Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Július
2019 - Június
2019 - Május
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Csanády András

A székelyek betelepülése mai lakóterületükre

Észrevételelek a Tanulmányok a székelység középkori és fejedelemségkori történelméből (Énlaka-Székelyudvarhely, 2012, Pro Énlaka Alapítvány – Haáz Rezső Múzeum kiadása) c. könyvet illetően

A könyv

Miképp vette kezdetét ez a könyv – nem tudom – de már címe is sejteti, hogy derék vállalkozás eredményeit kell tartalmaznia. Ehhez mért kíváncsisággal vettem hát kézbe. Hadd lám, miket derített ki múltjából a kis szakértői kör, amelyik ehhez a térséghez, s a rajta élő közösséghez tartozik? Akik ma a székelység öntudatának felső szintjét alkotják, a szó legszorosabb, cselekvő értelmében.

Közösségi eredetünk tisztázása tulajdonképpen jó ideje elkezdődött, a tudományos igényű és készültségű történetírás és társadalomtudomány beköszöntével. Valahol még a 19. században, annak is inkább a vége felé. A kezdeti időben azonban a tiszta szándék még a tények, eszközök és módszerek  olyan szűk készletének volt birtokában, hogy ártatlanul kiegyezhetett a vágyakkal és álmokkal. Aztán eme ősállapotból még alig kezdett kilábalni, máris belegyömöszölték a politikai célirányosság kényszerzubbonyába, amiből csak a ’90-es rendszerváltozással érkezett valamelyes szabadulás. Mostanra azonban a közösségi öntudat tudományos alapozásának ügye kezdett komolyra fordulni. Tényekből és szakmai hozzáértésből is gyülemlett annyi, ami már lehetővé teszi a szigorúbb számvetést. Kezdhetünk szembenézni eredetünk-kilétünk valódi tényeivel, és történetünk homályos kérdéseivel is. Múltunknak azzal a korábbi szakaszával, amelyből a naiv emlékezet csak azt őrizte meg, ami kedvére volt, s azt is magához idomítva, mitikus, meseszerű, vágyvezérelt alakokba öntve. Ezek nyomán bármeddig jutunk vissza, ott mindenütt csak saját magunkat találjuk.

Ennek a kötetnek az a kor a tárgya, amelyben egyre több írott nyoma maradt már az eseményeknek, és egyre tartósabb anyagi eszközei és keretei az életmódnak. Ezeket a nyomokat az eltelt idő betakarta ugyan, de a tudományos kutatás sok mindent felszínre hozhat belőlük. Ahol és amennyire képes erre.

Naiv azonosságtudatunk ugyan kívánná megőrizni magát változatlanságban, s a tudományos vizsgálódást igazítani magához. Megtenni önigazolásává. Milyen szép is lenne és milyen megbékéltető, ha a mese – a mítosz – mind valóra válna. Sikerülne rábírni a tudományt, hogy ezt tegye meg nekünk. Nos, a Hargita megyei történészek ezen kötetében is még mindig ott érzem-látom ezt a kívánkozást; és bizony, megtalálom ezt magamban is. Gyermekkorom székely mesevilága máig kitörölhetetlen része életemnek.

A mai Székelyföld középkori települései

Tíz évvel ezelőtt módot kaptam arra, hogy végiglátogassam Háromszék (Kovászna megye) településeit. Ennek során szembesültem a kérdéssel, hogy az ottani falvak rejtélyesen szép, különös hangzású helynevei honnan is származhatnak. Zalán, Étfalva, Zoltán, Csernáton, Torja, Ozsdola, Lemhény, Réty, Hilib, Haraly, Lisznyó, Esztelnek, Kálnok, Csomortán, Bereck, Papolc, (Al- és Fel-)Doboly… sorolhatnám oldalhosszat. A szakértők szerint döntő részben szláv eredetűek. Ezektől indulva emlékezetemen felsorakoztak a többi székely székekben lelhető hasonló helynevek. A szláv nevű települések nem szétszórtan fekszenek magyar (vagy egyéb) települések tágabb halmazába ágyazva, hanem összefüggő tömböt alkotnak. Háromszéken tulajdonképpen kitöltik a Feketeügy-medencéjét, dél- és nyugatfelé pedig túlterjednek a megye történelmi határain is, a Hargita részhegységeire, vizeire, és Udvarhelyszék magasabb fekvésű területeire is: Fancsal, Árvátfalva, Üknyéd, Hodgya, Farcád, Bögöz, Atyha, Sükő, Kadács, Kobát(falva), Kecset, Medes(ér), Lokod, Bágy, stb. Közbül a hegységek: Görgény, Gyergyó, Hargita, Bucsin, Hodák, Bogdán, Libán, Kalonda. A vizek: Beszterce, Sikaszó, Deság, Szeltersz, Kiruly, Varság, Firtos, Nyikó, Gagy, Küsmöd, Bözöd …

Nem értek hozzá; felőlem ezek egy része lehet türk nyelvi eredetű is, azonban hasonló hangzásúak kinn, Magyarországon nemigen vannak. Éppenséggel mehetünk még tovább is a névrejtvények során, rácsodálkozhatunk a Rika hegység körüli germán (angol?!) nevekre: Oklánd, Krizba, Bibarcfalva, Bacon, (Magyar)Hermány, stb.

