Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Máriás József

Válaszutak – útkeresés térben és időben

Pomogáts Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész a Magyar Írószövetség budapesti székházában, legújabb könyvének[1] bemutatóján említette, hogy ez a 114. kötete. Akik nyomon követik munkásságát, tudják, hogy a kiadványok e tekintélyes sorában különös hely illeti meg a kisebbségi sorsra jutott magyarság szellemi életével foglalkozó esszéket, tanulmányokat, konferencia-előadásokat felölelő munkáit; továbbá azt is tudják, hogy Erdély, a Felvidék, a Délvidék, valamint a nyugati diaszpóra irodalmi élete az ő személyében találta meg az egyik leghűségesebb, legkövetkezetesebb, legelkötelezettebb krónikását.

A Kós Károly emlékének ajánlott kötet központi témája és gondolata a kultúrák válaszútján, vízválasztóján levő Erdély, amely „több kultúra, több egyház, több nemzeti identitás”, az „európai együttélés” műhelyeként áll előttünk, mely magában hordozta/hordozza a „keleti Svájc” lehetséges modelljének megvalósítási lehetőségét. Az üdvös utópiaként emlegetett gondolat mégsem realizálódhatott, mert csírájában elfojtotta, kioltotta azt a trianoni diktátumban megtestesített „nagyhatalmi vakság és a kisállami mohóság”. A megmaradásért, a magyar nemzeti identitás megőrzéséért közel egy évszázada folytatott küzdelem, a három együtt élő nemzet élettapasztalata alakította ki azt a speciális erdélyi pszichét, amelyet a két világháború közötti irodalmi köztudat – a kisebbségi sors kihívására adott válaszként – a transzszilvanizmus eszmekörében vélt megtalálni, vezérelvvé fogadni. Pomogáts Béla jó fél évszázaddal ezelőtt, Kuncz Aladár életművét kutató és feldolgozó bölcsészhallgatóként maga is vallotta, s vallja azóta is, hogy a Kós Károly és jeles kortársainak felismerése ma sem vesztett érvényéből: „Erdély jövőjének lehetőleg három nemzeti identitásra és három kultúrára kell épülnie”. Ez adta az évek során e tárgykörben írott köteteinek indítékát, késztette önmagát és kortársait „eligazítást kereső tájékozódás”-ra. Az igazi tudós elme sosem csupán a megismerésre tör, nemcsak a válaszutak/útvesztők feltárását szorgalmazza, nem csupán a múltat fürkészi, hanem együttgondolkodásra késztet, olvasóit is cselekvésre sarkallja. Hisz a történelmi/társadalmi/emberi folyamatok megértése, annak elősegítése elvezet a megértésre, elvezet a közös jövőt építő gondolatok, szándékok, cselekvések kikristályosodásához. Az életet, a közösségit különösképpen, az elhivatott egyéniségek irányítják/viszik, csak azok vihetik előbbre. A kisebbségi sorshelyzetben élő/alkotó/építő emberek szeme előtt mindenkor ott lebeg a Németh László által megfogalmazott „szorongó tájékozatlanság”, ott lebeg a csongori hármas út fölötti vívódás. A tét mérhetetlenül nagy: a megmaradásba vetett hit és bizalom ébren tartása, oly korban, amikor új s új kihívásokra kell választ találnunk. A válasznak az önismeretre kell épülnie, arra a szilárd talajra, amelyre falakat emelhetünk – tartós, szilárd falakat. Önismeret nélkül csak homokvárakat építünk, amelyet napjaink politikai/társadalmi cunamijai – a közöny, a hitehagyás, a hagyományos, éltető és megtartó családmodellek szétrombolására irányuló törekvések, a gyermekáldás elutasítása, a globalizációnak a nemzeti identitás szétzúzására irányuló szándéka, az egyéni és közösségi küldetéstudat tagadása… – percek alatt lerombolhatnak, semmivé tehetnek.

