Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Johann Lippet

Bánsági sváb szerelmi történet

Reggelinél anyám az álmairól mesélt, hevesen gesztikulálva. Fehér ruhában állt előttem, mintha fényárban úszott volna; szája ficánkolt, akár egy sápadtvörös kishalé.

– Éjjel, tudjátok – mondta –, álmomban eltévedtem, cigányné voltam és idegenként bolyongtam Segesváron, hatalmas, bő szoknyában, hosszú, kibontott hajjal és bőrig ázva, mintha a folyóból léptem volna ki. Csak futottam, futottam a városon keresztül, de sosem érkeztem meg.

Az álmok gyakran viszik őt haza, fölkapják s otthon leteszik; s most megint ez a szülőföldi labirintus. Már megint hátsó udvarok és kertek, újra meg újra kerítések meg rácsok, melyek lezárva álltak előtte; a szüleit is meglátogatta, akik már rég halottak. És a Küküllőhöz is meg akart érkezni meg a szülői házhoz is – ennek azonban már hűlt helye. Egyszer csak a piactéren találta magát, egy udvarkapunál, bejáratnál, valamilyen borszesztől bűzlő, hordószerű üregnél... Megtudta, hogy saját anyja odabent van; fő foglalkozása továbbra is: kötés, pletykálás. Az ablakokban horogkeresztes zászlók meg állami lobogók lengtek, s a távolban egy fúvószenekar ezt játszotta: „Ki kell mennem, ki kell mennem hát a városkából, a városkából... Te meg, kincsem, itt maradsz.”[1]

– És akkor hirtelen világossá vált számomra, hogy a városunk nem létezik – folytatta. – Egy macska belemélyesztette karmát a karomba, erősen vérzett, még a húsom is látszott, egy hatalmas seb. A karom, mintha amputálták volna, a földre hanyatlott. Kiabálni kezdtem, majd felriadtam. És a fürdőbeli valóságosnak tűnő pillanat is nagyon rossz volt. A kádban fehérnek láttam saját lábam, olyan volt, akár egy halotté, oly idegennek tűnt, főként a hosszú lábszár, a testbe csavarozva, és láttam, amint közeledik, egyre jobban, és amikor a térdemet felhúztam, szinte meg tudtam a számmal érinteni. De nem tettem.

Aztán anyám azt is elmesélte az asztalnál, hogyan hiúsult meg az otthon, Segesváron tett utolsó látogatása: az otthoni ürességbe vezető hazaútja. Múlt évben járt ott.

– Városunk nem létezik többé – mondta szinte hangtalanul a reggelinél. – Senki nem ismert és nem köszöntött engem, és én sem ismertem már fel és nem köszöntettem senkit, habár az utcák, a házak ugyanúgy álltak ott, még ha kissé romos állapotban is. Végül is még állnak, ráadásul milyen régóta! – Szeme előtt az egykori város képével, végigsétált a kisutcákon, el egészen a piacsorig, majd egy padon megpihenve, elveszetten álmodozott, s sorra bejárta azokat a helyeket, melyek még valamennyire valóságosaknak tűntek, melyek kis szigetekként valós helyekkel érintkeztek. Minden annyira kísérteties volt!

– Egy padon, anyám? Emlékszel-e még, gyakran énekelted nekem, most is a fülemben cseng:

„Az utcácskán ott áll egy pad

nem túl kicsi s nem is túl nagy,

de néhány tucatnyi elfér rajtʼ

de néhány tucatnyi elfér rajtʼ.”[2]

– Igen, valóban sokszor énekeltem.

Bámulatos, hogy mennyire hajszálpontosan visszahozza egy ilyen dalocska az egykori jelent, a valamikori pillanatot, az összes érzelmével együtt, látom is saját magam az anyámmal a piros ház gyümölcsöskertjében, és fáj ez az elmúlás... az ő már-nem-léte.

És fáj anyám emlékutazása is a valóságba: az ürességbe, a szellemvárosba. A régi városháza sincs már, s az udvar sem, ahol a virágkoszorús kocsi állt.

Éjjel megint felkiáltottam: ott feküdt mellettem a halott apám. És hallottam a vén Weißnét, a fehérnemű-varrónőt is, aki a szabászasztala fölé hajolva, melyen szanaszét gombostűk hevertek és anyagmaradékok, s melyen szabásmintákat rajzolt az örökkévalóságnak meg menyasszonyi ruhát, ezt mondta: „Szíp menyegző vót”. S ősz feje, mint mindig, most is reszketett, szájában mindössze két fog díszelgett. A Singer varrógép hangosan duruzsolt. A kankalin- és lóheredíszítés még megvolt, s neki majd meghasadt a szíve, mondta anyám.

