Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Kemény László, Borsodi L. László és Bartha György Fekete Vincéről

Fekete Vince: Vak visszhang

Kemény István

 

Fekete Vince: VAK VISSZHANG

(A KÖNYVBEMUTATÓ BEVEZETŐJE)

 

Itt, ebben a könyvben, Fekete Vince Vak visszhang című válogatott és új verseiben nagyon szép verseket olvashatunk. Ami nemhogy nem meglepő, hanem maga a jogos elvárás – évtizedek óta ismerve mind Vincét, mind pedig a verseit. Bárhol nyitja ki az ember a kötetet, míves, erős, megélt, komoly és komor, igaz és őszinte, pontos, tiszta, okos, lényeglátó, (nem hivalkodóan) tudós, egészvilágra nyitott, (olykor kellő homály által kiemelten) világos, reális alapú, drámai vagy tragikus, modern, de időtlen sorokat, szakaszokat, verseket talál. Szóval ez egy nagyszerű verseskötet. De ezen felül van benne még valami nagyon fontos. Illetve három nagyon fontos dolog is van. Az egyik a válogatott és az összegyűjtött verseskönyvek közös sajátsága: ezek mindig tartalmaznak egy sztorit is: a szerzőjük élettörténetét, illetve annak az esszenciáját, mert többnyire időrendben állnak a versek (mi ok lenne eltérni ettől?). Szóval a válogatott és összegyűjtött verseskönyvek regényként is olvashatók. És az olvasó szereti a regényeket. A második fontos dolog a tét: az, hogy itt életművekről van szó. Vagyis nemcsak a versek méretnek meg ilyenkor, hanem a szerzőjük is. Mit tett le az asztalra? Az mennyit ér? Vagyis: mennyit ér maga a költő? Szóval sokkal nagyobb itt a tét, mint egy egyszerű verseskötetben: bizony a költő élete. És az olvasó szereti a tétet. (És ha a másokéról van szó, talán még jobban…) De van egy harmadik fontos dolog is, mert nemcsak materiális szempontjai vannak az olvasónak: szereti a titkokat is, szeretne misztériumban is részesülni. És ritka könyv, ahol ezt az élményt megtalálja. A Vak visszhang ilyen. A versek időrendi sorrendjéből megtudhatunk egy titkot: hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet. Mert itt valahol, ezeken a lapokon megtörténik ez az átlényegülés.

De hol? Ahol bejön egy új téma? Ahol ugyanaz a téma máshogy szólal meg? Ahol a költő egy új hangon kezd beszélni? Esetleg mélyebbek a nagy versek, mint a jó versek? Titokzatosabbak? Persze, lehet találni ilyen konkrét helyeket, el is lehet beszélgetni róluk, de ezek mégiscsak irodalmi érdekességek, kisszínesek a nagy költészet megszületéséhez képest.

De mégis hol születik? Hol van a határ nagyon jó költészet és nagy költészet között?  Tulajdonképpen mi különböztet meg két verset egymástól, mitől jobb egyik vers, mint a másik? Én bizony soha nem tudtam erre rájönni, mindenkinek más tetszik ugye, ezerféle szempont van. Hiába olvastam el életem során több tízezer/százezer(?) verset, mégis jöhet valaki az általános iskolából, és megkérdezheti, hogy tulajdonképpen mi a bajom itt ezzel? mert ez bizony egy nagy vers! És megnézem, és neki van igaza. Ahogy egyre több a tapasztalatom, annál inkább megengedő vagyok mások irodalmi szempontjaival szemben. De a költészet nem csak irodalom. És a nagy költészet nem csak költészet. Hanem több.

A nagy költészet megszületésének a pillanata nem teszi rosszabbá az addigi verseket: ettől még ami eddig míves volt,  míves is marad, az erős erős, a megélt megélt, a tisztaság tisztaság, az okosság okosság, a világosság világosság… de valahol ez mind egyszerre csak mellékessé válik. Vagy eltűnik. Az olvasó olvas, és váratlanul eltűnnek az irodalmi szempontjai. Mert a nagy költészetnél az ember elfelejti, hogy verseskönyvet olvas. Elfelejti, hogy most irodalommal foglalkozik. Elfelejti, hogy olvas. Mindeggyé válik, hogy a versek milyenek: jók, jobbak vagy esetleg még jobbak. A nagy költészetben, a nagy versekben megvalósul a Tóth Árpádi lélektől lélekig: eltűnik az a bizonyos „roppant, jeges űr” vers és olvasója között. És ritkán érzem azt, mint most: Fekete Vince válogatott és új verseiben eltűnik.

Hát ezt az átlényegülést keressük most a Vak visszhangban.  Ezt próbáljuk meg egy kicsit körülírni. Erről fogom kérdezni Vincét. Meg arról, hogy mibe kerül a költőnek, hogy „megérik”. Mit ad ezért a saját életéből? Min megy keresztül? És most, amikor beszélgetni kezdünk, két irányból megyünk bele a könyvbe: az elejéről és a végéről.  Ezért kérlek, Vince, olvasd föl a kötet első versét (Invokáció, 7.) és a legutolsót (A világ újra, 183.) Elöljáróban még annyit, hogy munkahipotézisem szerint az első egy nagyon jó vers, a másik pedig egy nagy. És remélem, a kettő között megtaláljuk a titkot.

(A 2015. december 15-én, Budapesten, a Kazimir Bisztróban elhangzott szöveg javított változata)

 

 

 

A transzcendencia visszhangjai

Fekete Vince költészete[1]

 

Vannak kiadók, amelyeknek bizonyos köteteiben a „Válogatott és új versek” alcím divatot, (nem az irodalomhoz köthető) szükségállapotot, (a kiadót vagy a szerzőt sürgető?) PR-fogást vagy esztétikai alapelvekből kiinduló, de elsietett – mert az adott alakulóban levő életművek éretlenségei-esetlenségei miatt túl korainak minősülő, a kiadó részéről a szövegekre mégis ráerőltetett – szerkesztői eljárást sejtet. Ennél sokkal megalapozottabbnak, szerkesztői szempontból hitelesebbnek tűnik a válogatott és új verseknek a művek alkotója részéről végrehajtott egyberostálása, főként ha már kiérlelt életműről és annak tudatos alkotójáról van szó. Bár az előzetes megjelenés még nem kritériuma a válogatásnak (ha csak nem annak a szándéknak a kifejezésre juttatása a cél, hogy az első megjelenések előtt nem volt elég biztos kezű a szerző vagy a szerkesztő-szerző[2]), a költő (utólagos) válogató és a válogatás közreadásáig kialakult életművet új alkotásokkal kiegészítő munkája azért is meggyőzőbb, mert a(z) (újra)szerkesztés és a kiegészítés maga is újraalkotás és teremtés. A tudatosan elvégzett munka eredményeképpen pedig olyan poétika jön létre, amelyben a korábbi kötetekből bekerült szövegek emlékeztetnek egykori identitásukra, és érzékeltetik átváltozásukat is. Az így keletkezett szövegépítményben az egyszer voltak (kötetcímek, költemények, ciklusok, képek stb.) más megvilágításba, új összefüggésbe kerülnek, az olvasás során a jelentésteremtés újabb lehetőségeit kezdeményezve. Az „új versek” meg helyet követelnek maguknak az újraformált versuniverzumban, jelezve az adott költészet lezárásának vagy továbbalakításának, -alakulásának szándékát.

Az ilyen válogatás a költő alázatát érzékelteti, annak elismerését, hogy nem a „Fiat!” gesztusával a semmiből világot teremtő Isten. Az életművét alkotói meggyőződésből újraalkotó, az összegezés-számvetés, a tisztánlátás, az újraértékelés és -hierarchizálás jogával és lehetőségével élő, univerzumának egyes szövegeit önkritikus módon kihullató, átíró és abba újakat beengedő művész a válogatás aktusával azt sugallja: bár szavakkal teremt ő is, és bár tökéletes költői világ(ok) megalkotására, az áhított tiszta, isteni nyelv felé törekszik, mégis meglevőből alkot. Szövegelőzményekből, motívumokból, toposzokból, kulturális hagyományokból, saját korábbi világa rekvizitumaiból építkezik, változó, mert állandó átértelmezéseiben megragadható nyelvi világokból, illetve a saját esendő léte örömeiből, erényeiből, mulasztásaiból, bűneiből és bűnhődéseiből kíván időt állót alkotni, a lét végességét őrző, állandó(nak hinni akart) műalkotást.

A magyar költészet 20. századi történetében – más-más megfontolásból ugyan, de – ez az alkotói magatartás, költőszerep érhető tetten például Székely János vagy Baka István poétikájában. Székely János a következőket írta 1990-ben válogatott versei elé: „Ez a könyv válogatott verseimet tartalmazza: mindazt, amit 1948 óta írtam és magaménak vallok ma is. (...) a szerző a semmiből csinál valamit, így hát szuverén úr; szabadon rendelkezik legalább a tulajdon műveivel. Nem hinném, hogy valaha filolgóusok kezére jutok, mégis előre kijelentem: ezt és csakis ezt a »költői korpuszt« tekintem magaménak.”[3] Baka István – miután 1990-ben megjelent Égtájak célkeresztjén című kötetében tudatos alkotói megfontolásból már egyszer kiadta válogatott és új verseit – élete utolsó esztendejében, 1995-ben újrarendezte korábbi kötetei ciklusrendjét, és újabb költeményekkel egészítette ki, így szerkesztve meg az általa teljesnek tekintett poétikai életművét tartalmazó Tájkép fohásszal (1996) című könyvet. A kötet végén olvasható szerkesztői jegyzet szerint Baka „összegyűjtött versei számítógépbe gépelésével a Csak a szavak című versig jutott el, a további munkát súlyosbodó betegsége lehetetlenné tette. A tervezett kötet tartalomjegyzékét azonban előre kinyomtatta, és kézzel a jegyzék végére írta utolsó verse (Üzenet Új-Huligániából) címét.”[4] Így a kötet anyagának összeállítását ugyan a költő özvegye fejezte be, de ismert a szerzői szándék, melyek azok a versek, amelyeknek a Csak a szavak után még helyük van a könyvben. A halálra készülő Baka István utolsó alkotói gesztusával nemcsak költői testamentummá avatta a Tájkép fohásszal című kötetet, hanem arra mutat rá, hogy költészete ennyi, és nem több: kompakt, autonóm, zárt világ.[5]

