Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Június
2017 - Május
2017 - április
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - április
Czegő Zoltán

Dobozi Eszter és Lezsák Sándor könyveiről

LEHETETLENEK PEDIG NINCSENEK

– Dobozi Eszter: Ahogy ő néz, ahogy ő lát[1]

 

Mintha az életben minden görcsöset, kuszát, minden gubancot megoldani érkezett volna, ki tudja honnan, Dobozi Eszter. Nem téveszti meg az olvasót az sem, hogy válogatott (1979–2013) és új (2014–2015) verseiből talán könnyű volt kiválogatnia a megváltásra, megoldásra szolgálóakat. De nincs annál nehezebb, mint övéi közül válogatnia szeretetre és olvasatra legméltóbbakat.

Pedig a költő a kezdetektől tudja, egyébre nem telik a halandónak a földi, az emberi világban, mint a mindenséget, az egyszeri életet elvállalni a nagy adakozásban úgy, ahogy az adatik. De ebben a tudatban élnie kételkedve és rajongva, a bölcsőtől – talán a következő életig?! – ebben az átmeneti létben tehát – riasztó.

Ez a vállalkozó verseskönyv az első hullámtól a következő kötet első soráig egységes a gondolkodás és a művészi szellem tekintetében. És ez már aligha szerkesztés kérdése.

Nem Jób jeremiádjait éli újra a költő, Isten őrizze őt attól; a felelősség és az elvállalás lelkiismereti kérdése emitt a fontos, tehát jellemző. És mindezt önként vállalta Dobozi, mintha „A csecsemő álma” pillanatától el máig. Innen és itt, azt hiszem, nincs szükség bizonygatásra –, mert ez is lehet elrendeltetés.

Elvetéli éje a költőt, el az álomtól az alkotó képzelet magasáig. És látja ám ő maga, mit csinál. Magával Európával és abban kezdi az elszámolást valahol, valahol a szabályos zűrzavarban. (Pszichológia). „Most – mint aki apát fél –/ úgy vagyok,/ gyermek, ki Isten/ jöttére vár, és nem vágya más –: csak az . Egy./ Most – tudom – ez Európa, még Európa.

Kissé hátborzongató ma olvasni ezt 1979-ből. Megreszket az álságos, a szemünk láttát meghazudtoló csönd. A költő már akkor világot látott. (Dante: Eláll a szó és megreszket a csönd...– Vita nova.)

Azt írom: szinte eszméletlen, egy hangra újra írhatná az egész világot, ha megkérnék rá. De nem vállalná azt kérelemre, tudom. Viszont önként olyasmit művel Dobozi Eszter (is) kéretlenül, ami az eddigi fájdító valóságot szinte lerontaná, hogy legyen, amiből újat építenie.

Aki ennyit vállal, mint a költő, az máris a penitenciával kezdi, a megbűnhődéssel. Kérdése ez is, hogy van-e még, van-e más világ, vagy mindenütt ugyanaz? Ugyanis az építkezőnek azt is tudnia kell legelébb, hova, mi helyébe építi az újat, a jövendőbelit. Háló c. verséből. „ha kész ez a háló/ ki mondja meg/ hogy én a pók fontam-e őt/ vagy ő font be engemet?  Ki kit fon be? Az est, vagy a test? – És tenyerén a kétségek legszebbike. Egyszer majd a te könyved is csak a szél lapozza majd.

Akkor, ekkor viszont a teremtés maga is tökéletlen? Kételyei csak ott lehetnek az egyes embernek, ahol már minden fontos és ismert. Gorgiászt, az ókori görög gondolkodót hívom segítségül, aki kérdésre válaszolja: Istenről nem mondhatom sem azt, hogy van, sem azt, hogy nincs, meggátol ebben annak homályos volta és az élet rövidsége...

Dobozi magasan és mélyen kétkedve próbálja átrendezni a való világot. Azt is, azt sem tudván, lesz-e majd szél, mely lapoz, elmozdít valamit.  Eurüdiké léptei c. versét érintjük. „...emléktelenül ím/ mi húz, mi, ki visz magával/ súlytalanná vetkőzött valómban,/e kiürült terheket, nehezékeim/ ki cipelteti testetlen általam /s miért kell szökni így/ árnyaktól árnyakig,/ miért az egyszer voltnak/ új s új halált halnia...?”      

Segítséget ha ki adni akar, megteheti nyugton e kérdésekre válaszolva. Akár én. – Azért, mert egy életnyi idő alatt csak a tervet képes elkészíteni még a költő is! Ezért és azért kell a jövendő szelének is lapozgatnia tél-túl, míg igenis egyenesbe jön a jövendőre megteremtett világ, ama Vita Nova.

