Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Tóth Erzsébet

Író és olvasó (Bartis Attila és Szvetlana Alekszijevics könyveiről)

1961. április 12-én délelőtt otthon ültem, a harminc négyzetméteres, ablak nélküli, üzlethelyiség-szerű lakásunkban, és arról ábrándoztam, hogy én leszek az első ember, akit kilőnek az űrbe. Miért nem voltam iskolában, hiszen kilencévesen már ott lett volna a helyem? Hol volt a húgom? Anyám? Mi foglalkoztatott annyira az űrrepülésben? A szenzáció izgatott, történjen velem valami igazán nagyszabású. Aztán este, vagy másnap megtudtam, hogy erről bizony lekéstem. Azokban a pillanatokban már Gagarin keringett a föld körül. Tévénk, rádiónk nem volt, mégis megtudtam valahonnan, mindenki erről beszélt. Akkor a legfontosabb nekem az volt, hogy ez a két dolog egyszerre történt. Hogy én elképzelem, és pont akkor történik meg, igaz mással. Nem volt ugyan nagy kunszt, ez az űrrepülés már régóta benne volt a levegőben. Különlegesnek éreztem magam, mert nem tudtam még, hogy a képzeletünket sem befolyásolhatjuk igazán. Csak azt képzelhetjük, ami már megvan, megvolt bennünk. Aki élt, mindenki vissza tudja idézni, mit csinált Gagarin űrrepülésekor, Bartis Attila A vége című regényében pedig különös szerepet kap. Megkapja azt a szerepet, ami jár neki. Hiszen ezek a történések az emberiség nagy pillanatai. Még akkor is, ha csak később lesz ez világos: „bármilyen jól kiképezték, az a száznyolc perc a semmiben neki is elég volt, hogy évekkel később azt mondja: még ma sem tudom pontosan, hogy valójában ki is vagyok, az először repülő ember, vagy az utolsó kutya.” Ki és hol nézte az Apolló 11 Holdra érését ’69. július 20-án? Én történetesen azzal az emberrel ültem a tévé előtt, aki már régóta meghatározta a képzeletemet. Az ő lakásán, az ő tévéjét néztük, ettünk is közben, és mindketten másra gondoltunk. Ez a két esemény meghatározó dátum Bartis Attila regényében is, de Sztálin halála sokkal fontosabb. „ Apám nem sírt, csak könnyes volt a szeme. Vége, mondta. Most jelentette be London: Sztálin tegnap meghalt.” Kádár halála nem volt ennyire katartikus. Addigra már ő az volt, aki lényegileg mindig: Egy hatalomra került senki. Egy a sok senki közül, akik egy ország életét tönkre tudták tenni. „Egy nap Kádár János azt mondta, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van. Mindenki fellélegzett, végtére is ezek Krisztus szavai. Csak hát ettől kezdve, aki nem mutatta ki a foga fehérjét, az akaratlanul is vele volt. Ha jobban belegondolok, egy egész országot végzett ki egyetlen mondattal.” Bartis Attila kegyetlen tömörsége Karátson Gábor Ötvenhatos regényére emlékeztet. A mű mozaikos szerkezete, mely egy naplóban bomlik ki előttünk, szintén Karátsont idézi. Néha pedig Márait. De hogy a szeretet milyen nehéz, milyen az, amikor a szeretett apával úgy kell élni, hogy „ne okozzanak túl nagy kellemetlenséget egymásnak” – ez már igazi Bartis.

Kádár talán a legtöbbet emlegetett politikus. Ez csak valamennyire szabad emberek között lehetett így, hiszen a legtöbben még a nevét is kerülték ennek az embernek. A félelem, a tabuk, a hazugságok hálójában, az orosz csapatokkal az országunkban, ki lehetett szabad, ki foglalkozott ezzel? Csak az olyanok, mint a főhős édesapja, aki már túl van a munkatábor évein, és már nem veszíthet. Pontosabban: dehogynem. Veszítenivalója volt neki is elég: a fia élete, a saját méltósága.  És aki már a legtöbbet veszítette ráadásként a munkatáborra: felesége élete épp addig tartott, mikorra ő hazatért. Eddig bírta. Talán szerelmének erejére addig volt szükség, míg férje a munkatáborban volt. Sorstragédia jár a szabad embernek, így volt ez mindig. Csak már nem is emlékszünk a szabadág illatára, gesztusaira, a szabad emberre, annyira átitatta életünket a szolgaság. Szolgának lenni: befogni a szádat, nem lázadozni. Alkalmazkodni a szabadsághiányos léthez, fulladozni. De a szabadságnak jutalma is van. „Szerintem írd alá.” – mondja évtizeddel később a főhős saját apjának, mintha semmi kis kérdés volna ez. Aláírni, besúgónak lenni, együtt dolgozni.  „A kín az nem lesz könnyebb”– akár aláír az ember apja, akár nem, de legalább már együtt viselik a fiúval. Mit is? Az árulást? A szabadságot? Nehéz eldönteni. A jó regény nem dönt el semmit, csak fölteszi a kérdést. 

