Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Augusztus
2019 - Július
2019 - Június
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2016 - December
Lakatos Artúr

Cioran és a fasizmus

Futólag megismervén Miskolczy Ambrus[1] elmúlt évekbeli fő kutatási témáját, érdeklődését a vasgárdista mozgalom eszmetörténetét illetően, nagy érdeklődéssel vettem kézbe e jelenlegi kötetet is, melynek címéből már lehet következtetni: Emil Ciorannak a Vasgárdával való kapcsolatairól szól, azonban témája akár tágulhat is, a különböző európai fasiszta[2] mozgalmak eszmevilágára reflektálva. Erre előzetes várakozásaim szerint létezhetett is remény, hiszen Miskolczy jó ismerője a nemzetiszocializmus kulturális aspektusainak is (lásd: A Führer olvas című kötetét).

A témát illetően, illetve a szakmai minőség vonatkozásában nem csalódtam (ismerve Miskolczy eddigi életművét, az utóbbi esetben az ellenkező lett volna a meglepő). Bizonyos szempontból a kötet – bár szerkezeti felépítése szakmai szigorúságról tanúskodik – formabontónak is tűnhet. A szerző a kezdő sorokban rákérdez: „Minek még egy könyv Cioranról? Hiszen sok van, egyik jobb, mint a másik…”. Tény, hogy aki Cioran átfogó életrajzát szeretné olvasni, netalán egy átfogó, több kötetre rugó elmélkedő-kritikai filozofikus makroesszét Cioran összes műveiről, az máshol kell keressen. Ez természetesen nem von le semmit Miskolczy könyvének szakmai értékéből, mely egyrészt képes elsődleges információ tekintetében is újat mondani, másrészt ismertebb eseményeket, jelenségeket sajátos megvilágításba helyezni. Igaz, hogy elsősorban Cioranról szól a kötet, nem pedig a kor társadalmáról, de olvasván például a Wehrmacht párizsi bevonulásával kapcsolatos részt, két mondatból is megérthetjük, miért volt a német fegyvereknek akkora presztízse azokban az  időkben, a frankofón Cioran mellett miért gondolkodtak sokan mások is ugyanúgy abban a pillanatban, mint ő.

A könyv műfajilag, mint fentebb jeleztem, nem egy klasszikus értelemben vett Cioran-életrajz, sokkal inkább az egyéni gondolatvilág alakulására reflektál, és ezt is inkább csak, a két világháború közötti évekre, valamint a világháború időszakára koncentrálva teszi. Ez az időszak az, amikor Cioran – nem egyedül azokban az időkben − megfertőződött a korban igen divatos, pillanatnyilag sikeresnek tűnő szélsőjobbos tekintélyuralmak eszmei elemeivel[3], ami a címben foglalt metafora szerint Cioran hosszú kamaszkorát jelenti. A szerző e könyvében viszonylag keveset foglalkozik a Vasgárda történetével – megtette ezt más írásaiban, különböző akadémiai és kulturális folyóiratok lapjain[4] − ami ebben az esetben csak annyiban érdekes számára, amennyiben Ciorannak a sajátosan román szélsőjobboldali mozgalommal való viszonyát érinti.[5]

Az egyes fejezetek külön-külön, önálló tanulmányokként is élvezhetőek. Az első – és nagyobb – rész egymást kronologikusan követő fejezetekből áll, a kötet végén két, inkább a tematikus szempontra fókuszáló írás áll.  Ezek közül A zsidó- és magyarkép változásai címűt tudnám ajánlani azon olvasók számára is, akiket kevésbé érdekel Cioran munkássága vagy általában a román szellemi kultúra, mégsem közömbösek az iránt, milyen elemeket tartalmaz a magyar, illetőleg a zsidó közösség szubjektív megítélése egy világhírű filozófus gondolatvilágában.