Székely kutatók által mellőzött kérdések

A székely történészek erről nem szívesen vesznek tudomást. Kerülik az ebből adódó kérdést, vagy bagatellizálják. Próbálnak módot találni arra, hogy a székelység megtelepülését továbbra is úgy gondolják és írják le, mint ami lényegileg lakatlan területre történt. Mintha tiszta ősfoglalás lett volna. Eme törekvés, különböző módokon, egyaránt érvényesül az íratlan források valamennyi területén: a fennálló építmények, az ásatag életviteli maradványok és a szájhagyományok kezelésében. A köd megőrzésének talán legfőbb eszköze a vizsgálati ágak szétválasztása és szigorúan elkülönített kezelése tárgy-parcellákban. A végletes „tényszerűség”.

Második kényes ügy a korszakolásé. Ha valami vitathatatlanul ott van, miképpen jobb nekünk? Hogyan haladtak egymáshoz képest az események különböző ágai? Ötven-száz évvel előbb vagy később – hiszen ennyi tologatásra szinte mindig van lehetőség.

Nos, a Hargita-megyei történészek kor-érzésében – úgy tűnik – fordulópontot hozott Udvarhelyen a városvégi Jézus-kápolna keletkezési korának pontos tisztázása, az elmúlt öt évben ott végzett ásatások révén.[1] Annak vezetője és számadója Sófalvi András nagy gonddal és tapintattal döntötte meg a dédelgetett hiedelmet, miszerint a kápolna a Székelyföld legrégebbi kőépítményeinek egyike lett volna a 11-12. századból. Keletkezésének ideje így áttevődött a 15 és 16. század fordulójának tájára. Ennek nyomán viszont minden egyéb eddigi kormegállapítás kényelmetlenné vált. A történészek és régészek nem szívesen kockáztatják az állásfoglalást efféle kérdésekben. Ezzel hát a homály nem oszlott, inkább még sűrűsödött.

A tárgyalt könyv tanulmányainak tényközlő tartalma ha nem is teljesen egyöntetű, de mindenütt érdekes, hitelt érdemlő. A székelyek betelepedésének idején jelenvolt őslakosság és azok további sorsának kérdése, illetve feltevése azonban következetesen nem jelenik meg benne sehol. Márpedig képtelenség lenne, hogy az Erdély délkeleti sarkát összefüggően kitöltő szláv településhálózatnak ne lett volna politikai-hatalmi szervezettsége és kultusz-közössége, és hogy ez a székelység rátelepedésének folyamatában és folytatásában ne válna észlelhetővé. Hiszen a nevek átadása csakis tartós – ne mondjam: végleges – együttéléssel mehetett végbe.[2]

Visszás ez azért is, mert a helynévanyag eredetének megállapításával és az átadás mechanizmusával kitűnő nyelvészek sora foglalkozott már az első világháborút követő idők óta. Hasonlóképpen végbement addigra az írott források nagyjának feltárása, és a második világháború idejére már az ásatag forrásokból is elegendő került feltárásra ahhoz, hogy a betelepülés folyamatait át lehessen tekinteni és gondolni.

A tárgyalt kötet több tanulmánya is érinti a székelyek ide való betelepülésének idejét, de kivétel nélkül elkerülik az általuk vizsgált időszak és térség összképének vázolását. Hiányzik a történelmi határon túli terület településeivel, építményeivel való kapcsolat kérdésének felvetése is (moldvai csángók). A falusi lakóhely meglétének puszta ténye a benne élő népességről egymagában szinte semmit nem mond.

A könyvben a térséget részletező vagy áttekintő vizsgálatokban a megtelepedéssel járó életformaváltás sehol nem jön szóba, pedig az állandó lakóhelyre település ennek a folyamatnak döntő mozzanata. Ami nem valószínű, hogy egyetlen éles fordulattal történt meg, sokkal inkább fokozatosan, és ezért lassacskán. Azonban a különböző etnikumok összetelepedése esetén ezek életmódjainak különbsége hosszabb ideig létezhetett egymást kiegészítve – amennyire a környezet erre lehetőséget adott –, s összeolvadásuk csak idő teltével következhetett be. Lehettek azonban egyéb, magukkal hozott és itt talált tényezők is, amelyek tagolták a helyi társadalmat; ezek azonban – rájuk irányzott figyelem és feltett kérdések híján – nem jelentkeznek csupán maguktól. Azt, hogy a fennmaradt katonai lustrumokban határozottan megkülönböztetett három réteg jelenik meg, úgy veszik tudomásul, 1) mintha ez magától értetődne, 2) mintha ezzel a tagoltság ügye lezárulna. Holott ezeknek a katonáskodó egzisztenciáknak a fenntartása nagy valószínűséggel több munkát előfeltételezett, mint amennyire pusztán ők maguk képesek lehettek. Akkor pedig kellettek ehhez megfelelő munkavégzők. A végzett munkák és azok eszközei egyenlőtlenül lehettek elosztva, de nem tudjuk, miféle kezdeti különbségeken alapult ez az egyenlőtlenség.

