Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Karin Gündisch

Martha kálváriaútja

– Szerelmes lettem, mondja Martha, várakozásteljesen nézve ránk: erre csak mondanunk kell valamit.

– Csodálatos – felelem, anyósom kínos arckifejezését bámulva. Szégyentelennek tartja lánytestvérét. Hát Martha nincs tisztában a saját helyzetével?

– Lefogytam, hogy könnyebben tudjon emelgetni – mondja Martha. Most már sokkal kevesebbet eszem, ha rágondolok, a koplalás is könnyebben megy. Ha pedig éhes vagyok, többnyire este, joghurtot kérek kenyér helyett.

Martha százhúsz kiló körüli, és az, hogy így, szerelmesen tíz kilót leadott, meg sem látszik rajta. Kitölti a tolószéket, és valóban nem könnyű őt emelgetni.

Az időközben elhunyt férje barátja hajdanán elmesélte nekik, amikor Walter még egészséges volt és még a saját lakásukban laktak, hogyan ment ki egyszer egyedül, féloldali bénulása ellenére a vécére, s miként sikerült neki mindenféle segítség nélkül az ágyból kikelnie. Ezt hallván, Martha, nem gondolva arra, hogy mennyire sportos és sovány a barátjuk, illetve milyen kövér és esetlen ő maga, utánozni akarta, ám mindkét alkalommal elesett, egyszer nappal és egyszer éjjel. És mivel Martha nem akarta olyan későn felhívni a fiát, Martha és Walter ott éjszakázott a földön. Walter pokrócokat terített Marthára, rágurította egy dunnára, és reggelig ott akart vele maradni, míg az ápoló megérkezik. Walter, akit bár ágyba parancsolt, bebújt mellé a pokróc alá, ily módon is melegítve őt.

– Milyen szép idők is voltak azok – mondja Martha, és visszaemlékezik, hogyan tévéztek ők kettesben a férjével. Ő már szinte teljesen megvakult, ezért a férje helyette is nézte a filmeket és a híreket. Ott ültek a tévé előtt, és Walter elmesélte Marthának a látottakat: a focimeccseket, Charles herceg romániai látogatását, az alsó-szászországbeli választásokat és a szép állatfilmeket is.

Férje halála után Martha többé már nem tévézett: Walterrel másodjára is elveszítette a látását, a világ egy része pedig örökre kitörlődött számára.

– Kibe vagy szerelmes? – kérdezem, s azzal már bugyog is elő Marthából a válasz: – Aliba. Iráni, és jól, sőt nagyon jól beszél románul, Bukarestben tanult egy évig az orvosin, aztán Németországba jött ápolónak.

Martha szintén egy évet járt Bukarestbe orvosira, amikor 1945-ben erdélyi hazájából Oroszországba deportálták. Akkoriban annyira sovány volt, hogy aligha élte volna túl a deportálást, ha nem lett volna Walter, aki mindig adott neki a saját ételéből is meg a pénzéből is. Walter ugyanis, bár mindketten ugyanazt a munkát végezték, többet keresett a szénlapátolásból. Walter tíz évvel idősebb volt nála, az SS fegyveres alakulatainál edződött meg ennyire, és szilárd elhatározása volt, hogy túl fogja élni, és ezzel a fiatal, törékeny lánnyal, aki Martha annak idején volt, összeköti az életét.

Martha egy év múlva harmadfokú disztrófiával érkezett meg Németország szovjetek által elfoglalt területére, és sikerült megtalálnia az apját, akinek a halálát még megérhette. Egy ideig abban a kórházban dolgozott, melynek ő maga is páciense volt, és felépülése után néhány hónappal gyalog felkerekedett erdélyi hazájába. Marthát nem lehetett szándékától egykönnyen eltántorítani.

– Az oroszországbeli évek jól jönnek nekem ebben az otthonban is – mondja. – Sok mindent el tudok viselni. Te nem voltál Oroszországban – veti oda anyósomnak. – S örülök, hogy nem kell ebben az otthonban élned.

Anyósom megkönnyebbül, hogy testvére nem akar többé a szerelembe eséséről mesélni, ámde téved, Martha ugyanis nem hagyja, hogy bármilyen kitérő elterelje figyelmét a lényegről.

– Keresd meg Alit – fordul hozzám. – Menj be a nővérszobába, járd végig az emeleteket, valahol csak megtalálod.

– S miről ismerem őt fel? – kérdezem.