Meglátásom szerint Fekete Vince Vak visszhang című könyve ez utóbbi, nemesebb, esztétikai alapelveken nyugvó költészeti hagyományba illeszkedik. Ezt a megállapítást több minden indokolja. A könyv megszerkesztettsége az egyik ilyen érv, az az első kötetek (Parázskönyv, 1995; Ütköző, 1996; A Jóisten a hintaszékből, 2002) anyagának újraolvasása során gyakorolt (ön)szigor, amellyel a költő ki- és meghagyott, átnevezett, módosított szövegeket, ciklusokat, sokkal egyértelműbben akár a Jóisten a hintaszékből című, szintén válogatott és új verseket tartalmazó kötetéhez képest is. A költő folyóirat- és könyvszerkesztői tudását is mozgósítva pontosan érzékeli és érzékelteti az arányokat, azt sugallva, hogy a mesterségbeli tudás elsajátítása folyamat. A korábbi kötetek anyagának ciklusokká rendezése során többet hagy ki a korai könyvekből (a Parázskönyvből mindössze 13, az Ütközőből 7, A Jóisten a hintaszékből címűből 18 darab kerül be), két ciklusnyit emel be a gyermekeknek is szóló Piros autó lábnyomai a hóban (2008) című könyvből, éppen annyit, amennyit megenged a gyermekperspektívának ez a kötetnyi egységes költői világ, és – bár a cikluskarcsúsítás itt sem marad el – többet hagy meg (22 szöveget) a legutóbbi, a Védett vidék című kötetből, jelezve, ez már az érett poétika része, az alkotói összegzést megelőző-előkészítő mozzanat, amelynek alaphangja, léttel és költészettel számot vető vonása tovább munkál a Vak visszhang új ciklusában, a Vargavárosban is. S ha van még egységesítő vonása ennek a költői műnek, akkor az a megszerkesztettség mellett/következményeként a költői magatartás és az ezzel összefüggésben megragadható értékszerkezet: az értelmező-reflektáló attitűd és az általa teremtődő irónia. Előretolt helyőrséges kortársaihoz képest Feketénél már a kezdeteknél nincs szó posztmodern szózsönglőrködésről, nála a szójáték felszabadító ereje, frissessége az értékveszteség miatti fájdalmat iróniává lényegíti át, és ahogy haladunk előre az életműben, az irónia tragikus iróniává válik, illetve felerősödik a nosztalgikus-elégikus hangvétel, amit – szintén költészetének koherenciáját adó vonásként – az emberi kapcsolatokkal, a szerelemmel, az Istennel és a természettel összefüggő metafizikai, a transzcendens iránti vonzódás[6] és a beteljesülés keltette hiányérzet szül.

Fekete Vince válogatása ugyanakkor több, mint emberi számvetés, költői összegzés az „emberélet útjának felén”, több, mint egy jól szerkesztett kötet. A cikluscímekké átminősülő korábbi kötetcímek és ciklusokká szerkesztett kötetek egymásutánja, valamint a könyv egyre összetettebbé váló (nyilván nem kronologikusan megragadható) motivikus, tematikus, verstani kapcsolatai, a költői magatartásban és az esztétikai minőségek egymásba játszásában megragadható bonyolult jelentésképzés több, az idővel kapcsolatos lehetőséget is felkínál: utazást az emberi élet idejében, a kultúra terében és idejében, Fekete Vince vers- és költészetidejében, -terében, kapcsolatot teremtve a valamikori olvasatok és az újraolvasási kísérletek között is. Látszik tehát, hogy az összegzés szintézisteremtési szándék, amely rámutat a kihagyott versekre, a Vak visszhang holdudvarára is, amelynek erőterében még világosabban fénylenek ezek a költemények, sugallva, hogy ezek a jó és/vagy nagy versek,[7] ezekhez képest pedig a holdudvar is szükségszerű volt, a bejárt utat mutatják, amelyeknek a szerző szuverén joga és autonóm döntése értelmében azonban nincs helyük a létösszegező, a költészetével számot vető és fohászkodó versvilágban. A Vak visszhang lenne eszerint a – korábbiak tagadás nélküli – vállalható, a jelen mint végpont felől újraalkotott életmű, a mérleg, amely például Pilinszky Jánoshoz vagy Baka Istvánhoz hasonlóan a kevesebb a több elve alapján állt össze, és amely alapján megítéltetik költészet és alkotója.

Anélkül hogy végérvényes ítéletek, értelmek megfogalmazására törekednék, a továbbiakban arra vállalkozom, hogy felvázoljam ennek a poétikának a belső alakulását, hangmódosulásait, a megidézett irodalmi-kulturális hagyományokkal kezdeményezett dialógus működését és szerepét, a fellelhető költői magatartásminták mozaikjait.

Fekete Vince költészete 21. századi Zsoltárok könyve, egyetlen imádság, amelyet az Invokáció hívő-hitetlen szolgájának a költői induláshoz szükséges segítségért fohászkodó hangja („atyám segítsd hitetlen szolgád”) és a betegség miatt szorongatott-reménytelen helyzetéből az őszinte istenhithez eljutó könyörgő ember imádsága, valamint a hite nyújtotta vagy éppen annak elveszítése miatti rezignált belenyugvása keretez: „Szépen könyörgök, Csíksomlyói Szűzanya, / segíts rajtam, mert még soha / nem voltam ilyen nagy bajban”, „Segíts! Te már mindent tudsz, azt is tudod tán, / hogy bizton segítesz-e, / míg én itt műszerek és orvosok kénye- / kedvének kiszolgáltatva / hánykódom” (A kőműves fia); „Itt az ég törülközője. S itt az éj is. S ott a fák. / Körös-körül csillagtalan, behavazott pusztaság.” (A világ újra) Indulás és megérkezés, kezdet és vég ily módon való összekapcsolódása rámutat arra, ami a Parázskönyv, az Ütköző vagy a A Jóisten a hintaszékből külön kötetekként való olvasása során még nem, de a Vak visszhang ciklusaiként vagy – amennyiben a cikluscímek évszámokkal vannak ellátva – kisköteteiként a Védett vidék és a Vargaváros című ciklusokkal rezonálva már sokkal nyilvánvalóbban feltárul: hogy a metafizikai érdeklődés, a transzcendens iránti vonzódás más-más összefüggésben, de ott munkál már e költészet genezisében.

A Parázskönyvben még az alanyi módon megnyilatkozó beszélő személyes szenvedésének, a szerelemhez kötődő vágyott teljesség és a magány ellentéte keltette fájdalmának a kimondása a meghatározó: „Fölöttem papucsosan klappol egy nő. / Verset írok. Zihálását majd éjjel hallani. / Verset írok! A vékony paneleken áthallatszik. / Mit nem adnék most ázott-szamóca melledért!” (Hétvége) A hiányérzet (ön)ironikus-nosztalgikus hangvételt teremtő szójátékkal jut kifejezésre: „hiányod csendben szórja rá díszeit / műfogsor rágja és éber éveit / belepi halkan hajdani szexfűillat” (Térden-könyökön) Ugyanebben a ciklusban az irónia mellett – még mindig a személyes szférához, az apa alakjához kötötten – megjelenik a tragikum is: „Hagytad gyáván (betartottad szavad?), / rajtad kerekek zakatoljanak” (A.) Az eredeti Apám cím A. monogramcímmé zsugorítása visszavétel, jelzi azt a teljes költészetben érvényesülő/érvényesíteni kívánt elmozdulási szándékot a személyestől az általános emberi felé, amelyben funkcionálisabbá válik itt a József Attila-i utalás, általánosabban az intertextualitás szerepe: hogy már nem az alanyi költészet kijelentéseként, hanem a szöveghagyomány részeként, irodalomként kell olvasni az apa (vagy talányossá, többértelművé téve: egy A. kezdőbetűs ember) halálát. És ez az a finom előkészítés („Három konyak, s két üveg / vörösbor után / verset írtunk. / Ő fogta / ceruzám.” – Szerelem), amely révén az Ütközőben akár az apához, akár a kedveshez kötődő múltbeli harmónia, maga az emlékezés, tehát a kultúra különböző terrénumai, a szövegemlékezet által meghatározott versbeszéd, alkotás válik a teljesség megélésének lehetőségévé.

Az Ütköző címadó versében a transzcendens iránti vonzalom a nyelvben létezés lehetőségében körvonalazódik („Elnyújtózom ebben / a versben. S tovalök, akár a kocsit, a vonatot / az ütköző.”); ennek megnyilvánulása az is, hogy ebben a ciklusban párbeszédet kezdeményez – és talán itt kerül legközelebb nemzedéktársaihoz, Orbán János Déneshez, Sántha Attilához – különböző szöveghagyományokkal, beszédmódokkal, versformákkal.[8] A hagyományba való belépés, az intertextualitás működése a költőelődök, a kortársak költészetét átíró, újraértelmező költői szándékot jelent, legyen szó az Ütközőben megidézett Márai Halotti beszédéről (Márainál: „Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak / Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”; Feketénél: „Mint akit mellbe lőttek, úgy szakadoz, fosz- / lik és darabos”), a Kányádi Sándor Kuplé a vörös villamosról című versének alaphelyzetét idéző S egy utolsó kattanás című versről, a József Attila képi világát asszociáló Ahogy a vonat című költeményről vagy a Csütörtök című Dsida Jenő-parafrázisról. A sorhatárokon kettétört szavak, az enjambement-ok, majd a Védett vidékben és a Vargavárosban fő szólammá váló töredékes-utalásos versbeszéd érzékelteti, hogy a beszélő a nyelvben, a hagyományok dialógusában számkivetett, nincs végső megnyugvása, a teljesség elérhetetlen számára, szenvedése nemcsak az (erdélyi) ember, hanem (elsősorban) a (transzilván) költő passiója a megváltás esélye nélkül: „Kövér galuskák gurguláztak le-föl torkomon.” (Csütörtök)

Az intertextuális utalások révén a transzcendens megragadásának, a beteljesedésnek újabb lehetőségét-tartományát kutatva A Jóisten a hintaszékből című ciklusban[9] a lírai én Isten felé fordul, ironikusan beszélve hozzá, a ciklusnyitó Ezredvégi töredékben így: „S ha dübörögnek / mint majdani dögöknek, / én kértem (no hiszen!): / jó, láss hozzám, Úristen!” Rejtőzködő társához szóló hetyke, feleselő szólama az Ady-, Babits- és Kosztolányi-verset kifordító A gazda bekerítiben a költőszerep keresésének és tisztázásának az alkalma („Kantár vagy hám s a Gazda rád tesz / (A vers is csak olcsó szólam) // Nem örültem hogy vendéged voltam”), az aposztrofikus versbeszéd pedig a szerelmi költészet szókincsét a Kovács András Ferenc-mottóval ellátott Klepszidrában a halálköltészet regiszterébe fordítja át. Így lesz utóbbiban a szimultán verselésből eredő formajáték tragikus-ironikus („Ölelj, ölelj csak, nem leszünk, / tapadj reám, bibére szár.”), akárcsak a kiúttalanságot és az írás értelmetlenségét zárt formában, jambikus lejtésű tercinákban deklaráló Kiáznak mélyben a ráncaink című vers: „Könnyű semmiben sík halak / Betűktől lucskos irkalap / Üveglapján a firkalat”. Így jut el Fekete Vince konkrét (evilági?) képeken keresztül konstruálódó, de elvont, hallgatag, nem evilági/nyelven túli(?) megszólítottjához intézett dialóguskezdeményező beszéde az Áramban egyrészt a világ(osság)hiányig, (nem először) a végesség felismeréséig („odajut az ember végül / áll szemernyi világ nélkül / körben semmi és setét ül / s amikor épp menni vágy / havaz benne a nemvilág”), amelyben feltárulhat, ha nem is a teljesség, legalább annak – ironikusan értett – elképzelt megvalósulása: „s ha árnyának lenne szárnya / repülne fel és megrekedne / fönn fönn már a leglegekben”. Másrészt az ebből a felismerésből születő új (költői) világba jut el, ami A mester. Fiaihoz metafizikai vádbeszédének villon-i frivolságában és a limerickre emlékeztető blaszfémiájában („Pogány légy, vad, könyörtelen, / elillansz úgyis, mint a fing.”), illetve a Leveleskönyvben a szerelem, a te hétköznapisága révén közel hozott transzcendencia törésvonalaiban, az én és a te között távolságot teremtő jeleneteiben, gesztusaiban mutatkozik meg.