Telephely és életmód váltás

Az etnikai csoportok között az életmód fő különbsége az állattenyésztő nomadizálás és a földművelő megtelepedés között kellett adódjék, de ezekhez szorosan kapcsolódott a síkvidéki-steppei és a hegyvidéki-erdei alternatíva. A végeredményképpen kialakult sajátos székely életmód ezeket mindmáig eredeti módon egyesítve hordja magában. Az egységet alkotó végeredmény a hegyvidéki, gyalogos nagyállattartás. Nyáron a havasi legelőkön, télen a falusi istállókban. Ennek létrejöttéhez azonban nem volt elég csupán az állandó helyhez kötött téli-nyári szállások kialakulása, hanem szükségeltetett a hegyi legelők megléte is – amit az erdős vidéken nem kaptak készen a síkról érkező nomádok, hanem az erdők irtásával létre kellett hozzanak, az odavezető utakkal egyetemben. A jelenlévők között miként oszolhatott meg ennek hatalmas munkája? A szlávok eredendően faházakban lakó, kisállattartó erdei népek lehettek; a székelyek és egyéb türk néptöredékek addigelé sátorlakó pusztaiak – erdőhöz, fához nemigen érthettek.

Azok a tanulmányok, amelyek a székelyek határőrző szerepével foglalkoznak, számításon kívül hagyják a korai csángók jelenlétének, illetve telepítésének ügyeit. Az igaz, hogy ennek bevonása a témába jelentősen bonyolítja a megválaszolandó kérdést, de az események alakulását meghatározó tényezők közül nem törölhető. Akkor sem, ha a rájuk vonatkozó ismereteink hiányossága alternatívák nyitvatartására késztetné a kutatót.

Ez a vizsgálódót fokozott körültekintésre, éppen-hogy hiányzó láncszemek, rejtve maradt erőhatások keresésére kéne késztesse. Ilyenek pedig kell legyenek, mert a térség – a Kárpát-hegység, a medence keleti oldala és délkeleti sarka – zavaros torlódási pontja a korszak különböző folyamatainak, élénk mozgásban lévő kultúráinak, amelyek egymást kölcsönösen behatárolták és áthatották, sőt átalakították. Amiknek következtében kényszerültek az Árpád-házi uralkodók ismételten újjászervezni a határ védelmét és ehhez alakítani a székelyek szerepét és életfeltételeit. Ezért úgy gondolom, ezen folyamatok felidézése nélkül, pusztán az ország belső eseményeire és annak dokumentumaira támaszkodva kilátástalan megfejteni ilyen homályos és kisméretű résztörténést, mint a székely nemzetségek ide-oda sodródása.

Ugyanez a mellőzés éri a már helyben-lévő/-lehető nem-székelyeket is. Egyed Ákos egyébként érdekfeszítő dolgozatában Erdővidék közigazgatásának változásairól a terület népessége kapcsán csakis a székelyekről beszél. Meg sem említi a helynevekben mutatkozó egyéb etnikumok jelenlétét, és nem mérlegeli annak vélhető behatását a terület igazgatásmódjának alakulására. Pedig Olasztelek nevét már az első okiratos jegyzékben ott találja, hasonlóképpen az angolos germán neveket[3]; ugyanakkor az is figyelmet érdemelne, hogy itt viszont szláv nevek nincsenek. Vajon miért?

Települések, építmények

 1) Várak

Ezután következnek a településkutatások. Az épített helyek kétféle maradványai: a várak és a falvak. Mindjárt az első sajnálatos vonása e kutatásoknak, hogy egymástól kategorikusan különválasztva folynak. Holott vár önellátó létesítményként nehezen tarthatja fenn magát; és tegyük hozzá: vitatott tulajdonú, vitatott hatalmú területen falvak sem egykönnyen várak nélkül – abban a korban, azon a terepen. Az viszont, hogy egy-egy várhoz milyen termelő-települések tartoznak, fennállásukra és szerepükre nézve döntő jelentőségű. Ennek tisztázása nélkül csak nagyon gazdag tárgyi leletanyag nyújthat egyértelmű értelmezést a vár társadalmi beágyazottságát és fenntartását illetően. Ez pedig ritkán adódhat – ismerve a kincskeresés nem újkeletű vonzerejét és lehangoló következményeit.

Másrészt nyilvánvalónak tűnik, hogy a várak rendeltetése-működése egyféle kellett legyen egy viszonylag egynemű népesség esetében, és másféle a különböző népességek együttélése esetén. A település-együttes mikéntjében ennek nyoma kellett maradjon. Továbbá maradhatott nyoma még a folklórban is. A székelyföldi várak legendáit korábbról csak Kriza Vadrózsái- és Benedek Elek mesekönyveiből ismerem, s azokat is gyerekkorom óta keveset forgattam. Akkor viszont sokat. Ezek közös vonásaként az maradt meg a fejemben, hogy aki a várban lakott, az valaki másféle volt, nem „miközülünk” való. Általában telhetetlen és kíméletlen, kegyetlen úrféle. Pogány, óriás, tündér: idegen. Rapsonné, Hiripiné, Zete, Apor… A felhagyott várakba önkényesen láthatta bele vágyálmait a szorongó képzelet? Vagy az alapvető viszonyulás emléke fennmaradt akkor is, amikor a konkrétumok és keretek megfakultak, és eltünedeztek? Már felnőtt fejjel olvastam Orbán Balázs Székelyföld-monográfiáját, s találkoztam benne az ő székely ősvárakról szóló, fájdalmasan szép vágy-elméletével, valamint annak bizonyítását szolgáló bőséges leletanyagával.