Bartis Attila A vége című regénye többek között azért jelentős mű, mert felidézi azt az életérzést, amikor még volt tétje az emberi létezésnek. Nem a jól-lét, vagy másik végleten nem a túlélés volt a cél, hanem az emberi méltóság. Főhőse Szabad András, ahogy az édesapját is úgy hívták. Komoly írói kihívás ez a névválasztás, örökké a szabadságra kell gondolnunk. A szabad ember csak a szó filozófiai értelmében szabad, sokkal inkább rab a szabadság nélküli közegben. Több a harc az életében, mint ha háborúban lenne. Minden lélegzetvételével küzd a velejéig romlott társadalomban. Mígnem egyszer vége lesz. A gyűlölt ember, a gyilkos, a szabadságunk és életünk meggyalázója meghal. Kimennek az oroszok is, a szabadság a nyakunkba szakad, és hirtelen súlytalanná lesz minden. Ami eddig az élet értelmét adta – a harc a zsarnokság ellen – nincs többé. Egyedül marad mindenki, egymásra irányulnak azonnal az elfojtott indulatok.

Kádárt én már 1980-ban kivégeztem.  Igaz, hogy élt még utána, de már nem sokáig. A szentendrei írótanácskozáson szóvá tettem, hogy ideje lenne tisztázni Kádár ötvenhatos szerepét. Azután közvetett hatásokon keresztül ennek is köszönhettem, hogy meghívtak a New Yorki költőfesztiválra, és életemben először elhagyhattam a kommunista blokkot. Bartis főszereplője is először hagyhatja el Közép- Európát, és utazhat New Yorkba. Saját fotóinak kiállítására megy, ahova a barátnője (élete szerelme?) titokban kivitte a fotók negatívjait, és elismert fotóst kreált belőle. Ez a nő már a Apolló 11. idején is vele volt. Ahogy az én szerelmem is csak hajszál híján nem jött velem New Yorkba.

A sors keveri így a lapokat, vagy a véletlen? Mit jelent az, ha egy regényre így rávetíthetem a saját életemet? Az én szenvedélyeimet, történeteimet? Ugyanaz történik mindenkivel?  A végső, legfontosabb dolgokat tekintve igen. Apa, Anya, a szülőváros, vagy falu, az otthon elhagyása, szerelem, barátság, munka, a szenvedélyes viszony valamihez, ami szerencsés esetben a hivatás lehet, a szerelem megtalálása, kínja, a szerelem vége. A vége.

Egy olyan öntörvényű, rendkívül érzékeny ember, mint Bartis főhőse, nem bír el több szerelmet, csak egyet. Amikor ő elhagyja, vége a világnak. Más nap kerül az égre, más ember lesz ő is. Barátságot is csak egyet visel el, él meg; valójában az rövidebb ideig tart, Kornél, akivel olyan szenzációsan egymásra találtak, hamar elmenekül ebből a sokszor hisztérikussá fokozott kapcsolatból, az életveszélyes vonzódásból: megnősül. Onnantól már csak egy-egy mondatban kommentálja András életének eseményeit. A barátság mindaddig fontosabb a szerelemnél, míg meg nem ismeri Évát. Talán akkor jön rá, hogy a többi nő csak adódó alkalom volt. Ráadásul a nők választották őt, ő inkább volt a leosztásban. Hagyta magát. Éva is sokkal erősebb egyéniség nála, keményebb, több traumával kell együtt élnie, több a titkolni valója. András nem ismeri a titkot két ember között. Nem tartja lehetségesnek. Ne tudná, hogy ha reggeltől estig mesélünk magunkról, akkor is több marad az elmondhatatlan, mint az elmondható? Ő, fotográfus lévén nem a szavak, hanem a képek, az árnyékok, a fekete-fehér mestere. Úgy látszik, nincs más lehetőség. Nem tudjuk meg, a házasság poklot jelent-e vagy nyugalmat Kornélnak, a barátság már csak táviratilag létezik közte és András között. A regény ezután egyetlen emberre, Évára van világosítva. Ő ül a széken, fekszik az ágyban, a fotográfus-író teremtő figyelme előtt.

