Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Sánta-Jakabházi Réka

Előszó

Amikor 1971-ben a keletnémet Sinn und Form folyóiratban megjelent interjúban megkérdezték az akkor még Bukarestben élő bukovinai származású Alfred Kittnert, hogy milyennek ítéli meg a romániai német irodalom helyzetét, az író a következőképpen válaszolt: „A romániai német irodalom sokkal jobb, mint a híre – hiszen nincs olyan neki”.[1]

Valóban, Németországban csak a nyolcvanas években kezdenek el komolyabban odafigyelni az „ötödik német irodalomra”[2] akkor, amikor már javában folyik a romániai német lakosság tömeges kivándorlása, s az ún. romániai német irodalom túl van a fénykorán. Németországon kívül pedig a Romániában alkotó írók művészete hosszú ideig terra incognitát képezett, így a magyar olvasóközönség számára is többé-kevésbé ismeretlenek voltak a szomszédos erdélyi szász, illetve bánsági német irodalom termékei. Bár számos romániai német író neve ismerősen csengett az (elsősorban német) olvasóközönség számára, s néhány írónak sikerült Németországban is publikálni – az Aktionsgruppe Banat vagy az Adam Müller-Guttenbrunn irodalmi kör tevékenységére, ellenzéki magatartására felfigyelt a korabeli német sajtó is –, általánosságban mégis az figyelhető meg, hogy a romániai német irodalom nyolcvanas, kilencvenes évekbeli recepciója elsősorban nem a poétikai-esztétikai szempontokra, hanem a politikai-ideológiai kontextusra koncentrál. A kommunista diktatúra elnyomásában született műveket értékelik ugyan, de főként az egzotikumot látják benne: a periférián élő szerzők sajátos beszédmódját méltatják, a vasfüggöny mögötti Kelet-Európa toposzának sajátos megnyilatkozását.

A fokozott figyelmet annak az írógenerációnak tagjai vívták ki maguknak, akiknek írásaiból egy válogatást a jelen folyóiratszám lapjain Szenkovics Enikő értő tolmácsolásában olvashat a romániai német irodalom iránt érdeklődő olvasó. A jobbára 1945 után született írók, költők a hatvanas-hetvenes években lépnek az irodalmi nyilvánosság elé, s szakítva a korábbi, már időszerűtlenné vált szász, ill. bánsági Heimatliteratur-hagyománnyal, a késői expresszionizmus eszköztárának segítségével egy, a romániai német viszonylatban merőben új irányzatot hoztak létre.

E nemzedék színre lépéséhez köthető tehát a német kultúra peremvidékén elhelyezkedő romániai német irodalom megújulása. Mind témaválasztásában, mind nyelvezetében, esztétikai megvalósításában újszerű, eredeti és merész írógenerációról beszélhetünk, akik bátran kísérleteznek új kifejezési eszközökkel, egyéni utakon indulnak el, s a romániai német irodalomban addig uralkodó, múltba tekintő mitikus-nosztalgikus hangnemet egy erőteljes, lényegre törő, pontos és absztraháló nyelvhasználatra, a filozofikus-reflektáló, s nem ritkán ironikus, társadalomkritikus attitűdre váltják.

Ez az irányváltás szoros összefüggésbe hozható a kor aktuálpolitikai történéseivel: a látszólagos liberalizációval, a cenzúra szorításának enyhülésével, a prágai tavaszt követő pozitív külpolitikai érdeklődéssel, s nem utolsósorban a (látszólag) demokratikusabb kisebbségpolitikai változásokkal. Az ötvenes évek nyomasztó, félelmet keltő, az alkotó szellemet gúzsba kötő légköre után a hatvanas évek jelentős pozitív változásokat hoztak a kultúrpolitikai életben, kedvező táptalajt biztosítva az irodalmi élet fellendüléséhez. Ennek hozadéka az irodalmi intézményrendszer kedvező alakulása is: több lehetőség adódott a publikálásra, egyre több német nyelvű folyóirat[3] jelent meg, a kiadóknál a magyar mellett német szerkesztőségek is létesültek (Kriterion, Dacia, Facla, Albatros, Ion Creangă), melyek döntő szerepet játszottak az új írónemzedék megismertetésében, a forradalmian új látásmód, új hangnem tolmácsolásában.