A kötet nem rendelkezik külön bibliográfiával, forráslistával, így aki a forrásokban szeretne elmélyülni, a lábjegyzetekre kell figyeljen. Akik csak belelapoznak a könyvbe, azok számára is egyből kiderül, a szerző behatóan ismeri Cioran munkásságát, melyet saját bevallása szerint románul és franciául olvasott először. Ezt egészíti ki más forrásokból származó ismereteivel: életrajzi utalásokkal, levéltári hivatkozásokkal. Külön élvezetet jelentettek számomra az olyan – Cioranhoz csak érintőlegesen kapcsolódó − érdekes kitérők, mint például a 107. oldalon a „torockói legenda” említése Jakó Zsigmond professzor egyik írása kapcsán, és amelyik a torockói történelmi eredettudat alapját demitizálja. A ciorani erdélyiség kritikája kapcsán Miskolczy hangsúlyozza, hogy az erdélyi román történészek ma is „nacionalista papáik mondókáival tetszelegnek az elfogulatlan européer szerepében, vagy Erdélyre vonatkozó történeti szintéziseik a hagyományos nacionalista narratívákhoz illeszkednek”. (182 o.)[6]

Miskolczy Ambrus könyve ismét jó pár dolgot tisztáz, értően árnyalja a ciorani gondolkodás összképét, valamint az ezt meghatározó mechanizmusokat. Lehet ajánlani mind a témával behatóan foglalkozó szakembereknek, mind a korral vagy a ciorani gondolkodás számára keretet biztosító művelődéstörténet, politikai korszellem iránt csak általánosabban érdeklődőknek.   

 

* Miskolczy Ambrus: Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? Budapest, 2014, Gondolat kiadó.

[1] Miskolczy Ambrus a magyarországi akadémiai közegben a XX. századi és kortárs román politika- és kultúrtörténet egyik legjobb ismerője. Természetesen nincs egyedül, akkor már meg kell említeni Szász Zoltán nevét is, vagy akár Bárdi Nándorét, ez utóbbinak elsősorban a határon túli magyar kisebbség történetének kutatásában vannak megkerülhetetlen érdemei.

[2] Ez esetben én is a „fasiszta” szó kiterjedtebb értelmét használom, mely nem szűkül le az olasz fasizmusra, hanem magába foglalja a két világháború közötti kor és a második világháború éveinek különböző, kisebb nagyobb, erőszakos és szélsőséges mozgalmait, köztük a németországi nemzetiszocializmust is.

[3] Többen már a korban felismerték az ezekben rejlő veszélyeket, említsük itt meg E. M. Remarque regényeit, vagy Sartre Egy vezér gyermekkora című kisregényét. Túlzás lenne azt állítani, hogy a harmincas évek Európája fasiszta lett volna, összességében az erőszakos, zavaros miszticizmusra hajló mozgalmak elutasítottsága nagyobb volt, mint elfogadottságuk. Az NSDAP sem érte el, még fénykorában sem, a szavazatok 40 százalékát, megerősödésük az akkori demokratikus rendszerek hiányosságainak, s még inkább politikai ellenfeleik tökéletlenségének köszönhető.  Ugyanakkor eszmerendszerüknek egyes elemei részei voltak a kor közbeszédének, közöttük sok olyan kifejezés  is, amelyik ma már nem szalonképes.

[4] Mint például: A Vasgárda színre lépA Vasgárda. Codreanu és Sima legionáriusai; A Vasgárda identitásképző stratégiái; És az árulóknak csak golyónk van!; valamint más munkákban.

[5] Nem Emil Cioran volt az egyetlen nagy formátumú értelmiségi, aki enyhén szólva nem viszonyult ellenségesen az egyébként elképesztően zagyva eszmeiségű, kikristályosodott eszmerendszer nélküli mozgalomhoz. Ennek kapcsán is már több munka született, számomra a még diákkoromban olvasott , Claudio Mutti: Penele Arhanghelului című kis formátumú kötete az alap e téren.

[6] Velük szembe a felkapott bukaresti történészt, Lucian Boiát állítja szembe, aki hivatásos demitizálóként van jelen a kortárs román történész szakmában, már a kilencvenes évek óta. Nem hallgathatom el azt, hogy Lucian Boiát nemcsak nacionalisták kritizálják, kimondottan szakmai alapon is kap hideget-meleget, főleg amióta szaktörténészből egy bestseller-íróvá alakult át. Ezzel együtt mint jelenség fontos és a maga módján szükséges a történetírásban.




.: tartalomjegyzék