Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Carmen Elisabeth Puchianu

Az ingaóra

A hatalmas óra büszkén feszített a tágas szoba bal sarkában, az ablakbemélyedés mellett. Tányérnyi nagyságú, aranyozott számlapját két nyíl alakú mutató járta körül, elrejtve a tulajdonképpeni óraművet, a számtalan fogaskerékből álló szívet, mely az időt egyenletes ritmusban engedte folyni. Egyszerű szerkezet: két láncon függő súly, melyek az óramű felhúzására és mozgásban tartására szolgáltak.

A vén állóóra minden félórában egyet ütött.

Az egész órákat az ütések megfelelő számával jelezte. Éjfélkor a tizenkét ütést rendkívül hangosan és tartósan zengte bele az álom csendjébe.

Szekrényóra volt, amilyent már rég nem gyártottak, leszámítva az otromba, ízléstelen, elemekkel működő utánzatokat. A szekrényóra másodpercre pontosan mutatta az időt, mindenféle késés vagy esztelen sietség nélkül.

Az évek során olyannyira hozzászoktak már az óra hangjához, hogy csak akkor vették észre, ha az ütés véletlenszerűen kimaradt, ha például a tulajdonosa – egy idős hölgy – elfelejtette a súlyos láncokat alapállásba helyezni, vagy mert az óra teljesen érthetetlen okokból hirtelen felmondta a szolgálatot, így hát kénytelenek voltak kihívni az egyetlen régi vágású órást, aki a településükön még létezett.

Természetesen mindig kiderült, hogy az óra semmiféle komoly kárt nem szenvedett, hanem sokkal inkább a bogaras vénkisasszonyokat utánozta, akik a jelentéktelen és ártalmatlan testi nyavalyáikkal csupán az érzéketlen embertársaik figyelmét akarják magukra vonni. Habár az öreg hölgy minden egyes alkalommal elborzadt, és ha az óra ilyenfajta dolgokat művelt, saját szívütéseit is hirtelen kihagyni vélte, mégiscsak örült, valahányszor az órásnak, egy régi jó barátjának ki kell hozzá jönnie, hogy a makrancos óraművet ismét mozgásba helyezze. Szívesen elidőzött nála egy-egy félórácskát, olykor egy egész órát is. Kobaltkék csészékből szürcsölgették a kávéjukat, hozzá kétszersültet eszegettek, és a régi időkről beszélgettek, mely idő már csak a szoba bal sarkában álló bútordarab alakjában létezett.

Néha mély csend borult rájuk, melybe csupán a szekrényóra halk, egyenletes tiktakolása vegyült.

Alacsony, molett nő volt, akinek hagymaorra mulatságossá tette kerek arcát, és akinek szürkészöld, helyenként kéken fénylő szemében huncutság fészkelt.

Sokat nevetett, szeretett tréfálkozni és történeteket kitalálni, melyeket hatalmas feszültséggel, minden egyes alkalommal meglepő módon tudott elmesélni.

Johannának hívták, de nem így szólították. Már kislányként Jeannette-nek nevezték, szülői házában ugyanis rendkívül előkelő szokásokat ápoltak, melyhez az is hozzátartozott, hogy a német mellett a francia nyelvet is használták. Míg a német a legjobb polgári családok általános műveltségének részét képezte, addig a francia kifinomultabbnak, előkelőbbnek számított. Ennek jegyében nevelték fel Jeannette-et vagy Jennyt, ahogy néhányan őt szólították.

Fogadásokon és társaságokban, színházban és operában a francia nyelvet használta, mert ugyebár hamarosan a felső tízezer ügyes ifjú hölgyévé kell válnia. Nem kevesebb tehetséggel használta a német nyelvet, mindenekelőtt a szülői ház bejárónőivel való értekezések, de az internátusbeli társaival folytatott cseverészések során is, valahányszor feltárták egymásnak apró titkaikat.

Családja a Goldberg nevet viselte, és Bukovinában, a messzi északon fekvő Piatra településen laktak.

A lágy dombok közé ékelt rendkívül szelíd és bájos vidék volt, mely nyomot hagyott a lakosok vérmérsékletén is, főleg a földművesekén és a juhászokén, akik az egyik román tájszólás kellemesen éneklő változatát beszélték, azaz teljesen mást, mint a zsidó közösség tagjai.

