Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Keresztes Franciska beszélgetése László Csaba színművésszel

Komfortzónán innen és túl

– Éppen a tizenötödik évadodat zártad a marosvásárhelyi színháznál...

– Igen, én erről tudtam.

– S ha már a számoknál tartunk, vajon azt tudtad, hogy épp az ötvenedik szereped próbálod itt?

– Ötven... nem is olyan sok.

– Tizenöt évvel ezelőtt befejezted a színit Marosvásárhelyen, és rögtön a Tompa Miklós Társulathoz kerültél. Szerencsés fordulat egy végzős életében...

– Abból a szempontból mindenképpen, hogy szerencse is kellett hozzá. Utolsó éven egy versenyvizsga bizottság külön megnézte a vizsgánkat, három helyre kerestek színészt, és én lettem az egyik, akit meghívtak a vásárhelyi színházhoz. Akkor úgy voltam, hogy nem is nagyon kívánkoztam sehova, nem voltak konkrét terveim.

– Preferenciáid biztosan voltak...

– Talán Sepsiszentgyörgy.

– Ahhoz képest, hogy véletlenül alakult így, még mindig itt vagy.

– Sokféle időszak váltogatta egymást. Meg aztán kényelmes is vagyok.

Az elején például nem nagyon kaptam feladatot. Ami, utólag végiggondolva, jól is jött, mert akkor volt időm mesterizni az egyetemen, rendező szakon. Valójában nem panaszkodhatom szakmailag, mindig voltak feladataim. Emlékszem viszont egy nyári holtidőre, amikor ültem otthon és azon gondolkodtam, hogy valamit nagyon kéne változtatni, valami homlokegyenest mást csinálni. Aztán a következő évadra kiosztottak a Bölcs Náthánba, én meg belevetettem magam a feladatba.

– A Bölcs Náthán ezek szerint megmentette a helyzetet. Szembetűnő annál a munkádnál, hogy mintha szándékos ellen-szereposztásban lennél, hiszen Náthán jelzője az előrehaladott korából és élettapasztalatából fakad. Te viszont messze nem voltál annyira idős...

– Harmincévesen kellett volna megteremteni egy hetvenéves ember bölcsességét, aki már túl van megvívott csatákon és veszteségeken, aki eljátszta már a félelmeit. Talán tudtam szeretni, és az már majdnem olyan, mintha bölcs lenne az ember.        

Most az évadzáró társulati gyűlésünkön Keresztes Attila művészeti igazgató a komfortzónáról beszélt, én meg azon gondolkodtam, hogy vajon mennyire feszegettem az utóbbi időben. És hát az az igazság, hogy nem eléggé. De foglalkoztat a kérdés.

– Miben áll a te komfortzónád, amiből olyan nehezen mozdulsz ki?

– Nagyon szeretek a próbafolyamat elején „figyelgetni”. Van egy sajátos tempóm, amin túl kell lennem, el kell telnie egy bizonyos időnek, hogy ráérezzek a készülő előadás ritmusára. Ha egy rendező tőlem az első próbán ritmust kér, ami ebből a nyugalmamból egyből kizökkent, az nekem nem jó (értsd: kényelmes). Amúgy meg nagyra becsülöm azokat a rendezőket, akik érzik a határaimat és figyelmeztetnek rájuk.

Emellett pedig szeretem, ha a rendező nagyon erős világot teremt, és arra nekem kell ráérezni, meg kell találnom magam benne.

– Például?

Az ördög próbája volt nekem ebből a szempontból nagyon tanulságos. Közben pedig nagyon furcsa, mert amennyire nagy kínnak éltem meg akkor a próbafolyamatot, annál nagyobb sikerélmény lett belőle. Abból a szempontból is tanulságos volt, hogy mennyire fontos, hogy az ember a magánéletét kint tudja hagyni, tudja ezt megtanulni az évek során. Bár, azt hiszem, ez alkati dolog, és nálam ez mindig téma lesz.

– Azért Radu Afrim rendező egy nem szokványos, improvizációs próbafolyamatot ajánlott nektek, már a kezdetektől, ahol nagyjából a semmiből és magatokból építettétek fel az előadást, és a karaktereitek is nagyon személyre szabottak voltak.