– Barnabőrű és nagyon szép – feleli. – Ha meglátod, azonnal felismered. Hatvan körüli. Általában akkor lép be az ajtón, amikor épp szükségem van rá. Ha például gyermekeimet akarom felhívni, de nem sikerül, mert ez az ügyetlen bal kezem nincs ebben segítségemre, vagy ha nem tudok meghántani egy banánt, olyankor ő mindig felbukkan az ajtóban, rám mosolyog és kitalálja a gondolataimat. Miért esel kétségbe, Martha, hisz itt vagyok! Meghánthatom a banánod? Előtte nem szégyellem magam – mondja Martha – olyankor, ha megmosdat. Sokkal kellemesebb, mint ezekkel a fiatal civilszolgálatosokkal. Egész egyszerűen túlontúl fiatalok ehhez a munkához, és nem is várok el tőlük túl sokat.

Martha nehezen forgó nyelvvel mesél: bénulása során beszédközpontja is sérült. Hangosan beszél, és egyáltalán nincs tekintettel Biel asszonyra, akivel a szobán osztozik. Csevegésünk alatt Biel asszony az ágyában fekszik, időnként fel-felsóhajt vagy jajgat egyet.

– Beteg? – kérdezem halkan. Martha megrázza a fejét. – Nem, csak gyengeelméjű, mint a legtöbb itteni beteg. Szenved, de nem tudja, miért. Felzabálja az összes édességemet, amiket a látogatóimtól kapok. Mindennek lába kel, ha nem vagyok eléggé figyelmes. Kisgyermek módjára kell bánni vele.

Martha magához hívja Biel asszonyt, Biel asszony pedig felemelkedik az ágyból és enyhén kábultan odatipeg Martha tolószékéhez. Martha odanyújt neki egy banánt, amit tőlünk kapott. Biel asszony elveszi, ám tekintete mohón csügg az éjjeliszekrényre helyezett süteményen, s habozva kinyújtja felé a kezét. – Ne! – szól rá Martha szigorúan, mire Biel asszony visszahúzza a kezét. Martha felénk fordul: – Cukorbeteg, nem ehet édességet, mert rosszul lesz.

Visszavezetem Biel asszonyt az ágyához, segítek neki felülni, ami abból áll, hogy unszolom: üljön már fel rá, mert nem hagyhatom az ágy előtt álldogálni, mire ő gyermeki tekintettel ezt kérdezi tőlem: – És most mit csinálunk?

– Mit szeretne csinálni? – kérdezek vissza.

– Nem tudom – feleli.

Szerencsémre felbukkan egy ápolónő, aki Biel asszonyt délutáni foglalkozásra viszi a társalgóba.

– Biel asszony, valahányszor Ali mosdatja, mindig ordít – mondja Martha. – Nem tudom, mit csinál vele fürdetés közben. Szóvá is tettem neki. Mégsem lehet, mondtam, hogy hozzányúlj egy öreg, beteg nőhöz. Viselkedj vele illendően, hisz magatehetetlen. Meg kellett nekem ígérnie, hogy tisztességesen fog vele bánni, és én ezt el is hiszem neki. Akkor is bömböl, ha Ali leveszi róla a hálóinget, és olyankor látom, hogy semmi rosszat nem tesz neki. Az asszony viszont attól fél, hogy ellopják a hálóingét, ezért vonakodik azt odaadni.

Martha elmeséli nekünk, hogy ő, amióta Alit ismeri, naponta számtangyakorlatokat végez, hogy emlékezőtehetségét formában tartsa. A félbeszakított orvosi tanulmányok után matematikát tanult és tanárnő lett.

– Most nagy hasznomra van, hogy jól tudok számolni és mindent észben tartok – mondja.

– S olvasni már egyáltalán nem tudsz? – kérdezem.

– Nem, – feleli Martha – nem tudom már megkülönböztetni egymástól a betűket. Már nem olvasok, de verseket szoktam felmondani magamnak, s igen jól emlékszem a rég olvasott könyvekre is. Néha egy-egy Eminescu- vagy Coșbuc-versrészlettel köszöntöm Alit.

„Mai am un singur dor în liniștea serii,

să mă lăsați să mor la marginea mării...”

– Ali meglehetősen sok verskezdetet ismer, megtanítottam rá. Én elmondom az első sort, ő a másodikat, így egészítjük ki egymást.

Martha megismétli az első sort, nekünk erről beugrik a második, és immár együtt emlékezünk az egész versre, mely a romániai tankönyveinkben állt, és melyet csak most sikerül felfognunk. Először akadozva mondjuk fel, majd folyékonyan, már-már énekelve.

Martha boldog, és a költészeti agytorna még felháborodott anyósomat is, aki még mindig azon gondolkodik, hogyan kell viszonyulnia Martha szerelméhez, valamennyire felvidította.

