Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - November
Fekete Vince - Molnár Vilmos - György Attila - Demeter M. Attila

Olvasólámpa

Tivai Nagy Imre: Cirkálások szeredai emlékeimből

 

Jó lenne végigsétálni egyszer a százötven évvel ezelőtti Csíkszereda utcáin .Nem is telne olyan sok időbe, amekkora akkor volt a „város”: de ezt csakis Tivai Nagy Imre társaságában.

Ő volt „a” csíkszeredai polgár, illetve lett volna, ha lett volna akkoriban ilyen fogalom. Klasszikus műveltségű, felelősségteljes, közösségért dolgozó ember, remek humorérzékkel és éles szemmel. Olyasvalaki, akivel (ismétlem) jó lenne végigsétálni ma is a Petőfi utcán, és felnevetni, hogy százötven év után is végig tudna futni egy vidám evet a kocsmacégéreken, ahogyan ő írta.

A Cirkálások szeredai emlékeimből több mint kordokumentum. Több mint lektűr, és több mint nosztalgia a sosemvolt, de mégis létező „békebeli” világról. Magunk körül érezzük a hajdani trunkusokat, a jövevényeket, a „pátriárchális” világot, a baromvásárt. A Városházát, ahová létrán jártak fel a képviselők. Megismerjük az első órást és az első zsidót a városban. Tényleg: ma már azt hiszem, utolsó órásról és utolsó zsidóról beszélhetünk. Forog a történelem kereke.

Tivai Nagy Imre már akkor nosztalgiával, de objektíven, néhol joggal kritikusan és fanyarédesen beszél erről a világról. Az sem volt sokkal jobb, mint a mai. Más volt, amolyan székelyesen urambátyámos világ, amiről jólesik így utólag olvasni, amit jó elképzelni, időutazni.

Az egészet viszont körbelebegi Tivai Nagy Imre szeretete és kiváló, néha csípős humorérzéke. Székely ember volt, ízig-vérig, amit még magas képzettsége sem rontott meg. És szerette szűkebb hazáját, ahogyan a rakoncátlan, csetlő-botló gyereket szeretjük, ha néha nevetünk is rajta.

Jó lenne vele végigsétálni a mai Csíkszereda utcáin is. Jó lenne hallani markáns véleményét.

De ennek híján: olvassuk inkább a Cirkálások…-at. Lehetőleg valamelyik csíki kávéház teraszán. Ha élne, minden bizonnyal velünk tartana, és árgus szemekkel figyelne bennünket.

És megőrizne az utókornak. (György Attila)

 

Tamási Áron: Szülőföldem

 

Tamási Áron írásművészetének több méltatója is „csúcsértéket képviselő” műnek tartja a Szülőföldem című, először 1939-ben megjelent könyvét. Hogy könyvsikerről volt szó, az is jelzi, hogy a második világháború végéig többször is kiadták. Annál szomorúbb sorsa lett a műnek a szocializmus évtizedeiben, mind Magyarországon, mind Romániában. A Kárpát-medencei magyar nyelvterületen 1990-ig csak egy nagyon cenzúrázott 1976-os bukaresti kiadásról tudunk, amelyik más írások mellett a Bölcső és környéke című kötetben jelent meg a Kriterion kiadónál. Érdekes módon a műnek az Erdélyi Szépmíves Céh általi 1939-es kiadását az akkori román cenzúra nem csonkította meg, a ’70-es évek Romániájának nacionalista irányba már erősen elhajló szocialista apparátusa viszont igen. A Székelyföld folyóirat 2016. januári számában Kémenes Árpád aprólékosan górcső alá veszi, mely részeket vágta ki a szocialista román cenzúra (többek között az első fejezetet teljesen). Az Irodalmi Magazin 2016-os Tamási-számában Dávid Gyula, az 1976-os kiadás szerkesztője is beszámol a mű megcsonkításának körülményeiről.

A folytonos beolvasztási kísérletek, asszimilációs törekvések tanújaként, a népe jelenéért és jövőjéért aggódó Tamási Áron a Szülőföldemben olyan evidenciákat fogalmaz meg (a románságra nézve nem sértő módon, ellenben szókimondóan és fájdalmasan), amelyek kiváltották a nacionalista-szocialista román hatalom dühét. Lehet csodálkozni a fura logikán: hogyhogy az elnyomó jön dühbe és nem az elnyomott? És lehet ámulni a Kádár-rendszer bizarr tapintatosságán is: nem adták ki ők sem, nehogy sérteni találják a Ceauşescu-rezsim érzékenységét.