Ebből a nemvilágból és világossághiányból, a költészet világának senkiföldjére érkezve, a metafizikai magasságokat sejtető/feltételező társ/másik/te hozzáférhetetlenségéből adódóan a folytatásban egy olyan poétika körvonalazódik, amely a Leveleskönyvben a lét alapvető kérdéseit filozófiai összefüggésekben, a Piros autó lábnyomai a hóban ugyanezt gyermeki perspektívából gondoltatja végig, a Védett vidékben a nyelv referenciális képességeit mozgósítva a természet metafizikai erejét fedi fel, a Vargavárosban pedig a beszélő a szenvedés révén a hitre tesz szert, amivel vagy amit végül elveszítve a teljes kiüresedés és lemondás tapasztalatáig vezet a létben bújdosó, a vers útja.

A Jóisten a hintaszékből kétrészes Leveleskönyve a Vak visszhangban egyrészes ciklussá tömörül, így – a válogatás előnyét szolgálva – kiesnek olyan darabok (mint például a Félreértés biztos félre vagy az Egyre üresebben kongnak egyre), amelyek a kontextusukban túlbeszéltnek és partikulárisnak tűnnek. A cím ellenére Mikes Törökországi levelek című művére csak az én-te, a férfi-nő viszony emlékeztet, a rodostói bujdosó székely és az „Édes néném” közötti kedélyes atmoszféra, a rokokó kecsesség, báj és kellem, az élőbeszédszerűségből következő humor azonban hiányzik. (Így válik itt az intertextualitás a hiány kifejezőjévé.) Zágoni Mikes Kelemen kései utódja, a kézdivásárhelyi Fekete Vince alkotásaiban nincs illúzió, vigasz: a képzelt társ/másik a múltbelisége révén elérhetetlen metafizikai távlatokba kerül. A lírai én ennek a(z) (belső monológba ágyazott harmadik személyűség által is érzékeltetett) elérhetetlenségnek a felismerése nyomán az idő természetéről folytat eszmefuttatást: „volt kezdete volt első perce / (...) / mint ahogy lesz utolsó perce / pillanata hogy aztán leszereljék a / mutatókat” (Leszerelik a mutatókat). Az idő távlatában, múlt és jelen soha helyre nem állítható egysége elvesztésének a tudatában mérlegre teszi a férfi-nő reménytelenül tönkrement viszonyát mint a megvalósulatlan én-Isten kapcsolat mását, és rádöbben (újra) a saját és általában az ember magányára: „mert aminek önmagamat mostanáig / hittem nincs többé és aminek te / magadat az sincs már soha soha / többé (...) // imbolyog körülöttünk és velünk / a világ mint egy lazán kikötött / léghajó” (Dobálódunk súlytalanul). A beszélő az ember világba vetettségét, egyedüliségét nemcsak a megnevezés gesztusai révén, a valamikor harmonikus vagy annak vélt, de kiüresedett párkapcsolat, a páros magány metaforája által fejezi ki („s mert / sem elviselni sem egymástól / megszabadulni nem tudunk / pörög tovább a filmünk” – Na igen hát igen; „már nem is akartunk / semmit sem elérni sem elhárítani / (...) / csak egyre törekedtünk / csak egymás látványának majdhogynem semleges / birtoklására” – Délutáni óra stb.), hanem a lét pillanatnyiságának sürgetésében („a halálunk a születésünk / csak két tompa fényű / lobbanás az állandó / égzengésben” – Két tompa fényű lobbanás) a gyakran ismétlésen és variáción alapuló, egy körmondatból álló vers zihálása révén is (Dóbálódunk súlytalanul, Befordul nem be se forr). A „mert” és a „hogy” mellett az „és” kapcsolatos mellérendelő kötőszó lehetne ennek a versbeszédnek a védjegye, amely nemcsak a verseken belül, hanem a versek között is kapcsolatot teremt, olyan retorikát eredményezve, amely a ciklus verseit egyetlen többszörösen összetett mondatból álló, egy lélegzetvételre mondott belső monológgá teszi („és lesz aztán úgy is”, „és megy tovább az életünk” – Na igen hát igen;  „és hiába várja hogy a fegyelmezetten...”, „és elszivárognak az utasok” – Ugyanolyan kiszolgáltatottan és), amelynek áradását-sodrását a versek in medias res típusú kezdése és a központozás hiánya is eredményezi. Ez utóbbi számos enjambement-t képezve, nagy mértékben hozzájárul a jelentések megsokszorozódásához, akárcsak a versbeszéd töredékes, utalásos jellege. A költeményekben érvényesülő monologikus jelleg a felsorolt poétikai eljárásoknak köszönhetően több nézőpontot is létrehoz. A Hogy menjen hogy ne is című versben például teljes bonyolultságában jelenik meg ez a kérdés: a monologizáló én egyes szám harmadik személyben, lírai szabad függő beszédben, belső nézőpontból jeleníti meg a másik (a feltételezett te) gondolatait, amelyekben megjelenik az az egyes szám második személyű elképzelt szólam, amit azzal szemben kellene érvényesítenie, aki az ő számára egyes szám második személyű, a te, vagyis – minden bizonnyal – a monologizáló lírai én, akinek a külső nézőpontja is megjelenik a harmadik személyű figuráról, a társról. Ez az eltávolítás egyszerre teremt példázatos jelleget, ugyanakkor mintha a beszélő ezzel a nyelvi megformálással védené magát a múltbeli-jövőbeli megaláztatástól: „nem / érti mit is kereshet itt / (...) / miért nem mondja hogy menj / hogy ne is lássalak / (...) pedig szemében / ott csillog a vágy”. Az emlékezésnek a prousti asszociatív technikán alapuló többnézőpontúsága – ahogyan a belső idő működésének a természete szerint egymásba csúsznak idősíkok és énrétegek („figyeli innen / most az akkori gyerekkori és a mostani önmagát / és látni véli azt is onnan ahogy innen most / visszaréved” – Homályos kacatok) – azt mutatja, a lírai én sem múltja felől (hiszen szubjektív, ő maga idézi fel) a jövőt, ami a jelen, sem a jelen felől a múltat vagy a lehetséges jövőt nem értheti meg, nem férhet hozzá a létezés titkához, értelméhez, amelynek misztériumához képest a szerelem is csak pillanatnyi boldogság: „a csöndre gondolt / az egyedüllétre az eljövendő / magányos órákra” (Jövendő órák).

A legutóbbi kijelentés talán érthetővé teszi – ami első olvasatra mellbe vágó ebben a könyvben –, hogy miért emlékezik (a válogatás mint emlékezés) Fekete Vince a Piros autó lábnyomai a hóban című kötet gyermekverseire is, igaz, töredékesen. Ami a svéd gyermekvers műfajában a hétköznapok átpoetizálásának, egy gyerek hétköznapi örömei és bajai lírai megformálásának tűnik az eredeti kötetben, az itt nem nosztalgiává konvertálódik (azért sem, mert a Homályos kacatok szerint a múlt felől is ugyanolyan kiismerhetetlen a jövő/jelen, mint a jövő/jelen felől a múlt), hanem Kosztolányi Dezső A szegény kisgyermek panaszai című ciklusához hasonló felnőttes kérdéseket tesz fel. Alapvetően azt, hogy: milyen a (felnőttek) világ(a)? Tovább kérdezve, gyermeki – egyébként a kötet ironikus-nosztalgikus, majd ironikus-tragikus értékszerkezetét részben felszabadító, részben ellenpontozó humorral, a világot játéknak tekintő – attitűddel az a súlyos kérdés fogalmazódik meg: szabad-e megszületni, szabad-e gyermeknek lenni?  (Lásd Kertész Imre: Kaddis a meg nem született gyermekért című regényét, csak ott történelmi-ideológiai vetületben, itt létfilozófiai összefüggésben fogalmazódik meg a kérdés.) Milyen lehet gyermeknek lenni, olyanoké, akiknek egymáshoz, világhoz, létezéshez való viszonyát a kiüresedés, a szétválás, a szakadás jellemzi? S ugyan a felnőttek – bár tudják maguk is: hazug módon, saját bűneiket és a világ bajait a gyermek elől takargatva – az idill megteremtésén, a gyermek világba való beavatásán, világban való helyt találásán fáradoznak (Felfordult minden; Mutatták, magyarázták; Hogy mi volt a dolgom?), az univerzumnak az ember egyszeri és visszafordíthatatlan létezéséből adódó végzetes hibái fel-felfeslenek a gyermeki elme számára is: „mert / egyszer azt mondják az anyukák az / apukáknak, akik akkor még nem / anyukák és nem apukák, hogy / terhes vagyok, mit csináljunk, / erre aztán összeházasodnak.” A döntés átgondolatlansága sejteti, az ember léte a földön nem szükségszerű, nem tudatos, nem gondviselésszerű tervezés következménye, tehát célja, értelme is megkérdőjeleződik, megkérdőjelezhető.

