Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Október
2017 - Szeptember
2017 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Március
Cârlugea, Zenovie

„Beszervezési” kampány az ’50-es években: a Constantin Brâncuşi-ügy

Miként az emigránsok többsége, úgy Brâncuşi is a román hírszerzés figyelmének középpontjában állt, mi több, egy sikertelen „beszervezési” kampány is irányult ellene. Nagy szerencséjét e téren annak köszönhette, hogy hangosan és széles publikum előtt sohasem exponálta magát politikailag, azon egyszerű meggondolásból kifolyólag, hogy ne tegye ki személyét semmilyen fenyegető veszélynek. Hiányzott belőle a politikai elhivatottság, ám azt sem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy a Târgu-Jiu-i szoboregyüttest a művész, aki követte a hazájában zajló eseményeket, Arethia Tătărescu „megrendelésére” készítette el, aki a liberális miniszterelnök, George Tătărescu (II. Károly király koronatanácsának tagja) felesége volt. A Tătărescu-kormány bukása után, és azt követően, hogy a művész távollétében sor került a Târgu-Jiu-i szoboregyüttes leleplezésére 1938. október 27-én, majd a háború kitörésével, és különösen azzal, hogy a világháború utána beindul Románia sztálini elvek alapján történő erőszakos kommunizálása, végleg szétfoszlottak Brâncuşi hazalátogatásának reményei.

A rendszerváltozás, a régi politikai elit (köztük G. Tătărescu) bebörtönzése és ezt követően a Tătărescu-családra szakadó meghurcolási felhajtás minden bizonnyal befolyásolta Brâncuşi-t abban, hogy fenntartásokkal viseltessék az új hatóságokkal szemben, jóllehet azok az 1956–57-es években „egész kampányt szerveztek a művész  hazacsábítása érdekében, amelynek azonban messzehangzó sikertelenség lett a vége”, ahogyan Ovidiu Bozgan kutató minősíti a történteket.

Az új rendszer hitelessé tétele, legitimálása érdekében a hatóságok néhány kiállítást szerveztek, amelyek közvetlen célja az lehetett, hogy hangot adjanak a művészek megbecsülésének és a kultúrpolitikában megnyilvánuló új értékítéleti „nyitásnak”. Minekutána 1950-ben Theodor Pallady festőt a milícia nonkonformizmus és kémkedés vádjával letartóztatta, hirtelen pálfordulattal most rehabilitálják, és művészete teljes elismertetését kifejezendő, 1956. július 11-én megszervezik a „Retrospektív Theodor Pallady-kiállítást”. 1956. október 6-án Gh. Anghel szobrász is hasonló esemény főszereplőjévé válik. A fentiekkel egybehangzó „rehabilitációban”  és „elismerésben” részesül a kormánypárt és az állami szervek részéről 1956. december 1-jén C. Brâncuşi is, akinek 13 szobra szerepeltetésével a Bukaresti Művészeti Múzeum szervez kisebb gyűjteményes kiállítást (ezt megelőzően, ugyanez év augusztusában a Craiovai Művészeti Múzeumban állították ki a művész néhány szobrát).

Tanulmányozva Brâncuşi nemrég megjelentetett levelezését azokkal a személyekkel, akik bejáratosak voltak az Impasse Ronsin 11. szám alatti műhelyébe, számot adhattam magamnak arról, hogy milyen galád „beszervezési” eljárás folyt a művész „hazacsábítása” érdekében: érdekes tények kerültek napvilágra ez ügyben, amelyek összehangolt „beszervezési kampány” tényére engednek következtetni.

De mindenekelőtt szólnom kell arról, hogy jóval a romániai totalitarista rendszer uralomra kerülése előtt Brâncuşi párizsi műhelyében valóban számos tanítvány, kölönböző beállítottságú csodálók sokasága megfordult, vagy egyszerűen olyan honfitársak, akik átmenetileg tartózkodtak csak a francia fővárosban, olyanok, akik őszinte érdeklődéssel és csodálattal viszonyultak a nagy művész személyéhez. Voltak olyanok is, akik személyes előnyöket, anyagi hasznot próbáltak a művésztől kicsalni, személyes ügyeik intézéséhez kísérelték meg igénybe venni ennek segítségét, vagy csak egyszerűen némely szolgáltatásokat próbáltak meg tőle kicsikarni (lásd a Pătraşcu-családdal folytatott levelezést!).

Ha közelebbről, tüzetesebben megvizsgáljuk az ’50-es évekbeli levelezőtársak listáját, olyan levelekre, üzenetekre bukkanunk, amelyek arról vallanak, hogy ezen levelek feladói az Impasse Ronsin 11. szám lakójának belső ismeretségi köréhez tartóztak (jó ismerősök, intim barátok, „a ház vendégei”). Ezek közülpéldául Ioana és Hortense Cisek 1954 karácsonyán, valamint 1955-ben Konstantin- (Szilárd) és Ilona-napkor Münchenből küldenek üdvözletet; Viorica és Edmond Drouhet 1954. július 27-én Tirolból küldik „tiszteletteljes üdvözletüket”, a „szomszédnak szánt kedves köszöntésüket”; Constantin-Virgil Gheorghiu, az avantgarde vonzáskörébe tartozó költő és zongoraművész (1905–1977), aki 1948. szeptember 18-i üzenetében mint a brâncuşi-i mű csodálója, kellő tisztelettel kéri a művészt, hogy „a közelében tartozkódhassék, és szolgálhassa őt”; Daniel Gheaţă festő, aki a rhone-i szanatórium betegeként mint megismételt orvosi műtétek szenvedő alanya, testi nyavalyáit érzékeny lélekkel, de méltósággal viselve fordult a művészhez kisebb anyagi juttatásokért; Maria és L. Popovici 1953-as santanderi utazásuk alkalmából 1955. május 21-én Madridból köszöntik Brâncuşi-t; G. Cota abbeli reményének ad hangot, hogy újra „látni fogja, ha helyre áll az egészsége”; Leonardo Steehouvers 1949. december 16-án Rotterdamból küldi köszönetét „az Önnel, valamint Istrati és Dragu barátainkkal eltöltött szép órákért”; V. és Ludmilla Mălinar „a Szent Húsvéti Ünnepek alkalmából” köszönti 1953. április 5-én...

