgár archetípusát látja benne, aki majd’ minden fontosabb rendezvényen megjelenik, s mindenről markáns véleménye van.

 Bálint Mózes idén, október 19-én tölti a 80. életévet. Ez a jeles alkalom szolgáltatta az alkalmat, hogy életútjáról beszélgessünk.

– Három fontos színtere volt/ van az eddigi életednek: Székelydálya, Székelyudvarhely és benne a „Gábor”, meg a „Matrica”, illetve a Csángóföld. Egy olyan beszélgetést szeretnénk most véled, amelyben mind a három „motívum” erősen jelen van… Kezdjük a gyökerekkel, a szülőfaluval. Milyen falu volt Székelydálya a gyermekkorod idején?

– Kiváló szántói voltak. Ott termelték a környéken a legjobb búzát. Kicsi gyermekkoromban Szabados József[3] volt a falu református lelkésze. Kiváló ember, jó közösségépítő, akinek az volt a nagy szerencséje, hogy 1947-ben az Úr magához szólította, mert ha ez nem történik meg, akkor a fekete autókon járó elvtársak nagyon de nagyon meghurcolták volna… Aki nagygazda volt, az nagygazda volt. Aki szegény, annak a szegények sorsa jutott. Hogy mit jelentett ott nagygazdának lenni? Olyan huszonöt-harminc hektárnyi területeket birtokoltak a tehetősebbek, amelyek művelésére szegényebb sorsú napszámosokat fogadtak. Nem volt itt szó semmiféle kizsákmányolásról. Egyszerű tény volt, hogy az akkor népes településen[4] nem jutott mindenkinek elég birtok. Ha nagyapám nem lett volna egyedüli gyermek, akkor mi is szegények lettünk volna, de így egyedüli örökösként, nála maradt a „vagyon” jelentős része, ezt öröklte az én édesapám. Egyébként nem volt elég a föld arra, hogy minket biztonsággal felnevelhessenek. Édesapám megtanulta a méhészetet, de kiválóan oltott gyümölcsfákat, gépészkedett is. Minden gyermeke születésekor ültetett egy-egy sor gyümölcsfát. Egyébként a faluban meg is szólták ezért, azt mondták, nem jövevény, minek foglalkozik ilyen marhaságokkal…

– Kik lakták a falut? Mivel foglalkoztak a helyiek?

– Többségében székely-magyarok, református valláson levők éltek itt. Ahogy mondottam, mezőgazdasággal foglalkoztak nagyobbrészt. Valamikor vízimalom is volt. Amikor édesapám gépészettel kezdett foglalkozni –  hiszen az általa szerkesztett malmot belsőégésű motor hajtotta –, valósággal titokban kellett dolgoznia a gépszereléssel, mert az emberek lenézték, kinézték maguk közül azt, aki egy kicsit másképp gondolkodott és az átlagtól elütő elképzelései voltak. A nagy baj az volt, hogy itt már 1950-ben kezdték szervezni a termelőszövetkezetet[5]. Mivel viszonylag jó volt a föld, s magas színvonalú volt a gazdák tudása, igen korán behajtották a népet a közösbe…Nekem az apai nagyanyám volt leginkább könyv iránt érdeklődő. A Magyar Nép[6] című folyóiratot 1921-től 1944-ig járatta. Nyitott, a világ dolgai iránt fogékony asszony volt. Külön említést érdemel, hogy édesapámnak megmondta, hogy ez vagy az, meg amaz neked nem rokonod. Amikor kezdtek az emberek megfertőződni a kommunista eszmék által, ő egyszerűen kitagadta őket a faluból és a rokonságból. Édesapám ezt úgy emlegette később, hogy ezek a szegről végről mind vér szerintiek, de nem rokonaink, ha „jóembereink” voltak.

– Ez a kitüntetett figyelem abból származott, hogy közel van Homoródszentpál, ahol már a 20. század elején megjelentek a különböző szövetkezeti formák? Átterjedt ez a kultúra Székelydályába is?

– Nem. Nem emiatt történt a korai téesz-szervezés. Egyszerűen az lehetett az oka, hogy nincstelen és képzetlen embereket helyeztek a községvezetői funkciókba. A téeszesítés akár el is maradhatott volna ezen a vidéken.

– Mi volt annak a következménye, hogy édesapádat kulákká minősítették?