Az irodalomtörténészek és kritikusok már a könyv műfaji besorolásánál gondban vannak. „Útleírás, társadalomrajz, családtörténeti vázlat, életregény, lírai önvallomás? Úgy hiszem: a Szülőföldem mindez − együttvéve” (Nagy Pál) „A Szülőföldem egyszerre napló, útleírás, szociográfia, személyes sorsértelmezés. Igazában azonban számvetés a magyarság múltjával, jelenével és jövőjével.” (Sipos Lajos) „…új műfajt teremt új mondanivalói számára. […] Leheletfinom művészi rajzok, miket csak a lélek mélyrétegei tudtak megőrizni. De a Szülőföldem korrajz is, a mai székely falu élete.” (Jancsó Béla)

De lássuk, hogyan nyilatkozik maga a szerző megírandó könyve célkitűzéséről: „…egy székelyföldi leírást szeretnék csinálni a Székelyek mai életéről és az új Székelyföldről általában… Persze, ebbe a munkába bele szeretnék sűríteni mindent, amit ezen kívül is tudok a székelyekről magamon keresztül is. Úgy akarom beállítani az egészet, mintha egy angol jönne oda. Kívülről nézni, emberről, földről, tájról jelentést készíteni, elsősorban a magyarság számára, de tovább menve, a világ számára is.”

Lehet korrajz is, szociográfia is a Szülőföldem, de leginkább talán a székely falu lelkületének megragadása és felmutatása úgy, ahogy csak a székely falu legnagyobb szülötte és legértőbb krónikása, Tamási Áron volt erre képes. Akinek már első kötete is a Lélekindulás címet viselte. Akinél a lélek sosem volt üres szó. Hogy megint Tamásit idézzem: „De ha már bajlódni kell ebben az életben valamivel, akkor legyen az valóban méltó az emberhez, aki mégis több, mint értelmes majom.”

A Székely Könyvtár sorozat Olvasói most a Szülőföldem cenzúrázatlan változatát vehetik kézbe. (Molnár Vilmos)

 

Kemény János: Válogatott novellák

 

Bár gyerekkoromban a fenyves hajításnyira volt tőlünk, nem lévén szűkebb családomban természetjáró ember, az erdő világa kora ifjúkoromig rejtélyes és idegen maradt számomra. Az állatokról szóló történeteket viszont már akkor fölöttébb kedveltem: emlékszem, ahogy Kipling vagy Fekete István regényeit rongyosra olvastam, huszonadjára is ugyanakkora élvezettel. Végül is a gombászás fokozatosan erősbödő szenvedélye volt az, ami a húszas éveim elején a rendszeres erdőjárásra szoktatott. Gombásztam mindenütt, ahol csak lehetett, legtöbbet persze szülővárosom, Vlahica (vagy ha már mindenképpen ragaszkodunk a kifacsart magyar nevéhez: Szentegyháza) környékén. De szedtem már rókagombát a Déli-Kárpátokban, vagy őzlábat a Besztercei-havasok alján. Gombászás közben aztán sok mindent lát az ember, ha kellő „tapintattal” és körültekintéssel közlekedik. Őzet, szarvast szinte mindig volt alkalmam látni, rókát, nyestet, nyusztot, vaddisznót ritkábban. Néhányszor még medvét is sikerült meglepnem, ahogyan kora délután szuszogva gyökerek után kutatott, vagy éppen békésen szundított a déli hőségben a mogyorófabokor alján.

A gombászás szenvedélyét hamar követte egy másik: a hegyjárásé. Bebarangoltuk feleségemmel a Ciblest, a Csalhót, a Radnai- és a Kelemen-havasokat – a Hargitát vagy a Nagy-Hagymást többször is. Jártunk a Csukás-hegységben, Királykőben, Fogarasban, Retyezátban, Páringban. A Kolozsvárhoz közelebb esőkbe, a Gyalui-havasokba s a Bihar-hegységbe évről évre visszalátogatunk. Jártuk a hegyeket napsütésben, esőben, ködben vagy felhőben, csúszkáltunk hóban, sárban, lábaltunk kétezer méter fölött meredeken szikláról alázuhanó, vagy éppen „dolinákban” hirtelen eltűnő patakok medrében.

Legkedvesebb természetjáró emlékeim azonban mégis egy sokkal ártatlanabb és békésebb foglalatoskodáshoz, a „leskelődéshez” kötődnek. Kiülni a nyári vagy őszi naplementében az előre összeeszkabált leshelyre, legyen az bozótban, magasabb fa csupasz ágán, esetleg elhagyatott kaszálóház eresze alatt, s várni órákig, hogy az alkonyattal megmozduljon az erdő, s előmerészkedjen a vad, tűrni mindeközben pisszenés és mozdulat nélkül a környék összes szunyogának hirtelen jött érdeklődését, majd a sötét éjszakában az erdőn keresztül, bizonytalan lámpafény mellett, csúszkálva, botladozva, káromkodva hazabotorkálni: ez olyan „élvezet”, amiért csak a látvány kárpótol. Az viszont bőségesen. Önfeledten egymással kergetőző rókakölyköket figyelni, amint a játék hevében ügyet sem vetnek az emberre, süldőrókát lesni, ahogy málnabokorra próbál felkapaszkodni hasztalan, őzgidát látni anyja mellett hemperegni, míg anyja minden neszre aggodalmasan, fülét szorgalmasan billegtetve figyel, mozdulatlanná dermedve várni, hogy a bagoly az ember feje fölött végre befejezze az egérvacsoráját, vagy éppen az őszi éjszakában bozót mélyéről (a hidegtől és a félelemtől) fogvacogva odakint, a tarlón hangyabolyt turkáló kanmedvét lesni – olyan élmények ezek, amelyeket ha akarnék se tudnék teljes szépségükben szavakkal visszaadni.

