Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Május
2019 - április
2019 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - Október
Borsi-Kálmán Béla

PUSKÁSok, muskétások, történészek


Puskás Ferenc (1927–2006) emlékére

Mottó:
„Mi volt a legnagyobb erénye?
– A tehetsége!”

(Hatvan körüli névtelen kispesti törzsszurkoló az 1980-as évekből)


Az Aranycsapat Abonyban

Abony, 1953. április 8. A helyi labdarúgó élet kiemelkedő eseménye: a Helsinkiben kilenc hónappal korábban olimpiai bajnokságot nyert magyar válogatott bemutató-mérkőzésen szerepel a Gépállomás mögötti abonyi sporttelepen. A vendégjátéknak persze híre megy: „A környékbeli városokból, falvakból kerékpárosok és gyalogosok áradata lepte el a pálya nézőterét. Aki csak tehette, eljött (gyönyörű idő volt), hogy karnyújtásnyira láthassa azt a csapatot, amely oly sok dicsőséget és elismerést szerzett a mi kis hazánknak. Óriási taps fogadta a pályára lépő csapatokat” – írja a helytörténész. Ne feledjük, ez már majdnem (az) Aranycsapat, sőt lényegében máris az, hiszen minden tagja mellére aranyérmet akasztottak a finn fővárosban; nyolc és fél hónap múlva pedig, 1953. november 25-én Londonban ez az alakulat írja be kitörölhetetlenül a nevét a magyar (futball)történelembe. Az összeállítás is csaknem „klasszikus”, csupán a sérült Lóránt Gyula (1923–1981) hiányzik, őt az MTK immár nem Bástya (1950 és 1952 között az ÁVH, közelebbről Péter Gábor csapata), hanem a „textilesek” által visszaigényelt, de még mindig „vonalas” nevű Vörös Lobogó centerhalfja, a később sportfunkcionáriusként is nevet (és jól megérdemelt tekintélyt) szerző Börzsei János helyettesíti. A második félidőben Grosics helyén Henni Géza, Bozsik posztján Kovács I (Imre) és, valószínűleg Hidegkutit váltva, Palotás Péter.
Az eredmény híven tükrözi az erőviszonyokat: Aranycsapat – Abony 16:1. Erre mondják futballista nyelven, ez még gombócból is sok… Pedig az egykori vasutascsapatra épülő abonyi gárdában sok ügyes labdarúgó szerepel – többen eljutnak az akkoriban rangot jelentő NB II-be is! –, példának okáért a „becsületgólt” szerző Bencsik Mihály, „civilben” a város tanácselnöke. Vele kapcsolatos az alant elmesélendő két epizód egyike…
De ne vágjunk a dolgok elébe: Budai és Hidegkuti egyszer-egyszer, Czibor meg Palotás kétszer-kétszer, Kocsis viszont négy alkalommal „köszön be” Vörös I-nek, az Abony portásának.
Az igazi sztár azonban most is Puskás: ő nem kevesebb, mint féltucat szebbnél szebb gólt helyez el az abonyi kapus hálójába. Megkockáztatok egy most már aligha bizonyítható föltevést, Öcsi találatai között lehetett néhány „fifikás” is, olyan, amelyik az ellenfél védőinek néminemű megalázása után (és árán) született, esetleg valamilyen focista „kiszólás” kíséretében, úgymint: „szedd ki, öreg!”; vagy: „vigyázz, odacsípi a kezed!”; netán: „deszkázd be, kishaver!”; hangsúlyozom, mindez föltevés csupán, de „belefér” a játék szellemébe – és az 1956 előtti Puskás személyiségképébe. Máskülönben aligha következne be amaz „affér”, amelyet egy kortárs, Tóth Ernő, a Budapesti Pedagógiai Főiskola másodéves testnevelés-szakos hallgatója később (a helyi gimnázium testnevelő tanáraként, az abonyi sportélet neves krónikásaként) – magától a „kárvallott” szem- és fültanútól szerezvén értesülését – emígy örökített meg: „Nagy Miska [a helyiek „kullancsa”] játék közben fellökte Puskás Öcsit. Öcsi félreállt, s kispesti humorával ennyit mondott: »A paraszt szentségedet, nem azért jöttem Abonyba, hogy miattad kórházba kerüljek.« A vacsoránál már szent volt a béke, koccintottak a zamatos nagyjárási borból. A vendégek búcsúzáskor csomagot kaptak, amiben frissen sütött rétes és nagyjárási bor volt.”