– Nem volt egyszerű a helyzete. Azt is mondhatom, hogy bonyolult volt, de túlélte, túléltük mindannyian. Az utánam következő testvérek is mind tanultak valamilyen szinten. A legnagyobb öcsém Csombordra került, mert a szőlőtermelés és a borászat érdekelte, aztán a következő, Kálmán, akit ráadásul gyermekkorában baleset is ért, ő az egészségügy területén tanult tovább; Attila öcsém a mezőgazdasági gépész lett; Árpád öcsém és a húgom, Rozália viszont már egyetemet is végezhetett, mert addigra megenyhült annyira az ideológiai nyomás és az anyagi ellehetetlenítés.

– Hogyan alakult a te életed? Milyen volt aközvetlen családi környezet? Milyen iskolákba jártál?

– Székelydályában úgye voltunk egy páran gyermekek a mi családunkban: hat fiú és egy lány. Én voltam a legnagyobb. Abban az időben, amikor első elemis voltam, az ábécét és az írás-olvasást csak a második osztályban tanították… Közben bejöttek az oroszok, nem is jártunk rendesen iskolába. Nem emlékszem pontosan, de mintha egy ideig szünetelt volna a tanítás, s én akkor már tudtam olvasni. Valószínű, hogy nem volt türelmem a betűket egyenként összerakni, mert én elsőben már mindegyiket ismertem, olvastam, és írtam volna is, csak azt magamtól nem tudtam megtanulni. Nagyanyám figyelt fel a „tudásomra” és leült velem, hogy segítsen összekötni a betűket zsinórírással. Negyedik elemi után aztán egy évet a Református Kollégiumba jártam Udvarhelyen, a hagyományos módon alakult volna az életem, onnan haladok majd elé-és felfelé, a klasszikus úton járva folytatom a tanulást a nyolcosztályos gimnáziumban, talán egyetmre is felkerülök, ha nem változik olyan hirtelen rossz irányba a világ, de a következő tanévtől megszűntették a kollégiumot. Egy évharmadot így, 1948 őszén megint Dályában jártam, onnan aztán Homoródszentmártonba kerültem, ahol befejeztük a hatodik osztályt. Ott Román Viktor, a későbbi világhírű szobrász is osztálytársam volt. A hetediket viszont már Oklándon jártam… Onnan felvételiztem a műszaki középiskolába[7], Székelyudvarhelyre. Fehér Mihály volt az igazgató, aki azt mondta édesapámnak, hogy hagyjon ott, mert ez egy jó iskola lesz, de menet közben kiderült, hogy ebből a líceumból mezőgazdasági iskola lesz a továbbiakban. Elvégeztem azt a tanévet, de kiderült, hogy a bizonyítványom szerint ekkor ismét a hetedik osztályt végeztem el. Illetve – elméletileg – a nyolcadik osztályt is, amelyről azonban nem kaptam semmilyen bizonylatot. Édesapám elküldött Marosvásárhelyre, ahol „igazi” műszaki középiskola volt[8]. Ezt aztán sikerült elvégezni. Igaz, hogy a mi évfolyamunk után ez is megszűnt, illetve átalakult. Akkortájt is oktatási reform zajlott, sok-sok buktatóval és melléfogással, de voltak helytálló döntések is. Tulajdonképpen szerencsés votam, mert a következő esztendőtől édesapám már kuláknak minősült. Nem számított, hogy hét kiskorú gyermek van a családban, s azokat mind nevelni, taníttatni kellene. A birtok úgy 10 hektár körüli lehetett, ami nem számított nagynak, hiszen a falunkban az igazi nagygazdák 30 hektárral rendelkeztek, amolyan közepes gazdaság lehetett a miénk. Az igazi gondot az édesapám által épített malom jelentette, amellyel kiváló kukoricalisztet lehetett őrölni. Ezzel „zsákmányoljuk” ki a falut, mondták a nagygallérú kommunisták… Visszatérve az én életemre, érettségi után egyik barátommal, Sólyom Károllyal elmentünk Azugára dolgozni. Ez azért volt jó, mert eltelt vagy három hónap, míg megtaláltak a hatóságok, és kézbesíthették számunkra a katonai behívót. Ez az időszak is eltelt, átvészeltük valahogy ott, mert abba 1956 beleesett. Én ’57 végén kerültem haza. Udvarhelyre mentem a közben megalakult Gábor Áronról elnevezett gyárba, amely akkor még szövetkezett volt, oda Balázsi András, az elnök vett fel.