Vadászgató nagybátyámtól szegről-végről még a vadászás, cserkészés néhány fortélyát is ellestem: hogyan kell a széljárást kihasználni, vadnyomokból, turkálásból, hullatékból, bokron, fán hátramaradt szőrszálakból olvasni; hol van a sózó és hova jár a vad inni, fürödni – fontos tudnivalók, ha az ember állatokat akar megfigyelni. Puskával is lőttem nem egyszer, golyóssal és sörétessel egyaránt, élő állatra viszont soha – még csak légpuskával sem. Ezzel  úgy vagyok, hogy állatot elpusztítani, legyen az mégannyira kártékony vagy selejtes is, legyen elejtése bármennyire is szükséges a vadállomány vagy a termény szempontjából, nem az én feladatom. Csinálják azok, akik örömüket lelik benne s van gyomruk hozzá. Az én igazi kedvtelésem a megfigyelés, s ebben – legalábbis felerészt – rokonlelkek vagyunk báró Kemény Jánossal. Állítása szerint őt is, mint engem, elsősorban a megfigyelés szenvedélye vitte rá arra, hogy a szabadideje java részét hegyekben és erdőkben töltse. „Álszenteskedés volna letagadni – írja –, hogy az én mellem is csak úgy dagadozott a büszkeségtől, amikor nagy néha – tengeri horgászatok után – alig-alig bizonyult elég hosszúnak a karom, hogy hozzámérhessem kifogott tonhalamat, s mi volna más, mint nagyképűsködés azt mondani, hogy szívemet nem dobogtatták meg azok a ritka pillanatok, amikor rendkívül nehéznek mutatkozó körülmények között sikerült, szinte mesterlövésnek beillő »bravúrral«, helyben marasztalnom egy már-már elszalasztottnak hitt vadkant, vagy egyéb dúvadat. Élt bennem is a sikerekre törő vadászhiúság, égtek bennem is a horgász-vadász dicsőséges gyönyörűségének lángjai: elsősorban mégsem ezek avattak a természetjárás megszállottjává. A természeti világ szeretete, az a vágy, hogy a vadak, halak, növények életének titkait megismerhessem, s mindenekfölött a természetvédelem ösztöne sarkalltak arra hosszú évtizedeken át, hogy szabad időm javarészét a hegyekben, erdőkben, patakok és folyók partján töltsem.”

Az idők folyamán persze olvasgattam szorgalmasan a szakkönyveket, vadászkalandokról írott beszámolókat, erdélyi és nem erdélyi vadászírókat egyaránt. Restellem megvallani ugyan, de Kemény János írásait mégis meglehetősen későn fedeztem fel a magam számára. Tudtam róla persze, mint a marosvécsi kastély tulajdonosáról, a Helikon találkozók szervezőjéről, mecénásról, irodalmárok istápolójáról, de olvasni nem olvastam tőle sokáig semmit. A negyvenes éveim legelején vásároltam meg Lövétei Lázár László barátom szelíd unszolására a pesti antikváriumokban akkoriban fellelhető egyetlen kötetét, az Ítéletidő a havasokban címűt, ami 1938-ban jelent meg Pesten a Révaiánál, a székely egyetemi és főiskolai hallgatók kiadásában.

