Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Czakó Gábor

Nyelvédesanyánk tér-idő szemlélete

Az európai tudományos gondolkodás atyja, Arisztotelész a teret és az időt egymástól függetlennek, állandónak és abszolútnak tartotta. A nagy görög bölcs véleményét az európai civilizáció kétezer évnél tovább vallotta, hisz a köznapi tapasztalatok igazolják. Ámde a mai fizika újabban fölfedezett észlelései nem. Bolyai János, David Hilbert és más kutatók jöttek rá, hogy nem csak az euklideszi geometria létezik. Le is írták a görbült terek geometriáját, majd a hozzá tartozó fizikát-matematikát Michelson, Maxwell, Planck, Einstein, Hawking és sokan mások fejlesztették ki. Ugyanis a fénysebességet megközelítő jelenségek körében a fizikusok sajátos tér és idő kapcsolatot ismertek föl. Immár mérések sokasága tanúsítja tér és idő szoros összefüggését. Az új fizika ezért téridőben gondolkodik, az egymásra ható idő s tér kölcsönhatásait tanulmányozza.

 

*

 

Az anyanyelvünk megértésére törekvők azon töprengenek a nyelvrégészet módszereinek segítségével, hogy tér és idő összefüggéséről mit tud, mit tanít a magyar nyelv? Természetesen nem a mai matematika, fizika és űrkutatás eszközeivel, hanem a sajátjaival és a maga, elsősorban köznapi gondolkodást szolgáló észjárása szerint. Nem is tehetne egyebet, hiszen a nyelv fogalmai, még inkább pedig tér- és időszemlélete sokkal korábbi az említett modern tudományoknál.

A tiszta beszéd érdekében dolgozatomban – a fizikában foglalt téridő helyett – a tér-idő kifejezést használom.

 

*

 

Bemelegítésképpen vessünk egy futó pillantást a reggel és az est szavainkhoz valamiképpen kapcsolódó más szavakra. Már a futó szó is meglep: itt nem csak helyváltoztatást jelent, hanem időt is: futó, futtában, azaz gyorsan.

Vajon mit látunk reggel és est szavainak forrására pillantva? A hajnali égalj pirulását, a pirkadatot, a virradatot – tehát színeket és fényeket, a hajnalhasadást, ami már mozgás: átszakítja az éj kárpitját, akárcsak a napkelte: éltető csillagunk fölemelkedése a szemhatár alól. Kel, miként madárfióka a tojásból. Körülötte látjuk a színes, virító, szinte virágba boruló eget, a narancssárga, majd vereslő Napot, a dagadtat, melynek eleinte ugyan csak a fele bukkan a látóhatár fölé, de így is kétszer pufókabb a delelőnél…

Melegszik az idő!

Esteledvén fordul a világ. Alkonyodik, alkonyul, lekonyul, aláhajlik a Nap aznapi pályájának íve, ő maga leáldozik, s látjuk körülötte vörösleni a nemrég vígan kéklő égboltot, mintha vérét áldozná a világért… A Czuczor-Fogarasi Szótár magyarázata szerint: „Mondjuk a napról: leáldozik, midőn lenyugszik. Ezt kétfélekép elemezhetni, vagy tulajdon értelemben am. aldozik, azaz, alászáll, vagy mintegy aludni álomra megy, minélfogva alapfogalomban hasonló hozzá az alkony alkonyodik; vagy égő áldozathoz hasonló tüzes alakban letűnik.”

Mindegyik esetben az említett időszavak alapérteménye mozgás, helyváltoztatás.

Nyelvünk múltjába tekintve még világosabbá lesz a dolog.

 

*

 

A Nap egy – látszólagos – körútja a nap, tehát mi az égen uralkodó legfőbb égitestet és mozgásának 24, vagy akár 2x12 órára (is) osztható egységét szintén napnak nevezzük! Sok más nyelvben nem így gondolják.