Itt említeném meg félénken azt a lehetőséget is, hogy az építmények keletkezése és használata nem szükségképpen kell folytonos kapcsolatban álljon. Azokat a várakat, amelyeknek építését a mai kutatók pl. bronzkoriaknak találták, későbbi időkben védelemre szorulva ismét használatba vehették egészen más odavetődő népek. Ezzel a gondolattal térnék rá a honfoglalás kori magán- és határváraknak a könyvben tárgyalt kérdésére.

A tárgyalt várak keletkezésének körülményeiről a könyvből nem tudunk meg semmi konkrétumot. Csupán azt rögzítik a szerzők, hogy a 12-13. században már meg kellett legyenek. Ezen állításaikhoz azonban nem nyújtanak semmi ténybeli megalapozást.

Milyen funkciójuk volt ezeknek a váraknak: nemzetségi kiváltságok tartozékai lehettek, nagyobb részt királyi területen adományozott birtokokkal? Nem derül ki, sőt fel sem tevődik a kérdés: mi volt előbb a tyúk, vagy a tojás? Azaz: azért épült oda a vár, mert az királyi terület volt és így adományozható, vagy fordítva: ott volt a vár már korábban, esetleg benne az illető (Apor, Mikó, Kálnoky…) nemzetséggel, és azok lojalitásának jutalmazásaként szentesítette helyzetüket és birtokukat az uralkodó? Majd utóbb, a székelyek ide telepítésekor e területek királyi jogállásban maradtak– a rajta élőkkel egyetemben? A legendák inkább ilyesmiről szólnak!

Tehát a Székelyföld egészén belül a királyi területeken lévő várak szigetecskékre szorulva állnak; azonban léteznek hasonlóak a kimondottan székelyekkel betelepített területeken is. Ámde a székelyek érthettek-e a várépítéshez akkoriban? Egyáltalán a kőből való építkezéshez – mert az bizony mesterség! A tatárjárás után még csak feltehető, hogy esetleg kaptak hozzá királyi segítséget (mikor is települhetett Olasztelek?), de előtte eléggé valószínűtlen. Az építésnek ez a módja rengeteg kemény szolgamunkát is követelt, amit nomád szabadságban élő katonákkal nem végeztethettek el.

Merőben más a helyzet akkor, ha a várakat ők ott készen kapták érkezésükkor. Pláne, ha a hozzájuk tartozó szláv(-avar) falvakkal, esetleg szolgálatra azok földműves(?) lakosságával együtt.

Sófalvi András: Székelyföld középkori várai és a keleti határvédelem c. dolgozatának végszavaként ezt írja: „Az újabb régészeti kutatásokig és természettudományos vizsgálatokig jelentős eredményeket nem várhatunk. A jövőben pedig a régészeti ásatások megfigyeléseiből és a leletanyagból kell kiindulni a várak funkciójának, építésének meghatározásakor, nem pedig történelmi prekoncepciókból. Az egyes részek beható, időben és térben való önálló vizsgálata után meg lehet kísérelni egy nagyobb terület szintézisét, természetesen oly módon, hogy az egyedi eseteket nem olvasztjuk bele valami előre megrendelt hipotézisbe. A székelyföldi várak vizsgálatakor pedig figyelembe kell venni a korabeli politikai-hadászati-társadalmi-gazdasági viszonyokat, valamint a fentebb többször hangsúlyozott sajátosságokat, úgymint a természetföldrajzi elhelyezkedés, településhálózat, a székely társadalom-fejlődés jellemzői, néphagyományok stb.” (letöltés: 2013, 11, 07. 11:50’)

A fentebbi követelményekkel és azok megfogalmazásával csak egyetérteni lehet. Azonban e normáknak nyilvánvalóan érvényesülniük kell a dolgozatban foglalt közlésekre, állításokra nézvést is. Márpedig annak a dolgozatnak egész terjedelmében magyarázat nélküli meggyőződésként érvényesül az a feltevés, hogy ezeket a várakat csakis a honfoglalók építhették a Kárpát-medencei birodalom védelmére. Elhelyezésüket ugyan furcsállja a szerző, hogy t.i. abban miképpen érvényesül a védelmi rendeltetés, de mellőzve a fentebb általa kiszabott normát, nem teszi fel a kérdést: ha a várak láncának elhelyezése nem felel meg a kelet felől várható támadás elleni védelemnek, akkor vajon miért vannak ott, ahol vannak?

Nos, próbáljuk pótolni a mulasztást: merről érkező támadás ellen nyújthatott védelmet ezen várak elhelyezkedése?

A kiváló ábrát nézve a feltevés kézenfekvő: nyugat és dél-nyugat felől védtek. Amennyiben pedig így lenne, akkor nem mi, székelyek, hanem az előlünk és a magyarok elől is, de még inkább germánok (gótok, gepidák, frankok?) elől menekülő, megbúvó hunok, avarok, szlávok (bolgárok) építhették. Úgy 100–150 évvel hamarább, mint ahogy Sófalvi datálja; esetleg a Bolgár Fejedelemség, vagy akár Bizánc támogatásával. Azt az észrevételt is megkockáztatjuk, hogy a várak nyugati sora megközelítőleg egybeesik a szláv-türk nyelvi eredetű települési terület nyugati szélével.