Máig sem tudom, hogy mi fogott meg először benne. Az 1957-es novelláskötetéhez, A havas dicséretéhez írott előszavában bátortalan s önbizalomhiányban szenvedő íróként írja le magát: másokat ugyan nem másolt soha, mondja, de arra sem volt mersze, hogy új utakat próbáljon ki az irodalomban. Nem tisztem megítélni, hogy mennyi igazság van ezekben a sorokban. Azt viszont bizton állíthatom, hogy stílusa idővel letisztult, irodalmi ízlése kifinomultabbá vált. Ífjúkori allegorikus történeteit, gyakran tragikus emberábrázolását, amelyek még a 19. századi romantikát idézik, fokozatosan felváltotta a precízebb jellemrajz, a kegyetlenül őszinte, már-már szarkazmusba hajló, de mégis empatikus emberábrázolás igénye. Írói fantáziáját ugyan valóban ritkán engedi szárnyalni, de a fantázia hiányát bőven kárpotolja a precíz, részletgazdag leírás, ami főleg idősebb kori novelláit jellemzi. Nála a vadászat sohasem általában vadászat, hanem körvadászat, hajtás, kopászat, bokrászat vagy les. A puska sem csupán puska, hanem (életkorától, s a vad fajtájától is függően) 6 mm-es légpuska, 6 mm-es Flobert-pisztoly, „serétes” 28-as puska, 12-es kaliberű, damasztcsövű serétespuska, 24-es kaliberű, serétes Lefoché, duplacsövű serétespuska, golyós-serétes drilling, 6,7 mm-es golyós, távcsöves puska vagy 9,3 mm-es Schönauer. A lövés sem csak úgy elcsattan simán, hanem „plattra” (lapockára), szűgyre vagy nyakra megy. Esetleg félrecsúszik, „raftot kap”, ha ügyetlen vagy fiatal a vadász. Növényeknek, fáknak, bokroknak mindig pontos neve van: a bokor nem bokor, hanem szeder, málna, kökény vagy valami efféle. Az egyes helyszíneknek annyira pontos leírását adja, hogy az embernek az az érzése: ha venné magának a fáradtságot, és odautazna, ma is pontosan odatalálna. Nyelvezete színes, sokszor az egyes tájegységek nyelvi fordulataihoz is igazodik: vannak, akik szinte „pípet kapnak a szomjúságtól”, máskor a vadászok „megmatarásszák” az erdőt, a halászok pedig a patak „gübőjét” (emlékszem, mi otthon gübének mondtuk).

De mégsem a precíz helyszínrajzzal, tárgyismeretével fogott meg elsősorban, bár persze értő olvasónak ez is sok örömet okozhat, hanem főként tájleírásaival és jellemrajzaival. A magam részéről mindenesetre ebben látom írói tehetségének legfőbb bizonyítékait. Nem a Jókai-féle tájleírásokra gondolok, amelyeken a türelmetlen olvasó gyorsan átlapoz, hanem néhány soros, már-már lírainak is mondható részletekre, amelyekben a hangulati elem a fontos. Alig hiszem, hogy tévednék, ha kijelentem, hogy Kemény János nemcsak az emberek, hanem a tájak szerelmese is volt. Úgy lenne illendő, ha itt a Kelemen-havasok valamelyik tájleírását idézném, hiszen ő maga írja, hogy „a Havas” volt mindig is az ő „Kedvese”. Mégis inkább a „dimbes-dombos” Küküllő-menti táj egyik leírását választottam, talán azért is, mert a Küküllő egy szakaszát magam is egy másik, halászgató nagybátyámmal gyerekkoromban többször is végigbarangoltam, halászhelyről halászhelyre haladva, s néha megmártózva a nyári hőségtől meleg folyóban. Így még akkor is kedves nekem ez a leírás, ha csupán a folyó felső szakaszát van szerencsém „testközelből” ismerni, s nem pedig azt, amelyik Kemény báró emlékeinek gyerekkori helyszínein kanyarog: „Dimbes-dombos Küküllő-menti táj. Itt lent a dombok alatt felszántott gabonaföldek mutatják szinte szemérmetlenül barázdákra bontott fekete húsukat. Amott kisebb-nagyobb kukoricások hasítanak sárga szalagokat a lucernások, lóherések, bozótosra borzolódott tarlók, feldúlt krumplisok, répaföldek közé. Lent a távolban a Küküllő vize kanyarog lomhán. Imitt-amott a hullámok fodraiba ütköző délutáni napsugarak ezüstös csillogásokkal szórják be a folyónak egyébként őszies, barna csuhába bújtatott hátát. Hol szétszórt öreg fűzfák, hol apró nádasok zsombékos foltjai szegélyezik medrét. Fent a dombok déli, délnyugati oldalában férfiak, nők, gyermekek nyüzsögnek a szőlőgerezdekkel roskadásig terhelt szőlőtőkék között. Szüretelnek. Fent, a dombok élén csereerdő mutogatja magát, széles sávban kanyargó szélét. Rókatanya ez a csereerdő és téli búvóhelye fagyoskodó nyulaknak. Időnként, átutazóban, néhány napra átvonuló vaddisznók szállnak meg tüskés mélyén. Néha, különösen nagy havazások, téli viharok idején, egy-egy torzonborz remetekan veszi bele magát a legsűrűbb, szinte áthatolhatatlan hajlataiba. Az erdő őszi ruhája rozsdabarna, csak itt-ott tarkítják sápadt-zöld, aranysárga meg vérveres foltok. S mindezt a sok szép látnivalót beborítja az őszi ég üde-kék kupolája, melyben lassan, meg-megszakadozva, ismét összeakadva, meg-megállva, majd ismét tovakúszva, himbálva, eltűnve, ismét feltűnedezve vékony, hosszú ökörnyál-fonalak úsznak, egymást követve, ismeretlen céljuk felé.”