Folytassuk a Czuczor-Fogarasi Szótárral: „Hol(2), elavult fn., mely a szintén kiavult holda, holval, és a közdivatú holnap időhatározókban is megvan. Régi jelentése: hajnal, reggel, napkelte; Innét a régies holval, azaz regvel = holnap. „És igen holval felkelvén, elmene puszta helyre.” (Müncheni Kódex, 1415 után) Gyöke vagy a fehérséget s fényességet is jelentő ho (hó), (honnan, hal-vány’ is), minthogy reggel, hajnalban világosodik az ég; vagy hihetőbben, az emelkedés, kelés eszméjét kifejező ho, minél fogva hol annyi, mint kel, kelet, világ vagy nap kelte. Ahol ez történik, ott van Kelet, Viszont a nap alászállta, esése: est, este, napnyugta! (A CzF. nyomán.) A napnyugta a Nyugat égtája. A Nap délben delelvén Délre tekint, az éj időszaka mai szóval éjjel, égtája régen Éjszak, ma Észak.

Elgondolkodtunk már azon, hogy az est (idő) a Nap látszólagos egy napos égi utazása befejezésének, esetünkben leesésének, azaz helyváltoztatásának következménye? Ugyanúgy, ahogy a Nap hajnali fölkelésével járó térbeli mozgás, a napkelte! – időt hoz létre, mégpedig a reggelt. Nevének eredetére hamarosan rátérünk.

Hónap a Hold négyes változás sorozatának, az alig láthatóból negyedrészt, majd teljes kifehéredéséig és innen újra elsötétüléséig tartó időszaka. Égi kísérőnk Föld körüli teljes futásának régies neve holdnap.

Helyváltoztatással függ össze a tél beállta, határidő lejárta, Úrjövet – latinosan ádvent, a Karácsony előtti negyedik vasárnaptól, görög-katolikusoknál a hatodiktól számított időszak.

Ezek az idő neveket megjelenítő események a természetben egyértelműen teret, helyváltoztatást jelentő szavakon alapulnak!

 

*

 

Menjünk tovább! Idő- és helyhatározóink közül többen édes testvérek! Akkor –akkora. Az időbeli – egyetlen bötű hozzáadásával – egyszeriben térbeli lesz. Az akkor magas hangrendű alakja az ekkor is jelenthet térbeli kiterjedést: ekkora, ekkorka. M előhanggal: mekkora. A tér-idő szavak – teret és időt szét nem választó, vagy éppen egyesítő(?) fogalmak – csoportjának tagja még az akkora és a jókora.

Ó hangszavunk távolságra vonatkozik; amitől magunkat óni, vagy óvakodni igyekszünk, azt próbáljuk eltávolítani, távol tartani; ugyanezen értelem rejlik az óvás, óvatos, óvatosság szókban; más részről az ócska, ódon, ovít, ovik, ovúl, avul sőt, véghangzóként: apó, anyó, oly időre utal, mely régen elmúlt, tehát alapértelmük az időbeli távolság. (A CzF. nyomán)

Tehát a picinyke ó is gazdag: egyszerre jelent helyet és időt.

 

*

 

A határozók tér-idő tudományának tanulmányozását nem merítettük ki, lehet folytatni a kutatást!

Most más szófajokra térünk.

Jövő szavunk, az időről való tudásunk egyik alapvető fogalma éppenséggel jön igénk származéka, tehát a jövő a helyváltoztatás egyik alapszavából ered! Lásd még: eljövendő, vagy az olyasféle rendszeres időközönként érkező jövedelmek, mint jövedék, járadék.

 

*

 

Mi a helyzet a másik időiránnyal, a múlttal?

Múlik szavunk időt és helyet jelent a Halotti Beszédben: „Miü vogymuk. Hugy ës tiü látjátuk szümtükhel: iså, ës nüm igy embër múlhatjå ez vermöt, iså mënd azhuz járou vogymuk.”

Mai szóhasználattal: egy ember sem mulaszthatja – azaz nem kerülheti – el e vermet.

Régente múl(ik) igénk cselekvő erővel bírt, s annyit tett, mint valamin túl halad, tovább megy, továbbá: mulaszt, mellőz. Ily értelemben fordul elé többször a Müncheni Kódexben: „Látván őtet elmúla“. Luk 10. „Elmúljátok Istennek minden ítéletét“, Luk. 10. „A Nádor Kódexben: „Te parancsolatodnak utát el nem múltam.“ Mai szokás szerint is mondjuk: idejét múlja valami, azaz, kimegy a kellő időből. Fölülmúlni valakit: bizonyos tekintetben magasabbra jutni.