A művész közeli ismeretségi köréhez tartozik az  akkoriban „hivatalossági” szerepkört is betöltő román festő, Petre Suţianu (1910-ben született, az 1930-as években a különféle szalonokban állított ki több alkalommal), aki 1951. november 12-én Santiago de Chiléből keltezi a művésznek küldött levelét. A szóban forgó festő Brâncuşi-sal történt párizsi találkozása után azért utazott Buenos Airesbe, hogy találkozzék az itteni volt román konzullal (akivel Brâncuşi levelezésben állt), és hogy nyomára bukkanjon George Theodorescunak, a bohém életvitelt folytató Brâncuşi-tanítványnak, aki dél-amerikai bolyongásai során valamilyen súlyos nyavalyában megbetegedett. Buenos Airesből, ahol felkereste honfitársait, Petre Suţianu az Andok gerincén át keres magának (szó szerint!) repülőutat  Santiago de Chile irányába. Innen küldi óhaját, hogy ha a Jóisten megsegíti, „Párizsban fogok majd újra leszállni, hogy viszontlássuk egymást”. Ugyancsak ez a távoli és hűséges „nagyrabecsülő” fejezi ki rosszallását amiatt, hogy „senki  az Impasse Ronsin 11. szám alatt lakók közül nem ír és nem válaszol egyetlen sort se már sokadik postalapomra” (1952. május 13-i levél). Vajon miért nem? Ám „ha úgy adja majd a Jóisten, újra találkozni fogunk mindannyian, ugyanúgy, mint máskor is az Impasse Ronsin 11. szám alatti műhelyben” (1955. december 21.). Fent nevezett szerző egy másik,  Santiago de Chiléből írt, dátum nélküli levelezőlapjában annak az óhajának ad hangot, hogy  jó egészségben lássa viszont a művészt, és hogy majd elkoccintsanak együtt egy pohár jó „rouge”-t, ugyanakkor a Santiago de Chile-i „szép és hamis lányokról” cseveg. Vajon a Nagy Brâncuşi nyomonkövetésére és megfigyelésére kirendelt operatív gépezet eszköze volt-e ez a Petre Suţianu is, aki diplomatai fedő-beosztással távolról figyelgette a szobrász életének megnyilvánulásait, vagy pedig valamely kalandvágyó, dél-amerikai tájakon kóborló szellemmel van dolgunk, mint amilyen a sorsverte George Theodorescu is lehetett?

A tudományos és művészeti érdeklődésű párizsi román egyetemisták egy szervezete működött ekkor a francia fővárosban. Ennek a Cercle des Étudiants Roumains (Román Egyetemisták Köre) nevű szervezetnek a tagja volt egy Emil Damian nevű festő is, Brâncuşi jóbarátja, akinek a haláláról majdan a feleség, Zoe E. Damian tudósítja otthonról a szobrászt (1920).

A művészeti és tudományos szakkör tagjai között ebben az időszakban ott találunk egy bizonyos Jean C. Levadittit is, akinek birtokában volt a Supliciu (Gyötrődés) című  Brâncuşi-szobor egyik változata. 1953. szeptember 12-én kelt levelében fent nevezett személy az édesapja haláláról értesíti a szobrászt, amiből kiderül, hogy baráti viszonyban állt ezzel a családdal, az édesapát betegsége alatt személyesen, virágcsokorral kereste fel.

Isten mentsen attól, hogy Jean C. Levadittit valamiféle implikációval is vádolnánk a Brâncuşi-ügyben, ugyanúgy, mint ahogyan nem illeti vád Brâncuşi első monográfia-írójának, V. G. Paleolog-nak Párizsban tartózkodó fiait, Dispré és Tretie Paleolog-ot sem, akiket a nagy művész kicsi gyermekkorukban a térdén ringatott, s akiket az édesapjuk a Brâncuşi iránti megbecsülés és tisztelet szellemében nevelt, és akik, felnevekedvén, a szobrász őszinte híveivé váltak. Őáltaluk őrizte a kapcsolatot Brâncuşi hajdani jóbarátjával, az odahaza tarózkodó V. G. Paleolog-gal, aki az ideológiai elnyomásnak abban az időszakában (ugyanúgy, mint Petre Pandrea) Corlate-Dolj-i ősi birtokán teljes elszigeteltségben és visszavonultságban a gazdálkodásnak szentelte életét.