– Hozd már Alit – szól hozzám Martha –, menj végig a kálváriaúton...

Értetlenül nézek rá: – Micsodán?

– A kálváriaúton, jól hallottad – feleli Martha. – Ez nem más, mint az első emeleti folyosó, vagyis az én valamikori szobám és a Walter szobája között vezető út, melyet ő fájdalmak közepette és az örök álommal viaskodva tett meg a saját szobájából az enyémbe, hogy időnként láthasson. Aztán már nem volt ereje ezt az utat megtenni. És akkor én mentem ezen az úton hozzá, és az ő kálváriaútja immár az enyém lett. Ilyenkor megkértem egy ápolót, hogy toljon be engem a szobájába, miután délben elaludt az asztalnál. Karját az asztalra helyezte, fejét pedig a karjára, az étkezőben, amikor ennünk kellett volna. De papa, mondtam neki, nem csinálunk ilyet! Mire ő ezt felelte: Martha, nem bírom már, és nem is akarom. És egyszerűen ott ült, fejét az asztalon pihentetve. Mindez a műtéte utáni hetedik napon volt. Halála estéjén ott ültem nála és hosszasan beszélgettem vele, elmeséltem neki az életünket. Emlékszel-e még, kérdeztem, hogyan ismerkedtünk meg Oroszországban? Emlékszel-e még az esküvőnkre? Christian meg Emmi születésére? És hogy miként vándoroltunk ki Németországba? A menekültotthonban töltött időkre? És ily módon még egyszer együtt átvonultunk az életünkön. Nem sokkal ezután Walter, immár nyugodtan és talán kicsit boldogan is, mindenesetre nagyon fáradtan, örökre elaludt. És akkor utolsó alkalommal, immár fordított irányban, végigjártam a kálváriautat. Most viszont egy cigarettára van szükségem!

Meggyújtok neki egy cigarettát, mire anyósom, aki világéletében dohányzásellenes volt, előhúz a táskájából öt doboz cigit és Martha ölébe teszi. Martha megfogja a kezét és ezt mondja: – Gerda, megleptél.

Anyósomnak ki kell mennie a vécére, én meg elkísérem, mert a szobából az előszobán át a fürdőbe vezető utat egyedül már nem találja. A fürdőben még egészen jól eligazodik egyedül, így hát visszamegyek Martha szobájába.

Martha ablakra szegzett tekintettel ül. A párkányon virágcserepek, melyeket senki sem öntöz, mert csak ritkán jönnek ide látogatók, és a személyzetnek sincs erre ideje. Az általunk hozott friss azálea az ablakpárkányon áll, az elhervadt tavaszi virágok között.

– Látod a virágokat? – kérdem.

– Nem – feleli Martha –, de tudom, hogy ott vannak. Egyszerűen csak a fénybe nézek. – Majd halkabbra fogva a szót, kihasználja az alkalmat, hogy testvére a fürdőben van: – Hogyan kell ezt értenem? Jó jel-e avagy rossz, hogy Gerda cigarettát hozott?

– Öregségére megenyhült – felelem. – Vedd csak ezt jó jelként.

– Egyébként hogy van?

– Mindent elfelejt – válaszolom. – Nem is tud már egyedül meglátogatni téged.

Halljuk, ahogy anyósom kinyitja a fürdő ajtaját. Most Marthának is vécére kell mennie, ugyanis kávézóba készülünk, márpedig erre mindenképpen szükség van, mielőtt felkerekednénk. Betolom a kerekes széket a fürdőbe, segítek Marthának felállni. Martha megtámaszkodik, anyósom le akarja húzni nadrágja cipzárját, ám az meg sem moccan. Ekkor közbelépek és villámgyorsan lehúzom a cipzárt, majd Martha nadrágját és alsóneműjét, s végül a pampers tépőzárját is kinyitom. Martha leül, s én magukra hagyom a lánytestvéreket. A biztonság kedvéért az ajtó előtt maradok. Martha kis időre rá kiáltani kezd utánam, mire én belépek a fürdőbe. Ott áll és reszket: – Nem tudok már állni. Gerda nem tudja összefogni a pelenkámat.

Félretolom anyósomat, s óvatosan, nehogy fájdalmat okozzak Marthának, felhúzom a pamperst. A hosszú otthonbeli éjszakákon felfekvési sebei lettek, ezek a nyitott sebek pedig minden egyes mozdulatnál sajognak. Felhúzom az alsóneműjét és a nadrágját, majd visszasegítem a tolószékbe. – Leginkább a fürdéstől félek – mondja Martha.