Miután a válogatás-újrarendezés aktusa révén megtalálták előzményeiket, a Védett vidékben és a reprezentatív folytatásának tekinthető Vargavárosban egy „életfogytiglani szerelem különféle stációit és titkait őrző hazai táj, olykor komor, fenséges felidézése variálódik, idegen városok, tájak, utazások a tenger élményeivel keveredve”, de az előző ciklusok darabjaihoz képest „már az ironikus s a nosztalgikus visszatekintés is kimarad, helyüket a szenvtelen, távolságtartó leírás veszi át”.[10] Mintha a világban, szerelemben való csalódottsága után a lírai én figyelme a természeti táj metafizikai dimenzióira irányulna, és azoktól várna választ, megoldást létdilemmáira. Talán ezzel magyarázható, hogy az azonos című kötet[11] négy ciklusának keresztmetszetét képező Védett vidék című ciklus ismétlésen alapuló keretversében, a Két variációban a Szabó Lőrinc-i optimizmus (vagy hogy egy oxymoronnal éljek: derűs pesszimizmus) kap hangot, a létezés terhével való tudatos szembenézés, a csak-azért-is morál artikulálódik, mert így szeretne eljutni a kétségbeeséstől a bizalomig, akár a hitig (mintha ilyen értelemben a ciklus felépítése a Vak visszhang című kötet keretes szerkezetének a kicsinyítő tükre lenne): „Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies nem lehet, ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden, ilyen / megmásíthatatlanul zakatoló ez / a körforgásos őrület, // (…) // hogy meg- / szülessünk és elpusztuljunk, / s hogy újra világra jöjjünk s / elpusztuljunk újra, újra és / újra ismét.” Bármennyire is mozgósítja azonban a nyelv referenciális üzemmódját, arra téve kísérletet, hogy a nyelv evokatív funkciója lehetővé tegye a nyelv határain túli dimenziók megidéződését, beidéződését a versekbe, a nyelvi teremtettség világvonatkozásaiban felismerhető, „talán az aprólékos leírás látszólagos függetlensége miatt”[12] olykor tárgyilagosan megjelenítettnek tűnő couleure locale-okról (mint a borvízforrás, a Kicsifenyő, a századeleji háromszéki Vargaváros és alakjai, mesterségei, a Rózsa-piac, a ház, az udvar  stb.) kiderül: illúziók. Nem többek – de paradox módon így jelentenek a legtöbbet a beszélőnek –, mint a lélek tartományai, képzetei: egy féltve őrzött, mert saját lélekvidék, ami szomorú, mert elmúlt, és vágyott, mert távoli, ezért elérhetetlen. Többdimenziós övezet, amely tér és idő, múlt és jelen, evilági és túlvilági, álom és ébrenlét köztességében ragadható meg az én számára. Ennek a közegnek a bejárása, belakása azonban arra döbbenti rá a lírai ént, hogy a lét különböző rétegei közötti viszonyokat nem ő alakítja, hanem azok alakítják őt, tehát a létet uralni, titkához hozzáférni lehetetlen. Éppen ez a rádöbbenés, a nem tudásból fakadó félelem okozta gyötrődés, az élet elmúlása miatti rettegés kimondása, verssé változtatása lehet az ő egyetlen kiváltsága. Erről beszél a jelen gyűjteményes kötetből kimaradt – és ha van hiányérzetem a válogatás kapcsán, akkor ez az – A földbelátó című ars poetica: hogy a vers, az irodalom lehet a költő végvidéke, menedéke, amely az ihletett órában megteremti számára annak a lehetőségét, hogy saját tragikus sorsa szemlélője legyen, tudatosítva azt is, hogy a rácsodálkozások-katarzisok mozaikja nem jelent egyet a (nyelv)lét titkának, értelmének felfedésével, a végső nyugalomra leléssel, az abszolútum megérintésével. A földbelátó allegorikus beszédéhez képest jelzésszerűen (és ennek a nyílt lírai szólamnak a kiiktatása, az utalások általi többértelműség megteremtése lehet a mentsége a vers kimaradásának) ugyanerről a tapasztalatról adnak számot a Vak visszhang című kötetben bent maradt versek, hiszen a vidék minden otthonossága ellenére („A tarka, domb ölében elnyugvó / vidék magába szippantja, elnyeli, / beissza testét.” – Felissza mind) képes önmaga ellentétévé válni. A repedés a táj térképzeteitől elválaszthatatlan időben következik be, ami lehetővé teszi az emlékezést, de ami megállíthatatlansága révén jelen és múlt egymásrautaltsága mellett az idősíkok elválasztottságára, az értéktelített múlt otthonosságképzete és a jelen értékhiányának feloldhatatlan ellentétére mutat rá („És most itt állnak otthontalanul, becsapottan, / kifosztva és megalázva a hajdani hősök valami / vad összevisszaságban” – Vargaváros. Századelő; „Százéves eser- / nyővel a kezében lép be a csikorgó ajtón” – Rózsa-piac), idegenné teszi a jelen-létet („mint akit bevert az eső / egy  más lakásba, egy idegen házba” – Idegen ház), és a jövőt is megmérgezi. Az Óda a holnapi asszonyokhoz szerint az ember létidejéhez közönyösen viszonyuló „körforgásos őrület” cinizmusának szorításában a lehetséges jövőre az én negatív múltbeli tapasztalatai vetülnek rá, az életen, elevenségen átüt a pusztulás, a halál: „Hol vagytok, ó, ti drága holnapi asszonyok, / (…) nézem egyre fakuló fényetek”, „Ó, ti drága holnapi asszonyok, / csontjaink mellé kerülnek majd / a csontjaitok, s boldogok / lesztek velünk, mint mikor / nyugodtak voltunk és fiatalok, / és szerelmesek.”

Azt tapasztalhatjuk, hogy a természetet egyre inkább az én egzisztenciális krízise, halálfélelme hatja át, így válik a tájhoz fűződő kapcsolata az élethez, halálhoz való viszony(ulás)ának a metaforájává. A Vak visszhang és a Védett vidék című versfüzérek ilyen értelemben Fekete Vince poétikáját a nagy egzisztencialista halálköltészetek hagyományába beíró létösszegező-számvető költemények, a Film, a Kérdés, a Tajtékos még, a Tízezer éj vagy a Vargaváros című ciklus létverseinek az előzményei. A Vak visszhang és a Védett vidék tájain – bár azok a gyermekkorban szerzett tapasztalatok nyomán a felnőttben bensővé élt és bensőségességet hordozó képekké váltak – az ember létrettenetét magánya tetézi. Az idő láthatatlan falként választja el egykori önmagától és a társtól: „Pár napja csak ketten, de nem / éreztünk semmi megkönnyebbülést” (A fák, az ég, halk kopácsolás); „Lenézek a földre és / eszembe jut, amit tegnap a halálról mondtál.” (Amit a halálról); „Ujjaddal a bepárásodott szélvédőre írsz. Mondhatom / is, kérdezted. Mondhatod is, mondtam.” (Fák vére) Egyre elszigeteltebbé válik a világtól, a természethez fűződő viszonyban egyre reménytelenebbé válik, hogy a feltehető kérdésekre válasz érkezzen. Ezt fejezi ki az erdő mint a labirintus Dante Isteni színjátékából eredő toposza is: „Vajon mért vágunk neki az erdőnek? A mormolónak, / a sötétnek, a borzongatónak, az ismeretlennek. Vajon / mit keresünk ott? / A járhatatlant, a félelmeteset?” (Vak visszhang. Miért?) A kezdettel, az eredettel vagy a véggel kapcsolatban megfogalmazódó, Babits Esti kérdésére emlékeztető dilemmák labirintusából nincs kiút, a kérdésekre nincs felelet, az emlékezés nem alternatíva. Ez lehet a címbeli szinesztézia egyik lehetséges jelentése. Marad a kérdező magatartás helyett egyrészt a Védett vidék című cikluson belüli azonos című versfüzér alfejezeteiben a titokkal teli létre vonatkozó feltételezéseket megfogalmazó költői magatartás („Ki tudja, hogy az erdő, amelyben oly gondtalan / jár, nem ismer vadmacskát, amely az őzek torkát, oly / könnyedén harapja át, nem fél a fáktól.” – Viharlámpák fénye), a megnevezés-diagnosztizálás mint a világ (látható) jelenségeibe, dolgaiba kapaszkodás gesztusa („A csuromvíz szatyorban most néhány / nedves gomba párállik: csiperke, róka-, két / zömök vargánya.” – Ülünk az autóban), a mondás falainak, a kommunikáció hiábavalóságának elbeszélése („Magyarázok neked, mutogatom körben a dombokat. / Mesélek a mögöttük elterülő vidékről.” – Magyarázok), másrészt a ciklus további költeményeiben – éppen titokzatossága folytán – a lét értelmetlenségének a szentenciózus kimondása, hiszen nyilvánvaló, hogy (utalva Ady „Minden egész eltörött” létélményére[13]) „valamelyik döccenőnél” széthull „darabjaira az egész” (Hiába való).

Ebből a széthullásra utaló költői jóslatból – amely mintha egy versbeszéd kimerülését bejelentő metafora is lenne – a ciklus befejezésében új verseszmény épül. A Film, a Kérdés, az Átok, a Tajtékos még és a Tízezer éj olyan, intertextuálisan Babits Ősz és tavasz között, Kosztolányi Hajnali részegség és Ének a semmiről, Radnóti Tajtékos ég, Kányádi Halottak napja Bécsben vagy Lövétei Lázár László Két szék között című verséhez kapcsolódó létösszegező költemények, amelyekben a korábbi versek zsánerképszerű építkezése, az élőbeszédhez közeli epikus retorika[14] helyett élet és halál kérdése filozofikusabb összefüggésekben körvonalazódik. A zsánerek személyessé tett beszédmódja, illetve az epikum beiktatásával a látvány és a reflexív beszéd között distanciát teremtő költői eljárás helyett a lét- és szubjektumértelmező poétikai szólam erősödik fel a Szilágyi Domokos, Sziveri János, Orbán Ottó vagy Petri György halálköltészetéhez fogható művekben úgy, hogy az egyre gyakrabban kikerekedő mondatok mellett megmarad az egzisztenciális tájversek utalásokkal, vágásokkal, elcsukló, hiányos mondatokkal, szabad asszociációkkal jellemezhető stílusa is:[15] „És ha eljön, újra el az este, / vár az éjre türelmesen fekve, / dolgai is, mint cipők ragyognak, s forog az éj, s a házak forognak, / tiszta cipők készenlétbe téve, / s rajta a föld kétméternyi mélye.” (Film); „és akik élnek, akik vannak, / s akik rég a fű alatt laknak, / dideregve ha reád lelnek, / hogy nem felelnek, úgy felelnek, // mert nem felelnek, úgy felelnek.” (Kérdés); „Olyan nehéz elhinnem azt, hogy / be kéne ezt a helyet még laknom.” (Tajtékos még); „Lehúznak egyszer téged is / egy soha nem látott mélybe / hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe” (Tízezer éj). Ami a 2010-ben megjelent Védett vidék című kötet befejezésében még csak egy új költői beszédmód kialakítására tett ígéret, illetve (Szabó Lőrinc-i) hit abban, hogy a költői szónak megtartó ereje van a létfelejtés borzalmával szemben („úgy lenni füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint a lehelet vagy a lélek” – Tízezer éj. „Fetrengeni fűben...”), az a Vak visszhang Vargaváros című ciklusában ars poeticává válik. Az új, létértelmező-számvető verstípus intertextuális utalásai nemcsak az életét összegező, a világgal való kapcsolatait számba vevő, a halállal szembenéző ember szólamának, hanem a költői nyelv (régi-új) lehetőségeivel, a költészet és a költőség szerepével számot vető versbeszédnek az építőkövei is.