A már említett Román Egyetemisták Köre mintájára az ’50-es években megalakult Párizsban a Centre Roumain de Récherches sous l’Égide  de l’Académie de Paris (a Párizsi Akadémia Égisze alatt Működő Román Kutatóközpont), amelynek tiszteletbeli elnöke maga Mircea Eliade volt. 1950. július 18-án a Kutatóközpont főtitkára, Octavian Vuia a szakkör munkájáról  levélbeli tudósítást küld  Brâncuşi-nak, és felkéri, hogy csatlakozzék tiszteletbeli tag minőségben olyan neves filozófusok társaságához, mint Martin Heidegger, Ortega y Gasset, Eugenio d’Ors, valamint a kor más kiválóságaihoz. A Nyugatra szakadt román előd-generációk kulturális, akadémiai hagyományainak eszméjével példálózva, de ugyanakkor hízelkedve is, ami a levél szellemében és betűjében kifejezett abszolút magasztalást illeti, ez az üzenet beszédes példája annak a megbecsülésnek, amely bizonyos párizsi román körök részéről fogalmazódott meg a szobrász iránt, s akik igyekeztek megőrizni a nemzeti öntudat élő hangját az egyetemes értékek nemzetközi koncertjében. Még megemlítjük, hogy a heideggeri filozófia kiváló ismerője, Octavian Vuia, aki a Keresztény világ című adás szerkesztője volt a Szabad Európa Rádióban, egy kiváló tanulmány szerzője is ugyanakkor, amely román fordításban még nem jelent meg: Remontée aux sources de la pensée occidentale (Visszatérés a nyugati gondolkodás forrásaihoz).

Íme az 1950. július 18-i,  Mircea Eliade jóváhagyásával Brâncuşi-nak elküldött levél:

 

„Nagyrabecsült Mester!

Nem tudom, hogy hallott-e már valamit a Román Kutatóközpont tevékenységéről, amelynek tagjai között ott találjuk a Nyugatra szakadt fiatalabb román generációk legkreatívabb elemeit, akiknek vezére a híres román orientalista és író, Mircea Eliade. E román kutatási központ megszervezésének ötletét, amely mint szabad felsőfokú tanulmányi intézmény működik a Párizsi Egyetem keretében, a történelem nagy megpróbáltatásainak úgyszintén kitett előző, 1848–58-as román emigráns-generáció példája szolgáltatta számunkra. Ugyancsak itt, Párizsban Nicolae Bălcescu, Mihail Kogălniceanu, Cuza fejedelem példája. Az egyetlen magas, akadémiai szintű nyugati román intézményről lévén szó, ez mind aktív, mind pedig tiszteletbeli tagjai sorába tömörítette már eddig is a nagy román nemzetközi hírességeket, akik közül Ön a legjelentősebb. A nagy francia festő és teoretikus, Del Marle úr, aki az ősszel fog előadássorozatot tartani a kutatásközpontunk keretében, elsősorban Önt említi úgy, mint akinek a modern művészeti forradalomban meghatározó szerepe van. Ugyancsak ismerős előttünk az Ön ódzkodása minden konvencionális formától. Ami azonban az általunk létrehozott intézmény szigorúan rigurózus kutatási munkáját illeti, távol áll tőlünk mind a felületes nagyvilági szellem, gondolkodás, mind pedig az olcsó öntömjénezés gyakorlata. Felajánljuk Önnek, hogy szíveskedjék elfogadni a tiszteletbeli tagságot, olyan hírességek mellett, mint Martin Heidegger, Ortega y Gasset, Eugenio d’Ors, Louis Lavelle, Mendez y Pidal vagy Dr. Maranon és mások. E célból kérem beleegyezését abba, hogy még e hét folyamán  személyesen találkozhassunk, amely alkalomból részletesebben kifejthetném kutatásközpontunk eddigi tevékenységét és jövőbeli terveit.

Hőn szeretett Mester, fogadja legmagasabbrendű elismerésünket!

Octavian Vuia,

a Párizsi Román Kutatóközpont

főtitkára”

 

Figyelmünket rendkívüli módon felhívta magára Aurel Pampu két levele, amelyekre a Brâncuşi-levéltár legutóbbi publikációi között akadtunk. Fent nevezett nem más, mint „ancien assistant de l’Université de Cluj-Roumanie, attaché de recherches au C.N.R.S.” (a Kolozsvári Egyetem egykori tanárhelyettese, kutatási attasé a C.N.R.S. keretében), fent nevezett felesége pedig, Hélène Pampu asszony „licenciée ès lettres de l’Université de Paris” (a Párizsi Egyetem bölcsészkarának licenciátusa). A Brâncuşi-levéltár a feleség három és a férj két névjegykártyáját őrzi.  

Az egykori asszisztens, Aurel Pampu, miután  közli a művésszel, hogy éppenséggel a Sorbonne rektora, Gustave  Roussy, valamint Francis Jourdin „öreg mester” és Louis Marin volt miniszter fejezték ki óhajukat, hogy meg szeretnék látogatni, és nagyon sajnálják, hogy erre mindezidáig még nem kerülhetett sor, a következőket írja ebben az 1945. június 25-én kelt levelében:

 

„Tisztelt Mester,

más személyek is megkértek már arra, hogy ismételjük meg a műhelyében tett legutóbbi látogatásunkat. A nagyvilág érdeklődik Ön iránt, és nagyrabecsüli művét. Az idő rövidsége azonban nem tette lehetővé, hogy valamennyien mind meglátogassák azok a személyek (áthúzott szövegrész), akik ígéretükben ezt megfogadták. Továbbá, az Ön által megszabott látogatói szám nem teszi lehetővé, hogy mind meglátogassák azok, akik el szeretnének jönni. Őszintén remélem, hogy legközelebb – az Ön beleegyezésével – valamennyiük érdeklődését kielégíthetjük. Szívrepesve várom a viszontlátás napját (telefonon fogom kérni előtte az Ön jóváhagyását), ezennel zárom soraimat, kérve alázattal, hogy fogadja őszinte nagyrabecsülésemet és csodálatomat.