Világos, hogy ezen igében alapfogalom a menés, haladás, távozás, minél fogva rokon mozog igével, s elemezve mo-ol és mo-úl honnan összevonva lett mól v. múl. (CzF. nyomán)

 

*

 

A kor a ker/kör roppant népes gyökcsalád mélyhangú tagja. Manapság elsősorban időszakot jelent. Ám, ha megkaparjuk, kiderül, hogy kerek, vagy valamit körülvevő dolgok nevének alapja is: korong, korsó, korlát stb. Egyúttal hosszabb időegységekének is: vaskor, kőkor, Gazdaságkor stb. Nincs párja e kerek világon. Kereknek mondjuk a teljes esztendőt. A négyszögletes kerekerdő a mindenséget jelenti. A mesehős nemigen tud kitalálni belőle magasabb szellemi segítség nélkül…

Összegezve: a kor/ker/kör jelentése alapjában közös. A kerekség a magyarban a világ terének-idejének alapformáját jelenti. Tojás, de mégis kerek: gömbölyű a világtojás, amiből a Mindenség keletkezett. A világtojás előfordul Egyiptomtól a Kalevalán át a Rigvédán keresztül Polinéziáig szinte minden nép hitvilágában.

 

*

 

Tudomásom szerint Csíksomlyón és Tordoson is találtak bronzkori – kb. Kr. e. II. évezred eleje – „naptárkövet”, de a jó nép inkább személyesen és buzgón figyelte az égi jelenségeket. Nyilván ennek tudható be, hogy néprajzosaink a Tejút 47 népi nevét gyűjtötték össze, a Nagy Medvének 21-et, a Vénusznak 14-et, köztük külön 5 estit, és 3 hajnalit találtak. Eleink nyilván még alaposabban lesték a két legfontosabb égitest, a Nap és a Hold – ma már tudjuk: látszólagos – járását, s utóbbinak változásait is.

A hónap/holdnap a Hold egy körfutamodása a Föld körül – ha a helyet nézzük. Ugyanez az idő felől tekintve: egyik újholdtól a másikig tartó idő, a holdnap, mai ejtéssel: hónap.

A Nap- és Holdjárással, tehát égi helyváltoztatással függnek össze más időbeli fogalmak is: télutó, tavaszelő, nyárelő, nyárutó, őszelő, őszutó, télelő. Ezeken rögtön látszik, hogy összetettek. Utótagjuk határozószó: egyszerre jelent teret és időt.

Az esztendő a Föld egy teljes keringése a Nap körül – érzékelhető fordítva is. A szót a CzF. így elemzi: ezten-idő, t. i. az időnek folyása egész addig, míg ismét ezen mostani idő kerül elé; teljesen hasonló összetétel ehhez: eztennap v. ezten(eszten) ez nap. Pl. mához egy hétre. Használták Thelegdi, Biró Márton, Molnár Albert s más régiebbek.

Nem szorul magyarázatra, hogy ismét mozgás, ráadásul körkörös fejezi ki az időmúlást.

Év a CzF. szerint lehet annyi, mint ív, egy ív, azaz egy kör az időből. Vagy pedig av, azaz avas, avult, némely származékai, pl. évedik, évik, újabb korban: elévít, elévűl, a második jelentésre mutatnak. Av elvont gyök, egy az ó szóval; honnan: avik vagy ovik, avas vagy ovas, avúl vagy ovúl stb. Szótárunk mindkét származtatást helyesnek véli. (CzF. nyomán).

Itt nem árt fölidézni ó szavunk föntebb kimutatott kettősségét.

Meg kell említeni őszi-téli napforduló, évforduló téri-dő szavainkat is.

Igen régi megfigyelés a Nap látszólagos útja tizenkét Állatövi jegy képzetes terében. Ennek ideje az asztrológiában használatos ún. világév, 25.920 földi esztendő. A világév 12-ed része – 2160 földi esztendő – a világhónap. Más néven világkorszak. Mindegyik világkorszak a rá jellemző – képzelt – csillagkép nevét viseli: Halak, Ikrek, Szűz, stb.

Mindegyik egyszerre hely és időbeli mozgás.

Összegezve: az év, sőt, a világév, világkorszak fogalma ismét helyváltoztatásra, vagy geometriai gondolatmenetre támaszkodik, azaz nyelvünk szempontjából idő és tér/hely bennük is összefügg.

 

*

 

Ragjaink teret-időt egybeölelő tulajdonságáról természetesen már a Halotti Beszéd szerzője és hallgatói is tudtak: „isȧ, ki napon ëmdöl az gyimilcstűl…”  Ezek után az lenne meglepő, ha nem egy szuszra szolgálná a tér és idő megnevezését számos határozónk és ragunk: előtt, után, felé, messze, távol, belül, hátra, -on, -en, -ön, -ban, -ben, -tól, -től, -ból, -ből, -ig, -kor stb. De ennél sokkal több példa révén is tapasztaljuk, hogy mennyire mélyen látja nyelvünk a tér-idő egységét. Józan paraszti eszével tér-időben gondolkodik. Nyilvánvalóan, hiszen csak a vak nem látja, meg aki nem akarja, hogy „kimenni a kertbe” hely- és időben történik, egyszerre. Talán itt van a kutya eltemetve: minden helyváltoztatás időbe kerül. Még tán a fotonnak is.

 

*

 

Kivéve, ha az ember ismeri a varázsigét!

Népmeséinkben gyakran szerepelnek táltos paripák, melyek szélsebesen, vagy annál is gyorsabban száguldanak. Fanyűvőt az Alvilágból csodálatos sasmadár, nehutt griff emeli föl a földre, a középső világba. Az úgynevezett segítő állatoknak se szeri, se száma, amik-akik (?) szemhunyásnyi idő alatt teljesítenek elképesztő föladatokat.

Mitologikus elbeszélésekben rendre előkerül a legősibb bűvmozgás: a hős átbucskázik a fején, miközben így kiált: „Hipp hopp, legyek ott, ahol akarok, legyek édesapám várában!”

A kevert változatokban a hős kacsa lesz, táltos paripa, szikla, vagy fa, de aki tényleg át tud bucskázni a fején, az ennél szédületesebb képességgel is bír.

Próbáljuk elképzelni: mit cselekszik az, aki átbucskázik saját fején? Nyilván nem bukfencet vet, hanem megvalósítja a szó képét: kifordul önmagából, a saját fején keresztül elhagyja lényét, majd visszabucskázik – de nem ugyanoda, hanem már „édesapja várába” szökken. Egy másik tér-időn keresztül térül-fordul. Majd körfordulata után újra megjelenik az ún. „valós” tér-időben.

Ez a mese-mágia egyszerre segíti át őt téren és időn: az eredmény azonnal bekövetkezik.

Olyannyira, hogy valami hasonlónak kellene történnie, ha képesek lennénk csillagközi utazásokra.

Nem vagyunk.

 

*

 

Föntebb már érintődött, hogy erős a valószínűsége annak, hogy es gyökünk – esik, eső, stb. – hang- és jelenségutánzóként nyelvünk alapszókincséhez tartozik, mint a legközönségesebb természeti tapasztalatok megjelenítője. Ugyanez elmondható a hely- és időhatározók egységéről is, hiszen ezek mintái a természetben sem különülnek el.

Egyre oda lyukadunk ki, hogy a magyar szavak – és ami még fontosabb – egymáshoz fűződő viszonyaik, mintegy dologlenyomatok, tehát, ha úgy vesszük, természeti jelenségek. A mozgást jelentők egyszerre, kölcsönös áthatásban nyilvánulnak meg térben és időben, mert a parányi és lustának tartott csiga, meg a fénysebességgel száguldó villám egyaránt e két dimenzióban halad, egyszerre és elválaszthatatlanul.

Ily módon a magyar nyelv a természet lenyomatának mutatkozik. Természeti nyelv! Szavain kezdve a szerkezetén át a világszemléletéig. Az ősmagyar beszélő, akinek idejében nyelvünk csírázott és szárba szökkent, külön és együtt is látta a teret meg az időt, miként mi is így észleljük, ha bátorkodunk megélni ezt az istenadta egységet. Nevezzük természetesnek, hiszen minden tettünk, a lélegzetvételünkön kezdve egyszerre történik térben és időben. A tér-időben?

Ha legalább ennyit tudunk, akkor nem dőlünk be különféle felebarátaink csacska meséinek.

A csacska magyarocska felejt ugyan, de a körülményekhez képest még mindig rengeteg maradt a fejében: máig páratlan tudás birtokosa, melyet nyelvi tényeink tanulmányozásával, átgondolásával bármikor fölébreszthet és megújíthat.

Erről beszélt Széchenyi István, amikor így szólt: „Nyelvében él a nemzet.”

 

Így derült ki, hogy a magyar szóbeszéd összefüggő számbölcseleti rendszert használ, mely erősen hajaz Püthagoraszéra, de nyilvánvalóan sokkal korábbi. L.: Czakó G.: Nyelvünk ős-számtudománya In: Beavatás a magyar észjárásba. Budapest, 2009, CzSimon Könyvek

A Magyart Tudományos Akadémia megbízásából készítette Czuczor Gergely és Fogarasi János: A magyar nyelv szótára, 1862−1874. A továbbiakban: CzF.

 „A Nap németül Sonne, a naptári nap Tag. Angolul ugyanígy: Sun – Day. Oroszul Szolnyce – gyeny.

Olyan csoda sincs Berlinben, Londonban, hogy ahol a Nap kel, az ’kelet’, ahol nyugszik, ’nyugat’. Ugyanígy a jövőt sem a ’jön’ igéből vezetik le: jövő Zukunft, eljönni ’herkommen’, angolul ’Future’ valamint ’to come, coming’. Hasonló a helyzet a latinban és származékaiban, sőt, a koreaiban is.” (Dévény András)

A rěg tájdivatosan: rög (= rök) szót azon rokon gyökhangú szókkal azonosíthatjuk, melyekben a tűznek, égésnek alapfogalma rejlik, milyenek rěkken v. rökken, honnan rekkenő, rökkenő meleg, am. igen égető, sütő; rökken v. rökönyödik a gabona v. fű, midőn a nagy melegség miatt elszáradva törékennyé lesz. (CzF.) Tegyük hozzá: éjszaka múltán ismét süt, ha úgy tetszik, tűz a Nap.

Finnugor nyelvészeink szintén a divatjamúlt reg – ’reggel, hőség, tűz’ gyökszavunkból próbálják kihüvelyezni a dolog lényegét, sőt, ők a 4- vagy 6000 éves kikövetkeztetett finnugor, esetleg ugor ősszót is megtalálni vélik.

„Minthogy a fölfelé törekvés erősebb leheléssel vagy lélekzéssel jár, megvan a h oly szókban, melyek tetőt, magasságot, magasra hatást, távolodást, kinyúlást jelentenek, mint: hág, hány, haj, háj, halom, has, hát, ház, hegy, héja, héjáz, kupa, had, hagy, hosz, hoporcs, horog, hóri horgas stb.” (CzF.)

A magyar nyelv történeti- etimológiai szótára (TESz.) szerint „…az est jelentéstapadással vált ki a napest, napestig-féle összetételekből. Eredetileg feltehetően csak a nap lenyugvását jelenthette; időhatározói (-ig, -vel) ragokkal való kapcsolatában válhatott napszak jelölőjévé.” Tehát a tudomány mai állása szerint annak előtte vagy nem létezett tömegvonzás, ezért nem potyogtak ősszel a falevelek, nem esett soha az eső, vagy nem volt neki neve. Akkoriban – es gyökünk hiányában – este sem létezhetett… Csak később, a Nap mozgása láttán kapott észbe valaki: dejszen ez a sok potyogi vizecske is ugyanezt csinálja!

A tréfát félretéve, erős a valószínűsége annak, hogy fölöttébb termékeny es gyökünk – esik, eső, eskü stb. – hang- és jelenségutánzókén alapszókincsünkhöz tartozik, mint a legközönségesebb természeti tapasztalatok megjelenítője.

A latin adventus ’eljövetel, megérkezés’.

Noha ilyesmiről esetleg harangozni sem hallott!

 

Nem tudjuk, hogy ki volt ő, és hol élt.




.: tartalomjegyzék