Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Hans Bergel

A bécsi ingaóra

Gyermekkorom áttekinthetetlen tartozékainak – illetve a rájuk való emlékezésnek – része egy 1821-ből származó ingaóra. A nappaliban állt egy komódon, melyen az 1791-es évszám díszelgett. Az ingaóra és az intarziás, három öblös fiókkal rendelkező bútordarab már a legkorábbi emlékeimben is összefonódott egymással, annak ellenére, hogy az óra harminc évvel a komód után készült, amire a vörösrézből megmunkált cikornyás számlapon díszelgő 1821-es év is utalt.

Ám a biedermaier órát és a Goethe korából származó empire bútort nem csupán koruk és színük rokonította egymással – az a gyönyörűen fénylő, helyenként leheletfinoman aranyló barna, melyben csakis az ódon bútorok szoktak fürödni –, hanem miként a hegedű, melynek fája az idők során hozzáidomul a vonóval végigsimított húrokhoz, a komód fája is annyira alkalmazkodott az elmúlt évtizedek alatt az óraütésekhez, hogy át is vette és folytatta annak rezgéseit. A negyedórás ütéseknél, a gondos odafigyelés során ugyanis a komód érzőlelkű, gömbölyded teste pontosan hallhatóan életre kelt, és miközben az erős ütéseket felfogta, rezonáló testében egy oktávval mélyebben, komor felső- és alsóhangokkal adta vissza azokat. Időérzékünk így nyert kettős fontosságot. Ettől eltekintve az óra és a bútor összjátéka számomra a teljességteremtő erőnek a korai, sejtelmes megértésévé vált, mely erő csodáit már az ókor filozófusai is ismerték.

Az óra a Bécsi Iskola remekműve volt, abból az időből, amikor a 19. század elején Bécs nevét még hosszú n-nel írták, így: Wienn. Elődei a 16. századból származtak. Késő gótikus kovácsoltvas háziórák tartoztak ide, francia és délnémet kandallóórák, angol ingaórák és 1700 után Svájcban gyártott, művészi kivitelezésű asztali órák. Mindezekből élt valami gyermekkorom órájában, és a többi tulajdonsága mellett egyben korai tanítómesteremmé is vált az európai történelem terén: egy szép nap apám a remekmű eredetére vonatkozó kérdésem megválaszolásaképpen elém tette a Régi ingaórák című könyvecskét, jómagam pedig elmerültem szövegében és képeiben, melyek viszont messze túlmutattak az órák témáján.

Felnőttként az óra látványát ugyan elfeledtem, az órához fűződő érzelmeket azonban távolról sem. Valahányszor fiatal- vagy idősebb koromban a szülői házba visszatértem, változatlan barátsággal üdvözölt vörösréz ábrázata a sebesen ide-oda siető, a félovális nyílásba, a bevésett díszek között fel-felvillanó ingával és negyedórás ütéseinek élénk csengésével-bongásával. Folyamatos tiktakolása ráadásul engem, a türelmetlent nagyobb higgadtságra is intett az élet dolgait illetően. Csupán a komód hiányzott egy szép nap a szülői ház látogatásakor, és vele együtt a komód hasából mély hangfekvésben, nyugtatóan visszhangzó hangélmény: a szülők a háborút követő ínséges években, egyéb bútordarabokkal együtt, kénytelenek voltak eladni, hogy a sokgyerekes család éhes szájait valamivel betömhessék. A veszteség okán anyánk egyformán józan és világos kijelentéssel vigasztalt minket: „Van ennél rosszabb is.”

Az óra a gyermekkor egyedüli darabjaként túlélte a következő évtizedek szocialista kisajátításait és általános leszegényedését. A családból elsőként nekem sikerült az áldatlan országból Nyugatra távoznom. Lassanként a többiek is követtek, mígnem 1970-ben Münchenben megünnepelhettük a család újraegyesítését. A családi körből egyedül az 1821-ből származó ingaóra hiányzott; törvények tiltották a kihozatalát, ugyanis, miként a lánytestvéremet felvilágosították, az állami kulturális örökség részét képezte – annak ellenére, hogy egyik üknagyapám teljesen privátilag és mindenféle állami beavatkozás nélkül szerezte be Bécsben, majd ajándék gyanánt magával hozta feleségének az akkor még Erdélyi Nagyfejedelemségbe. Ám amikor szóba került, anyánk, mint mindig, most is helyesen állapította meg: „Vannak ennél fájdalmasabb veszteségek.”