Novellái, szóljanak bár pusztán vadászatról, száz százalékig menően novellák, ahogyan az a tankönyvben le van írva: egyénített figurákhoz kapcsolódó cselekmények. Mindig megjelennek bennük az emberek, akik ezeknek a novelláknak titkos hősei: juhászok, vadőrök, vadászgató kisvárosi hivatalnokok, úri népek, vagy éppen a férfinemből kiábrándult, s ezért a férfiakkal vetekedni kívánó angol úrinők. A jellemábrázolás sosem terjengős, alig pár soros, de az olvasó érzi: a szerzőnek semmi sem kerülte el a figyelmét. Hibákkal szemben nem elnéző, s gyakran emiatt már-már szarkasztikus is, de ugyanakkor mindig megértő. Olyasfajta humánum árad néha a novelláiból, amit talán leginkább a Kiplingével tudnék rokonítani (aki, engedtessék meg nekem, minden volt, csak nem gonosz imperialista; aki olyan beleéléssel tudja ábrázolni a bennszülött indiaiak lelkületét, képzelet- és hiedelemvilágát, mint ő a novelláiban, az eleve nem lehetett imperialista). Kemény János, erdélyi magyar báró számára sincs jelentősége annak, hogy novellájának hőse magyar, román, tót, vagy éppen cigány. Ezek mind emberek, a maguk gyötrődéseivel, vágyaival, félelmeivel és szenvedélyeivel. Emiatt is sajnálom, hogy a válogatásban végül is nem kapott helyet (a saját magam által felállított tematikus megkötés miatt) a görög útiélményekről s fiatalkori szerelemről beszámoló Akropolisz című novellája. Abban, ahogy a gasztronómiai élvezetekben elmerült balkáni embereket, „grătar”-t rendelő bukaresti görögöket, örményeket, románokat ábrázolja, nincs sem lenézés, sem gúny, legfennebb némi leereszkedés és szelíd irónia.

Amúgy szándékosan kevés olyan novellát válogattam be a kötetbe, amelyek csak jellemábrázolások (talán a Bágye Arszintye kivételével). Ilyet is írt nem egyet, egészen kiválóakat, de arra törekedtem, hogy a kötetben főleg a vadásztörténetek kapjanak helyet. Így fájó szívvel bár, de lemondtam az olyan novellák közléséről, mint A fűszeres vagy a Húszéves találkozó – a maguk során ezek szintén kiváló jellemrajzok. A másik szempont, ami a válogatásban vezetett, hogy a novellák révén megelevenedjenek Kemény János életének fontosabb stációi, életének kedves helyszínei: a Küküllő-mente, a Jára völgye, Marosvécs, a kis-ázsiai partok vagy Marosvásárhely. Fontos szempont volt az is, hogy a teljes életet átöleljék, ez magyarázza a Vadászles öregesen című novella jelenlétét a kötetben. Van abban valami egészen szívszorító, ahogyan a már idős Kemény János őzlesre megy feleségével Marosvásárhely kellős közepén.

Joggal kérdezheti az olvasó, hogy mit keres Kemény János válogatott novelláskötete a Székely Könyvtár sorozatban. Nem volt székely, s ha azt vesszük, hogy Amerikában született, igazából még csak „erdélyi” sem. Mint írja, kakukktojás volt egész életében: ha valahová, akkor a szíve egy életen át „szülőfalujába”, Alsójárába húzta vissza. Sajnos, mondja, különféle körülmények folytán soha nem adatott meg neki, hogy vissza is térjen gyermekkora kedves helyszíneire. (Magam egyébként, ha néhanapján arrafele biciklizek, manapság is meg-megállok ott, s tíz percig, negyedóráig elnézem a jövő-menő embereket: ennyivel is adózok báró Kemény János emlékének.) Mondhatni tehát, hogy „kakukktojás” Kemény János ebben a sorozatban is.

„Mentségére” legyen mondva, hogy székelyeket gyakran felvonultat novelláiban, legtöbbször előnyös pózban vagy beállításban. Hozhatnék példákat innen is, onnan is, de itt inkább mégis az önéletírását idézném, amelyben ugyan egyetlen székely emberről emlékezik meg hosszasabban, de akinek a személyéhez később is vissza-visszatér, mindig a feltétlen tisztelet hangján. Kolozsvári kollégiumának egyik tanáráról, a kibédi származású Seprődi Jánosról van szó. Úgy írja le, mint „tatárbajszú, sovány, fehér bőrű” férfit, aki mégis „mongolok ivadékának” tűnik. Családja, mondja Kemény, nagy szegénységben élt, nem azért, mert Seprődi tanár úrnak kevesebb lett volna a keresete, mint a többi kollégiumi tanárnak, hanem mert a sok gyerekéről való gondoskodás mellett élethivatásának tekintette az „igazi, hiteles népdalok felfedezését és népszerűsítését”. Így amikor tanári kinevezést nyert, hozzákezdett, „hogy az »úri népek« okulására feltárja szülöföldjének szépséges dallamvilágát”, amire aztán minden pénze ráment. „Így is, mégis, ebben a szegénységben is, gazdag volt a Seprődi család: mindnyájan értettek a zenéhez, mindnyájan tudtak muzsikálni. Néha nyitott ablak mögött szólalt meg a családi »házi zenekar«. Ilyenkor mi, többi gyermekek künt az udvaron abbahagytuk a futballozást, a márvány golyók dobálását-csökintését, falimétázást. Nekitámaszkodtunk a kerítésnek, az istálló falának, vagy törökösen leültünk a kavicsos udvar valamelyik szegletébe, s úgy szívtuk magunkba, mint égi, édes illatot, az emeletről szerteszálló zenét: a könnyebb klasszikusokat és a székely népi muzsikát.”