A kultúrpolitikai enyhülés éveiben, az 1969 és 1972 között debütáló fiatal írók szkeptikusan léptek fel a korábbi, a szocialista realizmus dogmájába belemerevedett romániai német irodalommal szemben, és egy kritikus hangvételű, társadalmi kérdések iránt fogékony irodalmi szemlélet szükségességét hirdették. Ezek az írók programmatikusan, nem konvencionális beszédmód által egy olyan új irodalmat akartak teremteni, mely az elitista és apolitikus, a közvetlen realitástól távol álló esztéticizmussal volt hivatott szemben állni. Bertolt Brecht pátoszmentes tárgyilagossága, dialektikus lakonizmusa, morális szigora, illetve a konkrét költészet és a Bécsi Csoport (Wiener Gruppe) akcionizmusa hatott ihletőleg rájuk. Ez az írónemzedék tudatosan nyúl a tízes-húszas években kibontakozott német költői hagyományok felé: a nyelvi játékok, műfajkeverés, a tőmondat, az igék túlsúlya, a főnevek kis kezdőbetűvel történő írása erősen emlékeztetnek az expresszionizmus szenvedélyes, lázadó formai vívmányaira. Így kívánták érzékeltetni: az új tartalmak csakis új formában közvetíthetőek. Példaként hadd álljon itt Franz Hodjak egyik korai verse, az Erdélyi variációk (Siebenbürgische Variationen) Halmosi Sándor fordításában:

 

belátunk kinövünk

kihagyunk vállalunk

elmegyünk pártolunk

jótállunk megteszünk

érintünk lehullunk

leintünk felvágunk

megvezetnek eltitkolnak

túlcsordulunk tönkremegyünk

kérődzenek szabadulnak

továbbmennek újra látnak

körülírnak átlátszanak

átengednek megmegölnek

pártot fogunk kerülgetünk

utolérnek megrohanunk

szavat adunk megzuhanunk

véget vetünk betakarnak

el[4]

 

A hetvenes évek közepétől egyre szigorúbbá vált a cenzúra, így a szerzők ennek kijátszására leleményes módozatokat találtak ki: mondanivalójukat burkoltan, allegorikus formában, gyakran torzítottan közlik, számítva arra, hogy az értő olvasó a szerzővel összekacsintva képes eligazodni a sorok között. Kialakul egy, a cenzúra megtévesztésére szolgáló sajátos nyelvezet, a hosszabb terjedelmű művek háttérbe szorulnak, s a műfaji dominanciát átveszik a hermetikus líra megnyilvánulásai, a bonyolult tartalmakat pillanatba sűrítő rövidpróza és a lírai önvallomás, anekdota és a napló határán mozgó sajátos szövegek. Nem véletlen tehát e rövid műfajok térhódítása a hetvenes-nyolcvanas évek társadalompolitikai kontextusában, hiszen ezen műfajok által lehetett a cenzúrát a legjobban kijátszani, az olvasót cinkossá tenni: így a tömörség, redukció, sűrítés, kihagyásosság, sejtelmesség fontos szerepet játszott a szerző és olvasó hatalommal szemben folytatott közös játékában.