– Mármint Afrim személyére szabottak (nevet). Lehet, de a tanulság mindenképpen az, hogy rájöttem, mekkora félelmet tud szülni bennem, ha sok magánéleti ködöt, problémát beviszek a próbaterembe. Nem találtam a közös hangot a többiekkel. Nehezen ocsúdtam fel, folyton szenvedtem, Afrim is mindig rá kellett dolgozzon, hogy helyrezökkentsen.

– Beszéljünk „kényelmesebb” élményekről is. Van olyan szerep, ami közel állt a szívedhez, amit kedvencnek lehet nevezni?

– Igen, hogyne!

– Melyik az?

– A Gézagyerek.

– Azt hiszem, az nem csak a Te kedvenced...

– Olyan fura így belegondolni tizenöt év távlatából, milyen kevés kedvenc munka van. Az ember kapálózik meg vágyakozik a minél több és minél nehezebb feladatra, ezt is akarja, azt is akarja, és végül marad egy vagy kettő valóban fontos. Valahogy úgy van ez a mi szakmánkban, hogy sokat kell dolgozni ahhoz, hogy aztán kikerüljön néhány jól sikerült alakítás.

– Miért szeretted különösen a Gézagyereket?

– Szerintem nagyon jól találkozott a személyiségem a szereppel, és a rendező, Rusznyák Gábor is jó kontextust adott hozzá. De magát a szerepet szerettem játszani, mert úgy karakterszerep, hogy közben meg nagy mélységei vannak, ezen kívül gazdag eszköztárat igényel és kínál egyszerre. Egy autista fiúnak a megformálásához szűk út vezet, mivel erős formaiságot követel, de közben ebben a nagyon konkrét formában rendkívül gazdagon lehet mozogni.

– Hogyan készültél rá?

– Sok dokumentumfilmet és művészfilmet néztünk ebben a témában. Mikor elkezdődött a próbafolyamat, még Rusznyák, a rendező is kereste a szerep formáját. Aztán volt egy pillanat, amikor szemléletet váltott, és azt mondta, hogy hagyjuk a szöveget meg a körülményeket világot teremteni, lássuk, hogyan lesznek Gézagyerekké, a személyiségem hogyan fog megnyilvánulni benne. A Gézagyerek bizonyos ponttól bizonyos pontig ismeri a világot, mindenről tud, ami abba belefér, de ami a jól ismert fehér-fekete konyhakövön túl van, azt neki külön meg kell értenie. Nagyon szép történet különben, remekül meg van írva. Nagyon sajnálom, hogy nem játsszuk már, mert még mindig sokszor eszembe jut, kipróbálnék  benne új dolgokat, másképp csinálnám például a monológot, bátrabban futnék rá.

A nagy feladatnak mindig túlzottan szívemen viselem a tétjét. Ettől kell megszabadulnom minden próbafolyamatban ahhoz, hogy tudjak játszani. Azonkívül A Gézagyereknek nagyon nehéz, folyton mozgó díszlete volt, ami egyáltalán nem „szolgálta” a színész munkáját, rendkívüli precizitást, külön figyelmet igényelt csak a díszlet.

– Szoktak tehát „kísérteni” a régi szerepeid, amiket már nem játszol?

– Azok az előadások, amelyeknek volt egy jól érezhető világa, valami olyan atmoszférája, amiben lehet „úszkálni”. Azok jelentik az inspirációt – számomra legalábbis.

– A Gézagyerek volt az egyik első olyan szereped, amelynél hangsúlyosan jelen volt az istenhit. Aztán sok olyan szerep talált meg, amelynek szintén valamilyen különlegesen szoros viszonya van Istennel. Lásd Luka a Mélyben (Éjjeli menedékhely)-ből, Aljosa, a papnövendék Karamazov-testvér, Tartuffe, de akár Lőrinc barát a Rómeó és Júliából...

