Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Joachim Wittstock

Hazarepülés

Itt az Időnk rá, itt a hona a Mondhatónak.

Valld és hirdesd...[1]

 

Kellemes utazás volt, minden szempontból kielégítő, legalábbis az elején. A légikisasszony megnyerő mosollyal nyújtott át egy borítékot: a benne levő kérdőíveket legjobb lelkiismeret szerint kellett kitölteni. A reptéren a csomagleadás kifogástalannak, az üzemeltető vállalat mindenben rendkívül előzékenynek bizonyult az utasokkal szemben. Az indulás késett, ám e szűk órácskáért a cég nem vállalta a felelősséget: a kedvezőtlen időjárás volt okolható mindezért. A célállomásra ereszkedő köd miatt hezitáltak a felszállást illetően.

A repülőgép napfényben gurult ki a kifutópályán. Hosszú ideig a gép testét és felületét mozgó árnyékként látta lebegni a földek s mezők fölött. Ahogy emelkedtek, a hullámzó területek egyre jobban eltörpültek az utasok alatt, és a hegyvonulatokká összeálló sziklatömbök is kisebb domb méretűnek tűntek odalent. A völgyek és azok változatos, félig anyagszerűnek mutatkozó tartalmai mindegyre magukra vonták a tekintetet – a napnak hátat fordító földek ködgomolyagban fürödtek, sőt hófoltokat is lehetett látni a délidőben még árnyékos medencében.

Milyen hegyláncok ezek, melyeknek a repülő utasok ennyire alávetetteknek tűntek – a Karszt-hegység, netán az Alpok? A lét ősberendezése megszelídült ebből a magasságból, amit az utasok testileg-lelkileg egyaránt jól bírtak, és amely nem volt mentes egyfajta gőgtől sem. Ez a technika és kényelem előidézte pöffeszkedés nem engedte meg számukra a hatalmas mélységbe zuhanásnak még a gondolatát sem, ami előreláthatatlan körülmények között végzetes lehetne, példának okáért a köd hirtelen megnövekedése vagy a felhők túlzott terjedése esetén.

Ennek fontolóra vétele azonban távol állt tőlük. A késés okaként a ködöt nevezték meg. Amikor a lenti felhőfoltok fokozatosan jelentékeny sűrűségű takaróvá összeálltak, még akkor sem tűnt úgy, hogy a ködben valami mást kellene látni, mint a természet közepette végbemenő bájos mozgás veszélytelen kísérőjelenségét.

A repülőgép utasa, akiről szó van, név szerint Franz-Xaver, az elmúlt napokban, a Rilke-megemlékezés alkalmával, a Friuli-Venezia Giulia regionális reptérről Triestbe vezető éjszakai buszjárattal Duinót is érintette, azt a települést, ahol a költő több mint egy fél évig tartózkodott. Franz-Xaver tehát e mind a mai napig tisztelettel övezett költő élethelyszíneinek a közelében járt, és elhatározta, hogy hazatérte után újból előveszi az ezen a környéken íródott Duinói elégiákat.

Rilke, akinek egzisztenciája, s akinek a költeményei egy kicsit mindig saját létezésének is egyfajta igazolása volt, levelet írt egy kibontakozóban levő írónak, egy bizonyos Franz-Xaver nevű fiatalembernek, akit a művészet és élet kérdéseiről igyekezett felvilágosítani.

Ennek a Franz-Xavernak a neve is felbukkant ezen a tanácskozáson, amelyen a mi hazafelé igyekvő utasunk is jelen volt. Egy költőnő hozta szóba a temesvári Franz-Xaver Kappust,[2] ámde oly módon, hogy egyedül Rilke levelekben tett kijelentéseit méltatta – hát nem jutott ezzel kifejezésre minden lényeges dolog az alkotói elhivatottságot és a poétasorsot illetően?

Az irodalmi rendezvényt természetesen nem egy-egy bizonyos költőnek szentelték, habár egyeseket többször is megemlítettek – a triesti Umberto Sabát, Italo Svevót, Claudio Magrist és másokat. A találkozót sokkal inkább a haza témája köré építették. Mennyire hálás egy téma!

A kollokvium résztvevői átsétáltak Triesten, egy idestova három évtizede itt élő hölgy szakértő idegenvezetésével bejárták a kikötővárosnak a tengerre nyíló részeit, majd néhány meredek, dombra felvezető sikátort, utcácskát is. Franz-Xaver nem ritkán érezte felcsendülni azt, amit általában otthonosnak tudna megnevezni, még ha tisztában is volt azzal, hogy az otthonosságnak nem ez a hozzá illő természete.