Bár a cenzúra szigorodása a romániai német irodalmat is közvetlenül érintette, fontos arra rávilágítani, hogy a magyar és román szerzőkkel ellentétben a német írók bizonyos fokú szabadságot élvezhettek. Megvizsgálva a hetvenes években keletkezett és kiadott német nyelvű műveket, feltűnik, hogy olyan kéziratok is nyomdába kerültek, amelyek magyar vagy román nyelven kétségkívül tiltólistára kerültek volna. Ez egyrészt annak tudható be, hogy a német nyelvet beszélő cenzorok száma nagyon alacsony volt, s ezek, ahogy Franz Hodjak (aki 1992-es kitelepedéséig a Dacia kiadó német szerkesztője volt) egy interjúban kihangsúlyozta, hajlandóak voltak bizonyos kompromisszumokat kötni: „Adjon nekem egy elfogadható magyarázatot, s átengedem a kéziratot” – emlékszik Hodjak egy cenzor szavaira.[5] Sok esetben a már megjelent német szövegek román fordítása fennakadt a cenzúra szűrőjén, s nem jelenhetett meg. Másrészt viszont ismeretes olyan eset is, hogy románul vagy magyarul megírt szövegek, melyek eredetileg nem kaptak kiadási engedélyt, csonkítás nélkül megjelenhettek valamelyik német lapban.[6] A németeket illetően egyetlen lényeges kritérium számított: nevezetesen az, hogy elhagyta-e a szerző az országot vagy nem. Abban a pillanatban, hogy beadta a kitelepedési kérelmét, megszűnt létezni, még hivatkozni sem lehetett rá.

A német írók viszonylagos szólásszabadsága a hetvenes évek végére azonban jelentősen korlátozódott. Ez egyrészt annak tudható be, hogy a cenzúrahivatalként működő Sajtófőigazgatóság 1977-es megszűnése után a kiadói központ, a sajtóintézmények, szerkesztőségek vezetői tanácsa vette át a cenzúra szerepét: a látható, törvények és határozatok által szabályozott cenzúra helyett ettől kezdve a láthatatlan, félelemre épülő ellenőrzés kezdett el működni jóval nagyobb hatékonysággal.[7] Másrészt az 1972-ben megalakult Aktionsgruppe Banat (Bánsági Akciócsoport) tevékenysége és kritikus hangvételű, provokatív írásai, a politikai helyzetre történő célzásokkal telített kettős beszéd egyre inkább szálka lett a Ceaușescu-diktatúra szemében. Az írócsoportosulás tagjai[8] a Securitate figyelmének középpontjába kerültek: folyamatos megfigyelés alatt álltak, közlési tilalmat kaptak, egyre szűkültek a nyilvános kulturális fórumokon való aktív részvétel lehetőségei. Ennek egyenes következményeként s a sorozatos kihallgatások, az Aktionsgruppe Banat több tagjának letartóztatása után 1975-ben végül feloszlott a csoport: elsőként Ernest Wichner, majd röviddel ezután Anton Sterbling és Albert Bohn is elhagyta az országot. A nyolcvanas években aztán rohamosan felgyorsult a kivándorlás üteme, 1987-ig az Aktionsgruppe Banat tagjai Werner Kremm kivételével mind Németországba vándoroltak. Az írócsoport feloszlása után kitelepedésükig a fiatal írók a Nikolaus Berwanger  által alapított irodalmi körben, az Adam Müller-Guttenbrunn Literaturkreis-ban vállaltak aktív szerepet, melyhez új tagok is csatlakoztak: Herta Müller mellett Helmuth Frauendorfer, Horst Samson és Balthasar Waitz.

Méltán elmondható, hogy az Aktionsgruppe Banat teljességében újraértelmezi a romániai német irodalmat. Legfontosabb célkitűzése a korábbi romániai német irodalom provincializmusával szakítani s az össznémet irodalom irányába kitekinteni – mind tartalmi-tematikus, mind pedig formai vonatkozásban. Ezt a névválasztás is érzékelteti: akciócsoport, utalva egyrészt a német expresszionizmus aktivista szárnyának központi lapjára, a Die Aktionra, s természetesen felszólítva a tudatos cselekvésre, az újítás szükségszerűségére, az elszigeteltségből s a szellemi elnyomásból való kitörésre. Másrészt viszont fontosnak tartják a helyi (bánsági) jelleg kihangsúlyozását, elhatárolódva a korábbi évtizedek szász költői iskolájának múltba tekintő hagyományától.

