Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Tapodi Zsuzsa

Dokumentum kívül – életre szóló élmény belül

Anyanyelvi táborok Háromszéken 1986–1991*

 

Sütő András édesanyja mondja az Anyám könnyű álmot ígér első párbeszédében: „De lenne bár egy kis könyvecske, ó, nem vigasztalónak, hanem tanúskodásképpen egyről és másról, ami megesett velünk.” (Sütő 1972. 5.) Ennek az örök emberi igénynek felel meg ez a beavatottak számára élményt idéző, a kívülállók számára tanulságos kortörténeti dokumentum-gyűjteményként forgatható kötet.

A diktatúra legsötétebb éveiben a háromszéki magyartanárok összefogása, tudása, hite hívta életre és éltette az anyanyelvi táborokat: „1986-tól hét tábort szerveztünk másfél ezer diák, közel száz tanár és meghívott előadók részvételével. Utóbbiak közt volt nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, pszichológus, népzene és -táncoktató, író, költő, újságíró, művészettörténész, képzőművész, filozófus, történész, zenepedagógus, csillagász” – írja a táborok szervezője és az emlékkötet szerkesztője, Tulit Ilona (Célt és hitet adni, 9. o.). A megőrzött dokumentumokból, korabeli beszámolókból, tábori naplókból válogatott idézetekből és a mai  visszaemlékezésekből épülő könyvet záró tanulmánya, A megcsúfolt Alma Mater a táborok jelentőségét úgy érzékelteti, hogy a csatolt dokumentumokkal együtt megrajzolja azt a társadalmi-történelmi hátteret, azokat a körülményeket, amelyek között a szaktáborok  igazi értékmentő mozgalommá váltak. Csak pár gondolatát idézem ennek a mára már hihetetlennek tűnő tényeket sorjázó, kiváló összefoglalásnak: „Jelentésváltozáson mentek át a tudás, nevelés, munka szavaink. A nevelés ideológiai képzést jelentett, tudásnak számított a pártdokumentumok ismerete, a hazafias tantárgyakban való előmenetel, s munkának ezek sulykolása” (287. o.); „’Hazafias tantárgynak’ számított a román, a történelem és a földrajz, az állampolgári nevelés. Ezeket kampányszerűen ellenőrizték, a magyar anyanyelvnek nem volt jelentősége, éppen az elsorvasztásán munkálkodtak. (…) A román nyelvet – szokatlan fordulattal – a forradalmi hazafiság és a szocialista munka nyelvének nevezték” (290. o.); „1989 decemberében, az utolsó iskolai párt-alapszervezeti gyűlésen azt a feladatot is kirótták, hogy magyar nyelv és irodalom órán 10-15 percet tanítsunk román nyelven!” (291. o.); „A magyar tannyelvű oktatás elsorvasztása módszeresen, megtervezetten folyt. Apadt a magyar tannyelvű osztályok száma, végül a cikluskezdő osztályok oktatási nyelve a nemzetiségi aránynak éppen a fordítottja lett, a román javára: háromnegyed román, egynegyed magyar” (293. o.); „Román szakos tanárokat neveztek ki az 1987-ben meghirdetett magyarkatedrákra! (294. o.); „Román nyelvből bevezették az egységes tankönyvet és az egységes felvételi vizsgát. Utasították az iskolákat, hogy bármiféle ünnepség 70%-ban román nyelvű legyen. 1985 júniusában körlevélben tiltották le a magyar nyelvű megszólalást a kicsengetési ünnepségeken” (295. o.); „Díszszemle, felvonulás, taps dübörgésegyermekidegen ünnepek tartozéka. (…) Gyermekidomító felszólítások pattogtak: Állj vigyázzba!, Igazodj!, Meg ne merj moccanni!, Mars ki!, Fogd be a szád!, Elő a hajpántot!, Majd megtanítalak kesztyűbe dudálni! és így tovább. Ez főként a tanterv szerinti oktatásból kieső 1 évet keserítette. Az I. évharmadot ugyanis lerövidítette a krumpliszedés, a II-at a Megéneklünk, Románia! verseny különböző szakaszaira való felkészülés, a próbák, a verseny maga, a III. évharmadban sok tanítási órát felemésztettek a kötelező év végi tornaünnepélyek előkészületei. Felületes számítással bizonyítani lehetett, hogy a tanuló ebben az időszakban a 12 évből gyakorlatilag 11-et járt iskolába!” (289. o.).