A. Pampu,

rue Thouin, 12,- Paris (5e).”

     

A második levélből a rejtett szándék méginkább kiviláglik. A levélben, amely 1956. december 30-án kelt, a Nagy Brâncuşi „beszervezési” („hazacsábítási”) kapány-időszakának csúcspontján, a román nép és állam általi általános elismertetés kivitelezését megígérő levélíró nyilvánvalóvá teszi a címzett előtt (akit hazahív) az ebben a rendszerben elfoglalt saját pozícióját akkor, amikor személyesen hivatkozik arra, hogy „azonnal meghozza e célból a szükséges intézkedéseket”. Amikor „az erre felhatalmazott emberek nevében” beszél, Aurel Pampu fennhangon hirdet egy olyan retorikát, amelyet Brâncuşi bizonyára megmosolyoghatott: „hazánk készen áll arra, hogy annyiszor fogadja  Önt, ahányszor csak idelátogatni kedve támad...” De legjobb lesz, ha ideírom a levél teljes szövegét, amely mind betű szerint, mind pedig szellemében a szobrász „beszervezése” és „hazacsábítása” érdekében az 1955–56-os időszakban folytatott széleskörű kampány hiteles dokumentuma:

 

„Igen Tisztelt Mester!

Nem tudom, hogy még emlékszik-e rám. 1950-ig a feleségemmel együtt számtalanszor meglátogattuk. Egy alkalommal egy brosúrával is megajándékoztam, amelyet az idős és becsületes műkritikus, Paleologu írt Önről. Emlékszik-e még erre? Békésebb időket éltünk még akkor, jobbnak tűntek az emberek is, késznek mutatkozva arra, hogy több megértést tanúsítsanak egymás iránt, mint a mostaniak. 1951 óta én is és a feleségem is idehaza élünk, és gyakran gondolunk mind Önre, mind pedig a magasztos műre, amelyre oly büszke ma az országunk. Néhány napja nyílt meg a Köztársaság Művészeti Múzeumában egy ragyogó C. Brâncuşi-kiállítás (1956. december 1-jén – a Szerző megjegyzése). Csak sajnálhatjuk, hogy mégis hiányoznak innen a legnagyobb művek, amelyeket az Ön zsenije adott az emberiségnek. Művészeti és állami vezetőink szerették volna, ha lehetőségünk lenne minél több munkáját kiállítani Önnek. Hivatalos személyek szájából hallottam, hogy ha Ön óhajtana látogatóba jönni, most vagy a tavaszon, akár egy-két hónapra is, a művészetek hercegéhez méltó fogadtatásban részesülne, olyanban, amely kijár a legnagyobb lángésznek, akit ez az ősi föld adott Eminescu és Enescu óta. Hiszem, hogy ha jönne, alkalma adódnék meglátogatni szülőföldjét, Gorj tájait, a festői Gorj vidékét évszázados erdőségeivel és elragadó völgyeivel, felszökkenő, tovairamodó vadcsapatokkal és ezüstös vízeséseivel. Hazánk készen áll arra, hogy annyiszor fogadja Önt, ahányszor csak idelátogatni kedve támad..., megszállhatna akárhol, ahol éppen kedve tartja, hetekig, hónapokig, ameddig a szíve óhajtaná. Ha éppen úgy akarná, hozhatna magával nagyszerű munkáiból, akár csupán csak a kiállítás idejére, akár – esetleg – eladás céljából a mi Művészeti Múzeumunk számára. Itt-tartózkodása idejére, biztosíthatom, hogy Bukarestben vagy akárhol az országban a lakhatására villát bocsátanának majd a rendelkezésére, ahol mindennel ellátnák, amit a szíve-lelke kíván. Tudomására hozom, hogy ezen a nyáron 2-3 hónapra látogatást tettek a hazában olyan Amerikába szakadt honfitársaink, akik közül sokan 30-40 éve nem látták szülőhazájukat. Jöhettek, mehettek, járhatták az országot széltében-hosszában kedvük szerint,  teleszívhatták tüdejüket az itthoni erdők tiszta levegőjével, könnybelábadt szemmel olthatták égő honvágyukat végigbarangolva újra szülőfalujuk tájait. Kérem, Drága Mester, miután döntött a fent elmondottak tekintetében, néhány sorban szíveskedjék értesíteni engem is, hogy azonnal meghozzam e célból a szükséges intézkedéseket. Az új, 1957. év küszöbén jó egészséget kívánok Önnek, tiszta szívemből óhajtva azt, hogy a szülőhazában egészségben újra láthassuk Önt. Őszintén hiszem, hogy a nép számára az Ön látogatása nagy ünnepet fog jelenteni majd. Éljen sokáig, Drága Mester, 100 évig legalább, alkotó erőben és egészségben, amilyennek szerencsénk volt, nekem és a feleségemnek Önt megismerni. Maradok, a legközelebbi viszontlátás reményében, az Ön leghűségesebb csodálója, és zárom soraimat a legmélyebb hálaérzet kifejezésével a feledhetetlen lelki gyönyört jelentő órákért, amelyeket a művészet templomának számító műhelyében az Ön jóvoltából  együtt eltölthettünk,

Aurel Pampu”

 

*

 

1957. február 28-án Octavian Bârlea egy Rómából küldött, géppel írt levélben adja tudomására a szobrásznak egy tudósokból és művészekből álló társaság megalakulásának a tervét, amelyet a „Nyugaton élő elit értelmiségiek” kezdeményeztek, felkérve, hogy „csatlakozzék”:

 

„Igen Tisztelt Mester!