2) Falvak

A könyvben Székelyudvarhely körüli falvak vizsgálatával foglalkozó dolgozat is szerepel. Korrektül számol be a falvak építményeiről és tárgyi maradványairól, de a név és időügyekben kitart azon az állásponton, mely szerint akármit is találunk itt, az csakis tőlünk magunktól származhat – vagy olyan régi, hogy az minket nem érint. A falvak nevei a szerző szerint mind személynevekből származnak, még Lengyelfalva is, hiszen „hogy kerülhetnének ide lengyelek”? Mondja szerzőnk olyan területen, ahol egymást érik a szláv eredetű helységnevek. Hiszen épp ez a kérdés, amit a kutató történész világosan fel kéne tegyen, és igyekezzék megfejteni az általa feltárt leletek, adatok és összefüggések segítségével!

Ide vonatkozó és meggyőző megállapítások sorát találjuk Kniezsa nagyívű névelemző monográfiájában:[4] „Mint a vízneveknél, a helységneveknél is van egy szláv réteg. E szláv eredetű nevek nagyobb számban az Erdélyi Medence szélein, a hegyvidékek és síkságok határvonalán, kisebb folyóvölgyekben, valamint mocsarak szélén találhatók, míg a Nagy-Alföldön és a szintén steppe jellegű Mezőségen alig fordulnak elő. (…) Az erdélyi szlávok közelebbi hovatartozására vonatkozólag csak igen kevés támpontra támaszkodhatunk. Nagyon csekély azoknak a helyneveknek a száma, amelyeknek hangalakjából a szlávság határozott szerb, bolgár, vagy orosz jellegére lehetne következtetni. Csak annyi állapítható meg teljes határozottsággal, hogy e magyarság előtti szlávság orosz nem lehetett.” (121.p. 4.) „Hunyadban ugyan vannak biztos nyomaink a szlávok bolgár jellegére. (u.o.1.) Erdély középkori szláv lakossága azonban nemcsak a honfoglaláskor itt talált szlávokból állt. Sok adatunk van ugyanis arra, hogy területünkre a honfoglalás után is több szláv töredék települt le.(…) Háromszék összes szláv eredetű helynevei azonban semmi esetre sem származhatnak a ruténből. A szláv nevű helységek világosan a szlávok prioritására vallanak (kiemelés tőlem: Cs. A.), míg az oroszok kifejezetten vendégeknek vannak említve, tehát a magyarság után érkeztek”.

Nos: Lengyelfalvától csak egy dombbal fennebb van Oroszhegy. Legyen igaza Kniezsának: később érkeztek, de mikor és miért? S amikor az oroszok jöttek, mért ne jöhettek volna velük lengyelek is? Közben van Bogárfalva. Igazán jó magyar név, s képzelhető, hogy amikor odatelepedett a falu, küszködnie kellett valami bogarakkal; de miért (és mióta?) hívják a falut románul Bulgareni-nek (Bolgárfalva?)? Mert bizony bolgárok is kellett itt legyenek, a legrégebbi szláv neveket ők őrizték és örökítették. Bogár / bolgár – csak egy l-betű a különbség; az jöhetett is, mehetett is!

„Az idetartozó szláv eredetű helynevek tanúsága teljesen egyezik más nyelvi, régészeti és történeti bizonyítékokkal is, melyek szerint a magyarság a Mezőséget már a X. század közepén szállta meg, míg a keleti szélekre csupán a XI–XII. század folyamán jutott el”. (u.o. 120.p. 3.)

Aztán az udvarhelyi falvak kutatói terepbejáráskor találnak a földben követ, cserepet, fémet, de csontot – temetőt – nem. Hasonlóképpen tűzhelyeket és szemétdombokat, -gödröket sem. Pedig csak kell legyenek ott azok is. Amikből pontosabb életmód- és időmeghatározásokhoz lehetne jutni. Ha nem találták, nem keresték. Nem voltak rá kíváncsiak, hogy mikor kik lakhattak a faluban?

Földrajzi nevek fennmaradása

Itt válik aktuálissá egy olyan történelmi esemény beillesztése gondolatmenetünkbe, amelyet a tudósok korszaknyi időn át mellőztek, mostanság azonban ráterelődött a figyelem. Szent Istvánnak a keleti országrészbe vezetett, harmadik hadjáratára utalok: Keán vezér ellen. Kristó Gyula erről írt dolgozatait meggyőzőnek találom. Amennyiben pedig igaza van, úgy felismerése igen fontos hézagot tölthet ki a székelység történetében. A krónikákban írottak szerint a Gyula elleni sikeres hadjáratot követően Keánra támadt a keleti országrészt elfoglaló királyi haderő. Ki volt ő és merre lehetett tartománya?

„Makkai László megfogalmazása szerint Dél-Erdélyben „egy részben bulgár-szláv, később pedig szórványosan orosz, egészében azonban közelebbről meg nem határozható népiségű szláv lakosság [...] tömeges középkori jelenlété”-vel számolhatunk, s „ez a szláv népesség legalábbis a 13. század közepéig folyamatosan fennmaradt, és saját nyelvét beszélte”. Nos, a X–XI. század fordulóján Keán ezeknek a bolgároknak és szlávoknak volt a vezére, eredetét tekintve maga is bizonnyal bolgár. Az a közeg azonban, amely északról és nyugatról Keán területét határolta, s amely – a régészeti adatok tanúsága szerint – Dél-Erdélyben is jelen volt, vagyis a magyar, nem maradt hatás nélkül sem Keánra, sem népére. Ha Keán maga 1000 körül talán még nem is, de utódai bizonyosan elmagyarosodtak. Keán bolgár eredetű, de az ezredforduló tájától már nem török, hanem szláv nyelvet beszélő népe – Makkai László szerint – „csak a középkor végére szívódott fel a magyarságban”. (Kristó Gyula: Keánok a Kárpát-medencében. In: Erdélyi Múzeum 58. köt.1-2. füzet.)