Lehet-e megbocsátás nélkül, kegyelem nélkül élni? Részvét nélkül? Gyöngédség nélkül szeretni? Mert ezek a képességek hiányoznak Andrásból. Ítélkezés, számonkérés, faggatás, mintha nem jutott volna túl a kamaszkoron.  Éva ezért menekül el tőle. András édesapjával akkor jön Magyarországra, miután édesanyját eltemették, a Keleti pályaudvar megpillantásától más történet kezdődik. Végletes ítéleteiben szülőföldjét annyira kirekeszti további életéből, hogy nem is megy oda vissza többé. Csak amikor édesapját temeti el. Együtt jönnek el az addigi otthonból, egy másik országba, mely csak nemrég lett külön ország. Ezután kell felnőni az apa mellett, aki nem könnyű eset. Azt mondják, a fiú akkor lesz férfi, amikor az apja meghal. András átéli apja halálát, átéli vele a szörnyű betegség minden stádiumát, addigra megbocsát mindent, szenved derekasan, ha ez a felnőttség záloga, ő letette. Szerette apját, anyját, eltemette őket, szerette a grófnőt is, öreg barátnőjét, társalkodónőjét, akivel jókat beszélgetett, és nem kapott hisztérikus rohamot tőle. És mégis. És mégse. Mégse tud élni. Sokat sír, férfisírásból ennyi sok. Nincs olyan sok ember, akihez közel tudunk kerülni, tudjuk. De ez talán kevés. Egy férfi, egy nő. Szétosztani magunkat több emberre? Nem nehezedni rá ennyire senkire sem? Könnyebb lenne az életünk? De ezt nem mi döntjük el. Nem ítélkezhetünk. Benéztünk egy ember életébe, együtt dobog a szívünk vele, ott vagyunk a korban, a hamisíthatatlan atmoszférában. Éltünk már akkor, és ott. A regény még az akkori zuglói tavaszok átható akác- és hársfaillatát is fel tudja idézni, persze, akkor még nem volt annyi autó az utcákon. A Thököly út és Hungária körút sarkán levő presszóba talán én is bemehettem, hiszen ott dolgoztam a Telefongyárban, és előtte vártam a villamosra, minden hétköznap fél öt körül. És borzongatóan ismerős a délelőtti Kinizsi mozi üressége, miközben valamelyik Bergman filmet nézzük másod- vagy harmadszorra.

A fényképezőgépek története András életének legfőbb történetei. Ahogy rátalál az ő eszközeire, saját világára, miközben igazolványképeket készít. Valahogy metaforikus ez is. Mindannyian igazolványképeket készítünk, hogy megélhessünk, és a világ elfogadjon bennünket, közben pedig a saját arcunkon, az igazi feladatunkon dolgozunk. Titokban. Titokban-e? András azt állítja, ő soha nem akar kiállítást, a képei csak az övék, a szerelme olyan áron teremti meg a karrier lehetőségét neki, hogy egy életre elhagyja. Barátja, Kornél, mentegetőzik, szabadkozik, amikor elviszi egy kiadóhoz a verseit, mintha a vers nem azért íródna, hogy más is elolvassa. De azért íródik-e valóban? Nem azért, hogy egy ember, a költő kísérletezzen magával és a világgal? Hogy elkezdjen másképp beszélni? Radikálisan másképp, hogy ne értse senki? Mert ha értik, az csak féleredmény. Akkor kár volt verset írni. Ilyen és hasonló kérdéseken elmélkedhetünk, miközben olvassuk Bartis Attila regényét. Magával ragadó, megrendítő, néhol bosszantó alkotás, de csak annyira bosszant, mint az ember, akit nagyon szeretünk. Vitatkoznánk vele, de minek. Hogy a szex gyöngédség is, nemcsak harc, hadviselés a nemek között? Hogy a béke egyetlen lehetősége a világban, feküdni egy ember mellett, akit szeretek? Vagy ilyen nincs is? Akit szeretek, azt mindenáron el kell taszítani magamtól? És akkor meglesz a béke?