– Milyen volt a kapcsolatod a szülőfaluddal?

– Tulajdonképpen én tizennégy éves koromtól fogva csak vakációkon, illetve később a szabadságok idején voltam odahaza, illetve néha hétvégeken és ünnepeken. Amikor már családom is lett, többfelé kellett figyelni, több részre kellett osztani a nem túl bőséges szabadidőt. Gyermekként mind be voltunk fogva, annak rendje és módja szerint. Később már nem emlékszem, hogy – például – kapálni jártunk volna, mert az iskolák miatt soha nem voltunk otthon… A továbbiakban úgy alakult, hogy a dályai református lelkész lányát vettem el. A gyermekeim egész nyarakat voltak a szüleimnél, illetve a református parókián. Az öcséim is különféle falvakból, Udvarhelyről és messzebbről nősültek, úgyhogy nekik is másfelé szólító kötelességeik lettek, de a kaszálások azért megmaradtak. Rengeteg ilyen élményem van.

– Most milyen a viszonyod Dályával?

 – Van egy éve, hogy nem jártam haza… Az örökségünk nincsenek teljesen rendben. Erdő van, s vagy tíz hektár föld. A szülőház dolga annyiban rendeződött, hogy azt a húgunkra testáltuk, s az legalább rendben van most.

– Birtok neked jutott-e?

– Itt vagy tíz négyzetméter a tömbház mellett. Özvegyember vagyok, az asszonyomtól örököltem valami dáliákat, de azt sem gondozom túl meggyőzően, mert a huszonöt tőből az idén csak három virágzott.

– Mi lett a szülői örökséggel?

– A földek dolga nincsen teljesen rendben. Nagyjából 10 hektár szántó, legelő és kaszáló lenne, s valamennyi  erdő . A közbirtokosságban ott a részünk, azt tudjuk, az így jól van, de akárcsak Székelyföld-szerte, Dályában sem történt meg az új tagosítás és a telekkönyvezés. Mintagazdaság voltunk, amelyet fel lehetett mutatni példaként. Az ismert módszerekkel, megfélemlítéssel, a legképzetlenebb és földnélküli embereket helyezték pozíciókba. Nem volt soha túl népes a falu, szinte mindenki szegről-végről rokonnak számított, de az apai nagyanyám figyelmeztetett hogy „vannak nekünk jóembereink”, ami azt jelentette, hogy különösebben nem haragudtunk rájuk, csak éppen „nem tartottuk a rokonságot”. A Kandó-családot – például – úgy hurcolták meg, hogy illetékesek elrejtettek náluk egy pisztolyt, s azt egy házkutatáskor „megtalálták” a szekusok… A szülőházat a húgom kapta. Nem lakik most otthon senki,hétvégeken járnak oda, de azért szépen felújították. Igaz, hogy eléggé furcsa, mert a miénk megtartotta a hagyományos formáját és a színét, de a szomszéd egyet modernizált az övén. Elüt a mi jobbágykék házunktól a szomszédé, a pirosra mázolt falával és termopán ablakaival, a lábazatára felraggatott kövekkel…