– Sőt, jövőre készülünk az Olbrin Joachim csodálatos utazásával, ahol egyenesen a Jóistent megtestesítő kertészt játszom. Viccen kívül: én ezért nagyon hálás kellene hogy legyek. Az ember valamilyen szemüvegen keresztül látja saját magát. De azt, hogy az emberek, a rendezők bennem látják a jót, ezért igazán hálásnak kéne lennem. Örültem ezeknek a szerepeknek, mert valamilyen szinten összefonódnak a magánéletemmel. A szentséggel való viszony, amit ezek a szereplők képviselnek, úgy érzem, valahol bennem is ott lakozik. Viszont legalább annyira az emberi mocsok is ott van bennem, mint amekkora tere van bennem a jónak.

Sokszor nem is tudom eldönteni, hogy mint szerep, melyik fajtában jobb létezni. Luciót, aki egy gátlástalan dzsigoló a Szeget szeggelben, imádtam játszani. De a Rómeó és Júliában ütközött ki ez a dilemma, ahol duplában játszottam Lőrinc barátot és Tybaltot (akik azért elég ellentétes előjelű szereplők). Kettejük közül Tybalt volt a kedvenc. Talán éppen a komfortzónás téma miatt. Az a férfias őrült erő, amit képvisel, egyáltalán nem áll közel hozzám, azt keresgélni nagyon inspiráló volt.

Azt hiszem, elég gyenge pontom az életben a maszkulinitás. Picit ezért volt nehéz nekem a Tartuffe is. Nehéz helyzetbe hozott a dupla szereposztás, amit én teljesen konkurenciának éltem meg, mindenféle pozitív hozadékával együtt, ami ebből származhat. Mennyire vagyok én férfias, mennyire képviselem azt a férfiideált, amit a média hatására a világ elvár az embertől? Én azt gondolom, hogy azért a színházban is egy férfi mutatós kell legyen. Ezekkel én küszködöm, hogy hol vagyok ezen a férfiskálán. Vannak kedves kolléganőim, akiken szoktam figyelni, hogy nekik milyen a férfi. De az, ahogyan én elképzelem a férfit, amikor azt játszom, hogy erős vagyok és határozott, és izmos és szó szerint férfias akarok lenni, az rendszerint komikusan hat. Ezért folyton azt keresem, hogy nekem ez hogy állna jól.

Itt van például az őrmester Az üvegcipőben. Talán azért fontos nekem ez a téma, mert nagyon szeretem az intelligens, bölcsen építkező színészeket. Jómagam is erre törekszem. Ebben az esetben viszont azzal próbálkoztam, hogy lazábban közelítsem meg a férfiasságot, és ne akarjam görcsösen „megcsinálni” vagy azt játszani. Lehet, be kell látnom, hogy nem vagyok egy főszereplő-alkat. Nem vagyok elég laza – azt hiszem – ehhez. Olyan értelemben, hogy túl sok részletet akarok kézben tartani.

Az üvegcipőben a neves magyarországi vendégrendezővel, Mohácsi Jánossal dolgoztál. Mohácsi milyen rendező?

– Ő határozottan a teret adó típus. Különben szerintem ő nagyon bölcs, és én nagyon csodáltam ezt a fajta bölcsességét. Kevés az a rendező, aki tudja, hogy kell-e feszegetni a határokat vagy sem. Nála mindenképpen azt éreztem, hogy partner vagyok, és kíváncsi rám, és legalább annyira számít neki az, hogy nekem mi a fontos, mint a saját elképzelése. Sőt, az a célja, hogy én színészként jól érezzem magam: ő azt akarja megrendezni, ez a koncepciója, és ez nagyon ritka. Mikor ezt először elmondta nekünk, felkaptam a fejem. Olyan jó érzés így járni be próbákra.

Meryl Streep mondta, hogy vannak dolgok, amiket már un, és nem kíváncsi rájuk. Én is kezdek ilyen lenni már, vannak dolgok, amikben, úgy gondolom, már nem akarok részt venni. Vagy egy másik: hogyha elvállal valamit, abban száz százalékig biztos akar lenni, hogy azzal értéket tud letenni az asztalra. Nyilván ez a filmszínész esetében másképp működik, alkalmazott színházi színész nem tudja ezt a szabadságot megteremteni, hacsak nem valami rendkívüli nagy tehetség, hogy ezt megengedhesse magának.

– Számodra mi a legnagyobb szakmai elégtétel? (Tavaly megkaptad például az EMKE Kovács György-díját...)

