Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Balthasar Waitz

A holtakról

Nem tudok sokat a halálról. Annál többet tudok viszont a hullákról.

De tényleg, sok mindent tudok különféle dolgokról.

Őszintén, egyszer még egy vízbefúlt hulláját is láttam.

A langaléta Schorschét. Ez volt a beceneve. A faluból senki nem vette a fáradságot, hogy igazi nevén szólítsa. Az emberek nevetve legyintettek a hír hallatán.

– Ezt az őrültet! – mondták az emberek.

Hát én nem tudom, de ez a Schorsch egyáltalán nem úgy nézett ki, mint egy őrült. Sok őrült kinézetű volt akkoriban a falunkban. Az emberek pedig csak beszéltek. Valójában egyikük sem akarta, hogy Schorschot a bolondokházába zárják. A mi embereink egyszerűen csak így beszéltek.

Azt hitték, ez vicces. Márpedig Schorsch könnyelmű fickó volt. Éveken keresztül azzal fenyegetőzött, hogy egy szép nap felakasztja magát a tehénmadzaggal. A kommunisták háza, vagyis a közösségi házunk előtti érdemtáblára. Spiridon bíró tizennégy szilvafája közé. Schorsch egyszer el is akarta hagyni az országot meg minket mindannyiunkat. Erről is sokat beszélt. Ez pedig tetszett az embereknek. Most már túl késő.

A malombeli embereknek az agyagos tavacskánkból kellett őt hálókkal és szénavillákkal kihalászniuk. Ehhez értettek. A tóban való halászás mindig is a malombeli férfiak dolga volt. Szitkozódva húzták ki, akár egy hatalmas rákot, a nádas szúnyograjából. Ez már mégiscsak több a soknál! Schorsch langaléta volt. Égimeszelő. Olyan magas, mint a lámpaoszlop a zsidósoron levő tejgazdaság előtt.

A férfiak önkéntes tűzoltó-uniformisukat gyorsan ráhúzták a munkaruhájukra. Szépen mutatott és katonásan. Az egész tűzoltóság liszttől és korpától bűzlött. Felsorakoztak sisakkal, zubbonnyal, derékszíjjal és tűzoltókalapáccsal. Aztán zárt alakzatban, piros-fekete zászlójukkal úgy masíroztak ki a malomból, akár a kaszárnyából. Patrónusuk Szent Flórián volt. Sisakjuk meg-megvillant a napon. A gyermekek tátott szájjal bámulták őket. A törököknek a történelemkönyvükben megrajzolt véres csatáit juttatta eszükbe. Matz, a mókamester még a szirénát is belőtte. A poros tűzoltókocsi már évek óta a színben állt. A vízágyú rég nem működött. Valahogy eltömődött. A kocsinak már kerekei sem voltak. Ám a szirénája még mindig farkasfalka módjára tudott üvölteni. A falubeliek először azt hitték, hogy valamelyik körzeti elvtársnak, egy nagy kutyának születésnapja van, vagy végre elpatkolt.

– Schorsch tökrészegen elhúzott, majd beugrott – mondta egyikük.

– Ej, ez az égimeszelő – mondta egy másik lihegve. – Pont ebbe a büdös sárlikba. A helyébe én felkötöttem volna magam.

A holttestet meg kellett tisztítani az algáktól, ebihalaktól és kacsatollaktól.

– Jesszusom, Schorsch öngyilkos lett! – kiáltott fel egy nő. – Ezt a szégyent!

– Bűzlik! – suttogta Toni, a barátom.

– Ember! – rivalltam rá. – Mit akarsz? Lehet, hogy varangy van a hasában.

Mivel Schorschon csak egy hosszú alsónadrág volt, s ruhái szép rendben sorjáztak a part menti tégla alatt, egy férfi két üres liszteszsákot hajított a holttestre. Aztán a langalétát a malomból egy járgánnyal az anyjához vitték, aki tulajdonképpen a nagyanyja volt. Schorschnak egyszer még felesége is volt, úgy hírlik. Azonban elhagyta. Tulajdonképpen nem Schorschtól menekült el, mondogatják az emberek, hanem a nagyanyjától. A gyerekek kurjongatva szaladtak a kocsi után, és boglárkákat szórtak a langaléta felpuffadt hasára.

Utolsóként Turcu milicistánk bukkant fel. A Török.

– Ez hiányzik még nekünk, az a részeg Török. Ihol jön.

Alig szállt le a biciklijéről, máris szitkozódásba és fenyegetőzésbe kezdett.

Grijanea m..., ce mai vor muierile astea nebune – üvöltött rá a molnármesterre.

– Á, semmi, elvtárs – felelte alázatosan. – Butaság. Tudja, az asszonyok mindenfélét összehordanak.