A gyárban én egy hagyományos falut igyekeztem modellezni

– Térjünk vissza a pályakezdésedhez…

– Udvarhelyre kerültem – ahogy az imént mondottam –  a Gábor Áronról nevezett gyárba, amelyet először szövetkezetként alapítottak meg, oly módon, hogy az Udvarhelyen tevékenykedő kisiparosokat – gépészeket, lakatosokat, bádogosokat – vitték be oda erőszakkal, akik egyébként jó szakik volt, de lévén, hogy korábban konkurrenciát jelentettek egymásnak, nem is nagyon beszélgettek. Nem volt meg a csapatszellem bennük, de azért lassan kialakult, mert élni kellett. Jó gyár lett a Gábor Áronból, csak fiatal munkaerőre volt szükség. Elég hamar mester lettem. Húszonéve létemre megtaláltam a hangot az öregekkel, de a kezdőkkel is. Emlékszem, hogy Ozsváth Pali[9] odahozta a növendékeit. Ő egyébként kiváló pedagógus volt, de emellett sokat fotózott, filmezett is,már nagyon korán tudósítója volt a bukarest Magyar Adásnak. Kiválóan értett az emberekhez… Mondta, hogy osszam szét az inasokat. Érdekes, hogy én az eligazításkor, már első látásra sejtettem, hogy melyik suhancot milyen munkára lehet használni, és nem tévedtem. Ezt Ozsváth is csodálkozva szemlélte. Én a szakközépiskolámmal műszaki rajzoló voltam tulajdonképpen, de elég hamar művezetővé neveztek ki… Édesapámnál láttam annak idején, hogy egyénileg is lehet haladni, ő is önszorgalomból, autodidakta módon képezte magát gépésszé, molnárrá, de méhészként is állta a helyét, rengeteg gyümölcsfát ültetett és oltott, úgyhogy bennem is megvolt az igény. Nem végezhettem egyetemet, de a fémipari szakmákban komoly tájékozottságra tettem szert.

A Gábor Áronban, amikor én odakerültem, a Frigolux hűtőszekrényhez gyártottunk alkatrészeket. Mi készítettük az országban az első háztartási hűtőgépeket. Én délelőtt művezettem, délután pedig a szabadidőmben rajzoltam a terveket. Volt egy 32 négyzetméeteres pauszpapír, arra került rá a hűtőgép tervrajza…

– Amikor a Matricagyárat kezdték szervezni a ’70-es évek elején-közepén, téged megszólítottak, hogy vegyél részt ebben a munkában, vagy te magad is amolyan „alapító atya” voltál ebben a történetben?

– Akkor Fábián Istvánt[10] keresték meg Bukarestből, hiszen ott is volt egy-két értelmes vezérigazgató. Fábián akkor a Gábor Áron Rt. főmérnöke volt. Köztudomású volt, hogy a Matricát nem csak azért építették, hogy erősebb ipara legyen Székelyudvarhelynek, hanem egy kicsit fel is kívánták duzzasztani véle a lakosságot máshonnan toborzott munkaerővel. Olyan üzemet készültünk létrehozni, hogy az alkalmas legyen minden vegyipar számára alkalmas gép, felszerelés és pótalkatrész előállítására. Lehetett volna oda hozni idegen népeket, de mindenekelőtt az volt a prioritás, hogy a gyár működőképes legyen. Fábián főmérnökkel jól jártak, mert ő valóban alkalmas volt erre a feladatra. Helyi pártvezetők is segítették, hogy a betepítés ne sikerüljön, elszabotálták az idegen ajkúak behozatalát. Így maradhatott meg Székelyudvarhely színtiszta magyarajkú városként.

Menniyvel volt másabb a Matrica, mint a Gábor?

– Voltak olyan szerszámgépek és technológiák, amelyekről mi alig-alig hallottunk akkoriban. Folyékony mágnes[11], léptetőmotor[12], helyzetfúró[13], helyzetköszörű[14]… Azt azonban meg kell jegyeznek, hogy az állandó megújuláshoz, a szerszámok és gépek létrehozásához mi már szokva voltunk, hiszen a hűtőgépgyártás is számos kihívással járt, s abban nekünk már jó tizenöt-húsz éves tapasztalatunk volt akkor. Igaz, hogy a hűtépek előaállításához szükséges technológiát addigra már elvitték tőlünk, a Regátba került, illetve valamelyik fegyvergyár közelébe[15], hiszen az egy, a  nemzetgazdaság számára fontos és jól fizető ágazat volt.

– A rendszerváltozás után már inkább a Matricagyár hanyatlásáról és szétszereléséről beszélhetünk…

Nagyon jó szakembergárda volt. Mára olyan helyzet alakult ki, hogy lakatost sem kapni a városban.  És maholnap az sem lesz, aki megtanítsa a szakmát a fiataloknak! Úgy alakult, még a Gábor Áronos időkben, hogy a szakiskola és a szakliceum elég rendesen működött. A gyár szerződést kötött a diákokkal, akik kötelesek voltak legalább öt évet a gyárban dolgozni. Ez a rendszer a Gáborban és a Matricában egyaránt működött…  Sok fiatalból kiváló mesterember, ahogy mondtuk „iparos”, technológus lett, s akik szaklíceumi érettségi, vagy netán egy-két éves ipari gyakorlat után választották a műúegytemet, azok mérnökökként sem voltak utolsók.

