Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Horst Samson

Pontos életrajz

Apámnak

 

Apám éjjelente felhelyezi

Acélsisakját,

Imakönyvet rejt

Belső zsebébe,

És egy fekete NSU-motorbiciklin

Végigszáguld a narvai aknamezőn

Leningrád irányába.

Hajnali ötkor

Újra itt van.

 

A vers mögött: a történet. A vers a történet mögött, a vers a történet előtt. A történet előtte és utána, a vers, az én versem.

Nem szűnik, sem a vers, sem a történet. Hetek óta motoszkál fejemben mindkettő. Erről írnom kell, írni akarok, írni fogok. Ám magyarázni semmit nem tudok, sem a verset, sem a történetet, s azt sem, miként született meg egyik vagy másik. Eddig tart a vallomás, mélyen tisztelt uraim, semmi egyébre nem emlékszem pontosan.

Csak azt tudom, méltóságos uraim, hogy minden éjjel háború van. És minden háborút már azelőtt elveszítenek, mielőtt egyáltalán megkezdődne. Egy dalt írtam erről. A háború egy végtelen, erőszak, iszonyat és bűntettek alkotta hurok. Mint Sziszüphosz a sziklatömbjét, úgy görgetik a háborút maguk előtt a katonák. Akárcsak apám, aki sosem érezte magát hősnek. Egy dolog bizonyos volt számára: Bírája előtt egész életében számot kell vetnie azzal, hogy tettes és áldozat volt egy személyben. Ez pedig lelkiismeretét egyrészt a háború értelmetlensége és csábításának gyalázata, másrészt az egyenes, értelmes élet utáni vágyakozás feszültségmezejében emésztette. És minderről nem léteznek sem beszámolók, sem szakvélemények, sem emlékiratok. Csak én létezem!

Én vagyok a tanúja Martin Samsonnak, a tanúk asztalának egyetlen bizalmasa, aki jól tudja, hogy senki nem tudja, még én sem, miként született meg a Pontos életrajz című versem.

A hírhedt keretet, a történet körüli határt meg tudom vonni, a határt a homályos szavak körül, melyeket szétfeszít a jelentésük, és a legnagyobb drámaiság ellenére, mely mögöttük rejtőzik, mégis oly higgadtan szálltak alá a hófehér papírra, akárha én hívtam volna elő őket, hogy a világot betűkbe öntsem.

Amikor ez a kilenc sor megszületett és elolvastam, csodának hittem, ámulva olvastam, gyermek módjára csodálkozva. Egyetlen szó sem tűnt fölöslegesnek, egyet sem húztam ki, egyet sem írtam hozzá, ebben a formában tűnt helyénvalónak. Hirtelen kiíródott belőlem, annyi év után – versformában, talán a legjobb vers formájában, amit valaha írhattam, legalábbis a családom történetének árnyoldalairól, apám történetéről, a történelemről – egy soha el nem múló történetről, egy olyan történetről, mely apám halálával sem keresi, nem találja a végét.

Kezdete láthatóan és bizonyíthatóan az idő ködébe vész, a második világháborúéba, a valamikori keleti frontéba, valahova a messzi Oroszországba. Oda vetődött hajdanán az apám, fiatalemberként. Nem keresett és nem is veszített el ott semmit. Az északi páncélos hadosztály katonája volt, az SS tagja, futár a front és a főhadiszállás között.

A fekete NSU-motorbiciklin, ezen a súlyos, gyors járművön száguldott végig a poklon. Öröme több mint feszült volt, ezt későbbi elbeszéléseiből tudom, illetve egy fényképről, melyet egész életén át a levéltárcájában hordott. A fotón egy fekete NSU-motor látható, rajta egy fiatal egyenruhás katona, a szibériai hó közepette, egy elhagyatottnak tűnő parasztudvaron. A motoron ülő fiatalember mélyen a kamerába tekint. Tudja, hogy emlékkép készül, egyenesen ül a motornyeregben, szemébe néz az életének – majd halk, pisztoly kibiztosítására emlékeztető kattogás. S máris kész a pillanatfelvétel, feketén-fehéren. Apám nem nevet, nem mosolyog: halálkomolyan, egyenesen és nyíltan pillant a lencsébe, mintha morzézni akarna egy üzenetet. Nem úgy fest, mint aki szívesen van háborúban, mint aki büszke a fegyverére. Sötétbarna szemére mély szomorúság fátyla borul.

Ekkor már rég elestek a barátai, sógora úgyszintén. És a távoli országban betöltött „német küldetéséért” életének 83 éve alatt sosem lelkesedett, mint a többi falubeli férfi.

Csak nagyritkán és szűkszavúan mesélt erről az átkozott háborúról, melyet egyre gyakrabban és egyre elszántabban bűncselekménynek nevezett.

A legszívesebben az eldobott, ellopott évekről hallgat, melyek során ifjúsága elszállt, könnyed vidámsága úgyszintén, ami fiatal zenészként gyakran arcára volt írva, s ami a holttesteket bámuló szemekben és sírokban maradt. Sokat gondolkodom a háborún, sok mindent átéltem és láttam, képeket, melyek nem hagynak nyugodni – vallotta be egyszer félszegen nekem, a serdülő, kérdésekkel ostromló fiának, aki gyermekként újra meg újra látni vágyta ezt a gyönyörűszép fényképet az apáról és az ő hatalmas motráról.