A Török már este óta semmit nem ivott, ennek ellenére még mindig dülöngélt. Izgatottan törölte ki zsebkendőjével az izzadtságot a kék tányérsapkája alól. Az ördögbe is, ezek itt a hullát az ő engedélye nélkül elvitték a tett színhelyéről. Ezzel pedig lőttek a nyomozásnak! Tekintetét hol a kifejezéstelen arcokon járatta körbe, hol a tűzoltók nedves csizmáira, majd fehér szemöldökére és bajuszára szegezte. Az emberek természetesen hülyének tetették magukat. Mint mindig, most is csak a háta mögött beszéltek. Valakit le kellene tartóztatni és ki kellene hallgatni, ámde mi történik akkor, ha valakinek minden, már-már az egész falu gyanús? Senki nem látott semmit, senki nem hallott semmit. Ráadásul, mint mindig, most is mindent félreértett, ezeknek az embereknek a halandzsájából soha semmit nem tud kihámozni. Egy olténiai kis településről jött ide. A Regátból, ahogy itt a faluban mondani szokták. Hát honnan a francból kellett volna tudnia, hogy ebben az országban olyanfajta szerzetek is élnek, mint a németek? És hol időzik az a kövér ember, az orvos?

A milicista többször is kiadta a parancsot, hogy a bámuló sereget, asszonyostól, gyerekestől és kutyástól kergessék már el onnan, ám senki nem volt hajlandó megmozdulni. Az asszonyok szájuk és orruk elé tartották kezüket, bár kacsaürüléken kívül semmi sem bűzlött. A Török rezignáltan fogadta el a feléje nyújtott tüzet. Aztán egyik cigarettát a másik után szívta.

Mama lor! – szitkozódott félhangosan.

Őneki mindenesetre jelentést kell készítenie erről az egész slamasztikáról, ráadásul két ujjal meg kell érintenie őt. Fogalma sem volt, hol kezdje. A leginkább az ostoba szóbeszédet rühellte, ami ezzel az egésszel elindul. Az ilyen mindig eszét veszi a teljes falunak.

Miután mindenki visszavonult és már csak a békák brekegése hallatszott, a malombeli férfiak szép lassan lerészegedtek és az országhimnuszt kezdték énekelni. Hangosan és hamisan. A Szlavik-testvérek csak artikulálatlan hangokat hallattak.

Krasni, krasni – ismételgette a fiatalabbik, csizmájával verve hozzá a taktust.

Hülye szlovákok.

Schmadl mester, apjához hasonlóan molnár és tűzoltóparancsnok egyszemélyben, miközben izgatott kutyája hátát simogatta, hirtelen felemelte a hangját:

– Elvtársak – trombitálta –, elég legyen a cirkuszból!

A mester, egy alacsony, köpcös, hózentrógeres emberke, az utolsó király idejében taknyos kölyökként még mindenes volt a malomban. Emberei igazi molnármesternek tartották. De nem az volt. S őszintén szólva, ez most már nem is annyira fontos. A férfi most sokkal inkább azon fáradozott, hogy jó elvtárs váljék belőle.

A férfiak, nagyzolásként, háromszor hurrát kiáltottak. Aztán összegöngyölítették a molyette zászlót. Az átnedvesedett tűzoltók visszavonultak a kényes, poros munkáikhoz a malomba, mely régen a Grundhauser & Fiai nevet viselte.

Hát igen, ezek a hullák nagyon szomorúak tudnak lenni. Csillognak, mint a Schloßberg fölött végighúzódó szivárvány. A testük, a mellük, az arcuk, a hasuk. De leginkább a lábujjuk. Szép és hátborzongató.

A városban minden nagyon más, úgy hallottam. Ott gyakrabban ugranak ki az ablakon. Valaki mély levegőt vesz, beleüvölt valami illetlenséget a világba, aztán ugrik. Ez vicces, én ugyanis még sosem hallottam arról, hogy a falunkban valaki kiugrott volna az ablakon. Káromkodni, azt igen. De ilyesmit, á nem, ilyesmit nem követnek el minálunk az emberek. Egyes városiak annyira hülyék. Azt is hallottam, hogy valaki egy nagy vashídról ugrott a jéghideg folyóba. Mások a vonat elé vetik magukat. Ezeket már az ördög sem ismeri fel. Még a saját anyjuk sem. Kilapulnak, mint a varangy, amin keresztülhajtott a lovaskocsi.

Tulajdonképpen szívesen megnéznék egyet, aki vastag zsineggel felkötötte magát.

Mint említettem, igencsak tájékozott vagyok a hullákat illetően.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

Balthasar Waitz 1950-ben született a Temes megyei Niczkyfalván (Nitzkydorf). Előbb szülőfalujában, majd Resicán, illetve Temesváron tanult. Tagja volt az Adam Müller-Guttenbrunn irodalmi körnek, mely a Securitate által 1975-ben megszüntetett Aktionsgruppe Banat tagjaiból alakult. Író, költő, műfordító, újságszerkesztő. A Krähensommer und andere Geschichten aus dem Hinterland (Varjúnyár és egyéb történetek a hátországból) című kötetéért, mely a fenti elbeszélést is tartalmazza, 2011-ben megkapta a Berwanger-díjat. Sajátos hangvételű és stílusú rövidprózájában az évtizedekkel ezelőtti bánsági, zömében svábok lakta falut érdekes szemszögből mutatja be, nem egyszer pellengérre állítva a zárt közösség szokásait, embertípusait. Jelenleg Temesváron él, a Banater Zeitung szerkesztőjeként.




.: tartalomjegyzék