– A Matricában a prototípus műhely vezetője voltál, ami tudvalevőleg stratégiai fontosságú. Neked viszont nem volt egyetemi végzettséged.  Mit szóltak ehhez a mérnökök, akik akkortájt tértek vissza Udvarhelyre az idegenben eltöltött gyakornoki időszak után? Vagy te ekkor már nagyon ismerted a szakma minden csínját-bínját?

– Nem volt gond, hiszen részfeladatok voltak. Szokva voltam a rugalmassághoz, edzett voltam. Szinte minden reggel magához kéretett az igazgató, és majdnem minden alkalommal rám bízott egy-egy lehetetlennek tűnő feladatot, amelyet nem utasíthattam vissza. Mialatt mentem vissza a műhelybe, általában kitaláltam a megoldást. Azaz: volt tíz ötletem, s abból kettő bevált. Illetve olyan volt, hogy azt a kollégák tovább tudták fejleszteni. Így is az volt szombatonként, meg vasárnaponként, hogy leültünk a kollégákkal a vázlatok mellé, és gondolkodtunk a megoldásokon. Egyébként nem mindig az én elképzelésem volt a nyerő, hanem – mondjuk azt – az én két jónak látszó ötletemet fejlesztették tovább a kollégák. Lehetett akadémikus is az illető, ha nem volt gyakorlata! Tényleg, a gyakorlat szűli a mestert… Például grafitot kellett gyártani. Az egy olyasféle tevékenység volt, mint a hályogkovácsé. Nagy hiányosságok voltak a szakirodalom terén. Mi elmentünk a kutatókhoz, a neves egyetemi tanárokhoz, az akadémikusokhoz, de még így sem fértünk hozzá a nyugati szakirodalomhoz. Egyébként én úgy állítottam össze azt az 50-60 főből álló csapatot, amellyel dolgoztunk, hogy mindenféle ember legyen benne. Itt nem csak a fémipari – lakatos, marós, bádogos, esztergályos, köszörűs –  szakmára gondolok, hanem más dolgokra is, hozott tudásra; figyeltem arra, hogy a mérnököknek megfelelő nótájuk legyen – nem szerettem a lágy, alföldi dalokat! –, s a csapatban lennie kellett mészárossághoz értő embernek, muzsikusnak, de olyannak is, aki szereti a természetet és ismeri az értékeinket, mert hétvégeken vettük a hátizsákot és együtt kirándultunk a Madarasi Hargitára, vagy le a Homoródalmási Barlanghoz.

– Egy falut modelleztél magadnak? Ez is egy prototípus volt?

– Másképp nem lehetett. Az igazgató nem szólt bele ilyen apróságokba. Hosszú időn át igen erős és összetartó közösség volt a miénk. Arról sem szabad megfeledkezni, hogy abban az időben nekünk vagy tízféle szakmai folyóirat is járt. Ha eljutottunk egy-egy konferenciára, netán külföldre, akkor onnan is mindig elhoztak a legújabb kutatásokról szóló publikációkat. Másoknak is ki volt adva ez a feladat. Viszonylagos elzártságunk ellenére is napirenden voltunk a szakmai újításokkal. Mondhatni, az élvonalban jártunk.

– Volt egy olyan időszak, amikor tömítéseket kellett előállítania a gyárnak grafitból…

– Igen. Ez is teljesen ismeretlen szakterület volt. Kolumbán Gábor fizikusként került hozzánk. Neki voltak fővárosi kapcsolatai, hiszen Bukarestben végzett, és később is visszajárt oda, talán egyetemi tanári karriert is befuthatott volna az alapszakmájában, ha olyan a helyzet… Szóval, ő angolul is olvasott. Kigyűjtettem véle a szükséges részeket, fejezeteket, s azokat fordíttattam le magunknak… Nehézkes volt így, de – sajnos – nem nagyon tudtunk nyelveket, holott legalább németül megtanulhattunk volna, mint a nagyapámék generációja, akik a szomszédos Homoróddarócon akkor még ott élő szászokkal kiválóan tudtak üzletelni és szót érteni. A dályaiak lovakat vittek a szászoknak, a szászok pedig kiváló szarvasmarhákat adtak el nekik.