Távolról sem azt akarom mondani ezzel, hogy Kemény János feltétlen tisztelője lett volna a székely népnek. Ilyesmire műveiben nem találtam utalást, s ha mégis, alaposan meg is lepődtem volna. Nem volt „székelypárti”, mint ahogy nem volt román- vagy tótpárti sem. Őt elsősorban az egyes emberek, sorsok, jellemek érdekelték. Némelykor ugyan belevetít hőseibe nemzeti szterotípiákat (a székelyekbe jellemzően az állhatatosságot, kitartást és konokságot), de ezeket ilyenkor is felülírja az egyes személyek saját jelleme és habitusa. Seprődi tanár úr sem pusztán csak azzal érdemli ki a tiszteletét, hogy székely. Sokkal inkább azzal, hogy fajtájának ismert konokságával, fáradalmakat és nélkülözést is vállalva, egész jövedelmét rááldozva saját népének hagyományait kutatja.

Végső soron ugyanúgy, mondhatnánk, ahogyan maga Kemény János is, mindenféle fáradalmat és vesződséget vállalva, vagyonát az erdélyi magyar irodalomra és színházra áldozta. (Demeter M. Attila)

 

Ignácz Rózsa: Torockói gyász

 

A hetvenes évek elején az akkori Hargita napilaptól országjáró riportra küldtek. Torockót választottam, mert akkortájban olvastam Ignácz Rózsa Torockói gyász című regényét. Roppant kíváncsivá tett, szerettem volna látni azokat a vörössel körbefestett ablakokat, amelyek a hajdani bányászvároska örökös gyászát hirdetik. Mert nagy dolog a szabadság, amelyért nemcsak élni, de meghalni is tudnak az emberek.

Erdély szívébe, egyik legszebb, legelbűvölőbb helyére, tündérvölgybe érkeztem. És megláthattam a veres keretes ablakokat, és bejárhattam Ignácz Rózsa regényének valamennyi helyszínét: az unitárius templomot, a Székelykő szikláit, amelyeknek furcsa együttállása a miatt Torockón kétszer kel fel a Nap, és a hegy oldalában láttam a birgejeknek nevezett egykori bányák bejáratait, amelyek előtt minden évben a Vaskenyér ünnepét és az 1848 emlékét idéző rézmozsár-durrogtatást tartották. Aztán elmentem Torockószentgyörgyre is, megnézni a Thoroczkayak várának romjait, akiknek egykori lakói miatt szakadt a városra a Habsburg veszedelem.

„A regény – írja az írónő költő fia, Makkai Ádám – a torockói bányászok híres felkeléséről szól az 1700-as évek legelején, amikor is a Thoroczkay grófok el akarják venni a város királyi szabadságlevét, majd a felkelés leverésére behívják Rabutin francia zsoldos generálist, aki nagy seregével rögvest leveri a felkelőket.” Ennél tömörebben alulírott sem fogalmazhatta volna meg a regény lényegét, amelynek gerincét, közel 200 oldalt Kriza Katalin naplója alkotja. A 16 éves Kriza Katalin, a torockói unitárius pap, Kriza Áron leányának a bőrébe bújva meséli el Ignácz Rózsa az 1702–1704 közötti évek katartikus, tragikus napjait, amelyek siralomvölggyé változtatták a tündérvölgyet. Ki tudta volna nagyobb empátiával megírni az unitárius papleány naplóját, mint a hajdani kovásznai református pap, Ignácz tiszteletes úr leánya?!

A regény alapkonfliktusa a szabadságról szól, illetve annak hiányáról. A torockószentgyörgyi gróf Thoroczkayak szemét mindig is szúrta a bányászváros és lakóinak szabadsága, századokon keresztül abban ügyködtek, hogy hűbéreseikké, jobbágyaikká tegyék őket. A sok úri huncutság a XVIII. század elejére érik be, a gyulafehérvári országgyűlés határozata elveszi a torockóiak szabadságjogait. A határozatnak pedig Rabutin, az osztrákok francia származású, zsoldos generálisa szerez érvényt. Véresen leszámol a fellázadt bányászokkal, a város vezetőivel, civiljeivel. De a napló nemcsak a lázadásról szól, hanem a köznapokról is, és a köznapok szerelmeiről, amelyek közül külön szálon fut a bányászleány Székely Borbála története, aki két vőlegénye közül nem tud választani. Végül a bitófán kellett látnia mind a kettőt, őt magát pedig szégyenkalodába zárják s közszemlére teszik Rabutin martalócai.