– De hisz a fürdés kellemes – mondom. – Mitől félsz hát?

– Székestől a kádba emelnek, és attól rettegek, hogy a súlyom miatt leesem a székről – feleli Martha. – Csak Alinál nem félek ettől. Ő erős és meg tud tartani engem.

– Leestél már valaha? – kérdem.

Martha suttogva mondja: – Igen, kétszer. Másodjára a fejemet is bevertem a fűtőtestbe. Ugyanaz a nővér volt ügyeletes most is, mint aki szilveszterkor. Az ő munkaideje alatt elszökött egy páciens, kint elesett és megfagyott, ott találták meg néhány méterre a bejárati ajtótól, most meg a nő szülei pereskednek a nővérrel. Szerencsétlen flótás, mindig nagyon félek, amikor ő fürdet vagy ő visz lefeküdni. – Aggódom Martha miatt, és most, miközben anyósom szórakozottan itt ül mellettünk, az azáleákra meredve, magam is meg akarom ismerni Alit. Rákérdek, hogy Ali délután van-e szolgálatban, mire Martha azt feleli, hogy Ali mindig olyankor bukkan fel, amikor ő rendkívül kilátástalan helyzetben van, és most természetesen nem ez az eset áll fenn.

Rásegítem Marthára a kabátját. Kávézóba akarunk menni, végre igazi, feketekávét inni, és nem ilyen barna löttyöt, amilyent a gondozóotthonban adnak. Martha erős, forró kávét akar sok cukorral, és egy vagy akár több cigarettát is elszívni hozzá: most végre van valaki, aki tüzet adhat neki.

Hirtelen kivágódik az ajtó, s egy alacsony, aszott nő mered ránk őrült tekintettel. Elloptátok a temetési ruhámat – üvölti.

Martha ismeri a nőt. – Ne foglalkozzatok vele. Mindenkinek ezt mondja. – Majd szigorúan a zavart elméjű nőhöz fordul: – Lang asszony, menjen vissza a szobájába! – Felszólítása hatásosnak bizonyul: Lang asszony megfordul és távozik. Martha felsóhajt: – Borzalmas ez a nőszemély! A múltkor nekiesett Zivinek, egy fekete szélkabátos, hatalmas, erős fiúnak, és rángatni kezdte a dzsekijét: Ellopta a halotti ruhámat! Ezt már megszoktam. Azt viszont nem tudom megszokni, hogy állandóan összekeveri a protéziseinket. A közös fürdőben három pohár van, rajtuk a nevünkkel, és Lang asszony ezekkel a poharakkal és protézisekkel szokott játszani. Rögtön észre szoktam venni, ha a nővér a sajátom helyett Biel asszony protézisét teszi be, neki ugyanis baloldalt van egy aranyfoga, mely enyhén kifele áll, és ezt akkor is észreveszem, ha nem láthatom.

Végre-valahára útra készen állunk a kávézóba való indulásra. Kitolom a kerekes széket a folyosóra, majd felsegítem anyósomra a kabátját. Egy nővér vonul el mellettünk, barátságosan ránk köszön. Martha felismeri a hangjáról. – Á, ma ő van szolgálatban. Igencsak kellemes nő!

– Netán kellemetlenek is vannak? – kérdezem.

Martha bólint, majd szája elé teszi mutatóujját, annak jeléül, hogy ne kérdezősködjem tovább. Kint pedig így szól: – Van egy, aki nagyon utálhatja a tanárokat, márpedig tudja, hogy iskolaigazgató voltam. – Kisebb szünet után hozzáteszi: – Aki most lát engem, el sem hiszi. Ce am fost și ce am ajuns! Mi voltam és mivé lettem!

Tolom a kerekes széket a kávézó mozgáskorlátozottak számára kialakított bejárata felé. Hétfőn zárva. Visszafordulunk. Megígérem, hogy néhány hét múlva ismét meglátogatjuk, de immár nem egy hétfői napon. Anyósom megkérdi, mikor kell kiérnünk az állomásra. Türelmetlen, nem bír sokáig egy helyben állni. Nagy a mozgásigénye, és most már meglehetősen régóta ácsorog a tolószékben ülő testvére mellett. Ám előbb vissza kell térnünk az otthonba. Most lefele kell mennünk a lejtőn, és a tolószék egyre gyorsabban halad, már-már önálló életet kezd élni, nincs elég erőm megtartani. – A féket! – üvölti Martha, a gurulás és szaladás közepette azonban nem találom, úgyhogy bal felé irányítom, mígnem keresztben, egy támfal előtt, meg nem áll. Martha elmagyarázza, hogyan kell használni a féket.