De ez az újító szellemiség nem csak Temesvárhoz köthető. A Bánsági Akciócsoport tevékenységével párhuzamosan Erdélyben és Bukarestben is jelentkeznek eredeti látásmódú, bátran kísérletező alkotók, bár elszórtan, nem alkotva írói csoportosulásokat. Kolozsváron Franz Hodjak, a Dacia kiadó fiatal szerkesztője, az öntudatos, társadalmi-politikai kérdésekre ironikusan reflektáló író tevékenykedett, Anemone Latzina pedig Bukarestben írta érzékeny hangvételű, finom iróniával átitatott, a beat-költészet jellegzetes formai és tartalmi jegyeit hordozó verseit. A rendkívül termékeny és sokoldalú író, Joachim Wittstock, a Thomas Mann-i eszmeiség erdélyi kifejezője Nagyszebenben alkot, majd a nyolcvanas években jelentkezik a brassói Carmen Elisabeth Puchianu is, aki az előbbivel együtt jelenleg is Romániában él és folytat irodalmi, irodalomszervezői, valamint tudományos tevékenységet.

A németországi olvasóközönség számára hosszú ideig ismeretlen maradt az erdélyi és bánsági német írók irodalmi tevékenysége. Az érdeklődés a romániai német irodalom iránt a rendszerváltás után nőtt meg, s az első nagy áttörés nem váratott sokat magára: a későn debütáló Eginald Schlattner 1998-ban megjelent regénye, a Der geköpfte Hahn (Fejvesztett kakas) váratlan sikere az irodalmi érdeklődés középpontjába állította a szerzőt, származási helyét, kulturális közegét, s ez az érdeklődés 2009-ben érte el tetőfokát, amikor Herta Müller megkapta az irodalmi Nobel-díjat Atemschaukel (Lélegzethinta) című regényéért. S fókuszba került a többi, méltánytalanul kevés érdeklődésnek örvendő, jelen válogatásban szereplő nagyszerű író is.

A romániai német írók és műveik szélesebb rétegben történő megismerésével és az irántuk tanúsított érdeklődéssel egy időben felerősödött a vita a romániai német irodalom helyzetéről. Nem új keletű a kérdés, hogy beszélhetünk-e egyáltalán romániai német irodalomról? Az 1980-as évektől kezdődően, amikor javában zajlott már a Románia területén élő német ajkú lakosság kollektív méretű kivándorlási folyamata, előbb Németországban, majd a rendszerváltást követően Romániában is egyre több vita alakult ki e téma körül. Jogos a kérdésfeltevés, hiszen az exodus során a német kulturális élet radikálisan megváltozott: számos író, költő csatlakozott a távozókhoz és Németországban folytatta irodalmi és alkotó tevékenységét. Az íróértelmiség, illetve az olvasóközönség kivándorlásának egyenes következményeként a német könyvkiadás is jelentősen megcsappant, írócsoportok szűntek meg, irodalmi körök oszlottak fel, folyóiratok szűntek meg. Az írói, irodalmi tevékenység súlypontja áttevődött Németországra.

1989 októberében Marburgban szimpóziumot szerveztek egy sokatmondó címmel: „Búcsú a romániai német irodalomtól” (Nachruf auf die rumäniendeutsche Literatur), melyen részt vett több, már Németországban letelepedett író is. A témafelvetés az időközben tragikusan elhunyt Rolf Bossert 1986-ban elhangzott kijelentésére reflektált: a romániai német irodalom halálára („Exitus”). A jelen levő írók elhatárolódtak a „romániai német” jelzőtől, erőltetettnek és anakronisztikusnak találva azt egy olyan korban, amikor Romániában már csak nagyon kevés író maradt (Joachim Wittstock, Ursula Bedners vagy Franz Hodjak, aki 1992-ben maga is elhagyta az országot). Elhangzott az is, hogy a romániai német irodalom fénykora (mely a fiatal írógeneráció hetvenes évekbeli színrelépésétől egészen a tömeges kivándorlás idejéig, tehát a nyolcvanas évek közepéig tartott) paradox módon a hanyatlás idejével esik egybe: a sors fintoraként akkor került világszinten az érdeklődés fókuszába a romániai német irodalom, amikor annak képviselői már kevés kivételt leszámítva elhagyták az országot.