Esti csatangolásai a lenyűgöző utcákon, a zegzugos sikátorokon egyszerre éreztették vele az otthon közeliséget és az otthon távoliságot. Alapjában véve nem volt tengerparti ember, ennek ellenére megragadták az itteni sajátosságok, az életben való berendezkedés mediterrán módja.

És most visszatér a hazájába, ahol él, melynek érdekeiért bizonyos mértékben felelős. Ritkán értett meg oly sokat az „otthon” szó lényegéből, mint az elmúlt napokban, amikor teljesen átitatódott ezzel a fogalommal. A legkülönbözőbb árnyalataival terhelve ejtették ki ezt a szót a pódiumról vagy a közönség soraiból. Sokféle érzelemformában került kifejezésre, az értelem óvatos mérlegelései közepette boncolgatták. A haza és újra meg újra a haza... Lent, a berepült Pannon-síkság, a Duna- és Kárpát-medence övezte térségben a ködfoltok összefüggő, csaknem áthatolhatatlan rétegekké álltak össze.

Nemrég még olyan pillanatokat élhetett meg, melyekből így eszmélt fel: De hisz ez a Földközi-tenger! A Földközi-tengeren vagyok! Nem a strandon való sétálás közben történt ez, nem is a korzó sürgés-forgásában, s nem azalatt, míg a mediterrán mostban való jelenlétét a kikötőről és a város házairól igyekezett leolvasni, hanem a már-már végtelenségbe vesző hullámokba való zavartalan bámulásakor... kevés volt ez a pillanat...

Teljesen váratlanul egy női hang szól bele a mikrofonba és a következő bejelentést teszi: a célállomásra tervezett leszállás lehetetlenné vált. Köd zavarja a láthatóságot, ezért a gépet a budapesti reptérre irányítják át.

Teljes hangzavar, az utasok felkiáltásokban, fél- vagy teljes mondatokban adnak hangot véleményüknek. Miért éppen Budapest? Hisz ez abszurd, hát miért nem száll le a gép egy, a végcélhoz közelebbi reptéren? Miért nem repülnek egyenesen vissza az indulási helyre, hisz ez sokkal előnyösebb lenne sokak, sőt legtöbbjük számára.

A Franz-Xaver előtt ülő utas magasba emelt kezekkel sóhajt fel: – Ahh! – Egy másik, mögötte ülő így tiltakozik: – Vissza kell repülnünk... visszarepülni!

A legtöbb utas viszont nyugodt, még ha láthatóan azon igyekeznek is, hogy minden irányt végigpásztázó tekintetükkel felfogják, mit kell erről az egészről gondolniuk és hogyan kellene viselkedniük.

A közlemény lényegretörő volt. Elkerülte annak kimondását, hogy az órarend szerint már egészen közel vannak a végcélhoz. Elhallgatta, hogy mérlegelték ugyan egy másik román reptéren való leszállás lehetőségét, ám az egész Kárpát-medencét sűrű köd borítja... Egyedül ez a körülmény adott magyarázatot arra, hogy miért a végcéltól távol eső nagyvárost választották a leszállásra.

Egy légikisasszony sorról sorra járva magyaráz, nyugtatni próbálja az utasokat. Ha Budapestre érkeznek, egy listát kapnak majd a választási lehetőségekkel. Aki akar, visszarepülhet, aki pedig az utazás folytatása mellett dönt, annak számára busszal biztosítják az úti cél elérését. Természetesen a légitársaság a továbbutazás bármely módját megtéríti. Sorry! Minden jelenlevőnek a megértését kérik az időjárásfüggő programváltozás miatt.

A Franz-Xaver előtt helyet foglaló utas megállás nélkül rágózik. Rendesen megdolgozza vele a halántékát, bár az ember akár azt is hihetné, hogy a nehezen elfojtott bosszúság hozza mozgásba arcizmait, ami fejbőrének ideges rángásában is megnyilvánul.

Akárcsak ez az utas, a többiek is hasonlóképpen érzik magukat, annyi különbséggel, hogy ők jobban uralkodnak magukon. A Franz-Xaverral egy sorban ülő nő nyugtalanul járatja körbe tekintetét. Az előtte ülő hölgy úgyszintén; hogy figyelmét valamiképpen elterelje, előrehajol, hosszú haja beteríti arcát, egy térképre összpontosít.

Az előtte levő férfi ilyenképpen zsörtölődik: – Nagy nehezen elszabadultam néhány napra a munkából, s most meg ez a késlekedés. Fogalmam sincs, mi történik, és mit kellene tennem.