Voltak s lesznek is, ehhez nem fér kétség. Ám ennek belátása ellenére, amikor az ötvenedik születésnapom előtt anyám a kívánságaimról faggatott, enyhe mélabúval s inkább csak tréfából ezt válaszoltam: „Hogy mit is kívánok? Hát mi egyebet, mint a bécsi ingaórát.” A válasz gondolkodás nélkül jött az ajkamra – és nyomban rávilágított arra, hogy származásomat és hovatartozásomat illetően milyen nagy szükségem volt kézzelfogható bizonyítékra, hogy ez mennyire elengedhetetlen volt számomra. Mindenünket elvesztettük a diktatúra által tönkretett délkeleti országunkban, és a vágy, hogy legalább az ingaórát újra a közelemben tudhassam, felért egy, az elszenvedett alázatosság elleni későbbi lázadozással. Ennek ellenére, amilyen gyorsan megválaszoltam anyám kérdését, éppolyan gyorsan ezt is hozzátettem: „Á, felejtsd el!”

Három hónappal később meglátogattuk az időközben megözvegyült, hetvenegy éves anyámat egy, az osztrák határ melletti felsőbajor városkában. Ragaszkodott ahhoz, hogy legnagyobb gyermeke születésnapját nála ünnepeljük. Leírhatatlan döbbenet lett úrrá rajtam, amint a lakásba beléptem: a sarokasztalon, a többi ajándék között, ott állt a bécsi ingaóra. Az elválás éveitől eléggé megviselten, sőt, számomra úgy tűnt, sértődötten nézett szembe velem a megráncosodott vörösréz számlap, s az ingája sem mozgott már, hanem dacosan feszített az ovális nyílásban. A jóval százötven év fölötti hölgy elhanyagolt, lezüllött, szánalmas lény benyomását keltette.

Lánytestvérem, aki utolsóként hagyta el az országot, fényt derített a rejtélyre: kiutazása előtt egy lelkiismeretes szomszédra bízta az órát, azzal a kéréssel, hogy vigyázzon rá. Megőrzésére a nedves pincében levő fali polc bizonyult a legbiztonságosabbnak. A földalatti sötétséghez és a penészes levegőhöz hozzá nem szokott és a méltatlan bánásmód miatt mélységesen megsértődött óra elvesztette egykori csillogását, és most kajánul pásztázott végig minket, mintha ezt akarta volna mondani: ilyenné tett hűtlenségetek, és most vén, rusnya szipirtyóként kaptok engem vissza!

Mindannyiunk nevében megsimogattam, majd így szóltam: „Ismerek egy mesterembert, aki visszaadhatná a szépségedet és életvidám hangodat!” Nem, a viszontlátás öröme a legkevésbé sem homályosult el – aztán meg sorra következtek kérdéseim az út körülményeire vonatkozóan, melyen az óra a hatalmas távolságot áthidalva és több országot átszelve visszatalált hozzánk. Hogyan sikerülhetett neki, akit a kapzsi állam kulturális örökségének nyilvánítottak, átjutnia a méterről méterre féltékenyen és kegyetlenül őrzött országhatáron?

A hihetetlen történetet már az üdvözlőital elfogyasztása során megismerhettük: születésnapi kívánságomra anyám, vérmérsékletének megfelelően, egynapi gondolkodás után beszerezte a szükséges iratokat, és anélkül, hogy valakinek egy szót is szólt volna, felkerekedett szülőhazájába. Ott a becsületes szomszéd nem csak az órát adta át neki. Miután anyám beavatta őt a pontosan kigondolt tervébe, régi, kopott női ruhákat, egy újnak nem mondható fejkendőt is szerzett számára, no meg egy foltozott vászonzsákot, melybe az órát kényelmesen bele tudta helyezni. Saját ruháit anyám a vagyonmegőrző feleségének ajándékozta. Majd állítólagos nagyothalló és beszélni sem igazán képes asszonyként felült a vonatra, s már csak amiatt is sajnálatra méltónak tűnt, mert az eltávolított protézise miatt teljesen érthetetlenül motyogott utastársaihoz. Ilyenképpen előkészülve utazott a határbiztonsági szolgálat vámtisztségviselői és hivatalnokai felé, a ronda zsákjával a térdei között, melyből időnként morzsákat szedegetett ki és tömködött a szájába, kuncogva és naiv pillantásokat vetve maga köré, úgyhogy utastársai nyilvánvalóan elmeháborodott teremtésnek hitték.