Csak a világot átrendezve jobbító ember tud, képes könyörögni a fájdalom hosszabbításáért. Még a pillanatnyi létet is dédelgetve élni s hosszabítani, hosszabítani haszonnal, másokért.

Dobozi Eszter még kétségei között sem veszi tudomásul költészetében a képtelent. Világépítkezésekben nincs lehetetlen. És ez így jó, mert létezik ám világszabadság is. 

 

[1] Budapest, 2015, Magyar Napló Kiadó, Budapest.

 

Költő a nemzet kapujában

 

Sok meglepetést szerzett Lezsák Sándor mindannyiunk számára 68 esztendő alatt. A mindannyiunkba – még ha riadozgatva is – bele kell számítani azt a bizonyos, előző társadalmi rendszert is, amelyben élnie és azt megszenvednie adatott; bele azt is, hogy képesítetlen, tanyasi iskolában is dolgozott, miközben tanárit végzett Szegeden. Lakiteleken, a Kiskunságban tanított tanulva, ott szervezte egy művelődési házban, a színjátszócsoport vezetőjeként, az Antológia-estet. És abból eset lett a Hatalom számára. Lezsák Sándor számára ha nem is tragédia, de dráma maga az akkori helyzet. Ezért 1975-ben „kormányszintű” figyelmet is érdemelt: az elvtársak azonnal elbocsátották.

Számunkra aztán egyre érkeztek a meglepetések Lakitelekről, ő volt a Lakiteleki Népfőiskola alapítója, és az nemsokára országos szinten is politikai és erkölcsi nép- és nemzetnevelő intézetté magasodott.

Mindössze két verseskönyve jelent meg (a világhírű francia Rimbaud-nak csak egy), és csupán jelzés jelentőséggel említem Lezsák nagyszerű kortársának, Pilinszky Jánosnak a

szavait: nem az a fontos, hányat csap szárnyával a madár, hanem hogy íveljen.

Most, Lezsák Sándor gyűjteményes könyvét* olvasva, ismét meglep a szerző. Magam gyakran közelítem a gyűjteményes köteteket az utolsó – utóbbi – időktől, alkotásoktól. És a Lezsák Sándorét most éppen elölről, hiszen a korai verseket kevésbé ismerem. És a költő most azzal lep meg, ahogy fiatalon egybeölelésnyi érzelmekkel közelít, már az első versektől az öregekhez! Nem jellemző biz’ ez mindenkinél! De nem is törvényszerű.

Szinte könnyű kortársként kimondanunk, hogy hiszen akik megérték a kommunista diktatúrát, egy az egyben vallhatják az öregeknek földjükről, műhelykéjükből való kiűzetésük tényét. Megélni versben viszont másképp nehéz, mint kenyértelen asztal körül.

Az olvasó fényévben is számolhatja az idő fogaskerekeit, melyek a legnemesebb emberfajtát is elkoptatják. Lezsák Sándor hamar vált a rendszerváltási népakarat egyik vezéregyéniségévé, mindazzal, amit elvégzett. Példabeszédek mellőzve. A gazdát – különösen a nemzet birtokán – azzal mérlegelik, amit megművelt. 

Lehet, volt Lezsák Sándor előtt is tüntetése a magányos öregembereknek és öregasszonyoknak, de költészetben, és így – aligha. „...KÉRJÜK AZ ÖREGASSZONYOKAT  ÉS AZ ÖREGEMBEREKET, HOGY NE ZAVARJÁK A FORGALMAT!” (...) „A magányos öregasszonyok és öregemberek némán állnak és várakoznak...” Másképp ráz, ébreszt, mutogat, lázít Lezsák, mint mások. Ahogy másképp öreg „A néni arca imakönyvben margaréta, öleli hideg holdudvara: fehér haj és csipkegallér...”

Aki meg nem élte, mármint ez az új nemzedék, az meg sem írhatná a Nagymama levele Karácsonyra című verset és annyi mást. „…és tudatom véled, hogy mindenszentek napján voltam nagyapátoknál, megint besüppedt a sír, nem jó föld az, mindig besüpped, valamit csinálni kéne...” Talán még annyit hely híján erről a könyvrészről, ahogy „Az Öregember a kútnál megáll / Estére kihúzza a vizet / Az Öregember kihúzza a vizet / Hogy koporsója tiszta legyen”.