A Nyugatra szakadt értelmiségiek legjobbjainak összefogása céljából jött létre a tudományos és művészeti életben tevékenykedő szakemberek szövetségének statútum-tervezete, amelyet bátorkodtam e levélhez mellékelni. Állhatatossággal kérem Önt, Nagyrabecsült Mester, hogy szíveskedjék csatlakozni e kezdeményezéshez, és megosztani vélünk a jelen tervünkkel kapcsolatos észrevételeit.

Igen Tisztelt Mester, kérem fogadja részemről kiváló nagyrabecsülésem biztosítékát!

Brâncuşi Mesternek

Impasse Ronsin 11. Paris, 15e”

 

Természetesen Brâncuşi-t nem érdekelte a tervezet, így nem is csatlakozott a kezdeményezéshez, mint ahogyan távol tartotta magát bármely „beszervezési” próbálkozástól, függetlenül attól, hogy milyen formában, külsőségek között nyilvánult is az meg.

 

*

 

Sok mendemonda született arról, ami az utolsó éveit élő Brâncuşi és a román állam közti feszült viszony fennállását illeti, sőt, annak a híre is szárnyra kelt, hogy a kommunista hatóságok visszautasították a nagy művész által halála előtt tett nagylelkű felajánlást: mégpedig  halhatatlan műveinek a román állam számára történő birtokbaadása tekintetében. És hogy ebből eredeztethető a művész azon döntése, hogy a francia államra hagyományozza örökségként műhelyét, a művész halála bekövetkezése pillanatában benne fellelhető valamennyi műalkotással, szerszámokkal, berendezési tárgyakkal egyetemben, mint ahogyan ezt a tényállást az 1956. április 12-én hivatalosan megszövegezett testamentum is megörökíti, a végrendelet végrehajtásáért felelős személyül Pascu Anastasiut hatalmazva fel, örökösként pedig az Alexandru Istrati és Natalia Dumitrescu családot nevezve meg.

Időközben, természetesen, a román hatóságok tudomására jutott, hogy Brâncuşi még 1952-ben kérvényezte a francia állampolgárságot (amelyet 1952. augusztus 1-jén meg is kap). Ámde ez a dolog az után következett be, hogy (helyi kezdeményezésre) elhatározást nyer a Târgu-Jiu-i Végtelen oszlop lebontása, amelynek előzményei között megemlítjük a Román Népköztársaság Akadémiájának 1951. február 28-i és március 7-i üléseit, amelyek  Brâncuşi szobrászművészetét „kozmopolitának”, a „formalizmus kifejeződésének”, „realizmusellenesnek” bélyegzik. A Brâncuşi-ra és művészetére  vonatkozó minősítések között szerepelt továbbá, hogy „ő az a művész, aki körül tömörülnek a művészetek antidemokratái”,  és „művészete ellentmond a tükrözés lenini elveinek”.

Idézzünk a március 7-i ülés jegyzőkönyvéből:

 

„Oprescu akad. elvt. mondta, hogy Călinescu elvt. jegyzéke tisztázott egy sor fontos kérdést. Őurasága rámutat arra, hogy az adatok és tények, amelyeket Őurasága (ti. Călinescu) Brâncuşi-sal kapcsolatosan idéz, aki egy kevésbé ismert alak, kiemelik őszinteség-hiányát, tehetséges emberként jellemzik, aki előtt nagy jövő állt, különösképpen tevékenysége első szakaszában, de aki divatos párizsi szobrászok hatása alá kerülve, akik a határtalanság és kubizmus művelői, formalistává vált, és még akkor is, amikor a népművészetekből vesz kölcsön bizonyos elemeket, bizarr formavilágával a polgári társadalom morbid ízlésére alapoz.”

 

Továbbá:

„Graur prof. elvt. ellenzi Brâncuşi szobrainak, aki körül tömörülnek a művészetek antidemokrata alakjai, az R.N.K. Művészeti Múzeuma általi elfogadását (átvételét). Őurasága kéri, hogy a szekció ülésén tárgyalják meg a jövőben a jelentés szerzője által megoldott, közzétett és megvitatásra javasolt problémákat.”

     

A fentiekből szerzünk tudomást G. Călinescu akadémikus ígéretéről, hogy közleményben fogja „tisztázni” a problémát. A közlemény megvitatására sor került, a nagy irodalomkritikus jobb ügyhöz méltó buzgalommal áperté az alábbiakat jelenti (minimalizálva ezzel a Végtelen oszlop és mindmegannyi halhatatlan szobrászati remekmű alkotójának érdemeit):

 

„Valamennyien emlékszünk még a – mondhatni – viharos ülésre, de amely mégis megmaradt az akadémizmus határain belül, amelyen Jalea szaktárs a művészetekben érvényesülő realizmusról értekezett, vehemens kritikát fogalmazva meg a formalizmus ellen, elítélve a »kései« Paciureát, és hogyha az emlékezetem nem csal, elmarasztalva Brâncuşi-t is. (...)