A Marburgban kirobbantott vita a rendszerváltás után élénkebb hangnemben folytatódott. Számos cikk, tanulmány jelent meg e témakörben, olyan írások, amelyek a romániai német irodalom létjogosultságát feszegetik, pontosabban azt, hogy létezik-e még ma, negyedszázaddal az erdélyi szászok, bánsági svábok masszív kitelepülése után ez az irodalom, valamint azt, hogy milyen módon tekinthető ez az irodalom a német nemzeti irodalmi hagyomány részének, mennyire odaillő a „romániai” jelző egy olyan irodalom megnevezéséhez, melynek képviselői zömében már más országban, más kulturális közegben, más irodalmi kontextusban alkotnak. Egyáltalán: mit nevezhetünk romániai német irodalomnak? Az idők során számos kísérlet történt e fogalom pontosítására, körülhatárolására. Ha csak az elmúlt évtizedek során használt fogalmak bő tárházát tekintjük, érezhető a fogalmi bizonytalanság, az önmagának ellentmondó minősítés: „romániai német regionális irodalom”, „Románia német nyelvű irodalma”, „romániai német szigetirodalom”, „ötödik német nyelvű irodalom” „külhoni német irodalom”. Ezek közül egyik sem bizonyult életképesnek.

A romániai német irodalom fogalmának meghatározásához, problematikus voltának bemutatásához szükséges a „romániai németek” fogalom tisztázása. A „romániai német identitás” valódi értelemben nem létezik, hiszen 1918 (Nagy-Románia létrejötte) előtt a térségben élő német ajkú kisebbségi csoportok (erdélyi szászok, bánsági és szatmári svábok, a landlerek, cipszerek, a bukovinai németek) önmeghatározása földrajzi helyzetüktől, vallásuktól, betelepülésük időpontjától, illetve származási helyüktől, politikai-gazdasági érdekeiktől függően évszázadok óta eltérő, gyakran egymással versengő volt, különböző identitáskonstrukciókat kínálván fel egyénnek és közösségnek.

Hol helyezkedik el a romániai német irodalom az egységes német irodalom kontextusában, mennyire tekinthető a nemzeti irodalom részének, vagy státuszát tekintve mennyire önálló? Miben más ez az irodalom, mint a német nemzeti irodalom más változatai? Vitathatatlan, hogy a romániai német irodalom szoros kapcsolatban áll egyrészt a többi német nyelvű (német, osztrák, svájci) irodalmi hagyományokkal, másrészt viszont az erdélyi, bánsági és bukovinai örökség jellegzetes hangnemet, színt és motívumvilágot kölcsönöz a műveknek, s a sajátos, történelmi és politikai terhek nyomása alatt sok esetben hasonlóan alakuló román, illetve magyar költői magatartásformák hatása is befolyásolja a romániai német irodalom lényegét, specifikumát.

Ilyen szempontból a romániai német irodalom a kettős perem, ill. kettős periféria irodalma: kisebbségi irodalomként a román központnak alárendelt, mely döntő módon határozza meg létét. Nyelvi kifejezésmódjában viszont a távoli német központ vonzáskörében áll.[9] E két központ politikai, társadalmi, kulturális viszonyrendszere meghatározó módon alakítja a kettős periféria irodalmát.

Az évtizede zajló viták egyik tábora azt a nézetet képviseli, miszerint a romániai német irodalom az 1918 és 1989 között Romániában német nyelven keletkezett, illetve itt megjelentetett műveket öleli fel. Mások szerint ide kell sorolni a Romániából származó, ma már Németországban alkotó írók kivándorlást követő írásait is. Míg az 1990-es évekig beszélhettünk német irodalomról Romániában, ma már – kivándorló irodalom-státusát tekintve – inkább így határozható meg: német irodalom Romániából.