– Azt hiszem, ebben a kérdésben elég önzően működöm. Be kell vallanom, már az fontos számomra, hogy a társulatban milyen feladatokat kapok. A szereposztás kifüggesztése nagyon fontos momentum.  

De azt hiszem, annak örülök a legjobban, ha a külső-belső konfliktusaimat legyőzve önzetlenül tudok végigcsinálni, megélni egy próbafolyamatot.

– Mit értesz önzés alatt?

– Nagyravágyást vagy hiúságot. Hogy ha kis szerepem van, attól még ki tudjam szolgálni az előadást. Hogy száz százalékosan oda tudjam tenni magam, és megpróbáljam segíteni azokat, akik épp fontos feladatot kaptak.

– Jónéhány fontos feladatod is volt az évek folyamán. Azokban hogy érzed magad?

– Például a Bölcs Náthán jó példa arra, amit az előbb mondtam – teljesen mindegy, hogy az előadás végül milyen lett, vagy mi lett belőle –, ott határozottan azt éreztem, hogy egy olyan szereplőről van szó, akit a szereposztás kell „megcsináljon”. Figyelek, de nekem egyedül nincsenek eszközeim, mert teljesen a viszonyokra van építve. De általában a meditatív jellegű nagy szerepek így vannak kitalálva: ők egy olyan felület, akit a többiek teremtenek meg. Ehhez meg nagyon fontos a társulat, és az, hogy hogyan tud egységben dolgozni.

A Tarelkin halálától viszont kikészültem. Azért, mert azt éreztem, hogy minden körülmény az előadás ellen dolgozik, és emiatt nem tudtam a magam dolgára koncentrálni, pedig ott minden a főszereplőn fókuszálódik, például éreztem, hogy megfojt az, ha nem működik a díszlet (volt egy monológom, amit a koporsó forgására kellett felépíteni). A budapesti Tháliában sikerült először teljesen precízen megcsinálni, mert ott forgószínpad volt, és ezért az nagyon pontosan működött. Nem bírom elviselni, ha valami nem pontos. Elég gyakran szokták mondani, hogy hamar elvesztem a türelmemet, magyarul ’hisztizem’. Az főként ilyesmik miatt történik. Sajnos nem vagyok túl diplomatikus, ez hamar kiderül rólam, nem vagyok angol lord, bár tanultam lovagolni.  

– Mindig is színész akartál lenni, vagy volt más elképzelésed is?

– Székelykeresztúron jártam középiskolába, és ott toboroztak új embereket diákszínjátszó csoportba. Kilencedikes voltam, amikor láttam a hirdetést, és elmentem megnézni, miről szól ez. Már az első találkozáskor, ami nagyon jó élmény volt, eldőlt bennem, hogy színire fogok felvételizni.

– És Marosvásárhelyre esett a választás...

– Lehet, hogy azért, mert Keresztúrhoz képest Kolozsvár azért már túl nagy lett volna, Vásárhely emberibb léptékű volt számomra, meg hát, már azt hiszem, kiderült, hogy nem nagyon szeretek kimozdulni a stabilitásomból. Bőven elég volt nekem meglépni ezt a távolságot.

– Akkoriban láttál színházat?

– Kilencedikesen láttam Kolozsváron a János vitézt az operában. Zenekarral, balettkarral, impozáns volt. Lenyűgözött. De otthon nem volt a mindennapi kultúránk része a színház. Kilencedikes koromtól láttam inkább, de akkor már kerestem is a lehetőséget. Udvarhelyre jártam előadást nézni. Nagyanyámról mondják, hogy ő amolyan színésznő-alkat volt. A falunak volt egy nagyon aktív tanítója, aki előadásokat rendezett a a téli időszakban, ő meg mindig szerepelt ezekben.

Minden adandó alkalomal elmesélem egy nagy élményemet ebből a periódusból, mert azóta is vágyom az ilyenfajta életérzésre. Felkészítőre mentem a felvételi előtt, stoppoltam Keresztúrról, és Miholcsa József szobrász vett fel az autójával. Egész úton beszélgettünk, és felajánlotta, hogy lakhatom nála a felvételi alatt. Végül aztán úgy alakult, hogy nála laktam az egyetemi évek alatt is. Olyan szép találkozás volt, hogy egy stoppolásnál felvesz az az ember, akinél majd eltöltesz négy évet az életedből. Azt éreztem, hogy minden a helyén van. Olyan precízen egybevágtak a dolgok, mint egy jó színdarabban. Nem kellett plusz erőfeszítéseket tenni, attól tartani, hogy valamit lekések. Ezt éreztem a felvételi alatt is.