– Féltél? – kérdem.

Kacag. – Nem. Csak akkor félek, ha egyedül vagyok. És főleg éjjel. Fogalmatok sincs, mik történnek éjjelente a gondozóotthon folyosóin. A férfiak átmennek a nőkhöz. Olyan szerelmi élet folyik ott, amilyent el sem tudtok képzelni.

Valóban nem tudom elképzelni, és ezt mondom: – De hiszen a legtöbbjük ágyban fekvő!

Mire Martha: – Éjjelente kikelnek az ágyukból, vagy férfiak jönnek át hozzájuk az öregotthonból. Mindig csak ugyanarra tudnak gondolni. Annak idején szemtanúja voltam, ahogy az oroszok sorra erőszakolták a nőket Szebenben, és fültanúja is: hallottam e nők ordítását. Egyikük nem tudta túlélni, és férje szolgálati pisztolyával először két fiát, majd saját magát lelőtte. A fiúk öt-, illetve hétévesek voltak, és végignézték, ahogy anyjukat megerőszakolják. Ezután lőtte le őket az anyjuk.

– S mi köze ennek a gondozóotthonhoz? – kérdezem. – Itt csak nem erőszakolnak meg senkit.

– Én ezt jobban tudom – feleli Martha. – És azt is tudom, hogy mitől félek.

Még egyszer megpróbálom Marthát lebeszélni ebbéli félelméről, ámde nem sikerül, úgyhogy végül igyekszem újra Alira terelni a gondolatait. Martha hálásan fogadja ezt a sokkal szebb beszélgetési ajánlatot.

– Egyszer – mondja – az ajtóban állt és így köszöntött: Martha, te mindig esti versekkel fogadsz engem. Várj egyszer egy nappali verssel, azaz egy vidámabbal. Úgyhogy megkérnélek – fordul oda hozzám –, küldjél nekem nappali verseket. Zamfira esküvője – emlékszel-e még rá?

– Hogyne – válaszolom –, szerelmes vers. És azzal idézni kezdem az elejét. Martha csak úgy ragyog. Elküldöm neked nagybetűs írással – mondom –, hogy könnyebben tudd olvasni, vagy talán más is felolvashatja itt neked.

– Ő fel tudja nekem olvasni! – feleli Martha. – De hol marad ennyi ideig? – Martha elszív még egy cigarettát. Anyósom idegesen fut fel s alá, mihamarabb haza akar menni. Betolom a kerekes széket a szobába, mely időközben sötétbe burkolózott.

– Megkérdem a nővért, hol lehet – mondja Martha. Néhány nappal ezelőtt elkövetett egy őrültséget. Ő maga mesélte ezt nekem. Egy öreggel, annak szobájában, munkaidőben, megittak egy üveg bort. A felvonóban összetalálkozott a főnővérrel, aki ki nem állhatta őt és akitől a páciensek is rettegtek, pont ezzel a személlyel, aki természetesen azonnal megérezte rajta az alkoholt. Kérdőre vonta Alit. Ali pedig ahelyett, hogy mentegetőzött volna, amit ez a mindenki által gyűlölt főnővér elvárt volna tőle, így szólt: Igen, az öregúrral egy egész üveg bort felhajtottunk, és mindkettőnknek csodajót tett. És azt is tudom, hogy ez egy lehetséges ok az elbocsátásomra, te hülye tehén!

– És aztán – folytatja Martha – a hülye tehén miatt elbocsátották. Ám ő még mindig itt van. Újra és újra benéz hozzám, és arról is meg vagyok győződve, hogy az ajtóban fog állni, ha a banánomat nem tudom meghántani, vagy ha telefonálnom kell.

Besötétedett, mire anyósommal az állomásra értünk.

– Martha meghibbant! – mondja.

– Meg, de igen kellemes módon – válaszolom. – Van ennek rosszabb módja is.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

 

Karin Gündisch 1948-ban született a Szeben megyei Nagydisznódon. Germanisztikát és romanisztikát tanult a kolozsvári Babeș–Bolyai Egyetemen, majd a bukaresti egyetemen. Eleinte némettanárként tevékenykedett, illetve az írott és elektronikus sajtó külső munkatársaként. 1984 óta él Németországban, Bad Krozingenben, szabadfoglalkozású író. Számos gyerekkönyv szerzője, a Das Paradies liegt in Amerika (How I Became an American, Chicago) címűért 2002-ben megkapta az Amerikai Egyesült Államok legjobb idegen nyelvű gyerekkönyvéért járó Batchelder Award díjat.




.: tartalomjegyzék