Amikor tehát Brâncuşi megtagadja Michelangelót, beefsteak-gyártónak nevezve a reneszánsz alkotót, a saját szobrászat-ellenes mentalitását árulja el, egybehangzóan a saját maga által művelt dekoratív, érzéki és absztrakt, ám egyáltalán nem plaszikus produkcióival. Izom nélkül, amely az emberi érthetőség anyagi kifejeződése, nem képzelhető el szobor (...). Összefoglalva: az én ellenvetésem nem utasítja el viszonylagos érvényességét Jalea szaktársunk nézőpontjának, hanem különbséget tesz lényeges és mellékes között. Brâncuşi talán a szobrászművészet olyan alkotója, aki a szobrászat sajátos eszközeire alapoz? Ebben az esetben – természetesen – az impresszionisztikus kifejezési eszközöknek kötelező jelleggel magából az alkotásból kellene származniuk, és mint ilyenekhez kellene hozzájuk viszonyulni. (...)

Hogyha Brâncuşi, mint ahogy tűnik (különben ő maga is ezt tartja saját magáról) művészeti motívumokkal operáló személyiség, esztéta, plasztikus mutatványokkal demonstráló eretnek, az egész vita didaktikai és formalista szintre tevődik át.

Jalea elvt. azt állította, hogy Brâncuşi számot tarthat szocialista érdeklődésünkre, mivelhogy a folklórra támaszkodik. Azonban éppen itt a bökkenő! A szocialista művészet, magára vállalva a klasszicizmus alapvető álláspontját, mint meghatározó tényezőre elsősorban a népre alapoz, és csupán ebbe az irányba haladva jut el a folklórig (...). A képzőművészeti folklórt művelve Brâncuşi, mint ahogy azt Oprescu szaktárs jogosan vette észre, vérmérséklet szempontjából a szürrealizmus vonalán helyezkedik el, amely lelkesedik a primitív művészetek képzőművészeti automatizmusaiért, »kizárva – mint ahogyan Bréton megjegyezte – a tudatosság által gyakorolt legkisebb kontrollt is.« Brâncuşi művészete még a Gaugin által gyakorolt festészet nívóját sem éri el, mivel ezen utóbbi művészetében végbemegy az exotikus lélek klasszicizálódási folyamata azáltal, hogy a sohasem  tapasztalt formakincs  felhasználásával az ésszerűt kutatja, amely megzavarhatja egy pillanatra nyugati öntudatunkat. A szürrealista jellegű folklorizmus a tömegek számára megközelíthetetlen, hisz ők a művészetben az érthetőt, felfoghatót kutatják, amaz pedig az érzéki különcködők vadászterülete. »A művészet a népé. Legmélyebb gyökereivel kell behatolnia a legszélesebb dolgozó néptömegek közé.« Ez a lenini meghatározás tökéletes összhangban áll a klasszikus eszétika elveivel. (...)

Brâncuşi művének jelentéséről azt mondják meg nekünk, hogy realista jellegű-e a szó valódi, nem pedig közhelyszerű értelmében, hogy Brâncuşi a világ képzőművészeti értelmezéséhez kínál-e megoldást? Hogyha igen, a technikai jellegű kísérletezések csak ezután jönnek számításba. Ezeket az elméleti jellegű megjegyzéseimet csak azért sorakoztattam fel, hogy közelebb vigyenek az igazság megtalálásához, nem pedig azért, hogy valamiben is Jalea kollégának kellemetlenséget okozzak. Azonban én azt a megállapítást is tettem, amelynek értelme csak most vált teljesen világossá, hogy  ideológiai szempontból Paciurea és Brâncuşi művészetének íve a realizmus nevében történő elmarasztalástól a Brâncuşi felmagasztalásáig 180 fokos fordulatot tartalmaz. Ezt azért jelentem ki, mert nagy meglepetésemre egy elvtárs, aki a szekciónkban fontos ellenőrző szerepet tölt be, tehát kiemelten politikai jellegű tényezőnek számít, kijelentette, hogy vitánkat (a fenti hozzászólást is beleértve) két tévedés mételyezte meg: az egyik az anekdotának tett engedmény (e váddal Oprescu kollégánkat célozva meg, aki nem követett el egyebet, mint azt, hogy lejáratta Brâncuşi művészetfelfogását), a másik pedig, hogy a szigorúan szakmai vitába  ideológiai elhajlásra vonatkozó kifogások keveredtek. (...)

Amikor eleget tettünk a meghívásnak, hogy az RNK Akadémiájának a tagjai sorába  felvegyenek, nagyon is világos volt előttünk, hogy az Akadémia ideológiai jelleggel bír, osztály-, így tehát politikai jelleggel, hogy a helyes ideológiai pozíciót éppenséggel ez a mostani kapitális kérdés megválaszolása jelenti, amelyről nekünk elmélkednünk kell (...). A mi esetünkben maga a tárgyválasztás és a tapsolással megerősített javaslat, ami a vita meghosszabbítására vonatkozott, tűnhet kockázatosnak. Még abban az esetben is, hogyha a művészettörténet valamiképpen helyet szorítana Brâncuşi számára,  pontosan tudjuk, hogy jelen pillanatban őt dicsőíteni az elhangzott formalizmus-ellenes expozé után, éppenséggel tüntetésszámba menne, de legalábbis elkülönülésnek minősülne, mintha valaki megpróbálkoznék azzal, hogy itt most Urmuzról emlékezzék meg, és az ő Pâlnia şi Stamate (A tölcsér és Stamate) című művéről...”