Minden tiszteletem az immár nyugalmazott testnevelőtanár-helytörténészé, ám érzésem szerint jócskán enyhített Puskás ténylegesen elhangzott szavainak becsületbe vágó élességén. Nem ér a nevem, ha a rekedtes hangon süvítő mondatban nem szerepelt volna Nagy Mihály édesanyja is, egy közismert, s magyar futballpályákon sajnos túlságosan sűrűn elhangzó „jelzős szerkezetben”… (A „mondást” időközben ellenőriztem, sajnos nem tévedtem: az eredeti kiszólástól talán még a nyomdafesték is pirosra színeződne!) A többi stimmel, Puskás valóban nem volt haragtartó, nem „tette el” a sérelmeket, ellenkezőleg, azonnal „lerendezte”, s tüstént el is felejtette. Azt viszont nem mérte föl, hogy mások – például Albert Flórián – nem ilyenek, s Puskás egy-egy hasonló „spontán” reakciójával akár életre szóló (lelki) sebeket ejthet … Épp azért, mert ő nem egy focista a sok közül, hanem mert ő PUSKÁS!
Nem kevésbé tanulságos a kapcsolódó másik short story sem! Ha az előbbi a pályafutása első csúcsához közelítő, magát érinthetetlennek tételező pesti FUTBALLISTA becsmérlése a vidéki durung számlájára, az alant következő a Farkas Mihály révén a Rákosi-éra egyik kirakatemberének nagyúri gesztusa: a meccs utáni vacsora, s persze diszkrét közös poharazgatás, közben természetesen szóba kerül a „becsületgól” is. Puskás ezt is kommentálja: „Na, öregem, ezért a gólodért két évvel tovább leszel tanácselnök.” Vagyis ő, Puskás „Öcsi”, a hatalom kegyence, a futballista-szolidaritás jegyében majd „intézkedik”: alkalomadtán majd szól „Misi bá’”-nak, hasson oda, erősítsék meg Bencsiket pozíciójában, hiszen ez, akár Farkasnak, akár Puskásnak, csak egy telefonjába kerül…
S hogy Puskás ezt akkor valóban megtehette, mert oly bensőséges viszonyban volt Farkas Mihállyal, arra is van egy történetünk, ezúttal egy másik hiteles tanú, Szepesi György „értő” előadásában: „Farkas Mihályhoz a tábornoki kar bármely tagja csak előzetes engedéllyel juthatott be, és erre néha napokig kellett várni. Ha Puskás Öcsi telefonált, akár két percen belül ott volt a nagyhatalmú honvédelmi miniszternél. És hogy egy még személyesebb példát mondjak: 1953-ban a római diadal [május 17.] után a Hármashatár-hegyen ünnepeltük Puskás ötvenedik válogatottságát. Erre Farkas egy nagyon szép, huszonnégy személyes étkészletet vásároltatott a magyar válogatott kapitánya számára. Amelyet ünnepi beszéd kíséretében adott át neki, fehér asztal mellett. Természetesen Öcsi valamivel viszonozni szerette volna. Tudta előre, hogy jön az ajándék, és ő is előkészített egy kis meglepetést, rövid kis beszédet vágott ki, majd az asztal alá nyúlt, felemelt egy ezüst serleget, és viszonzásul átnyújtotta Farkas Mihálynak. A honvédelmi miniszter felállt, és szokott módján hebegve-habogva elkezdte mondani, hogy ő ezt nem érdemli meg, ő nem futballista, ő nem tett semmit. Puskás egy ideig hallgatta, hallgatta, hallgatta, aztán türelmét vesztve így szólt: – Tegye csak el, öreg, sose tudja, mikor jön ez magának jól.” Puskás nem „értett” a történelemhez, de megint csak fején találta a szöget: elsőszámú mentora „hanyatlása” még az év nyarán elkezdődött, majd, immár a Kádár-kor hajnalán, nyilván „a szocialista törvényesség” súlyos megsértéséért, fiával, Vladimirral együtt 1957 áprilisában tizenhat évre szóló börtönbüntetésre ítélték, amelyből jó néhány esztendőt le is húzott… 1960-ban amnesztiával szabadult, s egy évvel később, 1961-ben halt meg a Gondolat Kiadó lektoraként …