A magyartanítás emberi-szakmai feltételeit kellett megteremteni ilyen lehetetlen politikai körülmények között. Világos volt, hogy magyartanárnak lenni nem kenyérkereseti lehetőség, hanem hivatás: esztétikai élményt, emberi kapaszkodót, nemzeti történelem- és honismeretet kell nyújtani a diákoknak. A perfid politikai jelszavakat kihasználva a szakmai igényesség, a felelősségtudat szellemében, az önképző köröket, nyelvi vetélkedőt, szaktábort szervező tanárok valóban a rájuk bízott gyermekek lelki-érzelemi és erkölcsi nevelésére fordították a figyelmüket. Télen a Puskás Tivadar Szakközépiskola (akkor 1-es számú Ipari Líceum), nyáron Kommandó iskolája és az egész falu várta az anyanyelvi táborozókat. „Táborainkat a nyitott szellem, a felszabadult vidámság, a pontos, szakmailag igényes, gyermekközpontú, jóízű munka jellemezte. Állandó lelki és szellemi készenlétben, az értelmes munka mámoros boldogságában éltünk. Azt is mondhatnám, évente kivettünk 17 nap pihenőszabadságot, hogy kedvünkre dolgozhassunk” (Célt és hitet adni, 10. o.).

A táborok népszerűsége más megyékből is vonzott ide tanulókat (Nagyenyed, Székelyudvarhely, Brassó, sőt, Budapestről is érkeztek táborozók). Annyira sikeresek voltak az anyanyelvi táborok, hogy arra a hatalom is felfigyelt: „erdészek” lesték a kommandói fák közül, és 1988-ban betiltották. A rendszerváltás utáni újrainduláskor az érdeklődők nagy számára való tekintettel Kommandón két turnusban sikerült csak mindenkit befogadni. Az 1991 januárjában szervezett anyanyelvi tábor megnyitóján Albert Ernő, a táborok igazgatója így fogalmazott: „Akadtak olyanok, akik a félelmet keltő zavarban, a megfélemlítések különböző válogatott módjainak viharában mégis vállalták a kitartást, a meg nem alkuvást, a hit táplálását. S ha a kevesek különböző kisebb vagy nagyobb jelentőségű utakat jártak be, azt mindegyikükről elmondhatjuk, hogy akkor próbáltak a legnagyobb határozottsággal sokat, hasznosat tenni, akkor álltak az élre, amikor ez személyes biztonságuk veszélybe sodrását is jelenthette. Együtt vallották: »Nagy vihar jöttekor, / Bármi legyen bére, / Valakinek állni kell / A tornác küszöbére«” (240. o.); „Azt is el kell mondanunk, hogy míg más tantárgytáborokba parancsszóval osztották be a tanárokat, tanulókat, a mi táborunkra az önkéntesség volt jellemző. Inkább lebeszélnünk kellett a tanulókat, a részvevést-igénylőket, különösen a nyári időszakban, helyhiány miatt. De más körökben is fokozódott az érdeklődés táboraink iránt. S amikor arra kellett gondolnunk, hogy szavainkat, előadásainkat tán kihallgatják, akkor is, amikor számíthattál arra, hogy az anyanyelvről, irodalomról szóló szavaidért esetleg másnapra közelebb lépsz egy lépcsővel a börtön felé, akkor is, amikor már láttad, hogy megbízott fülek, szemek vesznek körül (…), akkor is közös erővel próbáltuk kimondani a mindent megtartó, erőt adó, hitet őrző szót” (241. o.); „A nyelv, egész kultúránk, minden hagyományunk hatalmas erő egy közösség együvé tartozásában, megmaradásában, tettekre sarkallásában” (Albert Ernő táborigazgató köszöntője, 239–243. o.).