– Melyeka legidőtállóbb termékek, amelyeket a Matricagyárban készítettetek? Mire vagy a legbüszkébb?

– Mi csak atombombát nem gyártottunk! Azt is azért, mert nem tólünk rendelték. Szóba került korábban, hogy hűtőgépgyártás terén kellett tájékozódnunk. Ez még a Gáboros időszakban volt. A Matricában a tömítések jelentették a legnagyobb kihívást. Axiális, csúszógyűrűs tömítések[16] kellettek. Ehhez német nyelvű szakirodalom volt. Az 1982-es tömítéstechnikai tanácskozáson találkoztunk az egyik legfontosabb kézikönyv szerzőjével is. Ez is olyan szakterület volt, ahol folyamatosan tájékozódnunk. tapogatóznunk kellett. Nemrég halt meg a volt miniszterünk (?), Vasile Paraschiv (1928-2011???). Amit gyártottunk, az tulajdonképpen műszén volt. Ötletem azonban nekem sem volt, hogy miként kell impregnálni, mert egyébként pórusos marad. Nem mondta meg senki, de rájöttem magamtól a vegyészekkel és fizikusokkal folytatott beszélgetések során, hogy az impregnáló anyagnak légneműnek kell lennie, s azt vákummal kell beszívni. Például a horgany olvad valahol négyszáz fok körül[17] és forr ezer fokon… Egyébként gépkocsikhoz való tömítéseket is gyártottunk. Volt egy korszerű, automata gépsor Sconiceşti-ben[18] – Ceauşescu szülőfalujában –, abból a megfontolásból, hogy az egy jól fizető iparág, de a derék oltyánok nem értettek hozzá, s nem is működtették azokat a drága gépeket… Készítettünk különböző, akkor unikumnak számító gépeket. Példa a tükrösítő gép[19]. Kiállításokról hoztunk prospektusokat, s annak alapján, az elméleti tudásunk birtokában megvalósítottuk ezt is.

– Mi történt 1990 után?

– Ahogy lehetett, azonnal kiléptem. Én már 1990 tavaszán kértem a nyugdíjazásomat. Amikor láttam, hogy mi zajlik, tudtam, hogy nem lesz annak jó vége. Központi szinten és helyben is elkezdték lebontani a nagyipart. Megszűntek a hagyományos megrendeléseink, a piacaink eltűntek. Senki nem akart dolgozni az országban, csak kereskedni. Illetve széthordani a felhalmozott értékeket, lehetőleg ingyért, vagy ócskavas áron. Aztán én olyan voltam világéletemben, hogy nem vágytam vagyonra. Osztogatni szerettem, nem gyűjteni.  Most sem tudom elképzelni, ha döntési helyzetben lennék, hogy mindazt, amit közösen izzadtunk ki magunkból, egyedül az én tulajdonom legyen. Abban a gyárban, legalábbis annak fénykorában majdnem négyezer ember dolgozott. Ez – bizony – elég jelentős szám egy negyvenezres város életében, s talán országos szinten is számottevő volt, hiszen közismert tény volt, hogy  a szakma élvonalához tartozunk…

Moldvába-járás, csángók, jótékonyság – ez már a kilencvenes évek

– Hogy kezdődött?

– Az történt, hogy Kallós Zoli bácsi megkért, hogy bizonyos dolgokban segítsek neki. Egyébként nálam dolgozott egy Zöld Péter nevű fiatalember, aki Kallós támogatásával érettségizett Kolozsváron, majd nálunk dolgozott a műhelyben… Ráadásul, olyan csángóföldi munkásom is volt, aki Udvarhelyen szaklíceumot végzett, aztán estiben járta a főiskolát, de nálunk volt alkalmazásban. Amikor jött az új helyzet 1990 után, Zöld Péterrel már rendszeresen szerveztünk Moldvába utakat. Egy idő után hetente jártunk át, és azt vittünk, igyekzetünk számukra beszerezni, amit közösségi szinten kértek. Volt egy árvíz utáni krízishelyzet 1991-ben, amikor alapélelmiszerre, ruházatra, ásványvízre, gyógyszerekre is nagy szükségük volt. Szabófalvától Szászkútig rengeteg településen megfordultunk akkoriban.