– Az egyetemi évek alatt is kitartott ez a gördülékenység?

– Hát, a vége felé már nem. Akkortájt jöttek a mindenféle szembesülések.

– Nem olyan volt, amilyenre számítottál?

– Nem, nem erről van szó. Jó tanáraink voltak az egyetemen. Hálás is vagyok azért, amilyen osztályunk volt, mert szerintem nagyon igényes mentalitást képviseltünk. Meg hát a tanárainkért is, akik ezt bennünk felnyitották, felerősítették. 

Béres Attila, Kovács Levente, Papp Éva, Novák Eszter tanítottak, hogy csak párukat említsem. Már főiskolásként játsztunk a színházban nagyobbacska szerepekben is, Anca Bradunál például A tavasz ébredésében. Ezen kívül sokfelé jártunk, sokféle emberrel találkoztunk. Jártunk Sinaiára minden nyáron workshopra, voltunk Cătălina Buzoianu-kurzuson, Purcărete-kurzuson...

A vége felé meg inkább magánéleti probléma volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni. Éppen azért örülök ezeknek az „istenes” szerepeknek annyira, mert valahogy úgy érzem, hogy nagyon találkoznak az élet fontos kérdéseivel.

– Engedj meg egy személyes kérdést: olyan sokféle megközelítésben játszottad már az Istennel való viszonyt, hogy kíváncsi lennék, László Csabának mi a viszonya Hozzá?

– A színházzal való találkozás egy „önmegsemmisítő” folyamatot indított el. Eljátszom magam, addig, míg nem lesz bennem szégyen, félelem, sírás, irigység, megfelelni akarás, elfojtott kisebbrendűségi komplexus, megalománia, szorongás a közönségtől, nem lesz hang, amíg nem lesznek eszközeim. Ez a szemlélet az istenes szerepekkel nagyon jól találkozik. Ilyenkor olyan a felkészülés, mintha egy kolostori létben érne meg, igyekszem úgy létezni, mint azok, akik arra edzik magukat, hogy jók legyenek. Azért szeretem ezeket a szerepeket, mert ilyen szinten kell, kellene készülni rájuk.

– Ezt a folyamatot hogy egyezteted össze a csapatmunkával, ami a színpadi alkotásnak talán a legfontosabb része?

– Nem ütközik a kettő, mert ez a mód főként abban áll, hogy sokat olvasok, és igyekszem az olvasottakat minél gyakorlatibban meg is élni. Ez egy kicsit paradox, mert amúgy nem tartom magam jónak, abban az értelemben, hogy nem vagyok feltétlenül önzetlen, jószívű ember, aki Istennek tetsző életet él. Sőt, meglehetősen profánul élek. Ezért például a Karamazovok alatt – mivel a regényben folyton böjtölnek – én is böjtöt tartottam. 

– Negyven naposat?

– Nem, csak egy hetest. De azért szóltam az egyik kollégának, hogy nem ettem egy pár napja, úgyhogy ha netán kiájulok, tudja majd, miről van szó. Kíváncsi voltam, hogy ez mit tesz hozzá az emberhez. Kíváncsian vártam, hogy milyen leszek, miután visszazökkenek a rendes kerékvágásba.

– Milyen hatása volt?

– Kitisztul az elméd. Megszabadulsz egy csomó fölösleges zajtól, ettől rengeteg energiád lesz, egyszerűen minden kitágul.

Az is jó ezekben a szerepekben, lehet, hogy önámítás ez is, de igazából olyan dolgokról tudsz beszélni, amiről talán jó, ha hallanak az emberek. Olyan része ez a színészetnek, amivel lehet adni valamit. Kíváncsi vagyok, mert nem beszélgettem emberekkel erről, de például az Éjjeli menedékhelynek volt egy momentuma, egy suttogós rész kihangosítva, amikor Luka átsegíti Annát a halálba. Én meg emlékszem arra a mérhetetlen csöndre, ami a nézőtérről sugárzott, ami szerintem gyönyörű volt, és kíváncsi lennék, hogy a közönség ezt hogyan élte meg. Úgy gondolom, hogy ott valami szép történt az előadásban.