Már rég elhagyta ősi hazáját: fiatal lány volt, amikor az előkelő „Notre Dame” internátusból vegyes érzelmekkel kilépett, szülei ugyanis eldöntötték, hogy kivándorolnak Erdélybe. Számukra az idilli Bukovina a Nyugatról érkező hírek fényében már nem tűnt kellőképpen biztonságosnak. Goldbergék Erdélybe költöztek, jómódú családok körében, melyhez akárcsak annak előtte, itt is hozzátartoztak, túlnyomórészt németül beszéltek, és Jeannette hamarosan kialakította társadalmi kapcsolatait, víg kedélye miatt ugyanis mindenhol hamar megszerették.

A szülők házat vásároltak a városban, és rendszeresen vendégségeket tartottak. Mint korábban Piatrában, az erdélyi városban is megvoltak a bejárónőik, akik azonban sem németül, sem franciául nem beszéltek, csak románul vagy magyarul.

Jeannette megismert egy fiatal románt, aki olvasott volt és művelt, szerette a vadászatot és a hegyeket, és akinek megtetszett az idegen nevű, huncut arcú lány.

Ortodox rítus szerint házasodtak és boldogok voltak – vagy legalábbis úgy tettek, a férj ugyanis egyre gyakrabban járt a hegyekbe vadászni, ő pedig ezalatt otthon maradt és rendszeresen vendégségeket rendezett.

A háborús zűrzavar ellenére vidáman telt az életük. Aztán a háború véget ért, és az új hatalom képviselői az új rendszabályokkal megrendítették az ő kis világukat. A vadászt polgári származása miatt börtönbe zárták, s neki sem jutott sokkal jobb sors: át kellett adnia házát az államnak, és végignéznie, ahogy idegen emberek elterpeszkednek benne. Ő maga, az egykori tulajdonos, egy fiatal munkásnővel osztozott egy szobán, aki faluról vándorolt be városra. Az a bizonyos magas szoba volt, amiben mindig is az ingaóra állott.

Az ablakban ült és az utcát bámulta. Nem is emlékezett arra, hogy mikor volt utoljára kint.

Éppoly kevéssé emlékezett arra, hogy a vadásszal boldog volt-e vagy sem.

Amire biztosan emlékezett, az volt, hogy a férje teljesen megváltozva tért vissza a fogságból, és már évek óta a hegyi temető földje alatt pihent. És arra is emlékezett, hogy jó ideje nem hagyta már el a házat.

Hatalmas fájdalmak akadályozták a járásban, úgyhogy még az is nagy vesződséggel járt, ha napi kétszer az ablaknál levő helyét el kellett hagynia, hogy a folyosó végén levő fürdőbe menjen. Ilyenkor segítségére volt a fém járószerkezete, mely leginkább kalitkához vagy mellvéddel ellátott karmesteri pódiumhoz hasonlított, azzal a különbséggel, hogy a mellvéd nem a hátánál, hanem előtte állt. Erre rátámaszkodhatott és nagy nehezen felemelkedhetett. Aztán minden alkalommal meg kellett fontolnia, hogy most melyik lábát kell megmozgatnia. Általában a jobb volt az, amit lassan előrecsúsztatott, s miután a járókeretet is karnyújtásnyira előretolta, már a bal lábát is maga után tudta húzni. Percekig is eltartott, amíg a szobáját elhagyta.

Odakint a tavasz mintha a száraz gesztenyeágakból készült volna kipattanni. Már mindenhol látni lehetett az első zöld szikrát, és a madarak az eddiginél is hangosabban csiviteltek. Mint holmi patinák, gondolta, pont úgy néznek ki ezek a csonkok a fán. Mint a prágai kupolák.

Egyszer valamikor mintha megfordult volna Prágában. Fiatal lányként talán, mielőtt a szülei rávették volna magukat a költözésre, vagy később, amikor a Wehrmacht fiatal tisztjei udvaroltak neki a városban – netán magyar vagy szlovák katonák lettek volna? Nem csak azt nem tudta már, hogy volt-e Prágában. Világosan látta maga előtt a zöld kupolákat. Mosolygott. Úgy tűnt, mintha elszundított volna.

Az állóóra elütötte a felet. Fél tíz. Vasárnap volt.

Hamarosan érkezik az ünnepi ebéd. Megígérték neki, hogy a szokásosnál hamarabb ott lesznek nála. Nem tudta, ki fogja meglátogatni ezen az ünnepnapon, a már nem egészen fiatal lánya azzal a rideg mosolyával, vagy az unokái hozzák majd az ebédet neki.