– Volt ennek valamilyen hivatalos formája is? Egyesület, alapítvány sgítségével dolgoztatok?

 – Alapjában véve Zöld Péterrel már 1990 előtt is jártunk arra. Tisztában voltam én azzal, hogy mire kell vigyázni, hiszen a hatóságok figyeltek. Az volt az elképzelésem, hogy bizonyos idő alatt, mondjuk egy év folyamán, minden csángó falunak keresünk egy székelyföldi testvértelepülést, de általában nem akadt senki idehaza, akivel szóba állhattunk volna. Nem voltak, s nem is lettek igazán érdemi partnerek az önkormányzatok, de a civilek és a vállalkozók sem. Tulajdonképpen a magyarországiak sem. Egyébként Udvarhelynek a magyar vállalkozók is  rengeteget ártottak. Például a Gábor Áron Rt. profilváltással megmenthető lett volna, de azt – önös érdekből – egy anyaországi vállalkozó verte szét... Szisztematikusan mentünk át Moldvába, térképet is készítettünk, mert azt sem volt. Sorra vettük a közösségeket. Került egy megbízható társam is ebben a sziszifuszi munkában, Dr. Atzél Endre (1937-2005) személyében, akivel hirtelen bekövetkezett haláláig szépen együtt tudtunk működni a csángók ügyében. Nekem nem volt saját civil szervezetem. Amikor segítettem, akkor magánemberként mentem. Olyan is előforult – amikor divatba jöttek a parabolaantennák –, hogy egy Spanyolországban élő magyar atyafi, Kenessey Csaba és neje 25 műholdvevőre való pénzt küldött. Én kivittem a készülékeket, felszereltettem, s minden családnál ott hagytam az audiovizuális törvény másolatát, amely szerint öt háztartásba lehet átvinni átvinni a jelet. Így ők tudtak védekezni a hatósági zaklatások ellen és nézhették a magyar adókat. Ez hatalmas fegyverténynek számított abban az időben. A csángó-ügyeimről írtam egy könyvet. Abban ezek a történetek – legalábbis a közölhető részletek – megvannak, bárki olvashatja. Emberi kapcsolatok ma is vannak. Időnként felkeresnek, sokan írnak közülük ma is, de igazán aktív csángó-közösségépítéssel, karitatív munkával már nem foglalkozom.

– Hogyan foglalnád össze röviden életed summáját, hitvallásodat?

– Nem kell túl bonyolult megfogalmazásokon töprengeni. Roppant egyszerű az egész: legyenek bármilyenek a körülmények, soha ne hagyjuk magunkat, keressük és találjuk meg a számunkra legelőnyösebb megoldást.

 

[1] Gábor Áron Mezőgazdasági Gépgyár Rt. – Gábor Áron Ipari Szövetkezetként alakult (1950), majf Tehnoutilaj Gábor Áron S.A. néven működött, élelmiszeripari és mezőgazdasági gépeket gyártott; fénykorában átlagosan 2500 dolgozója volt. 1990 után volt egy kísérlet mezőgezdasági kisgépek gyártására, de nem történt meg a tőkefeldúsítás, bár a vállalat 40%-át időközben felvásárolta egy magyarországi konzorcium. A klasszikus értelemben vett ipari tevékenység 2005-ben itt megszűnt. A gyár területét ma más cégek – kereskedelmi és szolgáltató vállaltok, kisüzemek – bérlik.

[2] Matrica- Vegyipari Pótalkatrészgyár Rt. – 1975-ben alapították jórészt a Gábor Áronból kivált szakemberek. A vegyiparnak és a gyógyszeriparnak gyártott gépeket és berendezéseket. Génykorában átlagosan 3500 dolgozója volt. A szocialista nagyipar lebontás után négy ma is működő cég vált ki belőle, amelyekben ma mintegy 500 fő dolgozik. A termékskálát és az irányultságot ma is a korábbi tapasztolatokra építik (tömítések, pótalkatrészek, fröcsöntőgépek gyártása, illetve klasszikus fémforgácsolás és lakatos munkák.

