Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Ernest Wichner

Arcpír

– Van-e a feleségének szeretője?

– Micsoda, kérem, hogy a feleségemnek? És ha lenne is, tudnom kellene róla?

– Ha házas, ez könnyen megtörténhet.

Kollégájára, avagy társára pillantott, aki tőle balra ült, ugyanannál az íróasztalnál. A bútor barikádként emelkedett közöttünk: jómagam, soványan, hosszú hajjal előtte ültem, a jó tíz évvel idősebb két hivatalnok pedig testesebben, arcukon hivatali sápadtsággal, mögötte. Vicces egy kép – futott át az agyamon. Igen, valóban vicces volna, ha nem pont itt lennénk, ebben a folyosókkal teli, labirintusszerű hivatalban. Alapjáraton barátságtalanok, mintha rossz fát tettem volna a tűzre és ezért önként jelentkeztem volna. Kikértem magamnak.

– Nem hinném, hogy a feleségemnek szeretője lenne, nem, ez teljes mértékben kizárt.

– De mégiscsak elképzelhető, és akkor a szeretőjének oka lenne önre ráijeszteni.

– Nem, nem, ez számomra elképzelhetetlen.

– És az írószövetségben? Ott vannak-e ellenségei?

– Ellenségeim az írószövetségben? Hogyhogy?

– Miért ne lehetne, tán kizárt, hogy megbántott vagy becsmérelt volna közülük valakit?

Vajon miért beszél csak az egyikük, és miért vannak ketten, ha a másik csak ott ül, némán? Akár ő is megszólalhatna. S talán barátságosabb is. Bár az arcáról nem ez rí le. Valószínűleg csak tanúként van jelen. Vagyis ez nem egy több ember általi kihallgatás. Hülyeségnek viszont hülyeség. S ebben én vagyok a ludas. Nem kellett volna tovább feszegetnem a témát.

– Mi a helyzet az írókkal, akad-e velük bármilyen gondja is?

– Nos, természetesen akadnak véleménykülönbségek, politikai viták, akár szitkozódás, irigység is, ám semmi olyasmi, ami halálos fenyegetéshez vezethetne.

– S ön egészen biztos ebben?

– Igen.

– És úgy véli, hogy a románok azok...

– Igen, azt hiszem. Elvégre meglehetősen rossz németséggel beszéltek. Ha nem ismertem volna a szöveget, meg sem értettem volna. Először néhány szitkozódás hangzott el, majd ez: Bossert halott, s te is az leszel hamarosan. Majd még egyszer ugyanaz. És aztán néhány másodperc múlva újra. Ugyanaz a hang, ugyanaz a szöveg. Nyilvánvalóan szalagról.

– Elhozta a szöveget?

– Igen, itt van, készítettem róla önöknek egy másolatot.

Összedugják a fejüket és elolvassák a négy oldalt. Az elbeszélésemet a magányos utasról, kofferjával előbb a bal, majd a jobb kezében, amint a sok ingázó előtt, a szűk úton az állomásról a faluba megy, majd felfelé a kaptatón, ahonnan az ingázók vissza-visszacsúsznak, mert ugye ott sajog a napi munka a csontjaikban, előttük felmászik a hegyre, szétnéz, megpillantja maga mögött a férfiakat, akik kettesével állnak, kis, de annál szabályosabb távolsággal maguk között, pontosan úgy, ahogy felfele vezető útjukat megkezdték. És halkan nevetni kezd magában, mert hirtelen eszébe jut a zárt alakzat kifejezés, és aztán már félig hangosan nevet és a zárt alakzat kifejezést is immár félig hangosan mondja, majd hangosabban és még hangosabban, mígnem üvölteni nem kezd a röhögéstől és a zárt alakzat kifejezést is ordítani kezdi, felérve pedig először meg kell állnia és levegőhöz jutnia, hogy őrült módjára tovább ordíthasson, és akkor azok ütlegelni kezdik, körülveszik és ütlegelik, mindenki őt ütlegeli és az üvöltésének akar gátat szabni, mígnem egy adott pillanatban összeesik, ám ekkor sejtelmesen átsuhan az agyán egy gondolat: innen egy szempillantás alatt levethetné magát a falura.