Fekete Vince kötetének új versei arról a későmodern költői magatartásról és költészetfelfogásról adnak hírt, amely az emberi mulandóságot, a lét tragikumát az esztétika szépségében és védettségében felmutató irodalomban hisz, az olyan versben, amely a hagyománnyal folytatott párbeszédből, a kultúra különböző terrénumainak bekalandozásából, réginek és újnak az együttlátásából („ifjú erdőben a régi fák hangja / asztalban tárgyban az egykori dallam” – Tízezer éj. „Fetrengeni fűben...”), a múlt át- és újraértelmezéséből teremt saját világot, amelyben az értékveszteség, a kudarc nem jár együtt az értékekről való lemondással, sokkal inkább a veszteséget számba vevő, azt esztétikai széppé formáló költői magatartás a meghatározó. Innen Fekete versvilágának tragikus-ironikus és nosztalgikus volta.

Az Invokációval keretet alkotó A kőműves fia, a Ki az? Mi az? és a Mária, anyácska című verseknek a betegség okozta halálfélelem miatt megrendült beszélője a küszöbön álló halál felől tekint az életre. Mintha a Vargaváros. Századelő alakjai mellé kerülő én egy lenne a Csíksomlyói Szűzanyához évszázadok óta fohászkodók közül, akinek a sorsa így lesz egy az őseiével. Ebben az azonosságra való törekvésben a távoli múlttól és saját közelmúltbeli énjétől való különbözőségére is ráismer, ezért a könyörgés az önmarcangoló ember esendőségének beismerését is tartalmazza, ami egyben a nagyanya alakja által megjelenített hagyomány, illetve az imamottóval („Hol már ember nem segíthet...”) megidézett szakralitás (át)értelmezése is: „s te megóvtad az életem, / hogy felnövén, majd félszáz esztendőkön így / megérjek háladatlanul, / csak alig gondolva tereád, Szűzanyám!” (A kőműves fia) A Vargaváros a Védett vidék című ciklus metafizikai dimenzióját újabbal egészíti ki: a vallás fogalomköréből ismert transzcendens alak, a költői nyelv által megnevezett „Csíksomlyói Szűzanya”, „Mária, anyácska”, tehát a verset imává változtató, költészet és hit, költészet és vallás egységét (vagy a költészet hitvalló szerepét?) létrehívó név által jelölt (mégis) nyelven túli lény kezeskedhetne az itteniért, azért, hogy a lírai én visszakerülhessen a teljes létezést metaforizáló védett (lélek-, nyelv-) vidék intim szférájába: „úgy szeretnék / még gyermekeimmel hegyek / és völgyek, dús lankák, sűrű erdőségek, / a környező vidék ölén / járni gombászni, gyógynövényért, vagy csak úgy, / kedvünkre kószálni” (A kőműves fia); „Éltess még, vigasztalj, lelkemet / nyugalom irjával kend te meg!” (Mária, anyácska) Mária nemcsak a kereszténység meghatározó alakja, hanem irodalmi figura is, a középkori Mária-himnuszok (pl. Ómagyar Mária-siralom; Jacopone da Todi: Stabat mater...) vagy a kortárs költészet visszatérő alakja is (pl. Duma-István András: Kilenc Baba babana; Ferenczes István: Csíksomlyói Naphimnusz, Ave mundi domina; Kovács András Ferenc: Kőkereszt). Fekete Vince Szűzanyát megszólító gesztusa tehát az irodalmi hagyomány evokációja is, ami arra utal, hogy a hagyományhoz mint állandóan alakuló folyamathoz való viszonyulás kezeskedik a költői szó transzcendens képességéért, gyógyító erejéért. Ennek megnyilvánulása például az a gesztus, ahogyan a Széljegyzetek mintegy beleír Dsida Jenő Tíz parancsolat című hiányos poémájába.

Ez a költői-emberi hit azonban nem problémamentes, hiányzik a Dsida-féle létderű, a könnyed átlendülés képessége egyik szférából a másikba; pillanatról pillanatra, versről versre megszenvedett a Fekete-versekben kiküzdött hit, ezért annyira emberközeli. A Buda Ferenc Míg élsz című költeményét megidéző Ki az? Mi az?-ban mintha a Getszemáni kertben a halálközelség miatt rettegő és tudatos Krisztus szólalna meg: „őröl és dolgozik agyadban / százféle formában, alakban. // És nem hagy soha, hogy feledjed: / senki nem halhat meg helyetted.” Ahogy itt sem jelenik meg az Atya akaratával való viaskodás, a Széljegyzetekben is az Úrét a múló idő mindenhatósága helyettesíti („Hát mi szívszaggatóbb vajon / e földön, mint mi semmivé lesz, / ami nem juthat már el soha valódi végkifejletéhez?” – V. (A vándor)), az ember, az alkotó úgy érzi, nem érhet el önmaga beteljesítéséig, a létezésnek (talán) nincs eszkatológiai célja. Ettől a hiányérzettől („százezer folt megannyi hiányon, / melynek értelmét nem találod” – VII. (Az utazó)) jut el az Arany János-i „Ami derüs, élvezd” sztoikus imperatívuszáig („örülj annak, ha újra virradt, / és ha lenyugszik este a nap” (IX. (A földműves)), érzékeltetve, hogy a költő számára az egyetlen kapaszkodó ennek a hiányérzetnek és a megnyugvás lehetséges ösvénye megtalálásának az irodalmi hagyománnyal dialógust folytató vers általi kimondása (l. a Dsida-, Radnóti- vagy József Attila-reminiszcenciákat).

Ha a Vargaváros az indulás felől egy betegség lírai naplója, akkor A szülőhely kartotékai. Egy nyelv a felgyógyulás dokumentuma („Hiszem, újratanultam lenni, várni, élni, járni érted.”), a hagyomány terében íródó költészet belső fejlődésében pedig – Arany ars poeticájából kiindulva – a költőként való létezés újabb kísérletének bejelentése, amelyben megjelenik egy talányos Te, aki lehet az Úr, a kedves (mint a transzcendens Úr földi mása), a költészet maga, akihez/amelyhez szólva (újra) szembenézhet önmagával, helyzetével, és egy új(abb) költői nyelv születésének ígérete sejlik fel: „Mert létezik egy postafiók valahol, / s benne, mint egy levél, egy nyelv, s ezen a nyelven / az élők közül egyedül csak Te értesz...”. Ha figyelembe vesszük a ciklus verseinek szerelmi költészeti regiszterét, ezen belül a két fél szerelmi kapcsolatára, szeretkezésére, a találkozásaik titokban tartására, a kapcsolat tiltott volta miatti visszafojtott szenvedélyre és a pillanatnyi kéj utáni elválás keltette hiányérzetre történő utalásokat („titkunk a csillagok titka lesz” – Kizökkent idő; „Az volt az első, vagy talán második / lopott idő, abban a városban” – Inkognió; „A szemét látta, arcán az összeránduló izmokat, / A testében villámként végigfutó hullámokat / Érzékelte, a térd remegését” – Anna Karenina; „Amikor már végre beteltek egymás / örömével (...) / utoljára beültek egy vendéglő / teraszára még beszélgetni” – Ellenkező irány), amelyek köré Fekete megteremti-megidézi a 20. századi irodalmi élet egyik végzetes, illegális szerelmi történetének a vázát (Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet szerelméről van szó), akkor ez a Te kétségkívül a házasságon, a törvényen kívüli kedves. Mintha meghallgatta volna kérését a Csíksomlyói Szűzanya, a lírai én újra él, aki megfeledkezve az isteni világ jótéteményéről (esetleg tudatosan annak ellenében), ismét földi összefüggésekben keresi a teljességet: a kedves az ő számára az élet teljességének a (látszólagos) megtestesítője. Bár szorongatott helyzetében nem ígért semmit, csak az életéért könyörgött mint abszolút értékért, úgy tűnik, a titokban megtalált boldogság a transzcendens dimenzió felől nézve a földibb, a bűnös út, vagy arról van szó, hogy a Te a földi tereken csak a hivataloshoz, a meglevőhöz képest hozhat újat. Az illegális jelenthet ugyan átmeneti örömet, tűnhet az én időleges megtartójának, de nem nyújthat tartós boldogságot, őt magát is törvényen kívül helyezve: „s már jó előre sírt a lelkük a megint- / hiánytól” (Ellenkező irány). Ebben a megközelítésben egyrészt ezért szomorú, elégikus Fekete versvilága, amelynek alkotóját, lakójának lelkét csak ez a törvényen kívüli Te értheti meg, és akiért egy külön bejáratú versnyelvnek kell megszületnie; másrészt ezt a szomorúságot az is tetézi, hogy a hivatalos, az elismert világ, a teljesség állítólagos letéteményese a féltve őrzött, titkos világ ellentéte, mert végtelenül kiüresedett, amelyben a társsal való kapcsolat hiánya a csődöt mondott emberi lét tragikumának az oka. A felismerés megfogalmazása (az első idézetben) a költő vezetéknevének köznevesítése és az ismétlés által teremtett szójáték révén allegorikus értelmet is kap (de erről ne többet!): „Talán / a fákra gondolnak mind a ketten. Vagy a falra. / Talán a falra mind a ketten. Hogy ott van. / Hogy ott van köztük. És hogy fekete, fekete, / fekete.” (Fal); „Hogy ne legyen már ugyanúgy soha otthon / többet. Arra vár.” (Harmatos fű) Egyetlen remény a törvényen kívüli, saját világ, az evilágitól (a társadalmitól, a konvencióktól, az előítéletektől stb.) független másvilág lehetne, amelyben nem lehetne elkárhozni, isteni vagy más dimenziók ítélete alá esni, mert a Szabó Lőrinc-i  „magam törvénye szerint” elve érvényesülne, de ennek megvalósulása (is) illúzió marad.