Úgy van, ahogy írva vagyon: nem jó föld ez, valamit csinálni kéne. És az is tudatos fölkérés, fölszólítás a 70-es, a 80-as évek magyar mezsgyéjén, hogy süppedékes, történelmi talajra nem lehet új Magyarországot építeni. Csinálni kell valamit. És odaképzeljük e „mindenes” embert és könyvét, elébb a lekváros kenyér mellé, aztán az Országház asztalához, valamit s igazat művelni. NAGYAPA kezeit „fehér gézzel kötözték a fehér vaságyhoz. (...) Kigyúltak roncsolt fényei, / zuhant a gyertyás jégre.”

„Róza néni, a bamba titkok tudója, az okos titkok tudója Róza néni gyönyörű szép imádsággal, répa-magányból, illatos fűvel eltipegett.” Hallottam sokszor, és már nem akarom hasonló eltipegések magyarázgatásait hallani „történelmi szükségszerűség”-ről.

Lezsák legelőször el- és leszámol önmagában és fennhangon is – lásd a verseit – a képtelen valósággal, amelyben a mindennapi kenyeret a mindennapi megaláztatás is csak sejteti a nap alatt. Nem bazsarózsás kertben való vinnyogás (abból is volt elég) ez a költészet. Villantja föl egy másik vers, Bátyámnak, Komáromba: „Köszönöm szépen, jól vagyok. (...) Amikor a mennybolt reccsen, / családommal csöndesebben / mondom azt, hogy jól vagyok, / szép házunkat nem bombázzák, / a cserepet szelek rázzák (...)”

Könnyű képzelni a nagy nemzeti család jólétét, s annak ajtajában Lezsák Sándort is: nem jó a föld, süpped, csinálni kell valamit...

Különben csend van – jut eszünkbe az erdélyi költő, Bartalis János verse is. Csend, halálos. Lezsák Sándor a maga s az Országház küszöbén egyként kimondja, szabadság híján él s van az ember, a költő-ember is, ha nem mondhatja ki azt, AMI VAN. Hadd tegyem hozzá a küszöbnyi huzatban: ma sem, még azt sem mondhatja ki, ami volt.

1993-ban Szörényi Levente rockoperát írt Nemeskürty István író, történész szövegkönyvére, abban Lezsák Sándor verseire. Hatalmas volt az érdeklődés, immár a száz százalékosra vélt szabadság légkörében. Az Atilla, Isten kardja egyetlen himnusza a szabadság(-vágy-)nak, emelkedett érzelmek s a verslogika történelmiesülésének.

A szabadság ma is csak vágy, mondom én. De akkor a beteljesülés lehelete éltetett milliókat – és dúskáltatott százezreket. „Ellenség itt nem tehet kárt, / Szolgálnom kell most főhivatalát, / Rómát is hallom, s értem HUNNIÁT!” Igen, ezt mondatja Oresztésszel, egyik történelmi szereplőjével. Bizony, ezek a versbeszédek betétek is, meg – ha úgy veszem – nem is azok. Két helyen is állják a sarat.

Sok örömet szerez „elhelyezni” az új verseket Lezsák Sándor összegyűjtő könyvében. És ha derül is az olvasó picit, hadd kezdjem még akkor is ezzel a verssel: Végrendelet. „...olykor már két bottal járok, / a látásom is romlik, / a tető egy része is beszakadt, / az is elvadult már, / ami a Kertből megmaradt. (...) / de van egy nagy-nagy kérésem, / ez az én utolsó kívánságom: / ne vágják ki a madárcseresznyefát, / alatta ölelt, csókolt először / az én Nagy Szerelmem, / akivel egyre többet álmodok, / akivel hamarosan találkozok…” Világosan látó költővel van ismét dolgunk, aki nem búvik a maga léces kerítése mögé. Lezsák igen-igen rövid idő alatt a mindenséget vállalta. Tanyáktól Országházig. És itt a verse: Amit nem mondtam el... „Amit nem mondtam el, / az romlik most. / Ma is megköveznétek / Mindszenty bíborost.” Jaj, ha bár egy is magára venné a lentről felpancsolók közül!

A Költőt mondhatni naponta láttatja a képernyő. Számomra, „szemem előtt” Lezsák Sándor költő, országgyűlési alelnök, ott áll, lenn a kapuban, érinthetőleg és feddhetetlenül. „(...) mert most is van tétje a versnek, / még akkor is, ha »az országúton / végig a szekérrel a négy ökör / lassacskán ballagott«.” (El)

* Lezsák Sándor: Társai elmentek Megváltót nézni. Összegyűjtött versek. Bp., 2015, Kairosz Kiadó.




.: tartalomjegyzék