Csak merengett kifelé az ablakon, és emlékezni vélt arra, hogy talán ősz volt, amikor utoljára elhagyta a házat.

Hallotta a diófalevelet a lába alatt recsegni, míg a kerti ösvényen végigcsoszogott és az utolsó diókat felszedegette. Habár soha a kisujját sem mozdította a tágas kertben, mely az ő tulajdonában maradt, mindenhez ragaszkodott, ami benne nőtt és virágzott. A diófákat tartotta a legnagyobb becsben. Csak nagyritkán és egészen különleges alkalmakkor adott belőle valamicskét, ha valaki diós süteményt vagy csodatortát akart sütni.

Akkoriban a csípőjébe vagy annak tájékán beállt fájdalom miatt – soha nem tudta pontosan beazonosítani a helyét – a járás már gondot jelentett. Ennek ellenére még akkor is ki-kijárt. Nagy segítségére volt ebben kecsesen ívelt sétabotja, mely nemcsak a szükséges támaszt, hanem előkelő, disztingvált megjelenést is biztosított számára.

Valahányszor a zizegő levelek alatt az utolsó diókat keresgélte, hirtelen minden értelem- és célnélkülinek tűnt. Ha ilyenkor szétnézett és rájött, milyen kis távot sikerült megtennie, minden igyekezetét teljesen hasztalannak látta.

Talán létezik ennél kellemesebb időtöltés is. Ahogy ezt elképzelte, csúfondáros nevetés tört ki belőle, majd újból lehajolt egy törött dióért.

Esetleg üldögélhetne az ablakában és bámulhatná az utcát, alkalomadtán a kezével is kezdhetne valamit. Kézimunkázhatna, kötögethetne, vagy egyéb vacakságot készíthetne, amit még annak idején a Notre Dame leányinternátusban tanult. És akkor csak úgy jönnének hozzá az emberek, mert ő egy született Goldberg és együtt éreznének vele. Vagy legalábbis kíváncsiak lennének. Egyet-mást hoznának is neki, miként ezt udvariasságból vagy jólneveltségből tenni szokás. Édességet, virágot vagy frissen őrölt kávét. És természetesen süteményt. És udvartartása is lenne, mint annak idején a szüleinek Piatrában, majd átköltözésük után itt, ebben a házban

Annyira megtetszett neki ez a képzeletbeli világ, hogy úgy tett, mintha nem tudna többé kimenni.

Hamarosan kedvét lelte saját fájdalmában, főleg hogy nem volt annyira elviselhetetlen, mint amennyire tettette. Ürügyként használta, valahányszor egyedül vagy a középpontban szeretett volna lenni. És aztán meghozott egy másik, még ennél is fontosabb döntést: ezt a fájdalmat, amiről néhány orvosnak a véleményét is kikérte, akik viszont képtelenek voltak bármiféle magyarázatot adni rá, s csupán tanácstalanul ingatták fejüket, szóval ezt a fájdalmat ápolni és gondozni kell, mert ez csak az övé, az ő saját tulajdona.

Az arthrosis deformans tudományos megnevezés mellett döntött a szélesebb körben használatos ízületi kopás helyett. Szerette az ilyenfajta kifejezéseket, mert mindig mély benyomást tudtak tenni.

Azon a bizonyos vasárnapon az ünnepi ebédére várt. Nyolcvanat töltött.

Bő öt éve nem hagyta el a házát. Ott ült támasz-kalitkája előtt, mely lehetővé tette számára a fürdőbe való kimenetelt, és az ablakon át az utcára meredt. A tavasz patinásan tört elő a hideg sivárságból. Vasárnaponként sosem vette elő a kézimunkáját a szék mellett heverő kosárból.

Felemelte fejét, az ingaóra ütését vélte hallani. Soron kívüli ütés volt, mintha az óra a negyedeket és a negyedek negyedeit is ütni kezdte volna. Aztán meg semmit sem hallott, s észrevette, hogy a nagy mutató a tízes előtt megállt.

Az ablak felé fordította a fejét. Hópelyhek szálltak alá a tavasz patinájára.

Szekrényórájába hatalmas fájdalomként záródott be az idő.

 

Szenkovics Enikő fordítása

 

 

Carmen Elisabeth Puchianu Brassóban született 1956-ban, és ma is ott él. Költő, író, egyetemi tanár. Kizárólag német nyelven ír. Jelen elbeszélés a Der Begräbnisgänger című, 2007-ben a Karl Stutz kiadónál megjelent elbeszéléskötetéből való.

 




.: tartalomjegyzék