[3] Szabados József (? –1947)református tiszteletes kapcsolta be Székelydályát a szövetkezeti mozgalomba (Hangya), amely valóságos mozgalmat eredményezett és a falu látványos fejlődésnek indult a múlt század harmincas-negyvenes éveiben (A Szerk,)

[4] Székelydálya – népessége a következőképpen alakult az évszázadok során (Ernszt Árpád: Erdély etnikai és felekzeti statisztikája. I. kt.) 1850-ben 708, 1880-ban 653, 1890-ben 587, 1900-ban 633, 1910-ben 604, 1920-ban 563, 1930-ban 551, 1941-ben 581, 1956-ban 506, 1966-ban 408, 1977-ben 379, 1992-ben 279, 2012-ben 270 fő lakta. A lélekszám csökkenése azóta is folyamatos.

[5] A viszonylag fejlett szövetkezeti kultúra miatt Székelydályán, a homoródszentpálival egyidőben (1951) alapították meg az egyik első „minta-termelőszövetkezetet”, amelynek következtében megtört a falu egészséges fejlődése.

[6] A hetilapot Gyallay Pap Domokos (Bencéd, 1880. aug. 4.- Budapest, 1970. április 11) író, újságíró szerkesztette, a kolozsvári Minerva Rt. adta ki 1921 és 1944 között.

[7] Ma Eötvös József Szakközépiskola – az említett tagozat, illetve szklíceumi változat 1948 és 1954 között működött

[8] Ez ma az Avram Iancu nevét viseli, de ma is ipari szakközépiskolaként működik.

[9] Ozsváth Pál –(1928-2013) szakiskolai és szaklíceumi oktatómester, fotográfus, operatőr, az RTV Magyar Adásának tudósítója (1969-1983). Számos fotókiállítása volt, népismereti, kultúrtörténeti dolgozatai jelentek meg.

[10] Fábián István

[11] folyékony mágnes – ferrofluid – olyan folyadék, amely mágneses térben erősen polarizálható.

[12] léptetőmotor – olyan elektromos motor, amely egy digitális jel hatására megfelelő pozícióba kerül; elsősorban az ipari termelés területén, a modellezésben és a számítástechnikában használják.

[13] helyzetfúró – olyan fémmegmunkáló berendezés, amelyen függőleges orsó mellett, egyazon időben, működtethető két egymással elhelyezkedő, vízszintes tengely mentén forgó orsó is.

[14] helyzetköszörű – a fenti elv szerint működő, köszörüléssel történő munkafolyamatok végzésére alkalmas berendezés.

[15] Gaesti-en (Dambovita megye) épült ki 1968 után az Arctic háztartási gépgyár, amelyet sikeresen privatizáltak és a feltőkésítés után egyre jelentősebb forgalmat bonyolít. 2010-ben 200 M euró feletti forgalmat bonyolított, dolgozóinak száma meghaladja a 2500 főt. Székelyudvarhelyen a rendszerváltozás után – a meglévő szakemberekre építve – létrejött ugyan az Eurato Rt. nevű magánvállalkozás, amely kereskedelmi és ipari hűtésre szakosodott, országos lefedettséggel dolgozik, de nagyságrendben nem éri el azt a szintet, amelyre a székelyudvarhelyi hűtőgépgyártás eljutott volna akkor, ha nem avatkoznak be kívülről annak fejlődésébe.

[16] Tengelyvédő és axiális tömítések a gépgyártásban, többek között az autógártásban, a csúszógyűrűs tömítések a gyógyszer-és vegyiparban használatosak, ahol nagy hőmérsékleti ingadozások közepette, a legkülönbözőbb maró hatású anyagoknak kell ellenálniuk a technológiai folyamatoknban.

[17] Horgany/ cink (Zn) 419,5 °C-on olvad, forrpontja 907 °C.

[18] Scornicesti – 13 faluból álló kisváros Olt megyében (Románia déli részén); Nicolae Ceusescu (1918-1989) román pártfőtitkár és államfő indokolatlan építkezéseket és fejlesztéseket kezdeményezett. Több gyárat és üzemet telepített a városba, 30 ezres stadiont építtetett. A termelőegységek később életképtelneknek bizonyultak. A helyi futballcsapat ma a negyedosztályban játszik. Húzóágazatnak ma a gabonatermelés és a sertéshízlalás számít.

[19] A tükrösítő gép finomfelületi megmunkálásra alkalmas, folyadékban vagy pasztában eloszlatott (pld. ipari gyémánt) szemcsékkel végzi a forgácsolást.




.: tartalomjegyzék