Pomogáts Béla könyve a válaszút metaforájába rejtett/kódolt tanulmányaival segít bennünket abban, hogy Beke György buzdítását követve elinduljunk önmagunk keresésére, s onnan is tovább: a szülőföldön, a Kárpát-medencében való megmaradás felé vezető úton.

Könyve három gondolatkörre épül. Első a szűkebb és tágabb haza – Erdély és Közép–Európa – viszonylatában segít tájékozódni, azon koordinátákat kijelölve, amelyek sorsunkat meghatározzák, behatárolják. Ő is, mint oly sokan az előtte járók közül, a régiók Európájában látja azt a tér- és időtávlatot, amely valódi, megtartó, a nemzeti sajátosságokat megbecsülő és ápoló/óvó életteret biztosít a térség minden nemzete, minden kisebbsége számára. Ilyen lehetőséget kínál a történelmi tapasztalatokra, valós és sikeres európai régiók mintájára építendő, napjainkban oly sokszor emlegetett közép-európai gondolat, a regionalizmus kiteljesítése. A középkorban életre kelt idea – a Solidaritas Danubiana – napjainkban sem vált realitássá, az manapság is „inkább az irodalom, mint a politika érdeklődését váltja ki”. A „Dunának, Oltnak egy a hangja” költői álma sem testesült politikai tettet generáló, gyümölcsöt érlelő/termő cselekvéssé; a fél tucatnál több országot átszelő/érintő Duna továbbra sem lett a különböző ajkú és nemzetiségű közösségeket összefűző/összekötő folyam, „a vén Ister” ma is elválasztó vonalként folyik a forrástól az őt befogadó Fekete-tenger felé. Gondolkozhatunk kisebb egységekben is. Erdély vonatkozásában önmagát kínálja a történelem folyamán létrejött, sajátos vonásokat hordozó kistérségek példája: a Székelyföld, a Bánság, a Partium, a Szilágyság, a Barcaság, a Mezőség… vagy a Tisza–Kárpátok-együttműködés hamvába hullt, elhalványult szándéka. A szerző tanulmányok sorában – Régiók és kultúrák, Közép-Európa bizonytalan körvonalai, Közép-Európa: Kelet és Nyugat, Magyarság és Európa és Trianon – elemzi e sokszínű térség közös és sajátos jegyeit, azokat, amelyek összekötő kapocsként, új, ígéretes távlatokként irányíthatnák a térség gazdasági, társadalmi, kulturális életét. Keresi továbbá azokat a lehetőségeket, amelyek a két világháborút lezáró békeszerződések revans-hangulatot gerjesztő következményeivel szemben elvezethetnének a lelki-európaiság gondolatához. A kisebbségi sorskérdések szűkebb dimenzióban, de jelen vannak a városainkban, helységeinkben is. Kolozsvár, és a többi erdélyi magyar városok mindenike megrázó metamorfózison ment át az utóbbi száz évben. Az etnikai arányok drámai átalakulása önmagán messze túlmutató jelentőséggel bír: „Az erdélyi magyar város ugyanis a magyarság több mint ezer éves történelme során mindig is a nemzeti élet otthona, műhelye és erőközpontja volt, az erdélyi városok etnikai átalakulását, kulturális hagyományainak sérülését az egész magyarság veszteségének kell tekintenünk.” Ezzel egy időben vetődik fel – a Forradalom a nemzetpolitikában, A magyar-magyar kapcsolatok horizontja az ezredfordulón, Támogatáspolitika és szolidaritás című tanulmányokban – az anyaország és a kisebbségbe sodródott nemzeti közösségek kapcsolatának, megtartó szolidaritásának kérdése, oly szinten és olyan dimenzióban, amely független a politikum négyévenkénti hullámzásától, váltólázától. Elismeréssel illeti a különböző kistérségek, tájhazák, városok közösségei körében felívelő vitalitást, intézményépítést, iskolák és egyetemek alapítását és támogatását, civil kulturális fórumok megteremtését és fenntartását; elismeréssel szól azokról a személyiségekről, akik e törekvések animátorai, ébren tartói, mindazokról, akik a belső kohézió megteremtésén túlmenően „a nemzeti és szellemi egység” erősítését hirdetik/szolgálják. E folyamatban ma is különös szereppel bír az irodalom, amely a nemzeti és szellemi összetartozás eszméje hirdetése révén, a kettős kötődés – a sajátosság szolgálata és az összmagyar irodalomba történő betagolódás – révén teljesíti ki küldetését. Az erdélyi magyar irodalom közel száz éves története számos példát nyújt arra, hogy ez a küldetés valóban identitásőrző erővel bírt, híd volt mind az anyaország, mind pedig a vele együtt élő nemzeti közösségek – románok és németek – kultúrája között.