A Magyar Irodalmi Táborok emberi és nemzeti öntudatot formáló jelentőségével a résztvevő diákok is tisztában voltak. A hetedik, 1991 januárjában szervezett sepsiszentgyörgyi anyanyelvi tábort levélben üdvözölte néhány egyetemista, egykori táborozó: „Örömmel vettünk tudomást arról, hogy valahol ismét egybegyűltek anyanyelvünk ápolása, az életre való felkészülés érdekében. Sütő András szavaival élve: »vagyunk, akik voltunk, leszünk, akik vagyunk« – ezt annál is inkább átérezhetjük, ha arra gondolunk, mi már akkor is léteztünk, mikor nem volt szabad. Ünnepeltünk akkor is! Ünnepeltük, hogy anyanyelvünkön beszélhetünk. Ünnepeltük, hogy együttlétünkből – ami a megmaradás biztos talaját képezte – erőt gyűjthessünk. Erőt gyűjtöttünk az egymás biztatásából – abból a biztatásból, ami közösségünkben megőrizte az erőt és tartotta a lelket. Közös alkalmainkon sosem tevődött fel a kérdés, hogy érdemes-e vigyázni a lángra? Hogy miért nem, azt akkori táborosok és kedves tanáraink tudták, akik állandó küzdelemmel és kitartással, fáradhatatlanul, mindent latba vetettek, hogy ezek a táborok létrejöhessenek az akkori körülmények közt. Nem tevődött fel a kérdés, mert lelkünkből szállt a dal, a biztatás: »Rakd meg, pajtás, rakd meg, pajtás azt a tüzet, isten tudja, mikor látunk megint ilyet«. (…) Ez a mostani tábor az akkoriaknak a folytatása. Hagyomány lett! Éppen ezért ezt a tábort is az a lelkesedés kell áthassa, s talán a mai viszonyok között még jobban. Ma már megszervezhető szabadon a M.I.T., de harcunk nem ért véget. Kisebbségi sorsunk ebben az országban továbbra is megköveteli a kitartást, a harcot a megmaradásért. A M.I.T. ezt szolgálja, mert anyanyelvünk biztos fegyver ebben a harcban.” (Kolozsvár, 1991. január 5. Ungvári Barna András, Bancea Gábor, Egyed Sándor) (257. o.)

1991 januárjában a táborban szerkesztett újságban a szervezők nyíltan szóltak a korábban álcázott  célról: „Amikor betiltották, akkor mi már tábor voltunk, a szó másik jelentésében: a nyelvét, kultúráját, múltját, nemzetiségi önbecsülését fel nem adók tábora.” (Tulit Ilona: A hetedik. In Tábori kis Lap(i)) (252. o.)  Sepsiszentgyörgyön, a VII. M.I.T. keretében került sor az anyanyelvi vetélkedő első országos szakaszára, a korábban csak megyei szintű versenybe más erdélyi csapatokat is bekapcsolva. A vendégek írták a tábor Emlékkönyvébe.  „Ezen, a műemlékekben és híres emberekben bővelkedő vidéken szívet melengető, erőt adó élmény volt számomra együtt dolgozni, egy levegőt szívni olyan emberekkel, akik védik, ápolják, gazdagítják a nyelvünket, olyan egyszerűen és természetesen (génekbe oltott törvényszerűséggel), ahogy tavasszal zöldül a fű, ősszel meg lehull a falevél. Az Isten áldja meg őket érte!” (Szekernyés Irén, temesvári tanár). Lay Magda, brassói tanárnő: „Nem vagyok a nagy szavak embere. Csodálattal vegyes irigységgel éltem át ezeket a napokat. Erőt és kitartást kaptam az eltelt hét minden napjától. A Mindenható áldja meg munkátokat!” A székelyudvarhelyi diákcsoport vezetője, Antal Sándor írta: „...Úgy érzem, nem illenek ide az egyetemes infláció örvényébe került dicsérő szavak. A házigazdáink teszik, amit tenniük kell. Ezt a letisztult ’kellést’ kaptam talán mindenekelőtt – most már nem elég a szabad, most már kell...” (A tábor vendégkönyvéből, 256. o.)

A diákok dolgozatai, levélben megfogalmazott vallomásai bizonyították, hogy életre szóló útravalóval gazdagodtak: „Nagyon sokat tanultam ezeken az előadásokon, de mi lesz hét végére? Szétrobban a fejem a sok tudománytól!” (Váta Loránd, 8. osztály, 143. o.); „Szép a szavuk és igaz. (…) Végül is miért írtam? Hogy lerójak valamit hálámból. Igen. Volt néhány boldog napom. És ezt köszönöm.” (Györgyjakab Edit, 9. osztály, 71. o.);  „…Elfelejteni aligha fogja valaki (ez már abszurdum). Egy ilyen sokoldalú, színvonalas tábort képtelenség elfelejteni.” (Demeter Piroska 11. osztály, 151. o.); „És még megújít itt valami, amelyre máshol nem számíthatsz ilyen makulátlanul, a szellemi élet, mely talán a legtöbbet nyújt számomra… Itt naponta újul lelkünk tiszta egyszerűsége… Elhagyjuk a bánat körénk fonódott gordiuszi csomóját… Csodálatos itt bennünk a zorbászi, napi öröm, a Boldogság. Magunk vagyunk itt a magunk lelki vezérei.” (Plugor Magor, 11. osztály, 186. o.); „A magyartáborban mindig elégedetlen vagyok magammal, szorongva jelölöm ki házi feladatomat, sürgetem saját magamat, hisz itt felgyorsul az idő, sose elég semmire. A rövidke hét csak annyira futja, hogy rájöjjek: nincs miért elégedett legyek magammal. Épp ezért ünnep ez a tábor (…).” (Lajos Katalin, 11. osztály, 209. o.); „Táborbontás, csomagolás. Hátizsákjaink emlékcsomagjában a szakelőadások sokszínűsége, vetélkedők, rejtvényfejtések izgalma; kérdések és megtalált válaszok; film, zene, tánc; rádióműsor nekünk, velünk; meglepetések. Magunkkal visszük őket. Valós és fényképezett háromszéki tájakat viszünk Kónya Ádám ízes, veretes szövegével együtt. (…) Bárcsak hasonlóak lennének az iskolai napok is! (N. N., 255. o.)