„Ezek [az erdélyi gyula leverése] után hadjáratot  indított  Keán, a bulgárok és a szlávok fejedelme ellen. Ezek a népek a természeti fekvésük folytán igen jól megerősített helyeken laknak” (kiemelés tőlem: Cs. A.). Valóban, a krónikák tudnak arról, hogy a Keán által birtokolt országrész fekvéséből is következően, Istvánnak „sok fáradozásába és hadi törődésébe került” a győzelem. Keánt végül sikerült legyőzni és megölni. Hasonlóan írt Thuróczy János is. A krónikák Keán leverésével kapcsolatban állítják, hogy István király Dél-Erdély kormányzójává Erdőelvi (Erdélyi) Zoltánt állította. Egy biztos: olyan emberre bízta e régió vezetését, akinek hűségében megbízott. A későbbiek során a Fehérnek emlegetett tartományt teljes egészében királyi birtokként szervezték meg, mert e területek korábbi urai, Prokuj gyula, és a vele szövetséges és neki alárendelt Keán nem önként hódolt meg”. (Kádár Gyula: István király és kora. In: Háromszék, 2012, szept. 8. szombat)

Utóbbi szövegrészünk ugyan nem szakirodalmi, hanem napilapból való, de igen figyelemre méltó forrásidézeteket tartalmaz.

Jól megerősített helyekről beszél a krónika, ahol Keán népei (bulgárok és szlávok) laknak. Kiemeli ugyan, hogy „természeti fekvésük folytán”, de a fogalmazásba ezen kívüli emberi tevékenység eredménye is beleértődhet. Kapcsolatban állhat ezzel a székelyföldi hegyes, erdős vidéken fekvő Kénos helységnév?

A Gyulától és Keántól elhódított terület kormányzójává Erdőelvi Zoltánt teszi meg a király. Neve igen érdekesen jelenik, illetve maradt meg a térség helyneveiben. Ugyanis két Zoltán nevű falu van Erdélyben. Első az egykori Udvarhely szék déli határától kicsivel délebbre, Szászkézd és Szászbuda (a legújabb román névadás szerint Mihai Viteazul) között. A Révai lexikon 1910-es adata szerint 477 román és magyar lakossal. A másik Zoltán Sepsi szék északi csücskében, összeházasítva az egykori Étfalvával: Étfalvazoltán közös néven.

Étfalva miféle név? Semmiképpen nem lakóinak falánkságából eredezik, hanem minden bizonnyal az Ete, vagy az Et személy-, illetve nemzetségnévből, amelyek Anonymusnál szintén megtalálhatók; és megtalálhatók szétszórva Székelyföld távolabbi pontjain is: Etéd, a Sóvidék felett; alatta pedig a Kis-Küküllő mentén Atosfalva (< Attila – Etele), a mai Hármasfalú egyik tagjaként.[5]. Etfalva és Zoltán tehát egymás mellett, rajta túl pedig Bodok, s azon felül Zalán következik.

A székely szállásterületek váltása

Történész körökben általánosan elfogadott, hogy a háromszéki székelyek korábbi szálláshelye a Nagy-Küküllő alatti területen volt, amely területet a szászoknak kellett átadniuk azok betelepítése során. Nevük azonban ott megőrződött „szász” előtaggal kiegészülve (mindhárom széké /nemzetségé) egy-egy falu nevében: Szász-Kézd, Szász-Orbó és Szász-Sebes (Sebesi > Sepsi). Ezek a települések milyenek lehettek, székely korukban mekkora népességgel – nem könnyű kikövetkeztetni. Az onnan távozók ugyanis új helyükre érkezve ott egy-egy egész széknyi területet szálltak meg, 10-15 falu együttesét, amelyek közül azonban egyik sem viseli kizárólagosan a Kézd, Orbó és Sebes nevet, mint az előző helyén. Az áttelepüléssel tehát a közösség eloszlása, szerkezete erőteljesen megváltozott. Kérdés persze, hogy ez a változás pillanatszerűen történt-e, vagy fokozatosan, hosszabb előzmények befejezéseként.

Ugyanis hol lehettek előzőleg a székelyek állatainak nyári legelői? A téliek, állandóbb jellegűek feltétlenül ott, a Küküllő alatt nevezett településeik körül. Ezek nyoma maradt fenn a szász falunevekben. Ma ezek földműves falvak, akkor azonban a székelyek aligha ilyenekben éltek. Nagyobb területen szétszórt téli szállásaik nemzetségi-vezéri központjai lehettek azok. A nyáriak viszont feltétlenül máshol; kézenfekvő, hogy a téli szálláshoz lefolyó vizek gyűjtőterületének fennebbi szakaszain, ahová a vizek mentén tavasszal simán lehetett fel-, majd ősszel onnan visszaterelni a jószágot.