A második gondolatkör – Erdélyi stratégiák – szűkíti, konkretizálja annak határait, a tágabb összefüggések horizontjáról földközelibb perspektívában veszi górcső alá az erdélyi magyarságnak a válaszutak metaforájába kódolt sorskérdéseit. A megválaszolás origója Trianonra vezet vissza, arra a nagyhatalmi döntésre, amely nem békét teremtett, hanem újabb gyűlölethullámot indított útjára. Miként él az a magyarság emlékezetében? „…a huszadik századi magyar történelem talán legvégzetesebb eseménye”, „a világtörténelem egyik leginkább kíméletlen államközi szerződése”, amely „Mohács óta a legfájóbb sebet ejtette a magyar nemzet testén”. Rámutat annak tágabb kontextusban is kiható következményeire: „Trianon nem csupán a magyarság, hanem egész Közép-Európa, sőt egész Európa tragédiája”, mindmáig „súlyosan megterheli az itt élő népek kapcsolatait”. Az igazságtalan békeszerződés – „a magyarság nemcsak területi, gazdasági és hatalmi pozíciókat veszített el a trianoni döntések következtében, hanem súlyos lelki sérüléseket is szenvedett” – mind a megcsonkított haza, mind az elszakított magyar nemzettestek esetében katasztrofális következményekkel járt. A Nyolc évtized Trianon című tanulmány tetemre hívó hangja, látóköre, az ehhez köthető érvek sorában nem felejtkezik meg a magyar politikai elit bűneiről sem: a polgárosodást elősegítő szociális és politikai reformok elmulasztásáról, továbbá arról sem, hogy az országot vezető magyar elit semmibe vette román, szlovák, szerb kisebbségi politikai vezetők évtizedekre visszavezethető irredenta törekvéseit, az annak megalapozását elősegítő, a szomszéd népek mohóságát gerjesztő, ahhoz nemzetközi támogatást kereső kül- és belföldi propagandát. Pedig nem kisebb egyéniségek figyelmeztettek az ország egységét veszélyeztető folyamatokra, mint Ady Endre, Kós Károly, Jancsó Benedek… S ami talán ennél is súlyosabb volt: a román királyi csapatok 1916-os erdélyi betörése – a Székelyföld című folyóirat 2016. augusztusi száma tematikus összeállítást közölt róla – sem szolgált elég érvet arra, hogy megerősítsék a keleti határokat, hogy 1918-ban ne kergessék szét a frontról visszatérő, az ország egységének megőrzésére képes katonai egységeket. Erdély elvesztése – az új történelmi helyzet – szükségszerűen vezetett az új létstratégiák kidolgozásához: a túlélés, a nemzeti identitás megőrzését szolgáló utak kereséséhez. A kötet tanulmányai – a korabeli törekvések feltárásakor – joggal helyez hangsúlyt az erdélyi gondolat, a transzszilván eszmekör kibontására, megismertetésére. Az erdélyi román, magyar, német testvériség érdekében kifejtett törekvések, kezdeményezések, megvalósulások szükségszerűen vetik fel újra s újra a Kossuth Lajos által megálmodott, a múlt században Jászi Oszkár és Németh László által tovább gondolt Duna-konföderáció gondolatát, a kis népeket egyesítő Közép-Európa távlata, a régiók Európája, a nemzetiségi autonómia kérdéskörét. E folyamatban meghatározó szerepet töltött be a korabeli erdélyi magyar irodalom, a transzszilvanizmus, „a kisebbségi sorsba taszított erdélyi magyarság szellemi, lelki önvédelmének eszköze”, az a felismerés, hogy „egyedül a szépirodalom volt képes hatékonyan ellenállni az erdélyi magyarságra nehezedő politikai elnyomásnak”. A szerző joggal hangsúlyozza, hogy a két világháború között, s azt követően is, ez az irodalom kívánta fenntartani „a transzilvánista tradíciókat és értékeket, mindenekelőtt az irodalom közösségi ethoszát, a kisebbségi humánum és népszolgálat morálját, az erdélyi kulturális hagyományokat”; „…a két világháború közötti évtizedekben határozott eszmei ereje és közösségteremtő képessége volt, és mint ilyen hozzájárult ahhoz, hogy a kisebbségi sorba került erdélyi magyarság erőteljesebb közösségi szolidaritással tudjon ellenállni a bukaresti kormányok politikai támadásainak. Mi több, abban is szerepet vállalt, hogy az erdélyi népek: magyarok, románok és németek közös történelmi múltjának feltárásával és egymásrautaltságának hangoztatásával enyhítse az etnikai feszültségeket, és valamiféle közös erdélyi jövőképet rajzoljon a három erdélyi nép elé”; „…az erdélyi fejlődés sajátos hagyományaira kívánta a kisebbségbe jutott magyarság társadalmi és kulturális fejlődését alapozni, e hagyományok révén kívánta meghatározni a nemzetiségi öntudatot (…) az erdélyi nemzetek »hídszerepét« hangsúlyozták.” Ezzel egy időben, ezzel párhuzamosan kerül előtérbe az erdélyi magyar értelmiség szerepe. Gondoljunk csak Kós Károlyra, Makkai Sándorra, Kacsó Sándorra, Krenner Miklósra, Gaál Gáborra…, Fábián Ernőre, Gáll Ernőre, Cs. Gyimesi Évára…, a Vallani és vállalni vitára, a Korunk, az Erdélyi Fiatalok, a Hitel, a Termés köréhez kötődő értelmiségiekre, a Makkai Sándor Nem lehet… című írása gerjesztette, az eszmetisztázást, a helytállást és identitásőrzést generáló sajtópolémiára…,  továbbá a sajátosság méltóságát megőrző szándékra… Okkal s joggal szembesíthetjük azt a Németh László szárszói beszédében fölvetett gondolattal: tud-e, képes-e ez az értelmiség Noé bárkája lenni, a társadalmat megrázkódtató történelmi katasztrófák – háború, barna és vörös diktatúrák, rendszerváltás – idején fáklyavivő lenni, a diktatúrákkal szemben a társadalmi haladást, az asszimilációs politika ellenében a nemzetiségi jogok védelmét szolgáló küzdelem élére állni? Mi lenne az ő feladata? „…az értelmiségnek, mint kitüntetett társadalmi rétegnek, jellegadó tulajdonságai közé tartozik egyrészt a kulturális (tudományos vagy művészeti) értékalkotás, másrészt a szellemi autonómia kimunkálása, létrehozása”. Ennek előfeltétele „az értelmiségi léthez nélkülözhetetlen szellemi függetlenség, a lelki és erkölcsi autonómia”, a minél fokozottabb társadalmi elismerés és támogatás. Hogy e szerepkört, jeles elődeik nyomdokain haladva, eredményesen tölthessék be, az szükséges, hogy „legyenek szellemi hídépítők, legyenek közvetítők, legyenek egyeztetők. Mindez nem egyszerűen a független értelmiség, hanem az ország és a nemzet érdeke”. Nekik kell alkotniuk azt az élcsapatot, azt a szellemi bázist, amely az elkövetkező időkben megálmodhatja, kidolgozhatja a keleti és nyugati civilizáció törésvonalán kirajzolódó Kelet-Közép-Európa kisnemzeteinek egyenjogú, egymással szolidáris, egymást támogató rendszerét, amely garantálja identitásuk megőrzését, hagyományaik túlélését a globalizációval, a nemzeti identitástudatot gyengíteni, eltörölni kívánó erőkkel szemben.

A harmadiki gondolatkör – Erdélyi mesterek – virtuális arcképcsarnoka oly személyiségek életpéldáját, példaéletét állítja elénk, akik a tudományos, kulturális és irodalmi értékeket teremtő, a közért folytatott küzdelmet felvállaló személyiségek tevékenységét jelenítik meg, azokét, akik kitörölhetetlen nyomot hagytak Erdély magyar szellemi életében – a regionális és az összmagyar szellemiség javára, gazdagodására. Elsőként a magyar szabadságért Erdély földjén életét adó Petőfi Sándor és a romániai magyarság szellemi kapcsolatát helyezi reflektorfénybe, azt a törekvést, amely a költő személyiségét zászlajára tűzve vívta a maga harcát. Életpéldája mindenkor ott lebegett a szabadságjogokért folytatott küzdők előtt. A több mint másfél századra visszavezethető, nyomon követhető Petőfi-kultusz az erdélyi magyar nemzeti közösség számára minden korban a magyarságtudat őrzésének sarokköve volt. Dorothea Sasu-Zimmermann 1980-ban kiadott munkája – Petőfi în literatura română 1849–1973 (Petőfi a román irodalomban 1849–1973) – beszédes és sokat mondó bizonyságot nyújt arról, hogy a nagy magyar költő – a fordítások révén – évtizedeken át virtuális szellemi híd szerepét töltött be a két nép szellemi kapcsolatában. A példaemberek sorába tartozott gróf Mikó Imre (1805–1876), akit a kortársak és az utókor „Erdély Széchenyijének” nevezett, aki íróként és mecénásként egyaránt szívén viselte „Magyar- és Erdélyország” jövőjének sorsát, aki meggyőződéssel vallotta, hogy a magyarságot fenyegető veszedelemben „egyetlen hatóerő adhat hatékony védelmet, és ez a nemzeti kultúra, mindenekelőtt a nemzeti irodalom (…) egyedül egy tömör,  a nemzet minden ízét-csontját átható szellemi munkásság és önfenntartási és tökélyesülési tevékenység, szóval: virágzó és termékeny irodalom által érhetjük el. Irodalmunk ekképpen azon szellemi gubó lesz, melyből idővel alapos tudományosság nemzetünk fejére a dicsőség szálait szövi”. A XX. századi ideaemberek sorát a Kós Károlyról rajzolt arcképvázlat nyitja meg. Egyike ő az anyanemzet kebeléről elszakított Erdélybe hazatérő – Benedek Elek, Tamási Áron, Kuncz Aladár, Bánffy Miklós… – íróknak, akik tehetségüket, tudásukat, alkotó erejüket és képességeiket az erdélyi magyarság szolgálatába állították, meghatározó szerepet töltöttek be a szülőföld szellemi életének megteremtésében, fellendítésében, felvirágoztatásában. A biztos jövőt ígérő fővárosi ajánlat ellenére is hazatért. „…egy történelmi táj, a rajta élő magára hagyott nép és egy igen tehetséges és cselekvő ember talált egymásra Kós Károly erdélyi sorsvállalásában: a kisebbségi helyzet terheit viselő erdélyi magyarság tevékeny szellemi vezetőre talált”. A „fekete kolostor” rabságából szabadult Kuncz Aladár „új feladatra, új szolgálatra vágyott”, az „vitte vissza 1923 tavaszán ifjúságának otthonába: Kolozsvárra”. Számára, az ő elgondolásában a születő transzszilván megmaradást szolgáló, a hagyományokat őrző, a küldetést vállaló irodalom megteremtése semmiképp sem az önmagunkba zárkózást jelentette: „tudta, hogy e küzdelem csak úgy lehet eredményes, ha a születő irodalom szervezetet kap, szövetségre lép a modern magyar irodalom magyarországi törekvéseivel, és magába fogadja a kortársi világirodalom ösztönzéseit”. Ugyanez az egyetemességigény jellemezte a Bánság szülötte, Méliusz József irodalmi munkásságát is, kinek útirajzai és esszéi „egyszerre küzdenek meg az európai ember egyetemes tapasztalataival és a kisebbségi sorsban élő magyarság »sorskérdéseivel«”. Életműve ismeretében teszi fel Pomogáts Béla a kérdést: „Mi a nemzetiségi irodalom hivatása, célja, feladata? Hogy a maga erejére maradt népcsoport fennmaradását szolgálja, s kötőanyag legyen, amely szilárd hittel és közösségi szolidaritással köti meg a nyelvi és nemzeti tudatot, avagy az emberiséghez emelje fel a kisebb közösséget, a nagyvilággal hozza összeköttetésbe egy nemzetiség emberi tudatát és mindennapi életét?” Lupus in fabula, kérdésben a válasz, csupán a kérdőjel helyett pontot kell tennünk a mondat végére. Igen: a nemzetiségi irodalomnak a maga erejére maradt népcsoportot kell szolgálnia, szilárd hittel és közösségi szolidaritással kötni meg és szilárdítani, mélyíteni a nemzeti tudatot, kapcsolatot teremteni, hidat építeni közte, valamint az emberiség, a nagyvilág között, hogy általa kristályosodjon ki az „Európára tárt ablakú nemzetiségi magyar kultúrtudatunk”. Bánffy Miklósnak az önvizsgálat, a számvetés igényével született Erdélyi történet című trilógiájának elemzése hozzásegíti az olvasót annak a folyamatnak a megismeréséhez, jobb megértéséhez, amely a Monarchiát, a történelmi Magyarországot a végső bukás, felbomlás felé vezette: „a nagyarányú regénytrilógia a transzilván eszmék elfogadásának révén vált igazi számvetéssé, sőt leszámolássá”. A kötet lapjain az erdélyi, illetve Erdélyhez kötődő tudományos egyéniségek gazdag sorából három személy kerül látókörünkbe. Asztalos Miklós a székelyudvarhelyi középiskolai és a kolozsvári egyetemi tanulmányok révén válik az erdélyi magyar kisebbségi lét elkötelezett kutatójává, aki mély hittel és meggyőződéssel vallotta: „a kisebbségi történetírás csak megértést és nem válaszfalakat építhet!” Az e tárgykörben született és élő koráramlatok beható tanulmányozása alapján vonta le azt a következtetést, miszerint a „nemzetiségi kérdés (…) nyugaton ismeretlen lévén, a keleten élő nemzetiségek nemigen számíthatnak a nyugati hatalmak megértésére”. A közel száz esztendeje leírt szavak, sajnos, máig ható érvénnyel bírnak! A nyelvtudós Szabó T. Attila neve olvastakor mindenekelőtt életművének kimagasló alkotása, az általa egy életen át gyűjtött levéltári kutatás gyümölcse – Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár – tizennégy kötete jut eszünkbe. A magyar és az egyetemes nyelvtudomány felbecsülhetetlen értékű alkotása „úgy is olvasható, akár egy gazdag, kimeríthetetlen történelmi és művelődéstörténeti enciklopédia”. A mű méltatásakor elhangzott elismerő, dicsérő szavakra szerényen, a nagy tudósokra jellemző alázattal válaszol: „…ezt a munkát nem én alkottam. Tulajdonképpeni teremtője nem magam vagyok, hanem az erdélyi múltnak az a nagy magyar társadalmi közössége, amely a Tárban feltárulkozó nyelviséget, a remek, árnyalt, színes szókincset teremtette.” A nagy tudós hitvallása az utókor számára is érvénnyel bíró, „ars scientiae”-vallomása az utókor előtt is irányjelző, követendő éthoszi mérceként szolgálhat: „az erdélyi magyar tudományos munkásnak mindig az igazság érdek nélküli keresését kell célul tűznie, de ugyanekkor a nyert eredményt a közösség életére kell vonatkoztatnia és annak szolgálatába kell állítania.” Jancsó Elemér személyében „az irodalomtudóst, a hatalmas erudícióval dolgozó filológust, a tanár- és tudósnemzedékeket felnevelő tudós tanár” portréját rajzolja meg. Az erdélyi szellemi közösség „második nemzedék”-éhez tartozó irodalomtörténész kritikus szellemben tekintett a transzszilván eszmére. Az erdélyi irodalom útjai 1918–1931 című tanulmányában „nem annyira szellemi és erkölcsi megújulást, hanem szociális felelősségtudatot és népi elkötelezettséget hirdetett. (…) elutasította a transzilvánista ideológiát, helyette az internacionalista egyetemességet javasolta.” Őt is foglalkoztatta az erdélyi magyar irodalom önmeghatározása. Az ő értelmezésében „az erdélyi irodalom sokat hangoztatott transzilván jelszavai ellenére nem más, mint az összmagyar irodalom egyik provinciális elágazása.” Mindannyiunk, a magyar irodalomtudomány vesztesége, hogy Az erdélyi magyar irodalom története 1914-től 1934-ig című nagyszabású munkája mindmáig kiadatlan maradt.

Ha „belelapozunk” a wikipédia Pomogáts Béla címszava alatti információáradatba, bőséges tanújelét találjuk a bevezető sorokban jelzett erdélyi elkötelezettségnek. A címek közül említsünk egyet – A romániai magyar irodalom (1992) című kismonográfiát –, amely a részkérdésekre irányuló, a jelen kötetben is tanúsított figyelmen túlmenően a szintézis szándékát hordozta magában. Az azóta eltelt idő megérlelte az annál jóval részletesebb, mélyebbre ásó kutatás gyümölcsét. A csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó által útjára bocsátott sorozat – Magyar Irodalom Erdélyben & Irodalmi dokumentumok – eddig (2008, 2009, 2010) megjelent kötetei, valamint a kiadásra váró negyedik kötet méltó betetőzése, megkoronázása a sok évtizedes munkának. A kötetek kettős beosztása egy időben nyújt irodalomtörténeti áttekintést és hozzá társítja az illető korszak reprezentatív irodalmi alkotásait.

Németh László 1926-ban írott Erdély lelke a legújabb irodalomban című tanulmányában olvashatjuk az alábbi megállapítást: „Aki ismeri Erdély kultúrhistóriáját, vár innét valamit. Aki ismeri az erdélyi magyarságot, rendkívülit vár.” Pomogáts Béla azok közé tartozik, akik az elmúlt több mint fél évszázad során végigjárták a „megismerés: megértés, a megértés: szeretet” útját, azok közé tartozik, akik e paradigma szellemében tudományos ismeretekkel feltöltődve/felvértezve, szeretettel teljes szándékkal és kötődéssel tárja elénk, osztja meg velünk Erdély, a nagy magyar kultúrtáj egyikének szellemi kincseit.

 

[1] Pomogáts Béla: Válaszutak. (Erdélyi válaszutak). Tanulmányok. Miskolc, 2016, Felsőmagyarország Kiadó.




.: tartalomjegyzék