– Te... te érted ezt? Nem igazán. És te? Ö... Nem.

– Mondja csak, és ezt ön meg is jelentette?

– Igen, két évvel ezelőtt.

– És ilyesmit képesek kinyomtatni?

– Miért ne?

– Mert, már elnézést, ez badarság. Mégis mit akar ez jelenteni?

– Ez egyszerűen egy szelet irodalom.

– Irodalom?

– Igen.

– Úgy hittem, az irodalom művészet és nem badarság.

– Ez nem badarság. Ez egy rövidtörténet.

– Ahol valakit azért ütlegelnek, mert röhögött és üvöltött és a zárt alakzat kifejezést ordította?

– Igen.

– És ha ez a valaki egyebet üvöltött vagy egyáltalán nem is üvöltött meg kacagott volna, akkor nem ütlegelték volna?

– Igen, talán ezen múlik.

– Min múlik?

– Hogy valaki mit mond, vagy mit üvölt, és hogy az emberek mit társítanak ehhez. Hogy kik ezek az emberek, honnan származnak. Azaz hogy mit éltek meg és mit társítanak a megélt dolgokhoz.

– Én itt semmiféle összefüggést nem látok. Mit ért ezalatt?

– Talán az ütlegelők is tisztában vannak azzal, hogy a zárt alakzat gyilkos bandát is jelent.

– De mit ért ön ezalatt? Normálisnak tartja?

– Nem tartom normálisnak, de megtörténhet. Vannak olyan társadalmak, közösségek, talán erre felesküdött csoportok is, amelyek így viselkednek. De hisz erről mégiscsak van némi tudomásuk.

– A nemzetiszocializmusról beszél, valami ilyesmire gondol netán?

– Például. De nem kell valakinek nácinak lennie ahhoz, hogy gyilkoljon. Gondolkodni és érezni is lehet zárt alakzatban. Sőt, feltehetően egy egész életet is le lehet élni zárt alakzatban.

– Dehát nem egymagunkban vagyunk a gondolkodásban? És az érzésekben? Mondd, hogy nincs igazam abban, hogy az embernek ezt önmagával kell elintéznie!

– Én is így gondolom. Garázdaság.

– Na látja, semmiféle értelmet nem tudunk benne felfedezni.

– Nem is kell. Azért hoztam el önöknek a szöveget, mert a telefonáló idézett belőle, és ebből azt véltem érteni, hogy hamarosan engem is ütlegelni kezdenek. Itt már nem irodalomról van szó, hanem halálos fenyegetésről.

– Minden bizonnyal, viszont én is kíváncsi lennék, mi vesz rá valakit arra, hogy ilyen garázdaságot feljegyezzen, sőt meg is jelentessen. Elnézést, de mi nem vagyunk irodalom-szakértők. Mit szólnak hozzá az írókollégái?

– Fogalmam sincs. Mindenki azt olvassa, ami érdekli. Nem szokás saját szövegekről beszélgetni.

– Igen ám, de az antológiának két szerkesztője is volt, ők tán csak tudják, hogy miért adták ki ezt a szöveget.

– Baráti viszonyban van velük?

– Kikkel?

– Ezekkel a szerkesztőkkel vagy valakivel a kiadótól. Hát mégiscsak beszélgetett ott valakivel erről, nemde?

– Nem beszéltem. És a szerkesztőket is csak név szerint ismerem, személyesen viszont nem. Elnézést, de én önszántamból jöttem ide. Azért vagyok itt, mert reméltem, valamit tudnak tenni annak érdekében, hogy ne kelljen félnem, ha kilépek a házból. Néha ugyanis muszáj bevásárolnom vagy a postára mennem.

– Talán tudunk is tenni valamit. Ehhez azonban először képet kell alkotnunk magáról. A lehető legátfogóbbat. Ki volt ez a Bossert?

– Már elmondtam önöknek. Egy költő és nagyon jó barát. Karácsony előtt, zaklatások hosszú sora után vándorolt ki Romániából, feleségével és két fiával, és február közepén, egyik reggel holtan feküdt a kikövezett utcán, a frankfurti lakóház mögött, ahol családjával együtt lakott. Minden valószínűség szerint öngyilkosság volt, s most a telefonálgatók ezzel a halállal pöffeszkednek.