A Vargaváros – már csak kötetbeli elhelyezésénél fogva is – jóval több és összetettebb, mint egy szerelmi kaland lírai megformálása. A ciklus a költői nyelv önreflexivitása által, valamint az intertextuális-interkulturális utalások révén létrejövő, kulturális-irodalmi hagyományok újraértelmezéséből teremtett és a Vak visszhang című kötetben egységesített Fekete-költészetnek a summázata. Eszerint a legélőbb maga a költészet tiszta nyelve, a költői hagyományé, amelyben a maga jól meghatározható, végérvényes(?) helyét keresi 21. századi hangként Fekete Vince poétai-poétikai világmindensége annak tudatában, hogy – amint a szerelem teljességében a felek feltételezik egymás létét, és ebben a feltételezettségben az örökkévalóságot (de mint kiderül, csak annak átmeneti mását, illúzióját) élik meg – a saját hang, a saját költészet egyedisége a másikhoz, az előzményhez való viszonyában ragadható meg. Úgy, ahogyan ez a Kizökkent időben megfogalmazódik: „Csak azt tudom, hogy míg te vagy, vagyok, / s amíg Veled, némán áll az idő”. A születő vers a létét a vers keletkezését fikcionáló írói megjegyzésnek („Sz. L. levele K. E.-nek, W. S. fordítása közben”) és a „Nem felejtem a csillagok titkait” sor lévén Shakespeare XIV. szonettjének köszönheti. A mintegy húsz évig tartó titkos szerelmi kapcsolat textualizálása (pl. Szabó Lőrinc levelei Vékesné Korzáti Erzsébethez (1930–1950)), a szerelmi témájú Shakespeare-versre történő allúzió és az éppen íródó vers alkotásának a fiktív Szabó Lőrinc-fordítás folyamatába való beékelése a költeményt szerepverssé avatja: a szenvedélyes önkitárulkozás a szerepjáték eltávolítottságába íródik át. A Szabó Lőrinc hangján megszólaló vallomás így lesz az alkotói szerepjáték révén textualizálódó Fekete Vince szerelmi vallomása, amely egyben a Shakespeare és Szabó Lőrinc neve által megtestesült költői hagyomány előtti hódolat. Az alkotás folyamatának ideje és a műalkotás által képviselt idő a kizökkent, az értékes idő, az esztétikum tiszta ideje, amely akkor is szép, ha az „a hiány, mi belőle kinő”. A hiányt, a létiszonyt, a harmónia megteremtésére való képtelensége miatt a hivatalos társ és tűnékenysége, átmenetisége miatt az illegális kedves okozta csalódást, a betegséget, az ebből fakadó halálfélelmet, valamint az előszövegek köztességében a passióját megélő beszélő, maga a Fekete Vince-vers a létezés tiszta dimenziójába, vagyis a költészet, az esztétikum időn kívüliségébe, illetve annak megteremtésére vágyik. Ez a nyelviségében megragadható Te mint mindenható (akárcsak Baka István Tájkép fohásszal vagy Csak a szavak című versében) lehetne egyfelől megtartója, világon kívüliségének, illegalitásának az őrzője, másfelől annak letéteményese, hogy minden korábbi előzményétől távol, hagyományon, kanonizációs gesztusokon kívüli egyszeriségében nyerjen autentikus létezést.

Erre az eszményi alkotói boldogság elérésére tett kísérlet az Inkognitó, amely – a cím alatti „SZ. L. és K. E.” monogramok alapján – szintén szerepversnek, Szabó Lőrinc Korzáti Erzsébethez írt episztolájának fogható fel. A szerepteremtésből fakadó közvetettség az egyes szám harmadik személyű, apró részletekkel, töredékekkel működő emlékezéssel egészül ki, jelezve a beszélő teljességtől való elválasztottságát, magányát, hogy a „Carpe diem!” elvét nem érvényesítheti sem emberként, sem alkotóként: „És hogy nem kértek számlát, úgy / fizettek, mint akik teljesen inkognitóban / voltak ott”. Az Anna Karenina című szerepvers is a felszínes olvasat számára a testi szerelem, a szeretkezés lírai elbeszélése, a Tolsztoj-regénybeli törvénytelen szerelem (újra)megjelenítése. A figyelmes befogadó számára azonban kitűnik, hogy a beszélő szerepe a versnyelv működ(tet)ésében ragadható meg: az egyetlen, többszörösen összetett mondat tagmondatainak egymásba fűzése Vronszkij és Anna szeretkezésének egyre hevesebb ritmusát, majd a kielégülő szerelmesek ellankadását-összeomlását érzékelteti. A „Stimuláló mondatokat, sóhajokat, a szaggatott / Szavakat, a mondatok szökellő lejtését” nemcsak a Vronszkij nézőpontjából látható Anna Kareninához lehet kötni, hanem a születő vers zihálásához, a visszafojtott alkotói kínhoz, ahogyan a regényrészlet újraolvasásából, a hagyomány átértelmezéséből új vers születik. A harmadik személyben beszélő én Vronszkij nézőpontjával szeretne azonosulni („Az arcát látta, a szemét, a haja kuszaságát” stb.), talán saját történetévé tenni a regény fiatal arisztokratájának szerelmi légyottját, a hasonmás-teremtés rejtett szándéka ellenére azonban megmarad a születő vers és a Tolsztoj-regény által képviselt irodalmi hagyomány közötti elválasztottság, érzékeltetve, hogy a vers lírai énje számára lehetetlen belépni egy korábbi szöveg fiktív idejébe. Így lesz ismét az alkotás, az (újra)olvasás (az Anna Karenina című regény olvasása) a végtelennel való egyesülés lehetőségének és elmaradásának a metaforája, amelyben saját lét- és alkotói idegenségét, inkognitóját ismeri fel, és ebben a számkivetettségben saját egyszeriségét és egyediségét.

Száműzve belső, meghitt, otthonosnak vélt lélektartományából, bejárva a versben megteremthető és megteremtődő lehetséges metafizikai tartományokat, eljutva a transzcendens távlatok, lét és nemlét, nyelvi és nyelven túli határvidékéig, olyan területhez érkezett a versben bujdosó, költészetének olyan elágazásához, senkiföldjére(?) jutott Fekete Vince költészete, ahol ilyen, az embert és az alkotót egyaránt borzongató kérdések tehetők fel: „S aki elmegy, az a patakzúgáson át / még visszatalál-e? Keblükre ölelik-e még a / hegyek, a fák? Átkarolják-e, magukhoz / édesgetik-e még a frissítő reggeli harmatok? / Inni adnak-e neki a források?” (Harmatos fű) Merre visz a költészet útja? Belakva a hagyomány különféle doméniumait, megismerve valamit az ismeretlenből, sajáttá téve a kultúra különböző időit és tereit, az otthonossá élt verskultúrából, az otthont, hazát jelentő lélek és nyelv védett vidékéről az emberi kapcsolatokban megélt kiüresedés, a világtól való elidegenülés, a szem elől tévesztett vagy véglegesen elveszített hit miatti bizonytalanság léttapasztalatával, hagyományoknak, (képzelt) kánonoknak, a hivatalos és az inkognitó, a törvényes és az illegális kettősségének, végső soron az értékválságnak a viszonylagosságában miről szólhat még a vers, Fekete Vince itt mérföldkőhöz érkezett költészete, költői végrendelete? Valami egészen újról? Ugyanarról, amiről az elődök és a kortárs alkotások beszélnek, csak kicsit másként, saját hangszerelésben? Az örök változatlanról? Olyan kétségbeejtő és izgalmas kérdések ezek, amelyek a búcsú verseiben visszhangoznak, anélkül hogy egyértelmű feleletet adnának.

Ez a búcsú szintén a költői nyelv működéséből kiküszöbölhetetlen hagyomány erőterében, abba kapaszkodva történik. A távolodó... Berzsenyi Dániel A közelítő tél című költeményére emlékezve búcsúzik boldogságtól, élettől, költészettől, a klasszicista költő versének sorait felismerhető reminiszcenciákként a sajátba írva, töredékesen idézve, ismételgetve, mintha a felejtés áldozatává esne a szöveg: „Hol nemrég még madarak víg dala / Hallott, s most minden oly szomorú s / Kiholt. Ó, a szárnyas idő hogy elrepül! / Tesznek-veszenk az emberek a kertben”, „Ó a szárnyas idő! S tűnő szárnya! / S minden míve! S minden az ég alatt!” Mintha ennek a totális veszteségtudatnak köszönhetően számolna le mindazzal, ami a földi szférában idegenségérzetét és a nyelv(ek)re való utaltságából (l. az alábbi vers angol nyelvű címét), hagyományba űzetettségéből fakadó iszonyát növeli, hiszen semmi nem köti a jelenhez. Így lesz az emlékezés a teljes emberi-alkotói kiüresedés, a (földi) léttel, emberi kapcsolatokkal, költészettel való leszámolás metaforája: „Hirtelen megtorpan az egykori / helyszíneken, utcákon, tereken, / kávézókban”, „és városokban jár, amelyek / már nem / ugyanazok többé” (Stairway to Heaven). Ez a Te-hez szóló, leszámoló költői gesztus – legyen ez a Te az inkognitóban magáévá tett kedves, a hivatalos társ, az otthont jelentő védett vidék, az Úr (úgy is mint alkotó), a költői nyelv, a már egyszer belakott kulturális emlékezet – távolságteremtés a volt dolgoktól, a valamikori naiv lelkesedéstől, kiábrándult-rezignált belenyugvás a nincsbe, és annak konstatálása, hogy minden, ami volt, az a lírai én által volt. Ezért megnyugtató a veszteség, hiszen minden vele történt, általa: „Még minden volt, és minden még / feneketlen odaadás. Ránk vetült naponta a / fény”, „Szárnyvonal: az voltam neked”,  „Léghuzat örvénylik az utolsó kocsi mögött. / A szél a szemembe borzolja a hajam.” (Szárnyvonal). Az Ahol hiába című vers az idő teljes felszámolódását, az én-te viszony végleges elszakadását is elvégzi, a valamikori, vélt harmóniát, az erről való tudást a káosz váltja fel, a meghasonlás a létezésben az idősíkok egymásba csúszásával következik be („a több óra / Eltéréssel együtt összezavarodik minden”), az irodalmi hagyomány – ebben az esetben Juhász Gyula Anna örök című versének részlete – valami másnak válik az elmondójává, a nyelv funkciót vált, és a hagyomány törlődését paradox módon a szöveghagyomány révén jelenti be, mintegy felszámolva, legalábbis megkérdőjelezve a benne működő oksági viszonyokat. Ezt érzékeltetik az inverziók, a szótörések, az enjambement-ok, parafrázisok, utóbbiak finom iróniával törlik a személyességet is: „az / Emlékek is kezdenek lassacskán megfakulni, / Elmosódni kezd a vállak íve, az arc képe a / Mosoly, elsuhan a hang az ájerben valahová...”. (Erről a törlődésről, a világtól való személyes kötődések felszámolódásáról, a végről szóló önéletrajzi szcenírozású, egy (erkölcsi) világrend végét megjelenítő poéma Az ántivilág vége is.)