Kegyetlen, pattogó, kemény mondatok a párbeszédekben, mintha ellenfelek állnának szemben egymással, még a szerelmesek is így beszélnek, örökös kamasz-harcban. Vérre megy a szó, egyetlen elvétés az életbe kerülhet. Szinte halljuk a zaklatott lélegzetet, egy pillanatra sem lankad a feszültség, nem tudjuk, mire megy ki a játék, ha egyáltalán megy valamire, és nem csak vége szakad egyszer. Ahogy az életben is, és olyan sokszor a mai regényekben. Bartis Attila nem enged el ennyivel. A regény végén meglepetés vár minket és a főhőst. Éva, már halála után, tartogat neki még egy ajándékot. Évához méltó ajándék: életre szóló feladat.

A vége c. regényből egyedül a vége nem tetszett. Az utolsó két mondat: „Boldog vagyok. Ennél több nem történhetett.” Ezt nem hiszem el. A boldogság nem következik ebből a regényből. Valami más következik.

(Bartis Attila: A vége. Magvető Kiadó, 2015.)

 

Néhány kilométerre tőlünk, Ukrajnában és környékén nemigen foglalkoznak az emberek a boldogsággal, ők azt tanulják éppen, hogyan lehet együtt élni a halállal. Nézni a „sugárzóan” virágzó fákat, melyek körül mérgezett pillangók szállnak bágyadtan, hogyan lehet belélegezni a halált? Hogyan lehet a világító uránt nézni éjjel a földön, mintha a csillagok szentjánosbogarak képében a földre zuhantak volna, de ha bemennek a házba, ott is mérgezett minden, sugárzik az ágy, a padló, a gyerekekről készült fényképek, a megsárgult ikonok. Világít a kereszt, Jézus Krisztus is. Sugároznak a likvidátorok, senki sem tudja, hogy ők hamarabb halnak meg mindenkinél, és „hősök” lesznek, de a haláluk utáni fájdalomban és űrben a kapott érmeket mégsem húzzák le a vécén a szeretteik, nem dobják föl a május elsejei felvonuláson Gorbacsov szemébe, nem céloznak meg vele senkit. A „homo sovieticus” nem tesz ilyet.

Bartis Attila regényét szívesen olvastam volna még tovább, Szvetlana Alekszijevics könyvét, a Csernobili imát már az ötvenedik oldalon letettem volna, olyan elviselhetetlen, amit olvasok, és mégsem tehetem le. Rólam van szó – tudom.  A jövőt tartom a kezemben, könyv alakban. A nukleáris kor gyermeke bármelyik pillanatban sugározhat, nem tudni, mikor jön el az a pillanat. Ezt is eltitkolták előttünk, mint annyi mindent. Harminc év múlt el, és ma sem tudjuk, hány ember halt meg az atomerőműben történt hiba és robbanás következtében, és betegedik meg naponta ma is az akkor kapott dózistól. Dózis, háttérsugárzás, és könnyek. Itt a könnyek folyamatosan hullnak, és nem tartom soknak. Inkább kevés a könny, ahhoz mértem, ami történik. Mert az urán örökké hat. Sugározza a halált.

A saját embereiket ölték. Gorbacsov több ezer halott után is a szemükbe hazudott. Az új korszak Csernobillal köszöntött ránk – mondja Szvetlana Alekszijevics, és elhiszem neki. Az ember élete jó esetben nyolcvan év.  Elélhet gyönge uránpermetet lélegezve, a ruhája beszívhatja, a gyereke haja is átveheti, ha egyszer újra nem figyel oda valaki az erőműben. Bármelyikben. Mert azóta is épülnek atomerőművek. A szél-, víz-, napenergia nem elég? Az embernek nem. Az ember mindig erősebb akar lenni, még akkor is, ha ez az ára. Halál sugároz ránk, a boldogság pedig… mi az? Minden politikusnak el kellene olvasni a Csernobili imát, mert hiába építik óriási palotáikat, ott sem lesznek biztonságban. A puszta életet kellene megbecsülnünk és vigyázni rá, mert a fékezhetetlen uralom-, hatalom- és megalománia egy pillanat alatt halott-szürkévé változtathat földrészeket, eltüntetve a színeket. Mi pedig feketék leszünk, a négereknél is feketébbek.

(Szvetlana Alekszijevics: Csernobili ima. Fordította: Pálfalvi Lajos. Európa Kiadó, 2016.)




.: tartalomjegyzék