– Gondolod, hogy a színháznak van konkrét hatása az emberek életére?

– Hallottam egy történetet A Gézagyerek kapcsán. Egy tizennyolc év körüli autista fiú édesanyja megnézte az előadást. A gyerek nagyon jól boldogult az élet egyes területein, például nagyon értett az informatikához. Talált is magának egy munkát valahol Pesten, és át akart költözni Magyarországra. De az anyukája, állítólag, miután megnézte az előadásunkat, nem engedte elmenni. Persze nem a mi tisztünk megítélni, hogy ez jó döntés volt-e vagy sem, de nem is az a lényeg itt, hanem hogy az ilyen történetek révén befolyással vagyunk egymásra.

Ez a rész foglalkoztat engem a ’jó’ szerepkörből. Hogy hogyan lehet átereszteni magadon úgy, hogy ennek valami hozadéka is legyen.

– De hát az előbb önzőségről beszéltél, ez meg nem egészen úgy hangzik...

– A lényeg a megvalósításon van. Tudod, azon gondolkodom, hogy ez valójában mindig „csak” színház marad: amit Luka, a Gézagyerek vagy Aljosa képvisel. Ugyanezt a szerepet „játssza” viszont komolyan az életben Böjthe Csaba: ő valóságos, tényleg megvalósítja ezeket a tulajdonságokat. Nem csak beszél, hanem cselekszik is. Azért vagyok hálás, amikor a színházban megtalálnak engem ezek a feladatok, mert hogy ha meglátják ezt bennem, akkor valamilyen szinten bennem is ott van, még ha nem is érzem mindig.

– De hát az is megvalósulás, ha valami a színpadon történik meg, nem?

– Igen, adhatok olyan gondolatokat az embereknek, amik segíthetnek, vagy felnyithatják némiképp a szemüket. Mégis ott motoszkál bennem – de lehet, hogy túlgondolkodom az egészet – a mondás, hogy vizet prédikál és bort iszik. Érdekes lenne írni ebből egy darabot, ahogy a színész Aljosaként osztja az észt a felebaráti szeretetről, és közben hisztizik a kollégával a háttérben és önző megnyilvánulásai vannak. Ez nagyon paradox, és nem tudom, miért, de csak ezeknél a szerepeknél gondolkodom ilyesmin, és valahogy nyomaszt is. Máskor nem jut eszembe. Most például ezzel a János kertésszel fejeztem be az évadot, aki maga a Jóisten, és egyszerűen azt éreztem, hogy most nem tudok rá koncentrálni, mert olyan sok volt ez az évad, hogy egy kicsit csendre van szükségem, hogy annak a szerepnek igazán nekifussak. Ezen a néhány próbán nagyon komolytalanul dolgoztam, egyszerűen nem tudtam közel engedni magamhoz, vagy ez a fajta a bölcs dimenzió nem engedett közel magához.

– Egyébként hogy telt az évadod?

– Tanulságos volt. Annak a képnek a szempontjából főként, amit felépítesz magadról, és amivel aztán szembesülsz. Az egó szempontjából. Meg hogy elgondolkodtam azon, mi is jelent megvalósítást. Például tanulságos volt az, hogy statisztáltam a Csárdáskirálynőben. Őszintén azt hittem, hogy én ezen már túl vagyok, de megint szembesültem azzal, hogy az életben egyik percben fent vagy, a másikban meg, úgy érzed, sehol. A Tartuffe-fel kezdődött: az egy olyan helyzet volt, amiben meg tudtam élni, hogy pótolható vagyok. És ez így is van, akárhogy szépíti az ember; ez a szakma meg kifejezetten alkalmas arra, hogy jó nagy egót felpumpálj magadnak, ami aztán akármikor kipukkadhat. Valami elképesztően tehetséges kell legyél ahhoz, hogy annak megfelelő kisugárzásod legyen itt nálunk.