Eljutva a teljes kiüresedésig, az Invokációban megszerzett, a kötet vagy a költészet/költői pályaszakasz eddigi pontjáig megőrzött-megtartott alkotói elhivatottságnak, valamint a betegségben megtapasztalt halálfélelemből megújult hitnek a birtokában vagy – számomra továbbra is eldöntetlen kérdésként – a bejárt emberi-költői út során azt ismét elveszítve, a veszteség tudatában, rezignált összegzéssel zárul a kötet (és reméljük, nem a költészet!): „Pusztaságban, pont közepén, a semmiben ülök én. / S ott a lélek, meg a test is, akárcsak egy külön Én. / Ott a tavasz, és a nyár is, ősz és avar, szürke hó. / S ez a lélek üres, tépett, vihar verte-tűrte, ó.” (A világ újra) Mintha Pilinszky János Apokrifjának átiratát olvasnánk, csak Pilinszky művének a bibliait idéző apokalipsziséhez képest itt minden, ami különkerül, egy (személyes) költősors, egy poétika végkicsengésének és továbbhaladási irányának, Fekete Vince poétikája újjászületési reményének a metaforája. Az „Ott”-ba kerül minden, ami volt, test, lélek, szerelem, vidék, lélek, volt világok, úgy is, mint költői világok, hagyományok. Az „itt”-ben marad „az ég törülközője”: a világot saját árvaságán és szenvedésein megtapasztalt, végül magára maradt én és a költői testamentumot lezáró költő elégedettsége, vigasza, hogy ez az út – minden emberi, alkotói kínja ellenére – csak az övé, senki máséhoz nem hasonlítható. Marad a remény az újrakezdésre, a továbbírásra, annak a reménye, hogy a „Körös-körül csillagtalan, behavazott pusztaság” az „ott”-hoz, a bejárt út keserűségeihez tartozik, nem a jelen, a befejezettség, a várakozás kilátástalan, betöltésre váró „itt”-jéhez. De ha mégis, akkor ebből a pont közepén, a semmiben ülő, tájékozódási képességét elveszített, vak visszhangban létező, költői testamentuma birtokában passióját élő (poétai) énnek a végpontra jutottságából, semmit sem tudásából kell kinőnie egy olyan költészetnek, amely az alaphangot megőrizve, az eddig mondottakat áthangolva, árnyalva vagy teljesen más szerepekben, mást és másként mondva, de mindenképpen a sötétlő erdő felé tartás bizonyosságával és a kiküzdött emberi-költői (már egyszer megszerzett-elveszített) hittel szólal majd meg. A Hőkamerában a címbeli kép által metaforizált nézőpont és világlátás lehetne ennek az új költői iránynak a sajátja, Fekete Vince eddig megteremtett költői nyelvének (újabb) visszhangja, amely az élőbeszédet átpoetizálva azt érzékelteti: a lehetséges emberi-alkotói pozíció nem a világban-lét, hanem annak – a beszélő és a világa között még nyilvánvalóbb távolságot  teremtő – megfigyelése; nemcsak gondolkodói-filozofikus attitűddel megszólaló (ironikus) reflektálása, hanem a szem számára láthatatlan dimenzióinak a feltárása, felszabadult kinevetése is, mint a költői nyelv transzcendensre irányuló képességének, a végtelennel való érintkezés lehetőségének újabb megnyilvánulása, a színről színre való látás reménye.

 

[1] Fekete Vince: Vak visszhang. Válogatott és új versek 1995–2015, Sétatér Könyvek, Kolozsvár, 2015

[2] Vö. Markó Béla: A múlhatatlan pátosz. Fekete Vince válogatott verseiről, in: www.barkaonline.hu/kritika/5293-marko-bela-fekete-vince-konyver-l (utolsó megtekintés: 2016. augusztus 18.)

[3] Székely János: Válogatott verseim elé, in: Uő: Semmi-soha, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1994. A kötet alcímeként ez olvasható: „A kötetet, költői életműve egyedül hiteles hagyatéka gyanánt, 1990-ben Székely János állította össze.” 5.

[4] Csordás Gábor: A szerkesztő jegyzete, in: Baka István: Tájkép fohásszal. Versek 1969–1995, 327.

[5] Vö. Bombitz Attila: Sztyepan Pehotnij feltámadása. Kommentárok és jegyzetek Baka István életműkiadásához, Forrás, 2009/12., 50–64., itt: 53.

[6] Vö. Elek Tibor: Lírai kötelékben és magánutakon Erdélyben, Bárka, 2010/2., 84–88., itt: 85.

[7] „A versek időrendi sorrendjéből megtudhatunk egy titkot: hogyan lesz egy nagyon jó költészetből nagy költészet. Mert itt valahol, ezeken a lapokon megtörténik ez az átlényegülés” – mondta Kemény István 2015. december 15-én a könyv budapesti bemutatóján a Kazimír Bisztróban.

[8] Vö. Elek Tibor: uo.

[9] A ciklus a 2002-ben megjelent kötet új verseinek lényegesen lerövidített változata, amelyben a Leveleskönyv itt is önálló alfejezetet képez.

[10] Bogdán László: „Csak előre, csak fölfelé...” (Fekete Vince válogatott versei margójára), Háromszék, 2015. november 28. – XXVII. évf. 7661. sz., 6.

[11] A Védett vidék című kötetről l. egy korábbi kritikámat: Borsodi L. László: Időbarázdák, Székelyföld, 2012/12., 145–160.

[12] Farkas Wellmann Éva: A relativitás döbbenete. Fekete Vince válogatott és újabb verseiről, in: http://magyaridok.hu/kultura/a-relativitas-dobbenete-258136/ (utolsó megtekintés: 2016. augusztus 19.)

[13] Egy Fekete Vince kötészetét értelmező külön tanulmány feladata lehetne, hogy a klasszikus modernség léttel és nyelvvel kapcsolatos kérdésfelvetése miként értelmeződik át ennek a poétikának a későmodern horizontjában.

[14] Vö. Pécsi Györgyi: Megállított idő. Fekete Vince: Védett vidék, in: http://www.kortarsonline.hu/regiweb/1010/pecsi.htm (utolsó megtekintés: 2016. augusztus 22.)

[15] A Védett vidék című kötet versbeszédének sajátosságairól bővebben l. Borcsa János: Fekete Vince versvidéke, Háromszék, 2010. november 27. – XXII. évf. 6149. sz., 6.

 

 

 

FEKETE VINCE: HŐKAMERA[1]

(OLVASÓNAPLÓ)    

                                                                                                                                                                                  Bretter György rövid, tömör írásában (Temetés Zsögödön)[2] az emberi élet lezárulásához kapcsolódó rítussal összefüggésben tárja fel a székelység karakterének filozófiai mélységeit, a permanenciát tartva ez etnikum alapvető, meghatározó személyiségjegyének: „Meglepő a permanencia ilyen erős átélése: a rettenetes történelmi tapasztalatok és a kegyetlenül követelőző természeti viszonyok alakították ezt a népet ilyenné. Se vissza, se előre nem foglalkozik önmagával: létezni akar, erőszakosan, mint maga a természet: csak a Hargita fenyői tudják tudattalanul ezt a titkot: kapaszkodni, a lehetetlenbe fogózni, megfoganni és élni még akkor is, ha nincs termőföld, csak szikla van. A fenyők tanulsága az, hogy aki erősen kapaszkodik, a sziklából is talajt porlaszt...”

A rítus: a permanencia, azonnaliság, evilágban-levés megtapasztalásának, megélésének alkalma, módja és eszköze. A menyegző, mint rítus: hagyományos közösségi dráma, amely szokások szentesítette forgatókönyv alapján „kerül bemutatásra”, állandó szerepekkel (e szerepeket alakító személyek nézőközönség is egyben), sajátos a színhely, a jelmezek, a zenei aláfestés: a hangszeres kísérettel (részben anélkül) felhangzó népdalok, „hallgatók”, népi vagy „modern” táncdalok, csujogatók, termékenység-varázsló szövegek, stb.

A verscímben megjelölt modern média-eszköz (hőkamera), amely egyebek mellett az éjszakai látás, filmezés eszköze is, és amellyel – valamennyire – a klasszikus filmnegatívra „hajazó”  felvételek készíthetőek: a versben alkalmazott sajátos látásmódra reflektál: „minden fordítva van most ami fehér máskor/az fekete [... ] /ami sötét volt az világos ami világos az sötét...”

Amely látásmód a pogány kori, ős-magyar túlvilág-felfogást jellemezte hajdan! Na, de hogyan társítható a menyegzőhöz a transzcendencia? Ugyancsak Bretter fent említett írását idézem, aki a székelység fiairól írja: „Dühük pusztító és esztelen, van valami állati vadság bennük: miután megnősültek, és ezzel az élet fenntartása vált alapfunkciójukká, hirtelen lecsendesednek, és most már megértő cinkossággal nézik és ítélik meg a fiatalság tomboló életkedvét.  Kétszer halnak meg, először akkor, amikor lemondanak az ifjúságukról.” (Kiemelés: Bartha Gy.) Tehát a menyegző, az ifjonti énünk feladását jelentő rítus ez etnikum vonatkozásában: egyfajta – az eddiginél „más-milyen” – létbe való távozást, elvonulást, metamorfózist megörökítő esemény, momentum is egyben. „Valaminek vége van, valami indul”, tudósítja olvasóját a versszöveg.

Versszöveg, amelynek narratívája: gondolatfolyam, belső monológ, zeneműhöz hasonlóan felcsendülő, elhaló, majd visszatérő fő- és mellékmotívumokkal, szerkezetre utaló, ismétlődő gondolatalakzattal. Ez utóbbi: az említett hőkamerai látásmódra reflektáló szövegegység háromszori előfordulása a versben, a diafragma-szűkítés, a fókuszálás eredményeként bekövetkező egyre élesebb, egyre lényegre törőbb kép-variációkban: a bevezető rész végén, a főrészben és verszárlatban (terjedelem szerint: 8, 5, illetve 4. sor). Ideírom a szövegegység első változatát (megemlítve, hogy ennek kezdősora két alkalommal előzőleg már „fölcsendült” a bevezető rész folyamán, hasonlóan ahhoz, ahogyan a zenemű valamely tételének részletes kifejtését megelőzően párszor felhangzanak a tétel egyes akkordjai):     

„leváló alakok a gyermekkor sziluett-testéről

minden fordítva van most ami fehér máskor

az fekete arcuk nincs csak testük csak a

mozgásirány csak a vendégsereg csak a reakciók

ami sötét volt az világos ami világos az sötét

fókuszál a szem mint a kamera a nagy fehéres

foltból kiválik egy alak aztán megint és eggyé

válva jönnek valaminek vége van valami indul”

(...)

A motívum-ismétlődés szabályainak megfelelően, a főrészben a fenti szöveg kombinációs és detraktációs változatával találkozunk újra:

„leváló alakok a gyermekkor sziluett-testéről                                   

csak a vendégsereg ami sötét volt az világos

ami világos az sötét fókuszál a szem mint a kamera

nagy fehéres foltból kiválik egy alak aztán megint és

eggyé válva jönnek valaminek vége van valami indul”

(...)

A verszárlat kombinatorikus, továbbszűkített, és részben új elemekkel is variált (l.: dőlt betűs szövegrész) motívum-változata:

„ami sötét volt az világos ami világos volt   

az sötét fókuszál  a kamera a nagy fehéres

foltokból kiválik egy-egy alak szembejön eltér                                                                  elfordul leválik aztán megint eggyé válnak

s eltűnnek végleg” (Kiemelés B. Gy.) (...)

A továbbiakban két – nagyobb gondolategységen vagy az egész versen végigvitt – állandó motívumot ragadok ki. Az egyik a fennkölt, magasztos (talán teátrális!): „ott ülnek párban...” (a szerző által lábjegyzetben beazonosított Nagy László-parafrázis, amely, a menyegző-dráma dramaturgia-szabályához alkalmazkodva, az első szerkezeti egység végeztével  elnémul, abbamarad), valamint a rítus történet-idejének parttalanságára utaló (lásd mint fenn: permanencia),  egész versen végigvitt harsány, duhaj népdaltöredék: „ó, ha ez az éjszaka...”, amely csak a vers legvégén a 12. és 13. előforduláskor teljesedik ki mondattá: „mindjárt/ holnap/délig tartana” (Íme a tudatos szerkesztés, a számszimbolika érvényesülésének az esete a versben: először összesen 12 előfordulást számoltam össze, nem lehet, mondom magamnak, fussuk csak újra át, és ekkor veszem észre, hogy a nagybetűvel kiemelt előfordulás kimaradt a számolásból!)