Ignácz Rózsa, mint minden teljességre törekvő író, érezhette, hogy nem mondott el mindent Kriza Katalin naplójával Torockó gyászairól, a II. Rákóczi Ferenc vezette szabadságharcot és a ’48-as forradalmat követő eseményekről, amelyek szinte törvényszerűen következtek az 1700-as évek elején történtekből. Ezért levéltári anyakönyvi, kultúrtörténeti források feldolgozásával még néhány függelékkel egészíti ki a naplót. Ezek közül is kiemelkednek a Rabutin nevében írt fiktív levelek. Igazi stilisztikai bravúr ez a fejezet. „Kiderült például – írja a szerző előszavában – kutatásaim során, hogy a tragédia közvetlen okozója és végrehajtója, Rabutin gróf nemcsak történelmi, hanem irodalomtörténeti érdekességű alak is; édes unokaöccse a francia széppróza egyik első nagy művelőjének, Madame Sévignének, aki őt egy másik, szintén Rabutin de Bussy nevű unokafivéréhez írt leveleiben igen figyelemre méltó módon, és egészen másként jellemzi, mint teszem azt Önéletírásában Bethlen Miklós, vagy Erdély históriájában a jó emlékezetű Cserei Mihály.” A győztes szólal meg ezekben a levelekben, a francia gloire gőgjével eltelten mesél erről a világvégi provinciáról, annak lakóiról, akiket a Habsburgok hűbérévé tett a sors, s ahol a katonának olyan unalmas az élete, hogy az ő szemszögéből nézve bagatellnek számító lázadás leverése igazi felüdülésnek számít.

Ignácz Rózsa Torockói gyász című regénye 1958-ban látott napvilágot az akkori ifjúsági könyvkiadónál, a Móránál. A felnőttek a műben 1956 allegóriáját látták, joggal, hiszen vérszínű volt ott is, akkor is a gyász. (Ferenczes István)

 

 

Markó Béla: Válogatott versek
 

Az utóbbi időben szinte évente kezembe kerül egy-egy új, nagyon erős, egységes, messze sugárzó hatású (bár ezekkel a sugarakkal egy ideje csak csínján!) verseskötet,  amelyet aztán azok között a verseskönyveim között (tucatnyi ilyen van, hála Istennek!, az elmúlt tíz esztendőből) tartok számon nagy versekkel, kiemelkedő darabokkal, szívem szerint való tartalommal, amelyeket újra és újra leveszek a polcomról, belelapozok, beleolvasok vagy akár rendszeresen újra is olvasok. Ezek azok a kötetek, amelyek – közhely ide vagy oda, de nekem – segítenek élni, jobban mondva: élni segítenek. Jó érzéssel, elégedettséggel, örömmel tölt el ugyanakkor, hogy Erdély, de a világ egyik vagy másik, hozzám közelebbi vagy távolabbi pontján, tőlem száz-kétszáz, vagy annál is több (vagy kevesebb) kilométerre valakik ugyanúgy hisznek, bíznak a költészetben, a versben, a vers erejében, a haszon nélküli örömben,  a szépben, az esztétikumban, és a verssel, verseikkel örömet szereznek valahol, valakiknek ezáltal. Például nekem is. Sorolhatnám a neveket, a már klasszikusokon kívül a kortársakét, hogy kik is ők, de nem teszem, mert nagyjából őket írtam meg itt, ezeken a hasábokon, a korábbi olvasólámpáimban. Voltak közöttük téli, tavaszi, őszi és nyári szerzők és könyvek. Markó Béla legújabb kötete, a Kerítés, de ezúttal Markó teljes költői életműve – a Székely könyvtár sorozat legújabb, 50. kötetét, Markó válogatott verseit szerkesztve – „nyári” könyv volt. Kitöltötte, megszépítette, könnyebbé, talán jobbá, élhetőbbé tette utóbbi nyaramat. Szinte hétről hétre számoltam be barátaimnak, közelebbi ismerőseimnek ezekről az élményeimről, ahogy haladtam előre (tkp. visszafelé), kötetről kötetre araszolván a Markó-i életműben.

Ezek az én választott, kiemelt költőim, hála Istennek, ahányan vannak, annyifélék, unalmas is lenne, ha nem így volna. Egyvalamiben azonban mindannyian hasonlítanak egymásra (és ezt csak ismételni tudom, és nagyjából éppen maga, Markó után, szabadon): mindenikük nagyon tudja, nagyon érzi, hogy mi a vers. Hogy hol kezdődik, és hol ér véget. Hol kell elkezdeni, hol kell abbahagyni. Hol kell felfuttatni, megcsavarni. Vagy egyáltalán nem csavarni. Hogy a végletekig lecsupaszított, letisztított, egyszerű, már-már eszköztelen beszéd milyen gazdag, milyen költői tud lenni. (Nézzük csak meg Weöres utolsó versesköteteit!). És hogy miből lesz, még miből, mikből (is) lehet – akár – vers. Nagyvers. Lásd például Markó Jégrevü című költeményét a Kerítés című, legutolsó kötetéből.