– Úgy gondolod, hogy létezik még színészkultusz?

– Budapesten például, azt hiszem, még van, de ott is inkább a celebkedés a menő. Minél középszerűbb valami, annál sikeresebb. Az igazán tehetséges színészekről meg alig hallasz.

– Beszéltünk már néhány rendezőről a színész perspektívájából, de valójában te is jegyzel néhány előadást rendezőként...

– Volt időm és kipróbáltam. Rendezésen mesteriztem, amikor Kovács Leventétől „megörököltem”  a Macskajátékot, és végül az lett a vizsgaelőadásom. Bár lehet, hogy ha ez nem így alakul, le sem vizsgázom a szakon.

– Mit jelent, hogy megörökölted?

– Kovács Levente kezdte el, de csak pár próbát tartott, egészségügyi okok miatt visszavonult, aztán meg én fejeztem be.

– Hogy boldogultál Örkénnyel, első nekifutásra?

– Nagyon élveztem azt a munkát. Kihívás volt. Meglepő, hogy milyen bátran dolgoztam Balázs Éva nénivel és Kilyén Ilkával, és azt gondolom, hogy jó eredményt is értünk el. Jó érzés volt, hogy, úgy láttam, fel tudom őket rázni, tudom, honnan kell őket megsegíteni. A saját korosztályommal viszont nem tudtam mit kezdeni. Őket nem tudtam segíteni. Aztán volt még egy pár előadásom, köztük melléfogás is...

– A vásárhelyi színházban sokáig műsoron volt a Prah, Spiró Györgytől, amit szintén te rendeztél.

– Ott is szerintem a bátorság segített... bár ott sem mertem a komfortzónámból kimozdulni egy adott ponton.

– Az a te választásod volt?

– Nem, talán egyik sem volt az én választásom. Ha belegondolok, nem is rendeztem olyan darabot, amit személyesen én szerettem volna. Mindenik meghívás vagy ajánlat volt.

– Lenne olyan, amit szívesen megrendeznél?

– Mindenképpen kortárs szöveggel foglalkoznék. Valami Bergmannal talán... De ezen nem szoktam gondolkodni.

Egy rendezőnek manapság nagyon kell tudnia menedzselni magát. Talán született olyan előadásom, amire ha nagyon ráállok, tudtam volna kopogtatni vele itt-ott, de én nem vagyok az az alkat. Meg aztán időközben kaptam olyan színészi feladatokat, amik miatt nem volt időm erre figyelni. Az utolsó rendezésemet, a kézdivásárhelyi Lila ákácot már nagyon nehezen tudtam összehozni, éppen emiatt.

– Szabadidődben mivel töltődsz fel? Így a nyári szünetben például?

– Augusztustól talán decemberig nem nagyon volt ilyesmim. Olvasok, meg jógázom. De vannak rituális szokásaim, például minden vasárnap együtt ebédelünk Papp Évával (akit a tanáraim között már említettem), ez egy fix pont az életemben. Nagyon szeretem a divatot. Ha több fizetésem lenne, valószínűleg már nem férnék a ruháktól.

Épp azon gondolkodtam idejövet, hogy szívesen csinálnék valami olyasmit  a nyáron, ami kibillent abból a bizonyos komfortzónából, de mindig olyan nehezen veszem rá magam, hogy kimozduljak. Úgyhogy egyelőre egy kolostori hétvége van tervben, Esztergom mellett, valahol az erdőben, ahol néhány napig úgy lehet élni, mint az ottani szerzetesek. Meg egy jógatábor a tengeren. Egyébként otthon leszek a szüleimmel.

– Ők amúgy hogy állnak hozzá ahhoz, hogy színész a fiuk?

– Ó, nagyon jófejek voltak mindig. Valami végtelen bölcsességgel mindig szépen teret engedtek nekem, bármiben támogattak.

– El szoktak jönni megnézni téged?

– Régen láttak. Az nem is baj. Helyén kezelik a színházat. Nincsenek elszállva tőle, meg attól sem, hogy én éppen hogy játszom. Én mindig ugyanaz vagyok nekik. Ők szeretnek s kész. Nincs túlfilozofálva.




.: tartalomjegyzék