Az általánosan elfogadott „romániai német irodalom” fogalmának kényszerzubbonya a hatvanas évek végén rögzült a köztudatba és vált elterjedtté, habár a két világháború között már szórványosan felbukkant. Gerhardt Csejka irodalomkritikus a Neue Literaturban megjelent esszéjében[10] javasolja e fogalom következetes használatát minden 1920 után Románia területén keletkezett német nyelvű irodalmi alkotás esetében. Hiszen ettől az időponttól kezdve már nem választható külön az erdélyi szász, bánsági sváb, illetve bukovinai német irodalom; egyazon ország területén keletkezett, azonos politikai, gazdasági és szociális konjunktúrában. Ez az érvelés elfogadható, ami a kezdő időpontot tekinti. Problematikus viszont, ha a nyolcvanas évek utáni állapotot vesszük figyelembe, hiszen a kivándorlás következtében merőben új helyzet alakult ki. Ezért is erősödött meg a kritika, az immár Németországban élő írók igyekezték levetkőzni a „romániai német” jelzőt, anélkül, hogy megtagadnák származásukat, s műveikben továbbra is az elhagyott otthonhoz kötődnek, Erdély, Bánság múltjának eseményeit dolgozzák fel, illetve a kivándorlás kérdése, az ezzel járó identitásválság kerül a fókuszba, mint ahogy azt az ebben a lapszámban olvasható írások is példázzák.

A Romániából Németországba kitelepült íróknak, bár igyekeztek a megváltozott helyhez és helyzethez alkalmazkodni, nem sikerült maradéktalanul a megérkezés. A jelen antológiában olvasható művek alkotóinak zöme ma már olyan közegben él, ahol a többségi nemzet nyelve az ő anyanyelve is, mégis a figyelmes olvasó észreveheti, hogy az írók mindmáig megőrizték a kisebbségi író jellegzetes látásmódját. Ameddig Romániában éltek, műveik egy idegen irodalmi hagyomány kontextusában születtek, a többségi nemzet számára idegen nyelven. Sok romániai német szerző a kivándorlása után, a megváltozott körülmények ellenére sem (vagy talán éppen ezért nem) találta meg helyét a német irodalmi életben, többségük az új hazában is ugyanazokról a témákról, emberekről ír, mint a kivándorlás előtt: az elhagyott hazáról és az itt lakó emberekről, és műveiknek fő problematikáját a hazátlanság, identitáskeresés, outsider-lét alkotja. Nyelviségében, szellemiségében, kulturális hagyományai által a szerző része az anyanemzetnek, mégis származása, neveltetése, jellegzetes kisebbségi (érzékeny) látásmódja születési helyéhez köti. Ebből adódhat a hátrány, hogy a potenciális olvasóközönség nem, vagy csak részben érti, emiatt kevés érdeklődést mutat művei iránt. Az otthoni (román, magyar) olvasóközönség pedig már csak közvetve, fordítások által értheti.[11] Nyilvánvaló tehát, hogy olyan fogalmak kapcsolódnak ehhez a kettős otthontalanság-érzéshez, mint identitásválság, identitáskeresés. Ez a téma vörös fonalként szövi át a jelen válogatás írásait.

Anton Sterbling egy tanulmányában[12] arra a következtetésre jut, hogy két romániai német irodalom létezik: egy Németországban, egy pedig Romániában. Bár Németországban él a szerzők zöme, írásaikban továbbra is „romániai német” témákat dolgoznak fel, egy eltűnőfélben levő kisebbség, az erdélyi németek szülőföldvesztésének problémáját, az otthonkeresés, a közép-európai „köztes lét”, a határidentitás kérdését tematizálják.

Másrészt Erdélyben és a Bánságban továbbra is létezik – bár szórványosan – német irodalmi élet: az itthon maradt írók továbbra is publikálnak (a nagyszebeni Joachim Wittstock, a brassói Carmen Elisabeth Puchianu, a veresmarti Eginald Schlattner, a temesvári Balthasar Waitz), az új évezredben is tevékenykednek német irodalmi körök (a temesvári Staffette vagy a nagyszebeni Literaturkreis-Hermannstadt), s könyvkiadás terén is jelennek meg újdonságok.

Mi tartozik hát ma a „romániai német irodalom” fogalomkörébe? Meg kell elégednünk egy általánosító-magyarázkodó megoldással, ha mindenképpen egy definíció kényszerzubbonyába akarjuk bújtatni a fogalmat. Általánosságban elmondható: ide tartozik minden, Románia területén keletkezett német nyelvű alkotás, valamint azon irodalmi szövegek, melyeknek írói Romániából származnak, s ma Németországban (vagy máshol) német nyelven alkotnak, de témaválasztásukban továbbra is származási helyükhöz kötődnek. Öndefiníciójuk már nem helyhez kötött, „romániai német” identitásukat felváltotta egy felvállalt identitásnélküliség. Kivándorlásuk után e szerzők majdnem kivétel nélkül identitás- és otthonkeresésről írnak, a „kettős otthontalanságról” (Franz Hodjak).