A kötetben szereplő mai emlékezők közül egy tanár és egy volt diák gondolatait emelem ki. „A tábori foglalkozások üdvözült légkörében az extázisnak egy egészen különös tapasztalatát éltük át: a korlátozó körülményekből ki-állás, ki-lépés személyes bátorságot – tehát önmagunk meghaladását – is igénylő, átváltoztató erejét. (…) a tanítás (ha valóban az) nem lehet más, mint naponta megújuló küzdelem az életért, az önátadás módján történő napi gondoskodás arról, ami az ember méltóságát biztosítja, őrzi” (Orbán Gyöngyi: …Ami szavakban kifejezhetetlen, 20. o.); „Délelőttönként tanárainkkal valahol a fűben az irodalom rejtelmes ösvényein jártunk, és még mielőtt ’ellengtünk’ volna ebédelni, lázasan lestük a napi rejtvényt, hogy mielőbb megfejthessük. Nem volt muszáj, mégis mindenki ott tolongott a tábla előtt, mert versengtünk. Nem egymást elgázolva, hanem segítve, jól eső bizsergéssel a gyomrunkban. Ó, és a délutáni vetélkedők…, versmondás, éneklés, csapatversenyek. (…) Most, hogy leírom, kicsit idillikusnak s tán szentimentálisnak tűnik, pedig így volt. Ilyen csodavilág is létezett abban a rettenetesben! (…) Az, hogy olyasmit teszünk, amit nem szabad, sőt TILOS, még jobban összekovácsolt bennünket, cinkosok lettünk.” (Gajdó Delinke: Szellő zúg távol, 29. o.).

A külső szorítás enyhültével, a lehetőségek megnyílásával a kilencvenes évek közepére erejét vesztette a diktatúra idején védvárnak érzett Magyar Irodalmi Tábor, de kinőtt belőle (és a nyelvművelő körökből meg a Kőrösi Csoma Sándor Anyanyelvi Vetélkedőből) az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége, és felnőtt egy olyan nemzedék, amely tudja és –színpadon, katedrán, szószéken, szerkesztőként vagy a nemzeti kultúra egyéb területein dolgozva – munkájával bizonyítja: anyanyelvünk, közösségünk iránt kötelességeink vannak.

Tulit Ilona tanfelügyelőként intézményi hátteret biztosított a háromszéki anyanyelvi vetélkedőknek, nyelvművelő köröknek, 30 évvel ezelőtt megszervezte az anyanyelvi táborokat, megőrizte a dokumentumokat, majd összegyűjtötte és megszerkesztette a kötetet. Köszönjük neki mindezt, és köszönjük mindenkinek, aki a mozgalommá nőtt sorozatot személyes részvételével éltette, emlékeiben megőrizte, munkásságában gyümölcsöztette! Az egykori részvevő nem mondhat mást, csak azt, amit a tábor himnusza: „Rakd meg, pajtás, rakd meg, pajtás, azt a tüzet…”

* Szerk.: Tulit Ilona. Sepsiszentgyörgy, 2016, T3 Kiadó.

A dokumentumok között szerepelnek a résztvevők és a díjazottak listái, a táborok programja, a táborzáró műsor adatai, idézetek a tábori naplókból és a postából, a diákok egyéni alkotásaiból, sajtóközlemények, a résztvevő háromszéki magyartanárok jegyzéke, a megőrzött nyitóbeszédek.

A sepsiszentgyörgyi pionírok és a haza sólymai felvonulásának látványterve – 1984. augusztus 23.; Útmutatás a kicsengetési ünnepségek szervezéséhez – 1985; Tájékoztatás a Magyar nyelv fakultatív nyelvként tanításáról; Beiskolázási terv, 1986/7-es tanév; 1987. augusztus 23-i ünnepség propaganda-anyagából; A Háromszékre kinevezett friss végzősök 1985–1989 (közöttük egyetlen magyartanár van, viszont a romántanárok száma  99).




.: tartalomjegyzék