És amikor ezek a képek előjönnek, melegség önt el. Még mindig... Hogyhogy most bukkannak elő, akárha valamiféle üzenetet akarnának átadni? Ezt mondják nekem: Saját világvégéd még előtted van.

Otthon többé sem keresztelők, sem esküvők, sem népviseletben templomba járás vagy nők hosszú fehér ruhában... vagy ráncos arcú nagymamák, fejkendővel, májfolttal, gyér vénasszonyhajjal. Keménykalapban. Kimért léptekkel. Ünnepélyesen. És mindenütt orgonák. (Aztán meg indulók.)

– Ismerőssel már nem találkozol – mondta anyám. – Ha szerencséd van, akkor is legfeljebb két-három ismerős arcot láthatsz. Bejártam a számomra kedves utakat, a várba is felmentem. Semmi nem változott. Aztán áthaladtam a kapun, a tornyok irányába. Lábam alatt megkopott macskakő. Sok mindennek a tanújaként, elhasználva, elfeledve. Amott az óratorony. Idő... egy ütés.

És azzal én is magam előtt látom a kisvasutat, mely a piacteret körbesziszegte; gyerekként mindig futottam utána, el egészen a sárga postaépületig és a Martini cukrászdáig. Mintha valaki utazott volna rajta és integetett, csak integetett volna, és már csupán a keze látszott az ablakból. Éles fájdalom hasított belém: Túl késő, túl késő! – Anyámat láttam magam előtt és hirtelen madárcsicsergést hallottam; hangjegyek szálltak az ég felé.

Hűvös föld, agyag a talp alatt; homokba futok, vékonyka gyerekkarommal belecsimpaszkodom egy fába, hasadást találok rajta, abba kapaszkodom a mai napig, néha ijedten vissza-visszahúzom a kezem, ez a hasadás benőhet, beszoríthat és örökre foglyul ejthet.

Ó, ez a súly, ez a búcsúképtelenség!

 

Az 1972-es kitelepedésüket követően németországi lakásaikat a régi erdélyi lakások mintájára igyekeztek berendezni. Az idegen térben ott sorakoztak a régi holmik szétszórt maradékai; már nem volt hangulatuk, elveszetten álltak, egy másik világból odahurcolva. Ülőbútrok egy-egy kényelmes sarokban, rajtuk a régi, a dohányzósarokból származó vánkosokkal, homályos otthoni képek, érzelmek, szokások: nagymama által hímzett piros-kék, török mintájú párnák, dohánykészlet, mely korábban az úriszobában levő kerek asztalkán állt, Morres-akvarellek, ismerős tájak, a segesvári óvár a falon, egyféle gyermekkori laterna magicaként, misztikus, sötét pillanatok, melyek ki nem állták a fényt, mintha egyedül a belső erejük ragyogtatta volna fel ezeket a tárgyakat.

Korábban: pompás illat. A Buner-hegy fölött még halványan látszik a Vénusz és a félhold.

Az előeste pecsenyezsír-illata már rég elillant, hasonlóképpen a petróleumlámpák füstje is. A nagymamák bő szoknyái az ágy melletti széken. Porszag az országúton, még hűvös lisztpor, lócitrom.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

Dieter Schlesak 1934-ben született Segesváron. Költő, író, publicista, műfordító. Bukarestben végzett germanisztika szakon, s ugyanitt élt 1969-ig a Neue Literatur folyóirat szerkesztőjeként. 1969-ben Németországba utazott, ahonnan nem tért többé haza. 1973 óta felváltva Olaszországban, a Lucca tartománybeli Camaioréban, illetve a németországi Stuttgartban él. Tagja a németországi PEN-Zentrumnak, a német nyelvű külföldi írók PEN-Zentrumának, a Kogge írószervezetnek, illetve a Német Írószövetségnek (VS), számos német és olasz irodalmi díj tulajdonosa.

 

[1] Az énekrészlet dallamát Friedrich Silchers gyűjtötte és adta ki az 1820-as években, Heinrich Wagner alkalmi költő strófáival. A szöveg pontosításáért köszönettel tartozom Unipan Helgának, aki gyerekként gyakran énekelte e dalocskát: „Muss i denn, muss i denn/ zum Städtele hinaus, Städtele hinaus.../ Und du mein Schatz bleibst hier.”

[2] Az idézett dalocska szász dialektusban szerepel a szövegben, annak németre való fordításában László-Herbert Ilse volt segítségemre, amit ezúton is köszönök. Íme az eredeti szöveg: AF DER GASS do stieht en Bank/ Nett ze kurtsch uch net ze lank,/ Awer fier en wevelen zwinzich/ dennich net ze klinzich./ Awer fier en wevelen zwinzich/ dennich nett ze klinzich.




.: tartalomjegyzék