Anyám egy minden helyzetben higgadt, a veszélyes pillanatokban is hidegvérrel, határozottan cselekvő nő volt, kellemetlen helyzetekben mindig is a család nyugodt pólusa. Elhatározásainak véghezvitele során sosem veszítette el sem a lélekjelenlétét, sem a magabiztosságát, egyszóval mindig nyugodt lélekkel ráhagyatkozhattunk. Anyám száraz tudósításának hallatán a lehető legszemléletesebben kiszíneztük a történetet, és elképzeltük, mennyire hitelesen ülhetett a vonaton a fogatlan, mogorva öregasszony a beesett arcával, kenyérmaradékot rágcsálva, amikor a szigorú vámhivatalnokok a határon a fülkébe beléptek, hogy az iratok és csomagok ellenőrzését végrehajtsák. Undorodva – mesélte –, épp csak az ujja hegyével vette el a hadnagy az útlevelét, majd egy pillantást vetve rá, máris visszaadta, így szólva határőr kollégájához: „Las-o dracului pe bătrâna, c-arată a putoare”, „Hagyd a francba ezt a vénasszonyt, elég rohadtul néz ki”, úgyhogy a vámos némi gondolkodást és az anyám térde között díszelgő vászonzsákra vetett pillantást követően eltekintett a kötelező csomagvizsgálattól. Ezzel pedig nemcsak a maga elé vigyorgó „vénasszony”, hanem kísérője, a bécsi ingaóra továbbutazása elől is elgördültek az akadályok. „Képzeljétek el a fajankót”, mondta anyám, felháborodott pillantásokat vetve maga köré, „azt a taknyost, hogy miket meg nem engedett magának! Szinte képen töröltem.” Aztán lenyugodott, és kacagva hozzátette: „Ugye, szépen rászedtem azt az arrogáns fickót?”

Vidám születésnap volt; az órát az általunk körbeült asztal közepére helyeztük. Sokat nevettünk és meséltünk – a nevetségességről is, melynek az állítólagos urak mindig ki vannak téve, ha olyannal találkoznak, aki megfelelően bátor és bölcs ahhoz, hogy bolondként álljon szembe velük.

Egy mesterember sikeres újraélesztési és kozmetikázó kísérleteinek köszönhetően a Johann Wolfang Goethe hetvenegyedik életévében – azaz a Wilhelm Meister vándorévei című regényének megjelenési évében – készített bécsi ingaóra még ma is a nappalimban áll. Csaknem kétszáz évnyi háborúzást, forradalmat, birodalombukást, tömeggyilkos diktatúrát túlélt, élükön emberbőrbe bújt fenevadokkal, és mindenféle megvetendő dolgot, melyeket az ember, bár mindig Istent okolja értük, újra és újra elkövet. Ahányszor csak előtte állok és bámulom, annyiszor tudatosítom magamban, hogy az idő mindannyiunk végső bírája. Az ő tévedhetetlen kiegyenlítettsége pedig visszaad számomra valamit abból a biztonságból, melyet az ember csupán a gyermekkorában tudhat magáénak.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

HANS BERGEL (Barcarozsnyó, 1925) – erdélyi szász származású német író és újságíró, jelenleg Németországban, a München melletti Gröbenzellben él. Az 1959-es brassói íróperben 15 év börtönbüntetésre ítélték Fürst und Lautenschläger (Fejedelem és lantos) című novellájáért. 1964-ben amnesztiával szabadult. 1968-ig Brassóban élt, majd Günter Grass támogatásával kivándorolt Münchenbe.




.: tartalomjegyzék