*

A személyi kultusz legdurvább éveiben a Farkas révén a hatalom legkeményebb magjához illeszkedő csapatkapitány sokszor a legvégső határig elment, olyannyira sérthetetlennek érezte magát! A számtalan népmesébe illő, és természetesen több variációban keringő Puskás-történet közül az alábbiakban még kettőt osztanék meg az olvasóval, az első, eredetileg Rudas Ferenctől eredeztethető sztorit legutóbb Puskás monográfusa, Szöllősy György közölte ismét, a másik viszont „saját gyűjés”, egy szem- és fültanútól, Máté Imre 1956-ban Münchenbe „szakadt” költőtől származik. A két adoma ráadásul egy tőről fakad, a korszak névadójához és rettegett Vezéréhez fűződik:
a) Puskás 1947–48 folyamán két ízben is együtt játszott a válogatottban az 1921-es születésű Rottenbiller Ferenccel, aki már a Csepel 1941–42-es bajnokcsapatában szerepelt (14 alkalommal), az 1947–48-as pontvadászatot szintén megnyert együttesben pedig a balfedezet (kullancs) posztján már az egyik alapembernek bizonyult. Így került, kisérleti jelleggel (minthogy Zakariás csak később „stabilizálta” helyét az Aranycsapatban), a nemzeti tizenegybe. A horthysta éra magyarosítási lázában neki is módosítania illett-kellett föltehetően ugyancsak sváb felmenői nevét, akárcsak 1937-ben idősb Purczeld Ferencnek, és, pechére, még a „felszabadulás”előtt, a Rákosi-t választotta. Így eshetett, hogy a válogatott valamelyik külföldi találkozója (vagy vidéki edzőmérkőzése) során elkódorgott a csapatszállító busztól, s miközben a „vezetők” idegesen az órájukra pillantgattak Puskás megszólalt: „»Hol van ez a rohadt Rákosi? Már megint politizál?« A demedt csöndben még hozzátette: »Nyugi, nem a maguk Rákosijáról van szó…«” (Valószínűleg ezzel az esettel függ össze, hogy Rottenbiller attól fogva egy darabig Rátkai néven szerepelt a gyár elit-alakulatában…)
b) A másik anekdota legalább ilyen „meleg”, már csak azért is, mert a Román Népköztársaság budapesti nagykövetségén született, már a svájci világbajnokság után, 1955-ben, talán májusban vagy júniusban, egy néprajzi-építészeti kiállítást követő hivatalos fogadáson, ahová Máté Imre (akkoriban harmadéves bölcsészhallgató) is elkeveredett az Egyetemi Ifjúság című bölcsészorgánum kulturális rovatát tudósítandó a rendezvényről. A kiállítás tanúm emlékezete szerint a romániai népi építészetet volt hivatott reprezentálni, régiók szerint közszemlére téve a parasztházak makettjeit. A fogadásra Puskás Ferenc, az Aranycsapat kapitánya is hivatalos volt. Nyilván nem egyedül érkezett, hanem a Honvédelmi Minisztérium néhány magas rangú tisztjével, esetleg a Budapesti Honvéd valamelyik vezetőjével. Puskás, szokása szerint, nagyon fesztelenül viselkedett, sugárzott belőle a jókedv és magabiztosság. Megpillantva a csóró, meglehetősen gyöngén „eleresztett” egyetemistát, intett a magyarul tökéletesen tudó román pincéreknek, hogy „bélelt” kávét szolgáljanak föl neki, ami alatt már akkoriban is az volt értendő: öntsenek bele egy féldeci konyakot! Ennek azonnal meg is lett a hatása, gyorsan a diák fejébe szállt a kávé, s a néprajzhoz is értő Máté nem is tudta megállni, hogy ne vonja hangosan kétségbe némely kiállított tárgy valódi eredetét, fölvilágosítva a gyanútlan elvtársakat, hogy az erdélyi parasztházaknak csupán töredéke tősgyökeres román, szép számmal akad közöttük bizony székely, mezőségi, szamosháti, meg csángó is… Mondanom sem kell, ezzel nem aratott osztatlan sikert a „vonalas” hallgatóság körében, ám Puskáson ő sem tudott túltenni. Iszogatás közben az obligát viccmesélésre is sor került, s a nemzet Öcsije elengedett egy Arisztid–Tasziló históriát: a fáma szerint Tasziló egzecérozta kedvenc kuttyáját: – Hozd, ide – Rákosi – azt a fadarabot! Szolgálj, Rákosi! etc. – mesélte jellegzetes, már akkor rekedtes hangján… Ez már sok volt az egyik kíbernek és durván ráförmedt a csapatkapitányra: – Hogy merészeli, Puskás elvtárs a magyar nép bölcs Vezetőjének a nevét adni a kutyájának?!? – A hallgatóságban meghült a vér, na most mi lesz? Ám Puskás vigyorogva kivágta magát: – Ön tévedésben van, uram, az én kutyám Y-nal írja a nevét, semmi köze pártunk és kormányunk főméltóságához…