Más, találóbb kifejezés hiányában a „romániai német irodalom” megnevezés máig megtartotta létjogosultságát. A marburgi szimpózium konkluziójának szellemében tehát kijelenthetjük: „A romániai német irodalomnak vége. Éljen a romániai német irodalom!”

 

[1] Lupescu, Valentin – Zeisler, Armin: Gespräch mit Nina Cassian und Alfred Kittner. In: Sinn und Form: Beiträge zur Literatur. 26 (1974), 1. sz., 83. p.

[2] A német nyelvű irodalmak: a két Németország (NSZK, NDK), Ausztria és Svájc irodalma.

[3] 1968-ban egymás után jelentek meg a német nyelvű lapok: Nagyszebenben a Hermannstädter Zeitung, Temesváron a Neue Banater Zeitung, Brassóban pedig a Karpatenrundschau. A korábban évi hat számmal jelentkező Neue Literatur folyóirat pedig ugyanez évtől kezdve havilappá alakult.

[4] Hodjak, Franz: Spielräume. Gedichte & Einfälle. Bukarest, 1974, Kriterion, 36. p. Magyarra fordította Halmosi Sándor. In: Kékhagyó ​kedd.. Válogatás Franz Hodjak lírai életművéből. Budapest, 2009, Noran, 12. p.

[5] Helbig, Axel: „Jede Definition der Freiheit schränkt die Freiheit ein“. Gespräch mit Franz Hodjak am 29.07.2002 in dessen Dresdner Stadtschreiberwohnung. In: Ostragehege. Zeitschrift für Literatur, Kunst. 27 (2002), 3. sz. 32. p.

[6] Vö. Bányai Éva: Sikertörténet kudarcokkal. Bukaresti életutak.  Kolozsvár, 2006, Komp-Press, 209. p.

[7] Vö. Győrffy Gábor: Cenzúra és propaganda a kommunista Romániában. A romániai magyar nyilvánosság korlátozása a kommunista diktatúra időszakában. Kolozsvár, 2009, Komp-Press, 165. p.

[8] Az Aktionsgruppe Banat tagjai: Rolf Bossert, Richard Wagner, William Totok, Johann Lippet, Anton Sterbling, Gerhard Ortinau, Ernest Wichner, Albert Bohn és Werner Kremm. Bár nem voltak az Aktionsgruppe tagjai, Herta Müller és Werner Söllner is a csoport vonzáskörében alkotott.

[9] Vö. Motzan, Peter: Die Szenerien des Randes: Region, Insel, Minderheit. Die deutsche(n) Literatur(en) in Rumänien nach 1918 – ein kompilatorisches Beschreibungsmodell. In: Grunewald, Eckhard – Sienerth, Stefan (szerk.): Deutsche Literatur im östlichen und südöstlichen Europa. München, 1997, Verlag Südostdeutsches Kulturwerk, 99. p.

[10] Csejka, Gerhardt: Der Weg zu den Rändern, der Weg der Minderheitenliteratur zu sich selbst. Siebenbürgisch-sächsische Vergangenheit und rumäniendeutsche Gegenwartsliteratur. In: Neue Literatur 41-42 (1990-1991), 7-8. sz. 91-103. p.

[11] Vö. Bányai, János: Kisebbségi író: Közép-Európa „vándora”. In: Bányai, János: Kisebbségi magyaróra. Újvidék, 1996, Forum, 68. p.

[12] Sterbling, Anton: Zum Abschied einer Minderheit. Gedanken zum „Nachruf auf die rumäniendeutsche Literatur“. In: Südosteuropa. Zeitschrift für Gegenwartsforschung. 40 (1991), 214. p.




.: tartalomjegyzék