 

Íme, milyen ideológiai, kulturális és politikai szövegkörnyezetben került forgalomba ezidőtájt Romániában Constantin Brâncuşi neve. Természetesen, maga a művész tisztában volt azzal, hogy mi folyik a hazájában, és a hatóságok minden látszólagos jóigyekezete ellenére, akik arról akarják meggyőzni, hogy 1956-ban meglátogassa a hazáját, még hogyha a művész hajlandóságot mutatott volna is erre, nem volt olyan egészségi állapotban, hogy megtehesse. 1955. január 6-án egy esés következtében eltörte a combcsontját, emiatt május 3-áig a suresnes-i Foch kórházban kezelik. A Miess van der Roche és Doina Lemny által elképzelt, a New York-i Seagram-épület elé tervezett óriási Űrmadár-szobor, tervét tekintve kivitelezetlen marad, s hasonlóképpen, a művész megromlott egészségi állapota miatt csupán a fenséges elképzelés fázisáig jut el a rozsdamentes acélból tervezett monumentális, 40 m-es Végtelen oszlop a Michigan-tó partján, amelyet a chicagói városháza rendelt, úgyszintén csupán az ideák szintjéig jut el a párizsi Unesco-parkba tervezett saját emlékmű megvalósítása is.

A romániai kommunista hatóságoknak a visszautasítás miatt nem marad más választása, mint hogy a 80. életévét betöltött mester ünneplésére (Európában elsőként) Brâncuşi-emlékkiállítást szervezzenek a Bukaresti Művészeti Múzeumban. (1956. december 1.). A kiállítás – végül is – az utókor részéről történő „tiszteletadássá” sikeredett, mivel az idős mester – sztoikus beletörődéssel viselve az életkor és betegségek miatti terheket – 1957. március 16-án párizsi műhelyében visszaadta lelkét a Teremtőjének, azon személyek által virrasztatva, akiket végrendelete végrehajtóivá léptetett elő. 

                                                                                        

*

 

Valós tény, hogy a szobrász meghívást kapott az ország meglátogatására, mint ahogy ezt a cikkünkben közreadott, A. Pampu által  1956. december  30-án írt levél is igazolja, amelyben a levélíró arról számol be, hogy „autorizált személyek” megbízásából küldött meghívólevelet az idős mesternek. Ebbe a „beszervezési” kampányba tartozik a román államnak az a gesztusa, amelyről a néhai Gorj-i illetőségű Constantin Peştişanu számol be közvetlenül halála előtt, levélformában megírt emlékiratában:

 

„A Brâncuşi-ügy

 

1965-ban kabinet-igazgató voltam a Minisztertanácsban (Miron Constantinescu főnöksége alatt), aki Constanţa Crăciun kultuszminiszterrel egybehangzóan a következőket mondta nekem: »Te Peştişani-i vagy, ismered-e Brâncuşi-t és a Târgu-Jiu-i alkotásait?« Azt válaszoltam, igen! »Megpróbálkoztunk azzal, hogy hivatalos úton rávegyük arra, hogy a Kormány meghívottjaként meglátogassa Romániát, de visszautasította. Megtudtuk azt, hogy létezik egy unokahúga, Ioana, a lánytestvére gyermeke, és hogy te is, a szüleid révén, egyik távolabbi, ám elismert unokaöccse vagy! Utasítás: kutatsd fel ezt a Ioana (Jeana) nevű unokahúgot, abban a minőségedben, amivel rendelkezel, és hívjátok meg Brâncuşi-t, hogy látogasson el  Romániába, a Román Állam kizárólagos költségén (itt tartózkodhat, amennyi ideig akar, azt látogathatja meg, amit éppen óhajt stb.)«

Felvettük a kapcsolatot egy építésszel, aki egyúttal hozzáértő fotográfus is, és azzal a feladattal ruháztuk fel, hogy hozzon össze egy albumot, színes fotókkal (Franciaországból szereztünk be megfelelő filmet), Hobiţán, Brădiceni-en, Peştişani-on, a craiovai  útról, a művész itteni iskoláiról  készült felvételekkel, a craiovai, majd Bukarestben kifejtett tevékenységéről, egészen addig az ideig, amíg elhagyta Romániát.

Miután elkészült az album, megrendeltünk és beszereztünk Peştişani-Hobiţáról egy lehántott, fehér fűzfavesszőből font kosarat és egy faragott fakulacsot Săuca-i cujkával megtöltve, Gorj-i varrottasokat és egyéb fából faragott, Peştişani-i népművészeti tárgyakat helyezve még a  kosárba. Még azt a tanácsot is kaptuk, hogy a meghívólevelet ne írógépen, hanem kézzel írjuk. A felsorolt dolgokkal így megpakolt kosarat a Külügyminisztérium révén a párizsi román nagykövetségre juttattuk el, hogy a mester számára kézbesítsék.