*

A krónikás pedig talán nem téved nagyot, ha úgy véli, az elfeledett abonyi vendégjáték imént taglalt két epizódja (valamint a Rákosi–Rákosy páros-sztori) mindnyájunkat közelebb visz Puskás Janus-arcú személyiségének megértéséhez: durva, útszéli sértés után (futball)királyi kegy… és fejedelmi humor.


A mítosz: a magyar Aranycsapat

De hogyan is állunk a mi legendánkkal, a Grosics – Buzánszky, Lóránt, Lantos – Bozsik, Zakariás – Budai II, Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor alakulattal, azzal a társulattal, amelynek összeállítását kívülről fújták és sokan tudják ma is Magyarországon és világszerte, legfeljebb egyes neveket rosszul ejtenek, minthogy hollandok, angolok, franciák vagy éppen tanzániaiak?
A kérdés, úgy hiszem, többszörösen is jogos. Egyfelől azért, mert Puskás halálával már csak két tagja maradt életben a híres tizenegynek: „Úgy fejeződik be, ahogy kezdődik” –írta szellemesen egy jó tollú újságíró. Vagyis Grosics, Buzánszky, vagy: Buzánszky, Grosics! Más lehetőség matematikailag sincs már. Holott a hozzáértő kortársak s a valódi szakértők számára mindig is magától értetődő volt, hogy az „Aranycsapat” gyűjtőfogalom: 1953. november 25-én délután épp abban az összeállításban és nem egy másikban lépett pályára a Wembleyben. Előtte háromszor-négyszer, aztán még – utólag szinte hihetetlen – összesen egyetlen egyszer …
Előtte: 1952. szeptember 20., Bern: Magyarország – Svájc: 4:2. (A második félidőben az eredetileg „kezdő” Palotás Pétert klubtársa, Hidegkuti Nándor váltja, ez volt, a legenda szerint, a szállóigévé vált „kis pénz, kis foci, nagy pénz, nagy foci”-féle Puskás-mondástól is elhíresült találkozó!) 1953. május 17., Róma: Magyarország – Olaszország: 3:0. (Itt szerepcsere volt, Hidegkuti helyett Palotás jött be a szünetben.) 1953. július 5., Stockholm: Magyarország – Svédország: 4:2. (Csak a második félidőben: Sándort Budai váltja!). 1953. november 15., Budapest: Magyarország – Svédország: 2:2. Utána: 1954. április 11., Bécs: Magyarország – Ausztria: 1:0. (Forrás: Világbajnoki arcképcsarnok. In Képes Sport, 1954. június 15., 8–9.; Surányi Miklós [válogatta] – Hernádi Miklós [szerkesztette]: Aranycsapat. A film születése, és ami a filmből kimaradt… Budapest, 1982, MAFILM, 224–237.)
Akkor viszont, amikor talán a legjobban kellett, és – papíron – lehetett volna: 1954. július 4-én Bernben, Sebes Gusztáv szövetségi edző – máig sem lehet pontosan tudni, miért – „felforgatta” a csapatot; mint köztudomású, „betette” ugyan a lábadozó csapatkapitányt, ám kihagyta az Uruguay ellen igen jól játszó Budai II Lászlót! De ez már, mint mondani szokás, „egy másik történet”…
A bennfentes szurkolók, s kivált a játékostársak azonban jól tudták (hiszen ez utóbbiak nemegyszer a bőrükön érezték), hogy példának okáért a „Vörös Lobogó”-s, azaz MTK-s Kovács II, a Győr Kárpátija semmivel sem rosszabb futballista a dorogi Buzánszkynál, a lábtöréséből lassanként talpra álló ferencvárosi Rudas Ferencről nem is beszélve). S az sem volt titok, hogy összességében Henni Géza, Gellért Sándor, vagy akár, kicsit később, a kispados világcsúcstartó Ilku István legalább olyan biztos kezű kapus, mint a látványos bravúrokra, de bosszantó hibákra egyaránt képes Grosics Gyula. (A korabeli választékról csupán annyit, hogy Grosics tatabányai „dublőre”, