Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Dr. Balázs Lajos

„Cserefának füstje hozta ki könnyvemet...”

A „füst” szó által metaforikus címet talált Halász Péter, ami találgatásra készteti az olvasót, hogy füstje vajon melyik füst-metaforával rokonítható: a pápaválasztás dilemmáját feloldó füsttel, a füstbe ment, semmivé lett tervvel, a kifüstölés, azaz kiűzés füstjével, a népi közmondás füstjével, ami olyan, mint a rossz feleség, képes kiűzni az embert a házból, Káin és Ábel áldozati füstjével: az egyikének szaga tetszik az Úrnak, a másikétól pedig húzza az orrát? Az értelmezés kulcsát Halász Péter egy bogdánfalvi kesergő soraival adja meg: „Nem sírok, nem sírok, / (…) Cserefát égetek, / Cserefát égetek, / Cserefának füstje / Hozta ki könnyvemet.” Halász Péter füst-metaforája a népköltészetben, kultúrában ismert rejtő-fedő-tagadó beszéd igen szép példája, melyben benne rejlik a fentiek mindenikéből valami titokzatos, de a bánat, csalódás, keserűség, egy-egy kicsi öröm lelkülete felülkerekedik mindeniken.

Gondolom mindezeket azért, mert Halász könyve, egészében, az én szememben a moldvai magyarok, magyarság sorsának másképpen elbeszélt története. Olyan sorstörténet-kompozíció, amiben alig van jelen a háború, de telítve a mindennapi lét, a lélek és szellem, a vágy, a remény, a megtorlás, a visszautasítás, megvetés összecsapásaival, mindezek keserű füstjével, aminek csípése máig és talán örökre könnyeztetni fogja szemünket. Van, akinek fáj ez a sors, sírni tudna miatta, de szégyelli férfiú létére, ezért a kemény cserefa füstjére hárítja hulló könnyeinek arcára csalását.

Először is kiemelem eme könyv tematikai felépítését: erényét a koncentrikus körök kialakításában látom. Központi kérdése szinte konstans, a csángómagyar sors, de a rálátás mindig más és más körből történik, és ezáltal válik mind gazdagabbá és teljesebbé, fájdalmasabbá ez a sors, és maga a könyv.

Az első fejezet az „idők homályában” keresi a sajátos magyar sors, a csángó sors romlását, a romlás tüneteit. Állításai nem offenzívak, szelídebbek, mint például Arghezi istenkereső felkiáltásai: „Meg akarlak tapintani és kiáltani: Megvagy!” (saját fordítás), de érzékelteti szent királyaink moldvai „bujdosásait”. Meghatnak a róluk – Szent Istvánról, Szent Lászlóról – szóló mondák, népdalok, történetek, de kétségbevonhatatlan az a tény, hogy például öt csángómagyar katolikus templom védőszentje Szent István volt. Ezek közül van, amelyik elpusztult még a XVI. században (a pusztulás ideje is megdöbbentő történelem), van amelyiknek patrónusát a román nacionalizmus másra változtatta álnok indoklással, egyedül a pusztinai maradt továbbra is Szent István oltalmában. A templomok omlása, a patrónusváltások a magyarok pusztulásához vezetett. A templomok sorsa, a közösségek sorsa, és fordítva: megszűntek a lelki és szellemi élet befogadó és kibocsájtó centrumainak lenni.

Halász Péter a történelemtanítás nagy hézagait pótolja, amikor nagy királyaink Moldvában való járásairól ír, akár tényanyagot, akár folklórt közöl. Meglepő lehet az erdélyi olvasónak, a székelyföldi olvasónak, hogy ezekről olyan nagyságok tudtak, írtak, mint Csokonai, Arany János. Más szóval, Halász izgalomba hoz azáltal, ahogyan kitágítja, összehúzza történelmünk történési helyeit, tereit, szereplőit.

Izgalmas adalék a székelyek migrációjáról szóló tanulmány, mely a székelyek szerepét vázolja fel a „moldvai magyarok külső és belső népmozgásában”. A történéseket összevetve Halász arra a meglátásra jut, hogy „az egykori Etelköz, a mai Moldva olyan, mint egy hatalmas szív, ami szívja és löki az erekben a vért. Néha évszázadonként dobban egyet, néha gyakrabban. Szívja és löki a magyarságot” (53. old.). Ennek következtében megjelentek a helykeresések dilemmái, a demográfiai apályok és dagályok jelenségei, melyeket Halász következetesen ok és okozati összefüggésben láttat. Nem kell írásos dokumentum ahhoz, hogy bizonyítható legyen a székelység moldvai jelenléte. Elég a népi kultúrának, népi vallásossági áhítatnak olyan eleme, mint „a csíki karácsony”, ami arról szól, hogy a kétféle naptár – Julián és Gergely – közti különbségnek köszönhetően Csíkban nem akkor volt karácsony, amikor az ortodoxoknál. Ez utóbbiak 13 nappal voltak elmaradva. A környezeti másság ellenére a Csíkból elszármazottak megemlékeztek a több mint kétszáz esztendeje elhagyott csíki katolikus karácsonyra. A szerző ezt a jelenséget, amit szintén elkoptatott az idő, a moldvai magyarok identitásának, származástudatának különleges dokumentumaként értelmezi. (Egyébként hasonló jelenséget a migráló székelyek esetében más alkalommal, más helyzetben magam is találtam Erdélyben.) Ezért viszi ezt a szálat tovább a „Mi pusztinaiak” című tanulmányában, feszegetvén a „Ki vagy és kik atyáid?” kérdéseket, megtudni, hogy az idegen „tisztában van-e a származásával”, vannak-e közösségi hagyományai, mitől pusztinai a pusztinai?

A koncentrikus körök másik gyűrűjét a hagyományos népélet emlékei képezik: a megélhetés, a mindennapi kenyér és bor, a sajátos munkavégzés és -szervezés kultúrája rajzolódik ki a halászat gazdag módozatainak, a legelőhasználat szabályainak, a szőlőkultúra több változatának számbavétele által. A szarvasmarha és a tejhaszon a gazdasági haszon mellett a közösségek szellemi kultúráját is közelképbe hozza. Fontosságát jelzi az a párhuzam, amit a moldvai magyarság, de nemcsak, lát a vemhesség és az emberi/asszonyi áldott állapot között. Mágikus hiedelmei csaknem azonosak a prenatális, posztnatális időszakok praktikáival, a tiltások, tilalmak pragmatizmusával, preventív gyakorlatával a magzat, illetve az ellendő állat védelme érdekében.

Lenyűgöző fejezete a moldvai magyarság másképpen elmondott történetének a kutaknak szentelt fejezet. Nem a kilenc moldvai csángó település kétszáznál is több kútja nyűgöz le, hanem a kétszáznál is több kútnév! Ezek túlnyomó része nem csupán azonosító névanyag, hisz túlmutat azon: emberi kötődést, emberi egyediséget, a közösség által elismert birtokviszonyt, „szerzőséget”, mint a művészi alkotások egyedi jegyét, etnikai névanyagot őrző, szájhagyományozódott kútnevek. Vagyis a moldvai magyarság nagy múltjának dokumentumai. Ugyanakkor névadási fantáziáról tanúskodnak, észben tartásuk pedig organikus tudást igazol, ami csak akkor működik, ha nem idegen nevekként kell elsajátítani. A kútnevek a falvak történelméről vallanak, az élő környezet felfedezéséről, haszonba vételéről, humanizálódásról. Ez a szellemi vagyon, a kutak megnevezése, „a magyar helynévadási szokások rendszere szerint jött létre” – állapítja meg a szerző. Rajongásomat néhány kútnév kiemelésével szeretném igazolni: Balázs kútja, Baric kútja, Becze kútja, Demse kútja, Siket kútja, Ádám János csorgója, Bandi Mihály kútja, Búcsú János csorgója, Burlák Józsi kútja, Fülöp Anti kútja, Pál Józi kútja, Szarka János csorgója, Vas Pista kútja, Antal Jánoska kútja, Tamás Józsika kútja, Ádám Pista Józsi kútja, Koszferenc István kútja, Szőcs György Jánosék kútja, Gyurkacska kutkája, Furujás Istvánné kútja, Szent Antal kútja stb.

Halász Péter a kútépítés ellentétes folyamatát is feljegyzi, mely nem a közösség javát szolgálja, hanem kárát, és a közösségi emlékezet pusztulását is magával hozza. A kutak halálát a kollektivizálás hozta magával.

A kötet utolsó előtti fejezete a háláé. Hála azok iránt, „akik előttünk jártak, akik a magyarság honfoglalás előtti nyomait keresték, kutatták, akiket a »távoli őshaza« mellett egy jóval közelebbi »őshaza«, nevezetesen Etelköz megismerése utáni vágy” hajtott. Kőrösi Csoma Sándorra, Jerney Jánosra, Reguly Antalra gondol a szerző. Tudományos munkásságukat hozzájuk méltó forráskritikával argumentálja, melyek az induló kutatónak megbízható nyomra vezető forrásai lehetnek. Nemes gesztusa Halásznak, hogy a román történészekre, vagyis a másik félre is figyel. Olyanokra, akiket szemléletük okán a véreik mellőztek, mert nem a nacionalizmus kövét fújta. Például különleges empátiával ír a román bojár Radu Rosettiről, aki A moldvai magyarokról és katolikus püspökségekről című munka szerzője, és aki olyan állításokat merészelt megfogalmazni, hogy „A Szeret-völgy csángói mind beszélnek magyarul…” Domokos Pál Péter, Mikecs László „különösen nagyra értékeli Rosetti munkáját, megállapítva, hogy »meglepően modern és korát meghaladó szempontokkal kapcsolta össze az okleveles történelmi kutatást a moldvai magyarok eredetének tisztázásában«”.

„Az előttünk jártak” lajstromán szerepel még Ioan Ferenț, vagyis Ferenc János, a külföldi tanulmányokat végzett, nagy tudású csángó lelkiatya, aki a jászvásári püspöki szék helyett a moldvai katolicizmus gyökerei feltárásának útját választotta; Mikecs László, a moldvai csángók kutatója, történész, néprajzkutató és nyelvész, akit a tudományos élet a csángók legavatottabb kutatójaként tart számon; Lakatos Demeter, a csángó népköltő; Kaszap István, páratlan adatközlő, birtoképítő gazda; Jáki Sándor Teodóz; Imets Fülöp Jákó, a Tusnádon született megyéspüspök, mindketten „szívükön viselték az egész Kárpát-medence elszakított, elárvult magyarságának sorsát”.

A csángó magyar sors története, mint valami staféta, továbbmegy, újabb kutatások, szintézisek látnak napvilágot. Elsőnek Pozsony Ferenc A moldvai csángó magyarok, 2005-ben megjelent könyvét szemlézi Halász Péter. De nemcsak továbbmegy, hanem kiteljesedik, gazdagodik vallástörténeti, folklorisztikai, lexikológiai, bibliográfusi munkákkal, forráskritikával; Iancu Laura szépírói alkotásaival a csángósors művészi ábrázolása újabb mélységek felé vezeti, irányítja a megismerés útját.

Halász Péter könnyeinek könyve a csángó-kutatás akár autonómnak is nevezhető kis akadémiája, mely „alegységei” által megáll és elmélyül a részkérdésekben, aztán elemzi, értékeli, olykor vitatja, majd egymás mellé rakja az eredményeket, és sors-freskót nyújt az olvasónak. A „Miért fáj neked az égő élet? – Ady féle kérdésre kitérő választ ad: a fájdalom kicsalta könnyveket a cserefa füstjére hárítva.




.: tartalomjegyzék