Csatlakozó idegenek és bűnbánó lázadók

A Küküllők felső vidéke azonban már foglalt lehetett. Már korábbról ott kellett legyenek a Telegdi székelyek barmaikkal együtt.[6] Hanem kelet felé, az Olt vizei mentén találhattak gyérebben lakott területet. Annyira, amennyire! Mert ott meg a nevükben máig fennmaradt szláv települések kellett legyenek, és valószínűleg ott lehettek valamilyen formában a királyi hatalom képviselői is. Helyőrségek – esetleg várakban. Létszámbeli kisebbségben a helyi szlávokkal, esetleg más néptöredékekkel szemben. A „más néptöredékek” lehettek megbízható szövetséges nomádok, esetleg éppenséggel nyelvi, vérségi rokonok is. Besenyők (lásd: Sepsibesenyő); Úzok (lásd: Uzon és Uzonka, Úz völgye); Avarok (lásd: Apor < avar)[7], akik egymást követve menekültek erre a járatlan vidékre, miután hajdani nagy egységeik vereséget szenvedtek a nyílt, füves síkvidéken – akár keleten, Etelközben, akár nyugaton, az Alföldön. Amint a székelyek, úgy ezek a kisebb töredékek is csatlakoztak a birodalmat alapító magyarokhoz, és feltehetőleg hasonló (bár szerényebb) feltételek szerint nyertek befogadtatást. Vállalniuk kellett az ütköző szerepet hadjáratban és békeidőben egyaránt. Így lehetséges, hogy már voltak téli szállásaik azon a tájékon, ahol a székelyeknek előzőleg csak nyári legelői.

Velük egybesorolva szintén lehettek ott a magyarok közül való bűnbánó lázadó csoportok is. Akiket életben hagytak leverettetésük és vezéreik eltávolítása után – mint Gyula népét a Nagy-Alföld sarkában, vagy Koppányét Pannóniában. Hiszen ez volt az Árpád-ház nomád hagyományú birodalomépítő politikája, amit István király apjától örökölt, és intelmeiben fiának is figyelmébe ajánlott. Tehát ilyenekként a székelyek előtt lehettek ott jelen Zalán és Et nevének már említett viselői. A székelyek érkezésekor szorulhattak aztán fel – ha nem voltak már addig is ott letelepedve – az Olt torkába.

Merhetünk-e vajon még gondolni valamit az eddig mondottak jegyében az alsó Zoltán melletti Szász-Budáról is? Valami székelyek-magyarok ott is csak kellett lakjanak, ha neve megmaradt a szászok örökségében. Jöhettek-e ők is Háromszékre a többiekkel? Buda nevű helyet a Székelyudvarhely melletti Budváron kívül nem ismerek (kérdőjelnek viszont az ott van!), Háromszék ellenben tele van Bod kezdőtagú helynevekkel: Bodos, Bodok, Bodola. Aztán az ilyen családnevek, mint a Csernátonban született Bod Péteré. És Kászonban ott vannak máig szép számmal a Bodók. Ha Sebesből lehetett Sepsi, mért ne lett volna Budából Bodos, Bodok, stb. Ámde honnan-hogyan került egyáltalán a Buda nemzetségnév a még félnomád küküllői székelyek közé? Lehettek-e közöttük Attila lázadó testvérének valamiféle leszármazottai is?

Ezek után legmerészebb kérdésemet is kibököm: az Ajta név nem eredhet-e az Ajtonyból, mint nemzetségnévből? Az ajt gyökhöz az -(o)ny képzőként járulhatott (jelentéséről sejtelmem sincs), a nyelvi közeg változásával, illetve a szó településnévvé válásával[8].

Ezek után ha visszatérünk Zoltánhoz, kézenfekvő, hogy az ő utódai azt kapták jutalmul, amit a többiek büntetésből. Azaz ősük érdeme szerint ők szabadon választhattak: aki akart, maradhatott ugyan a régi szálláshelyen – erre mutat, hogy a régi település nem kapott „szász” előnevet, mint szomszédai, és szász lakosokat sem, bár fekvése szerint amazok területébe ékelődött. Ellenben a háromszéki ikerfalu léte arra vall, hogy voltak, akik (szívesebben?) mentek a székelyekkel, mintsem maradtak. Lehetett ez a fiatalok kirajzása is a túlnépesedett területről. Ami már hamarább is megkezdődhetett a téli-nyári legelőváltásos időszakban,

együtt a székelyekkel.[9]

Végül mégis a könyvről

Elkalandoztam?

Talán nem feleslegesen. Mert Keán népei ott kellett éljenek valahol a Kárpátok dél-keleti szögletében, és valahová kellett legyenek azoknak a nomád törzseknek maradékai is, akik az előző félezer évben meghódították a Kárpát-medencét, majd felőrlődtek benne. A Kárpát-medencén kívül sovány sikerrel keresték-lelték eddig őket. A síkon szenvedett vereségek után kézenfekvő, hogy maradékaik a nehezebben járható és könnyebben védhető helyekre húzódtak, s amikor a környéken olyan valaki bukkant fel hatalmi, szervező igényekkel, akihez bármi kapcsolat vagy előzmény fűzte őket, igyekeztek azzal megegyezni, hozzá csatlakozni. Ilyen lehetőség előbb a Bolgár Fejedelemség keretében adódott, annak hanyatlása után pedig a Magyar Királyságban.