És időnként, valahányszor a kisfiú sötétbarna szeme már elviselhetetlenül kérlelően ragyog, apa kiveszi ezt a fényképet a levéltárcájából. Ott őrzi: a nap huszonnégy órájában a közelében, kézügyében van. Sosem helyezi a barna dobozba, a többi fénykép mellé, élete utolsó napjáig a levéltárcájában tartja – mintha saját része lenne, mintha levél volna, az utókornak szánt írás, titkos üzenet két fia számára.

A fénykép időközben összegyűrődött és megsárgult, és a legkisebb fiú attól félt, hogy menthetetlenül az enyészetté válhat. Az apa is így láthatta ezt, ugyanis anélkül, hogy valakinek is egy szót szólt volna, egy szép nap (negyedszázad múltán) felült a fekete NSU-motrára, és a húsz kilométernyire levő városba utazott, hogy egy fotóstúdióban másolatot készíttessen róla.

Az új motrát, melyre ő és az anyám hosszú évekig gyűjtöttek, majd a lejt feketén márkára átváltva, a pénzösszeget az NSZK-ban élő távoli rokonok segítségével kicsempészték, egy Saar-vidéki gyerekkori barátjával hozatta a Bánságba. Amint a láda megérkezett és a lázban égő család körében az apa kipakolta, anya, nagymama és a testvérem is igencsak megijedt, még apa sem tudott szóhoz jutni: a vágyott vadonatúj motor helyett egy fekete NSU állt a házunkban, ahhoz hasonló, amit apa Sztálingrádnál vezetett, csak kevesebb lóerővel. Öreg darab volt, éjfekete, s mintha más időkből érkezett volna hozzánk. Az egyedüli, akinek a szíve zavartalanul ugrált örömében, én voltam, a ház legfiatalabbja, hisz formáját tekintve szinte ugyanaz a motorbicikli volt, mint ami a kedvenc fényképemen díszelgett.

Ezernyi dolgot ural az ördög, ám verselni nem tud. Nekem viszont egy szép nap sikerült az ellenkezőjét bebizonyítanom. Kilencsoros verset írtam erről a szörnyűséges végtelen háborúról, és a Pontos életrajz címet adtam neki. Már a címe is egy egész generációt tükröz saját egzisztenciális megértésében. Ám a vers, mondja Hilde Domin, több az értelmezések összegénél. Ezt a mondatot fiatal költőként olvastam és azonnal aláhúztam. A Pontos életrajz is ennek tárgyi bizonyítéka.

Éjjelente, mesélte apám, sokszor gyötörték a borzalom képei, rongyos bajtársainak, rongyos civileknek, az oroszországi hadjárat ínségének emlékképei, melyet ugyan túlélt, de amely 1945. május 9-én, amikor Berlinben orosz fogságba került, nem ért véget. Ám ő ezt akkoriban még nem tudhatta. Az orosz hadifogság, aztán az ötvenes évekbeli bărăgani deportálások, ahol én világra jöttem, épp elegendő időt adtak egy érett embernek, hogy az igazság és igazságtalanság, bűn és bűnhődés kérdésein töprengjen. Tudtommal gyakran tette ezt.

A Pontos életrajz című vers – melyet bárhová beküldtem, mindenütt megjelentettek: lapokban, antológiákban, még a cenzúra által kivesézett Reibfläche (Csiszolófelület) című, a bukaresti Kriterion kiadó által 1982-ben publikált kötetemben is olvasható, legutóbb pedig a Christoph Buchwald és Uljana Wolf szerkesztette Jahrbuch der Lyrik 2009 (2009-es Versantológia) gyűjteményben. Valósággal mágikus hatással volt rám, nem hagyott elszakadni, és egy képzeletbeli köldökzsinórral mind a mai napig összeköt az apámmal, az ő történetével és az én történetemmel. És valahányszor megállok a heidelbergi sírja előtt, a Miatyánk helyett a Pontos életrajzra gondolok – szóról szóra, sorról sorra, sorközről sorközre.

Ez a rövid vers 1981-ben ötlött eszembe, néha azt gondolom, hogy egyszerűen ő talált meg engem, miközben nyughatatlanul keringett az univerzumban. Apámat megóvandó, „Hans szomszéd 60. születésnapjára” ajánlottam, aki sosem volt szomszédom, aki sosem létezett. Amikor aztán 1982-ben apámnak ajándékoztam a Reibfläche kötetemet, az első náluk, azaz Albrechtsflor faluban tett látogatásom alkalmával így szólt hozzám: „Elolvastam a verseidet, nagyon szépek! Tudod, mikor születtem?” „1923. március 10-én”, feleltem határozottan. „Rendben”, mondta mosolyogva. Tudtam, hogy érti, és visszamosolyogtam rá, majd megragadva a vállát tiszta szívből magamhoz szorítottam vékonyka testét. Szerettem. De mennyire! A vers... a tanúm erre.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

 

HORST SAMSON költő, műfordító, újságíró 1954-ben született Salcîmi településen, a szülei bărăgani deportálása alatt. 1956-tól a család visszakerül származási helyére, a bánsági Teremi (németül Albrechtsflor) faluba, itt tölti gyermekkorát. Újságírószakot végez, a Neuer Banater Zeitung, majd a Neue Literatur folyóiratok szerkesztője. 1981-től a temesvári Adam-Müller-Guttenbrunn irodalmi kör titkára, melyet 1984-ben a Securitate felszámolt. 1987-ben távozott családjával Németországba, ahol számos irodalmi díjjal kitüntették. A Hessen tartománybeli Neubergben él, az EXIL-P.E.N. német nyelvű országokért felelős főtitkára.

 




.: tartalomjegyzék