A versszöveg = zenemű összetartozást, párhuzamot  sugallják továbbá a kollázs-technikával a szövegbe illesztett népdal-, műdal-, slágerszöveg-sorok, legény-, leánybúcsúztatóból kiragadott szöveg-közhelyek, ajándékozó standard „jópofaságok”, képesbeszédbe „csomagolt” pajzán-pikáns csujogatók, stb., jórészt nagybetűvel kiemelten vagy anélkül, idézőjelek, a központozás (és így a szöveg mondatokra való tagolásának) elmaradása (holmi bagatell, művi dolog ne akadályozza a gondolat szabad áradását!), a sorvégek többsége esetében: az összetartozó szintagmaelemeket   egymástól (alanyt az állítmánytól, jelzőtől a jelzett szót, névelőtől a főnevet, igétől a határozót, tárgyat, stb.) gond nélkül elválasztó, eltávolító enjambement. (Egy kis összehasonlítás: a soráthajlás „nagymesterének” tartott Szabó Lőrinc verseiben szorgos filológusok 100 sorra vonatkoztatva 47 soráthajlást számoltak össze, ugyanez az arány a Hőkamera esetében 100/68).

A posztmodern líra műfaji sajátosságaiból adódóan, a szerző által lábjegyzetben azonosított egyszál Nagy László parafrázison kívül, a mindenfajta folklór-szöveg  „intarzia” mellett, amiről fent már  szóltunk, a szövegben az intertextualitás bújtatott esetei fordulnak elő:         „zsíros levesek”, „óriás méretű töltött káposzták”, a házigazdát a vagyonából való kievés szándékával, eltökéltségével folytatott, halálra szánt evés-ivás (Móricz: Tragédia), a hajnali duhaj nótázás és tánc forgatagának ábrázolásában, ahogy az énekelt népdalokat a versszövegébe szerkeszti a költő, előzményként ott találom Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című lírai regényének András-napi mulatozás-jelenetét. Kevésbé szöveghűen, de tartalmi, tematikai vonatkozásban, a mű hangulatát tekintve a Hőkamera c. vers „forrásvidékét”  képező művek még: Úri muri, Kivilágos kivirradtig (Móricz Zsigmond), Szilágyi Domokos: Tengerpartri lakodalom, Kányádi Sándor: Fekete-piros, Mészöly Miklós: Film, Andrzej Wajda: Menyegző (film) stb.

Abban, ahogyan sajátmagára reflektál a versszöveg, ahogyan felsejlenek a rítus-esemény  előadásának dramaturgiai „bakijai”, számomra Mikszáth: A  gavallérok című remek kisregénye „jön be”. Ott: a krétajel a lakodalmi asztalnál felszolgáló inas kikölcsönzött libériáján, a hajnali kocsis-törköly fogyasztása az elit-italok után, stb., itt: az olcsó regáti borra történő többszörösen ismétlődő hivatkozás, a „faszari” vendég lapítása a menyasszonytánc alatt, hogy kispórolja ennek a költségét, az ivást túlzásba vivő férjeknek irányzott asszony-döfés (valóságos és verbális): „megmondtam az istenedet”, az örömanyáknak a hajnali rámoló gesztusaiban és gondolatában megnyilvánuló óhaja, ahogyan a hazaigyekvésben késlekedő „részegeseket” a „nagy büdös francba” kívánják, stb.

Apró, briliáns, kismesteri lélektani megfigyelésekre alapozó jelenetek: a pénzszámolásra szobájukba visszavonult újpárnak a lakodalommal járó mindmegannyi ténykedése, gondja és az ezekkel járó idegeskedése mellett még „helytelenkedni” volna kedve; ahogyan a fiatalok diszkó-zenére „kontrollálatlan vonaglásba/hajrázásba fejrángatózásba kezdenek” a csoportjukat körülvevő „bámuló/ idősek és középkorúak szadista örömére” (tudva, hogy egy  elkövetkező lagzin ők is ez utóbbiak csoportját fogják gyarapítani majd!). Ahogyan a „karót nyelt ábrázatú örömanya” feloldódik az őt hajnali táncba vivő legény karjaiban, stb.

Hogyha a számszimbolika sugallatára is „vevők vagyunk”, a permanencia tematizálásának szolgálatába állított főmotívum („ó ha ez az éjszaka...”) tizenháromszori előfordulása (vö.: varázsszám!) a „sose halunk meg!”-állapot  „megél/het/ésének” kalandját a népmesei valóság virtuális mezejére „billenti át”. Azonban a  népdal-idézet befejezése, lezárása „mindjárt/ holnap/ délig (más népdalváltozatban: három hétig mindig) tartana”: nosztalgikus utalás a permanencia-állapot  illúzió-voltára. (Mint ahogyan a reggeli „ködoszlást” követő megvilágításban a megalomániáról – utólag – rendre leesik a máz, és illúziónak bizonyul a fent említett Mikszáth-kisregény tanúsága szerint a városi kishivatalnokokká lezüllött sárosi dzsentri-„gavallérok” úri nagyzolása!  Ami mégis megmarad, amiért nem volt hiábavaló az egész lakodalmas maskarádé: az a játék öröme!)

Bretter – írása tematikájából adódóan (Temetés Zsögödön) – nem tér(het)  ki a permanencia megtapasztalásának a tragikussal ellentétes előjelű esztétikai minőségekben, a komikumban,  humorban gyökerező válfajára. Pedig a székely rítusok erre is bőséggel adnak alkalmat, példát: a Csíksomlyói passiótól a „farsangtemetés”-hez kapcsolódó népszokásokig. (Ez utóbbi egyébként azt is igazolja, hogy a székely lélek számára a humor tragikomikus változata sem idegen.) A székely íróknak e nép humorához való pozitív viszonyulását nem kell bizonygatnom, elég megemlíteni Tamási Áron nevét!

Ha a humor száznál több definíciója közül a következőt fogadom el: „a humor a reménytelenség udvariassága”, kitűnően igazolja ezt a Hőkamera szövegébe „kollázsszerűen” beillesztett „csujogató”, amelyet, témáját tekintve, bizton minősíthetünk negatív előjelű termékenység-bűvölőnek: „LÁSS FEL/ KINCSEM A HIÚBA MERT  KIGYÚL A/ KÉMÉNY LYUKA DE A VIZET  BÉ  NE/ CSEPPENTSD  KORMOS  LESZ / A KŐRE LEPPENCS”. (L. a soráthajlást is!)

A fenti példával arra is utaltam, hogy a Hőkamera humorát jórészt a kollázs-technikával áthonosított „kölcsönszövegek” képviselik, az ajándékozó mondókában felbukkanó „HANCÚRLÉC”-re történt hivatkozástól a legény-leánybúcsúztatóból kiollózott „JÓ  VOLTAITOKAT” szófacsarásig. Van valami groteszk összhatás abban, ahogyan pár lírai(bb) jellegű sláger-sor közé  zömével „közönségesebb” tartalmú, a burleszk-humor fogalomkörébe tartozó sorok vegyülnek. Amelyek szépszerével slágerszöveg-paródiák is egyben! Önirónia megnyilvánulása a versben:  „ilyen faszariak vagyunk de csak/ elsül valahogy” – lát bele a narrátor a menyasszonytánc idején poharukba bámuló „lapítók” gondolatába.  „Finomabb” eredeti humor-változat is megvillan abban a jelenetben, amikor a vőlegénynek (a standard lakodalom-dramaturgia előírása szerint) – az ellopott menyasszony-cipellőből (ennek kiváltása érdekében) – kell nyakalnia a beleöntött „nedűt”, és az objektív nézőpontot képviselő narrátor által addig következetesen olcsónak aposztrofált regáti bor, itt, „a vendégsereg kéjes örömétől kísérve”, ezt kiszolgálva – hogy jobban csússzék lefelé –  ez egyszer  nak tituláltatik.

(Amely jelenet helyzetkomikum is egyben).

„Csak a platinát lehet még jobban nyújtani, mint egy lakodalom leírását” – indokolja meg  Mikszáth A gavallérokban, hogy nincs szándékában a szükségesnél jobban „túlhajtani” a lakodalmi történet megjelenítését. Szerző is ehhez igazodik. A fiatalság mintegy varázsszóra újraéledő reggeli ének- és táncmulatságának momentuma: a lehetetlen megkísértésére tett még egy, utolsó kísérlet.  A filmművészetből kölcsönvett vágás-technikával létrehozott záró jelenetezést alkalmazva: a hajnali táncforgatag-fortissimo csúcspontjának pillanatában akad el, marad annyiba a gondolatfolyam:

„...forog a legény forog a

menyasszony forog az örömanya forog

a ház forog a kultúrház a falak

az asztalok az asztallábak

a színpad az edények az étkek

a zenészek az ajtók az ablakok”

Ezzel egyidőben – a verszárlat tanúsága szerint – a hőkamera furcsa figurái is „eltűnnek végleg” színről.

[A Hőkamerát olvasva nem tudtam nem gondolni a Mészöly Miklós által alkalmazott „ábrázolási módszerre”, amely, lényegét tekintve, az objektív kamera (itt. hőkamera) meghordozását jelenti a világ arcai előtt, a lehető legminimálisabb rendezői beavatkozással, rangsorolás, válogatás, lényeges és lényegtelen közti különbségtevés, szerkesztés, prekoncepció nélkül. (Film). (Itt, egyébiránt, nyilván: a hőkamera sajátos „látásmódjára”–„ami fehér máskor/ az fekete...” stb. –  >is<  hagyatkozni kellett.)

Amely ábrázolásmód nevezett író esetében is az idő semlegesítésére, kiiktatására tett kísérlet.]

Hogy autentikus lírai alkotás a Hőkamera (amelyre már a folyóiratbeli közlés alkalmával felfigyeltem), hogy mindenképpen ott a helye egy 2015-ös magyar vers-toplista legelején, a fent elmondottakon kívül elsősorban e hosszúvers lélektani hitelességéből következik, a versben „megnyilvánuló” megértő-féltő humánum gesztusaiból, ahogyan Szerző elfogad, belülről láttat, magáénak tud, erényeivel és hibáival egyetemben, egy közösséget. Amely az övé, amelyhez maga is tartozik. (Irigykedem is rá emiatt!)

A Hőkamera: vers, amelynek olvasását a magam részéről nem tartom befejezettnek.

 

[1] In: Fekete Vince: Vak visszhang, Sétatér Kulturális Egyesület, Kolozsvár, 2015.  172–178.

[2] In: Bretter György: Itt és mást. Kriterion Könyvkiadó., Bukarest, 1979. 88–98.




.: tartalomjegyzék