A Hargita vidéke, tágabban pedig a Déli- és Keleti-Kárpátok közötti medencesor afféle történelmi emésztőgödör lehetett akkoriban. Félig feltelve népek töredékeivel és maradékaival. A bolgár hatalom romlása után a magyar király fennhatósága alatt, de a magyar nép vékony jelenlétével. Dél felé régtől való kapcsolatban a Mediterráneummal és annak hanyatló kultúráival; kelet felé szűk átjárókkal, de valamelyest mégiscsak nyitva az eurázsiai sztyeppékre. Tágas nyugati kapuin viszont folyton ki volt téve újonnan érkezők támadásainak.

A székely történészek elméjének hátsó rekeszeiben alighanem a dákoromán „elmélet” fenyegetése lapul, s ezt igyekeznek megelőzni kutatásaikkal és értelmezéseikkel. Az „ősvárak” keletkezésének ideje közelébe se kerüljön a dákok feltételezhető ottlétének! Nos, valahová szegény dákok is kellett legyenek – csakúgy, mint utánuk a többiek. A korábbiak kényszerültek feloldódni a későbbiekben.

Miképpen rétegzett és miképpen szervezett lehetett az a szláv-bolgár népesség, amelyre rátelepedett először a Zoltán által irányított magyar királyi igazgatás, utóbb pedig a székely etnikum? És mi minden zajlott abban a bő 200 évben ami a magyaroknak a Kárpát-medencébe való benyomulása és a keleti szélen meghúzódott szláv-nomád népesség beolvadása között eltelt?

Kniezsa idézett dolgozata az alábbi mondatokkal kezdődik:

„A helynevek a településtörténet legfontosabb forrásai közé tartoznak, sőt olyan korszakokra vonatkozólag, amelyekből írott emlékekkel nem rendelkezünk, a helynevek a régészeti emlékeken kívül az egyedüli forrásaink, amelyekből a terület akkori településviszonyaira következtethetünk. A helynévkutatás tehát a településtörténet legfontosabb segédtudományai közé tartozik”.

Írásommal nem volt szándékomban bántani bárkit is. Ha akaratlanul netán mégis megtettem, kérem, tulajdonítsák fogyatékos tudásomnak. Azt gondolom, hogy a térségben előforduló helynevek összességének módszeresebb vizsgálata és elemzése bőségesen hozna még felszínre eddig rejtve maradt hasznos tudnivalókat.

 

[1] Sófalvi András: A székelyudvarhelyi Jézus kápolna. Székelyudvarhely, 2012, Haáz Rezső Múzeum.

[2] Kniezsa István: Keletmagyarország helynevei; In: Magyarok és románok; szerkesztők: Deér J. és Gáldi L. Budapest, 1943, Atheneum Kiadó.

[3] Kordé Zoltán tanulmányában, a könyv 35. oldalán Kükülleit idézve említi, hogy Nagy Lajos a Törcsvári szoros védelmére angol számszeríjászokat hozatott. Ami, ha megtörtént, nem feltétlenül az első eset lehetett, a korábbi, Árpád-házi királyok határvédelmi intézkedéseiben előfordulhatott már előbb is, amikor a limes még nem jutott ki a Kárpátok vonalára. Höltevény falu, amit a krónika ennek kapcsán említ, félúton van a szoros és Erdővidék között, jó napi járásra.

[4] Kniezsa István: Keletmagyarország helynevei. In: Magyarok és románok. Szerk. Deér J. és Gáldi L., Budapest, 1943, Athenaum Kiadó. 117.p.

 

[5] Az ott írottak szerint Ete Ondnak, a hét vezér egyikének fia (Anonymus 1977: p. 84.). Et pedig a kunok egyik vezére, akinek hasonnevű fia túszként kerül Árpád kíséretébe, és vesz részt tovább a magyar honfoglalásban. (u.o. p. 85–88; és 105.)

[6] A Telegdiek elég nagy területet kellett megszálljanak: nevezetesen a Hargita nyugati oldalán a Kis-Homoród völgyétől északra a Nyárádig terjedő területet. Határozottan erre mutat, hogy a Küküllő alatti területen máig meglévő Szászcsanád, Szászernye és Pókafalva ikerfalvai Marosszék (nem megye!) északi peremén találhatók: Póka, Pókakeresztúr, Nagy-Ernye és Erdőcsanád. Ennek kézenfekvő magyarázata csak az lehet, hogy Marosszék délebbi területe már foglalt kellett legyen, amikor sor került eme nemzetségek áttelepülésére – feltehetőleg akkortájt, amikor a háromszékiekére.

[7] Lásd Olajos Teréz dolgozatát: Az avar továbbélés kérdéseiről (a 9. század forrásai alapján) in: Tiszatáj 2001, nov. p. 50.

[8] Ugyanez feltehető a Békés megyei Gyula város melletti, régen elpusztult Ajtós nevű faluval kapcsolatban is, amelynek emlékét Albert Dürer reneszánsz festőművész családjának onnan való származása őriz nevében és az európai közemlékezetben.

[9] A fiatalok kirajzása a nyári legelők egyre magasabban fekvő területeire a közelmúltig folytatódott Székelyföldön a havasalji falvakból. A Sóvidék falvai Békástelepre, Pálpatakára, Fenyőkútra; Zetelaka és Oroszhegy Kükülőmezőre, Varságra, Sikaszóba és Ivóba.




.: tartalomjegyzék