Markónak már az előző kötete, a Csatolmány nagyon nagy élmény volt, a Kerítés pedig csak még megkoronázta ezt. És ahogy most, frissen újraolvasva haladtam visszafelé, mint a rák, az életműben, úgy estem egyik ámulatból a másikba. Szonettciklusai, a szerelmes, a költőkoszorús, no meg jó kéttucatnyi verse ismerősen köszönt vissza az emlékezetemből, hogy csak párat említsek, találomra ezek közül: Egyszerű vers, Lepkecsontváz, Talanítás, Bálint-tavaszban, Eszter-tavaszban, Rózsa a tűzfalon, Novemberi nagytakarítás, 1986, Kiűzetés a számítógépből stb. stb., el egészen a szonett- és haikukötetekig. No és az utolsó előtti, már említett Csatolmány nagyverseiig, amelyekről ezeken a hasábokon már írtam egy olvasólámpát. A szonetteket újraolvasva pedig rájöttem arra is, hogy a festmények mellé, azok ihletésére készült darabok a primér munkák, a képek, műalkotások nélkül is önálló, önmagukból sugárzó, igazi életet élnek. És hogy a több százra rúgó, mintegy négykötetnyi szonett (plusz a Passiójáték külön kötetes szonettkoszorúja) közül szinte lehetetlen kiválasztani a kiugróbbakat, annyira magas, egyenletes szinten, jobban mondva: annyira egy bizonyos szint felett van mindenik. És hogy nekem Markó arra is példa, hogy évekig abba lehet hagyni akár (bár nem kívánom ezt magamnak), és újra lehet kezdeni. Ugyanazzal az intenzitással. Újra lehet fűzni a cérnát, és újra neki lehet fogni, és ugyanott lehet folytatni, ahol abbahagytuk. Nagy költő nagy költő marad. Akkor is, ha egy sort sem írt le évekig. És hogy számomra ő olyan, akire mindig figyelni kell, minden költői, írói, esszéírói gesztusára. Példaember, pedig nem nagyon szeretik a példaembereket. De tessék, utána lehet csinálni. Újraindulása óta évente minimum egy kötet. Több kitűnő költőnek is elég volna egy-egy vékonyabb életműre, amit csak az utóbbi tíz évben írt. Csak az is. Mintha valamit be kellene hoznia? Talán. Az úgynevezett „elvesztegetett”, verseket nem író éveket? Talán. Vagy az évek szorításában, az egyre gyorsabban futó napok, hónapok, évek, évszakok körforgásában minél többet kiszorítani magunknak, a költészetnek a világból. Nyomokat hagyni az éjszakán.

Ezt a költészetet nem unod meg, nem tudod félretenni, és ez versben nagy dolog. Már az elején magába szippant, forgatni kezd, röptetni, és nem enged. Patetika? Itt-ott. Ál-patetika? Mit számít? Markó nem irtózik, nem riad vissza sem egyiktől, sem másiktól. Olvasod, s hirtelen megáll a busz, elhalkul a szél, zengeni kezdenek a tücskök, a kabócák, örömünnepet ül a kert, zúg a tenger, és felgyorsul a múlt, jelen, jövő, mint gyorsított filmen, ez a csodálatos örök körforgás, ami az életünk. De csak pillanatokra, másodpercekre, amíg a versben vagyunk. Erre az időre ugyanis belül, bennünk képes a varázslatra, kimerevíteni, megtorpantani az időt.

Isten, sors, haza, halál, szerelem, élet, s az élet, mint egyirányú utca, fontos témák; s hogy szétszóródunk-e vajon tücsökben, darázsban, pitypangban, felszippant-e a mindenség szöcskékben, hangyákban? Nem is kérdés. Illetve: csak költői. S hogy van-e remény mégis? Szintén csak költői. És válasz is van, az is költői, úgy van tkp., hogy nincsen. És ez a nincsünk nekünk a vanunk. És akkor felragyog az olvasó arca, mert mégiscsak van, maradt valami, mert van ugyanis vers, igazi nagy versek vannak, és újra kedvet kap a versolvasásra, a versek olvasására. Ha költő az illető, netán versek írására. Olyan tűnődő szeretet, melegség, bölcsesség, és olyan rezignált derű árad ezekből a versekből, hogy utánaindul a költő helyszíneinek, korábbi, régebbi verseinek. Régi kapualjakat, utcákat, beugrásokat keres, épületeket néz, gyermekkorát vizslatja kutató tekintettel. És mi volna vajon a vers, a versek értelme, ha nem ez. Ha nem ez: is. Általuk magadba, önmagadba nézel. (Fekete Vince)




.: tartalomjegyzék