Az első melléfogás (szabotázs talán?) az volt, hogy a nagykövetségiek az ajándék átadását éppenséggel augusztus 23-ára időzítették. A szobrász köré összeverődött »család« (emigránsok egy csoportja), akik szigorú ellenőrzésnek vetették alá mindazt, ami bejutott Brâncuşi-hoz vagy kijutott onnan (a személy, aki a csomagot vitte, jelentett minderről), azonnal közbelépett, mondván: »Nem veszed észre, hogy a Román Kormány mesterkedése ez is, abból a célból, hogy elkapjanak, és Romániába tuszkoljanak? Augusztus 23-án hozták a csomagot, kommunisták az unokáid is mind, és a Kormány szolgálatában állnak!« Tudtam (hallottam róla), hogy megveszekedett antikommunista az öreg.

S az eredmény? Visszautasította a meghívást (azt már nem tudom, hogy az ajándékot is!), és mégcsak nem is válaszolt írásban a meghívásra! Ugyanez év őszén az R.N.B. egyik alelnöke (pénzügyminiszter-helyettes) egyik hivatalos párizsi útja alkalmából meglátogatta. Hazatérve, mielőtt jelentésadásra bement volna Miron Constantinescuhoz, felkeresett engem, és a következőket mondta: »Peştişanu, az Öregúr nagyon beteg (szélütés!), már nem sok ideje van hátra, a ’család’ pedig, amely köréje telepedett, annak az ürügye alatt, hogy román ételeket főz neki, gutaütés esetén ellenjavalt  töltöttkáposztával tömi, és egyéb, egészségre ártalmas, nehéz  ételekkel táplálja. Négyszemközt beszélgetve vele, megemlítette a ti meghívóleveleteket, ahogy mondta, a ’maga ágyán’ szeretne meghalni, Romániában, de már nem képes utazni, ám ha mégis, valaki az unokahúga vagy unokaöccse közül kísérje haza.«

Második melléfogás! Miron megtudakolta, hogy kinek készíttessünk útlevelet és vízumot, hogy elutazhasson Brâncuşi után? Én azonnal azt mondtam, hogy Ioana lenne a legalkalmasabb,  mert annakidején a nagybátyja Târgu-Jiuba utazott az ügyében, és felment Tătărescuhoz, hogy biztosítson valamilyen állást a számára (az unokahúg az ő – Brâncuşi – költségén végzett líceumot és egyetemet).

Én személyesen csak 1937-ben vagy 1938-ban ismertem meg, V-es vagy VI. osztályos lehettem, Hobiţába jött, és egy délután meglátogatta édesapámat (ismerték egymást). 1956-ban, hogy valaki nem-hivatalos személy Párizsba utazhassék, meghívót kellett kieszközölni egy állandó jelleggel Franciaországban lakó személytől. Elküldtük a levelet a vízum kiállítása céljából, megtörtént az útlevél jóváhagyása, ezzel lejárt az 1956-os esztendő, beléptünk az ’57-es évbe, Ioana megkapta a vízumot (maga Brâncuşi adta beleegyezését a látogatásba).

Nem tudhatom, hogy a környezetében élők mikor kérhették meg, hogy írja alá a meghívólevelet, vagy mikor szólhattak egyáltalán neki, hogy létezik egy olyan kérés Ioanától, amelyben a Franciaországba való belépésért folyamodik, de amikor Ioana megérkezett Párizsba, Brâncuşi már halott volt.

Megjegyzés:

Részletesen és pontosan igyekeztem beszámolni az esetről, annál is inkább, mert azt olvastam az újságokban, különböző, volt  disszidensek beszámolóiban, a sajtónak, rádiónak adott interjúkban, kommentárokban, hogy Brâncuşi nem kapott hivatalos meghívót a hazatérésre, hogy Románia Kormánya nem tartott igényt a művész által felajánlott műkincsekre stb., stb.

Végkövetkeztetéseim:

A körülötte összegyülekezett disszidensek, képtelenek lévén arra, hogy saját erejükből, tehetségükből, munkájukból megéljenek, elszigetelték őt, és még ma is (az unokáik is!) a Brâncuşi-tól  adományba kapott vagy tőle kicsalt műkincsekből élnek. Láttam a művek egy részét kiállítva a Párizsi Modern Művészetek Múzeumában, nagyon széleskörű, jól reprezentált válogatást, de tilos volt lefényképezni a kiállított alkotásokat, a két tulajdonos által a művekről készült reprókat volt szabad megvásárolni csupán.

Még megemlítem a következő hozzájárulásomat az ügyhöz: 1957-ben, Brâncuşi halála után, és azt követően, hogy a hazahozási intézkedéseink balul végződtek, Constanţa Crăciun művelődési minisztertől a következő utasítást kaptam (akkoriban a Nevelési és Művelődési Minisztériumban az építési és beruházási igazgatóság főnöke voltam): »Peştişanu, hogyha sehogyan sem sikerült  Brâncuşi-t hazahozni, nézz utána, hogyan lehetne kivitelezni egy emlékház építését és berendezését Hobiţán, és Gorj megye tanfelügyelőségének költségvetésében irányozzátok elő a szükséges pénzalapokat!« Betettük a költségvetésbe a szükséges alapokat, és Gheorghe Peştişanut bíztuk meg az emlékház létesítésének kivitelezésével.

 

Bartha György fordítása

Vö.: Doina Lemny – Cristian-Robert Velescu: Brâncuşi inedit. Bucureşti, 2004, Editura Humanitas.

Az eredeti (román nyelvű) szöveget lásd: Portal-MĂIASTRA, XII. évf., 2. (47.) szám (2016), p. 27–30.




.: tartalomjegyzék