Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Szenkovics Enikő

Utószó helyett: ingaórába zárt idő

Hans Bergel Bécsi ingaóra című elbeszélése nem véletlenül vált e szövegtömb nyitó darabjává: ez az írás indította ugyanis el azt a lavinát, melynek eredményeként a romániai német nyelvű irodalom néhány, még élő képviselőjének egy-egy szövege olvasható most a Székelyföld hasábjain.

Ez év elején, amikor Bergel szövegét elküldtem Lövétei Lázár Lászlónak, ezt válaszolta: „Kedves Enikő, semmi akadályát nem látom a közlésnek, sőt, az se lenne baj (ha ilyen rövidkék az írások), hogyha két-három szerző jönne csokorban (úgy hangsúlyosabb lenne a közlésük).” Megvallom, örültem a felkérésnek: az elmúlt tizenöt év során, amióta a romániai német nyelvű irodalommal, elsősorban rövidprózával elméleti szinten foglalkoztam, mindvégig bennem motoszkált ez a gondolat, hogy jó lenne e szerzők szövegeit a magyar olvasókkal is megismertetni. Ugyanakkor féltem is tőle, egyrészt azért, hogy az írók esetleg válaszra sem méltatnak, másrészt, jómagam számukra ismeretlen lévén, nem mernek majd nekem szöveget küldeni. Aztán csak nekiláttam leveleket gyártani, s mindazoknak a szerzőknek eljuttatni, akiknek a címére rövidebb-hosszabb nyomozás után sikerült rábukkannom. Tizenegy levél indult így útjára, postai és elektronikus úton, s a válaszokra várva én csak abban reménykedtem, hátha összegyűl az a bizonyos két-három szöveg, amit aztán együtt, egy tömbben közölni lehet. Hatalmas meglepetés és öröm volt számomra, amikor egymás után kezdtek érkezni a válaszok, s a válaszokkal együtt a szövegek, csatolmányban, vaskos barna borítékokban, sőt könyvek formájában is. Így kerekedett ez a szövegtömb egyre jobban, hétről hétre, hónapról hónapra, mindennek pedig Fekete Vince a tanúja, akit, e tömb szerkesztője lévén, folyamatosan tudósítottam a dolgok állásáról. Arról, hogy újabb szerző jelentkezett, újabb szövegek érkeztek, miképpen arról is, engem személyesen hogyan érintenek (meg) ezek az újabbnál újabb levelek és szövegek, illetve hogy miként kezdenek ezek a levelezések egyre személyesebbekké válni, hogyan öltenek alakot és kapnak arcot azok a nevek, melyekkel eladdig csupán a kutatásaim során, illetve egyesekkel olvasmányaim révén találkoztam. E szász, illetve sváb gyökerű szerzők ugyanis kivétel nélkül igen pozitívan reagáltak a megkeresésükre, és amellett, hogy bizalommal és örömmel küldték el írásaikat, legtöbben lelkesedésüket is beleírták a válaszukba. Balthasar Waitz rendkívül hálás volt ezért a kapcsolatfelvételért, mert korábban soha nem jelent meg tőle szöveg magyar fordításban. Dieter Schlesak örült, hogy létrejött egyfajta Camaiore–Kolozsvár kapcsolat. A kilencvenegy éves Hans Bergellel az első levélváltásunk óta személyesen is sikerült megismerkednem, s kolozsvári felolvasását követően, Németországba való visszatérte után néhány nappal már meg is érkezett az újabb levele, az újabb fordítandó szöveggel. Illetve egy felkéréssel, hogy esetleg egy elbeszéléskötetének magyar fordítását adjuk ki Kolozsvárott. Carmen Elisabeth Puchianuval tervezzük a személyes találkozást, Karin Gündisch pedig, aki közel harminc éve vándorolt ki Németországba és az év felét Kisdisznódon tölti, arra kért, bármikor térjek be hozzá, ha arra járok. Ilse Hehn legutóbbi levelét ezzel indította: „Milyen szép, hogy valaki Kolozsvárott »törődik« a romániai német nyelvű irodalommal!” Joachim Wittstock, aki első válaszában még arra ösztönzött, hogy folytassam csak elméleti szinten a kutakodásaimat és írjam meg a doktori dolgozatomat, szöveget ő most nem küld, egy újabb levelemet követően mégiscsak megenyhült, és elnézéskérések közepette két könyvet is postázott, hogy kedvem szerint válogassak belőle. Franz Hodjakkal, lévén, hogy sokáig csupán őt fordítottam, évek óta tartjuk a kapcsolatot, és időnként fel-felhív, hogylétem felől érdeklődve. És az sem ritka, hogy a szerzők nem kis hányada, amikor elküldtem nekik a szövegük magyar fordítását, ezt válaszolta: elejétől végig elolvasták, és mivel gyerekkorukban magyar dadájuk/nagyszülőjük vagy távolabbi rokonuk volt, egy-egy szó, a hangzás előhívta a gyerekkori emlékeket, amiért külön hálásak. Én pedig azért vagyok hálás, hogy ezek a nagyszerű szerzők bizalmukba fogadtak, illetve hogy a Székelyföld a szövegek közlését, a hangsúlyozás kedvéért való tömbösítését felvállalta és fontosnak tartja. És nem utolsósorban azért, mert az ötletgazda és a szerkesztő egyaránt támogatta abbéli ötletemet, hogy a szövegeket romániai német gyökerekkel rendelkező képzőművészek illusztrációival tarkítsuk. A temesvári születésű, Kolozsváron élő Unipan Helga segítségével, aki lelkesen vállalkozott arra, hogy egykori kollégáitól, barátaitól munkákat kér, a képzőművészek is „rámozdultak” az ügyre, s küldözgetni kezdték alkotásaikat, melyeket Helga nénivel válogattunk be a szövegtömbbe. Ezek a festmények, grafikák, metszetek pedig annyira találnak egy-egy szöveg tematikájához, hangulatához, mintha kimondottan rájuk „szabták” volna: kép és szöveg kiegészítik egymást, együtt gondolkodtatnak el, hívhatnak elő érzéseket az olvasóból.

Visszakanyarodva a kezdő gondolathoz: az sem véletlen, hogy a tömb végén egy másik ingaórás szöveg szerepel, mégpedig Carmen Elisabeth Puchianué – e két ingaóra keretezi ezeket az elbeszéléseket, mint ahogy az ingaóra is magába zárja az időt, Puchianu szavaival: „Szekrényórájába hatalmas fájdalomként záródott be az idő”. Az idő itt többszörösen hangsúlyos, és ezt az itt olvasható szövegek egytől egyig tanúsíthatják: az általános emberi idő mellett az egykori erdélyi szászok, bánsági svábok idejét is előhívja: magukból a szövegekből, az ingaórákból, a régmúltból, a háborús időkből, illetve a közelmúltból, amikor még százezrek élték közöttünk életüket és gazdagították az erdélyi épített, tárgyi és szellemi kultúrát. Ez a közelmúlt viszont, ha végigtekintünk a kihalt német falvakon, németektől kiüresedett városokon, máris régmúltnak tűnik. Az idő, a múlt idő viszont valamiképpen visszahozható a jelenbe és megőrizhető a jövő számára. Nem órába, hanem személyes kapcsolatokba és természetesen papírba zártan. E fordítások is ezt a célt szolgálják, és csak azt kívánom, hogy olyan szeretettel olvassák, mint amilyen nagy szeretettel a szerzők küldték, illetve jómagam fordítottam őket.




.: tartalomjegyzék