Franz-Xaver agya különféle fantáziaképeket gyárt. Rilke, a költő szól hozzá: – Oldja ki a biztonsági övét és álljon fel, a többieknek meg kell hallgatniuk magát. – Fanz-Xaver engedelmeskedik (anélkül azonban, hogy ezt a valóságban is megtenné: még az öv is tiltakozik az előírás megtagadása ellen, úgyhogy bekötve marad).

A hajtómű duruzsolását túlharsogja Franz-Xaver hangja: – De emberek, minek ez az izgatottság? Hisz saját bizalmas barátaink fölött vagyunk. Minden bizonnyal elérjük azt, amit szeretnénk. Senki nem marad haza nélkül. Majd ott raknak le minket, ahol a legjobb számunkra. Persze ezzel időt veszítünk, de ebbe mindannyiunknak bele kell törődnünk. Szedjük csak össze gondolatainkat és irányítsuk a célra, a hazánkra, és akkor a hazánk sem zárkózik el előlünk. De hát mik is ezek a kilométerek, amelyek elválasztanak minket tőle? A távolságok egyre csökkenni fognak, mígnem semmivé olvadnak. Kívánjuk hát esdekelve. A haza befogad minket!

Bár ez nem volt egyéb holmi kontemplatív ötletnél, Franz-Xaver világosan hallja, amint az előtte ülő felkiált: – Hagyjon már minket ezekkel a szövegekkel!

Franz-Xaver pedig ül.... s még mindig csak ül... és Rilke elhalványodik, hisz ő ugye, saját kifejezésével élve, a legtünékenyebbek közé tartozik.... – Meg kellett volna mondanom – motyogja Franz-Xaver. És közben arra gondol: egyre türelmesebben, egyre tehetetlenebbül viseljük el azt, amit a hazáról mondani szoktak, még a legnagyobb tévedést is hallgatva tűrjük.

Az alkonypír eltűnik a balján levő ablakból. A gép nyilvánvalóan kanyart írt le, ugyanis az utolsó napsugarakat most már a jobbján fedezi fel. A körmozgás folytatódik, a napfény ezúttal az utasok mögött sejlik fel.

A mikrofonbeli hang a következő bejelentést teszi: Még várják a lenti stáb válaszát arra vonatkozóan, hogy megtudják, mi a teendő a landolást követően.

A repülő ereszkedni kezd. Szemlátomást egyre jobban közeledik a ködfolthoz. Egy szó se többé, csendes rezignáltság, hisz úgysem lehet semmi mást tenni, mint beletörődni.

A repülőben lejjebb tekerik a világítást. Felhőmezők, felhőerdők közelednek, és a gép most behatol a bizonytalanságba. Perceken át tartó zúgás.

Homályos kilátás, aztán újra visszatérő láthatóság. A kerekek akadozott földet érése, talajjal való érintkezés egyre csökkenő tempóban, s végül egyenletes begurulás.

A férfi és női utasok tekintete egyre mélyebbre hatol. Nyoma sincs már az egymás-fölött-elnézésnek, a tudatlan szemeknek.

A sorstársak szép lassan újra közönséges emberekké válnak. – Busszal továbbmenni – mondja a Franz-Xaver mögötti férfi mobiltelefonon – hülyeség, teljesen értelmetlen! Én most azonnal visszarepülök.

Az előtte ülő a buszozás mellett dönt. – Barátaimmal el akartunk menni vadászni. Talán még van rá némi esély.

 

Szenkovics Enikő fordítása

JOACHIM WITTSTOCK (Nagyszeben, 1938) – író, nyelvész, irodalomtörténész. Kolozsváron végzett német–román szakon, Nagydisznódon (Heltau) való tanárkodását és könyvtároskodását követően, 1971-ben, a nagyszebeni Társadalomtudományok Kutatóközpontjának tudományos munkatársa lett. Jelenleg is Szebenben él, irodalomtörténeti munkái mellett számos vers- és prózakötete látott napvilágot. Jelen írása a 2011. november 28-án Triestben Haza – hazátlanul címmel tartott szimpózium visszhangja, mely a legutolsó, 2016-ban kiadott Weisse Lagune prózakötetéből való.

 

[1] Rainer Maria Rilke: Kilencedik elégia, Szabó Ede fordítása.

[2] Franz Xaver Kappus (Temesvár, 1883 – Nyugat-Berlin, 1966) – újságíró, kiadószerkesztő, regény-, elbeszélés- és drámaíró, elsősorban Rilke Levelek egy fiatal költőhöz címzettjeként ismert.




.: tartalomjegyzék