– És ő is ilyen érthetetlen dolgokat írt?

– Nagyszerű verseket írt, melyekből csak úgy árad a keserűség.

– És semmit sem írt a zárt alakzatokról?

– Nem ezekkel a szavakkal, de arról is, hogy megy tönkre az ember, ha a feje olyasvalamit tud, ami nem lehet valós.

 

Miért jár folyton az eszemben Hanne, ez a gyönyörűszép Hanne, akit őrülten szeretek? A vonat átkúszik a sötétségen, Hanne mellettem ül, szemben Georg és Lisa, Franz is ott van és Gudrun is, Hanne mellett. És én hetek óta egyetlenegy szót sem szóltam Hannéhoz, a vörösnél is vörösebb lennék és egyetlen hangot sem tudnék magamból kipréselni, s a többiekkel is csak akkor tudok beszélgetni, ha nem nézek rá. Vacakul vagyok, belebetegedtem a boldogságba meg a félelembe, hogy arrább csúszhat mellőlem. És akkor eltűnne az orrom elől. Most be tudom őt lélegezni, orromban érzem teljes lényét, szőröstül-bőröstül. Csípőnk összeér. Az enyém forróságtól izzik. Ám nem tudok rápillantani, nemhogy megérinteni, még véletlenszerűen sem. És szakadatlanul beszélek Georghoz és Lisához és Franzhoz és Gudrunhoz, és soha senki másra nem gondolok, mint Hannéra. Az ingázók el-elbóbiskolnak a helyükön, hajnali négy óra, ők a gyárba mennek, mi a gimnáziumba. Egy évfolyamra járunk Hannéval, ő azonban túl távoli számomra, túl felnőtt, túl szép, túl-másnak-való, mintsem bármit is remélhetnék. És más gimnáziumba is jár, nem az én osztályomban ül, ha így lenne, már rég megbuktam volna, sőt valószínűleg már nem is lennék gimnazista. Tisztában van szépségével, miként azzal is, hogy az ember nem tehet mást, mint hogy teljes odaadással szeresse őt, akár fiúról, akár lányról van szó, s ez a tökéletesség ugyanolyan nehezen elviselhető, mint az a szenvtelen természetesség, amivel a körülötte történő dolgokat eltűri. Nem büszke, nem önhitt és a jelek szerint nem is gőgös, hanem lélegzetelállítóan szép, mintha a holdról pottyant volna ide. Beszélgetéseinknek is kétségtelenül mindig ő a titkos, a soha ki nem mondott központja. Bárki bármit is szóljon, ezt mondja: Hanné, persze más szavakkal és olyan szenvedéllyel, mely a hétfő hajnalokon és szombat kora estéken, amikor a városba indulunk, vagy a falunkba térünk vissza, belénk fojtja a szót. Mindannyian költők vagyunk, akik áradozunk, és az egekig magasztaljuk, mesélünk róla és tudósítunk, fantáziálunk és puhatolózunk. Soha, sehol a világon nem létezett a költészetnek olyan magasiskolája, mint ebben a vonatban Hanne körül. Természetesen erre méltóbb alany sem létezett soha. És mindez igaz volt, nem holmi különcködés, jóllehet ez a szó akkoriban nem is létezett számunkra.

 

– Szolgáltasson nekünk némi adatokat, melyek az ön által mondottakat alátámaszthatják.

– Mármint hogy halálosan megfenyegettek engem?

– Nem, hanem hogy mindezt a románok teszik.

– Annál többet, mint amit ma és két héttel ezelőtt elmeséltem önöknek, nem tudok mondani. Dőreség részükről, de nyilvánvalóan ezt teszik. Nem tudom, melyik az a pont, amikor a zsarnokok becsavarodnak.

– S mondja, magának van szeretője?

– Sejtéseim szerint önök tudnának arról, ha lenne.

– Remélem, elhiszi, hogy nem szeretünk a polgáraink életében vájkálódni.

– De hiszen én már két héttel ezelőtt megkértem önöket, hogy segítsenek. Azt hittem, egy profi titkosszolgálattal van dolgom. Ilyesmi azért Romániában nem fordulhatna elő.

– Hogy érti ezt? Mi nem fordulhatna elő Romániában?

– Úgy beszélnek velem, mintha rossz fát tettem volna a tűzre.

– S nem így van?

– Nem.

– És ugyan miért akarnák önt kinyírni?

– De hiszen egy diktatúráról beszélünk.

– Én önnel beszélgetek magáról.

 

Soha nem beszélgettem Hannéval. A vonaton folyton telebeszéltem a barátaim és ismerőseim fejét Hendrixszel, Janisszel, a Stonesszal, Woodstockkal és Párizzsal meg Prágával, elemeztük a szövegeiket, a Satisfactiont vagy húszszor – s te tényleg úgy gondolod, hogy pont ezt mondják, ennyire direkt módon és nem másként értik? –, felmondtuk egymásnak az angol szövegeket, majd megbeszéltük, kiértékeltük, megvitattuk őket. Mi voltunk a mozgás középpontja, a tornádó vak, de mindent tudó szeme, mi voltunk a világegyetem misztikus magva, a legszebb nők buktak ránk, ajkunkon csüggött a világ összes bemondója. Az ósdi vonat pedig csak száguldott estén és hajnalon keresztül, és Hanne hol mellettem ült, hol velem szemben. Rég tisztában volt azzal, ami számunkra szent volt, ami felemelt és megsemmisített minket, ám hallgatott, beszélhettünk akár Prágáról vagy Berlinről és Párizsról, a magát felgyújtó Jan Palackról vagy Sartre-ról, s amikor a véletlen felcsillantotta előttem a csípőjét, teljesen átszellemültem. Versben is beszéltem, amilyent még soha senki nem hallott. Egy ízben Hannénak is mondtam valamit, amikor a vonatból kiszálltunk, csak és kizárólag neki. Véletlenszerűen megismertem egy szót, melyet rajtam kívül senki nem hallott: stunning. A könyvtárban utánanéztem a szótárban, ugyanis már e szóval való találkozás kontextusa is világossá tette számomra, hogy minden ezen az egy szón múlik: stunning. Még a lélegzetem is elállt tőle, már amennyit Hanne hagyott belőle. És ezt mondtam neki kiszálláskor, amikor a legfelső lépcsőfokról leadtam neki régi bőrtáskáját: Hanne, you are really stunning. Hannét viszont ez távolról sem sújtotta le, hanem egyszerűen csak a táskája után nyúlt és tovasiklott, ellebegett, felszívódott. Ilyen volt Hanne. Ott álltam mozdulatlanul a zsúfolt peronon, és csak bámultam abba az irányba, amerre eltűnt, azt sem tudván, hogy jövő szombaton majd újra hazautazik-e. De legalább olyasmit mondtam neki, aminek foglalkoztatnia kellene őt, persze ha azonnal el nem felejti. Egészen biztosan már rég elfelejtette, hogy ki volt az, aki pont őt szemelte ki magának, és hogy mit mondtam. És ha fel is figyelt rá, akkor is csak véletlenszerűen, mert ha hallott is valamit, biztos nem értette, s akkor meg teljesen mindegy, ki mondta ezeket az érthetetlen szavakat.

 

– Nem értem, miért kellene nekik önnel bármilyen gondjuk is legyen. S főleg egy négyoldalas, nehezen érthető szöveg miatt.

– Barátaim vannak ott, akik a legnagyobb politikai nehézségek közepette élnek, akiket folyamatosan megfigyelnek. Azaz kihallgatják, bezárják, összeverik őket.

– Megölni viszont nem ölik meg őket.

– Azt nem, még egyiküket sem ölték meg. De igencsak titokzatos módon vesztik életüket a romániai írók. Olyan öngyilkosságok ezek, amelyeket senki nem hisz el. Törvényszéki orvosi vizsgálatokat sem végeznek. A holttesteket ólomzárral ellátott koporsókban adják át a hozzátartozóknak. És semmiféle hatóság nem vesz át semmiféle feljelentést vagy kérvényt. Telefonon szoktam a barátaimmal beszélgetni arról, ami ott történik, s minderről tájékoztatom az itteni sajtót.

– És most azok ott meg akarják önt félemlíteni. Erre gondol?

– Könnyen meglehet. Itt, Nyugaton is öltek már.

– Ön igencsak frissnek tűnik. Nincs még valami, amit el akarna nekünk mesélni?

 

Hanne arcpírjának történetét már ezer változatban elmeséltem magamnak. A valóságot ugyanis sem a szó, sem a történet nem szolgálta. Ezen a szombaton lemondtam egy osztálybuliról, és már egy félórával a vonat indulása előtt ott álltam a peronon. Végállomás lévén, a vonat valamivel arrább, egy mellékvágányon állt. Ha az ember időben ért ki a peronra, az utolsó vagon magasságába, vagy fel s alá sétálgatott, egyetlen utast sem tudott elszalasztani. Főleg Hannét nem, aki mindig indulás előtt néhány perccel érkezett. Úgyhogy volt időm. A kimerült ingázók meg-megbámultak, egyik-másik fiatal megkérdezte, nem akarok-e velük felszállni és kártyázni. Elég volt a fejemmel nemet intenem, s máris felszívódtak a vagonokba. Egészen biztosan csak valamelyik szomszédomra várok, akivel a szennyessel teli táskámat haza akarom küldeni édesanyámnak, én viszont nem megyek haza – gondolhatták. De hogyan lehetne ezt a nyomasztó várakozási időt a ruhákból kirázni, nem is, hogyan törölhetné le azt arcáról, bőréről? Ha Hanné megérkezik, nem kellene egyébre gondolnia, mint hogy én is az imént érkeztem és az indulásig a napon sütkérezem. És ha nem jön? Akkor hazautazzam-e, vagy villamossal visszadöcögjek a bentlakásba és úgy tegyek, mintha lekéstem volna a vonatot, majd este bulizni menjek?

 

– Még semmit nem mondott az itteni, berlini barátairól. Hisz mégiscsak itt járt egyetemre.

– Igen, itt.

– És? Csak voltak egyetemi hallgatótársai, barátai. Sportol?

– Nem, igyekszem elkerülni.

– Diszkók, klubok...

– Régebb elvétve, aztán később is csak mások unszolására. Aztán megszületett a két gyermekünk, de ezt önök már biztosan rég tudják.

– Tudjuk, amit tudunk, azt viszont nem tudjuk, hogy eleget tudunk-e.

– Ebben különböznek a román kollégáiktól.

– Hogyhogy?

– Ők sokkal többet tudnak annál, mint amennyit az ember saját magáról tud. Alapjában véve viszont semmit nem tudnak. A különféle adatokból pedig semmit nem értenek. Szerintem önök többet tudnak és értenek, mint az ottani kollégáik.

– Ön tehát tisztában van azzal, hogy mi a különbség a tudni és érteni között.

 

Amikor Hanne végre megérkezett, tudtam, hogy már rég észrevett engem. Nem mosolygott, nem volt sem barátságosabb, sem elutasítóbb, mint egyébként. Léptei kimértek voltak, egyszerűen csak jött, finom bőrtáskájával a vállán, az utolsó vagon irányába, azaz felém, aki annyira gondtalanul és fesztelenül lézengtem, mintha csak a tengerparton lennék a közömbös, ismeretlen emberek között. Szia, mondtam én, szia, mondta ő, ám amikor a tekintetünk elsuhant egymás mellett, s én az állomás irányába bámultam, ő pedig a város felé a sivár, sík tájra, melyen hamarosan át kellett utaznunk, egy másodperc töredékéig az volt az érzésem, hogy arcát a szia alatt enyhe pír futotta be. Stunning, mondtam magamban, és már ő is biztos tudja, mit jelent, majd felléptem mögötte a rozsdás vonatlépcsőre. Néhány pillanat múlva mellém ült a fapadra, s ezúttal nem vettem el a táskáját, hogy hanyag mozdulattal a fölöttünk fityegő csomaghálóba emeljem, mert ezt ő maga, nekem háttal állva, csuklóból megtette – ám ekkor arcát olyan mélyvörös arcpír lepte el, mely az utazás hátralevő idejére nyelvem-ajkam lebénította, s lélegzetemet is elállította. Csak miután leszálltunk a vonatról és szótlanul felkaptattunk az emelkedőn, majd egymás mellett végigvonultunk a falun, búcsúzáskor, amikor azt mondtam: szia, a hétfői viszontlátásig, nos, ekkor találkozott első ízben, ha csak röviden is, végtelenül szomorú tekintetünk.

 

– És mitől olyan biztos abban, hogy a románok azok? Látja, nekem és Hecht úrnak kételyeink vannak ezt illetően.

Hecht úr és Fröhlich úr, hát hogy viselhetnek ezek az államvédelmisek zsidó nevet? Itt ülnek ezekben a náci építményekben és szarnak a zsidókra. Netán a zsidó koncentrációs táborok túlélőinek fiait alkalmazták a német államvédelemnél? Hogy semmiféle barátkozásra ne kerülhessen sor? De mégis kivel való barátkozásra nem? Badarság, hisz ez nem a Moszad, ez nem más, mint meggondolatlanság, lagymatagság és történelmi feledékenység, ti túlterhelt, ügybuzgó emberek. Vagy talán épp ez lenne a stratégiájuk, elvégre ma már senkit sem hívnak Fröhlichnek és Hechtnek. Azaz álca, hogy Schulze nagypapának vagy Meier nagypapának nehogy gondja legyen Schönebergben, mert az unokája...

– Akkor hát tartsa meg magának ön is és Hecht úr is a kételyeit, és kérem, ne kínozzanak többé ezzel a kihallgatással, mely amúgy sem vezet sehova.

– De hiszen mi nem kihallgatjuk önt, hanem beszélgetünk önnel.

– Ugyanezt mondják azok is. Mindig csak egy beszélgetés, aztán ha nem úgy alakul, ahogy ők szeretnék, máris várja az embert a cella.

– Elnézést, de ön félreért minket. A mi feladatunk az, hogy mindent a lehető legpontosabban mérlegeljünk. Sajnáljuk, ha azt hiszi, hogy ön után nyomozunk. Ahhoz viszont, hogy egy rendes, terhelhető ítéletet hozzunk, mindent, ami ön ellen szól, ki kell zárnunk. Itt, Nyugat-Berlinben nem csak a románok foglalkoznak titkosszolgálattal. Szabad ország vagyunk, és nem tudunk minden egyes embert ellenőrizni, aki a belső német határon át Nyugat-Berlinbe érkezik. Ön politológiát tanult, tudnia kell, mit tartalmaz az alkotmányunk erre vonatkozóan.

– Igen, pont emiatt, politológiát is.

– Na látja...

 

Amit láttam, soha de soha nem fordítható le egy számomra elképzelhető valóságra. Túl szép, túl valószínűtlen, túl értékes, túl ijesztő, túl drága, sőt minden szempontból túl erőszakos, túl gyilkos és túl boldogító lett volna. Nem tudtam volna elviselni, és Hanne elpazarolta volna magát egy hóbortos álmodozónak és lúzernek. Két napig sem tudta volna ezt elviselni. A hatalmas, tündöklő, gyönyörű, a kétségkívül hamarosan felbukkanó győztes pedig hiába bolyongana ezen a világon. Ám egy egészen picit én is győztes voltam, két egész pillanat nyertese, igaz, ami utána következett, nem csak a fejemben keringő néma szavakba záródott. Saját testünkben idegenként vonultunk át a falun, szülőfalunkon. Három nap múlva, amikor hajnali négykor az állomásra indultam, anyám karom után nyúlt, pedig szokás szerint futólag már megöleltük egymást. Vigyázz, mondta, miket mesélsz a vonaton. Úgy hallottam, be nem áll a szád. Gudrun apja, aki, mint tudod, a gyárba ingázáskor rendszerint veletek egy vagonban szokott ülni, nemrég mesélte a kocsmában, hogy óvakodni kell a fiunktól, mert annyira szépen beszél.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

Ernest Wichner 1952-ben született a Temes megyei Temeshidegkúton (Guttenbrunn). Temesváron végezte gimnáziumi tanulmányait, majd a germanisztika–romanisztika szakot. Alapító tagja az 1972–75 között működő Aktionsgruppe Banat írói csoportosulásnak. 1975-ben kitelepült Németországba, ahol a berlini egyetemen tanult politológiát. Költő, író, műfordító, irodalomkritikus. Berlinben él, 1998-tól a Literaturhaus Berlin helyettes vezetője, majd 2003-tól vezetője.




.: tartalomjegyzék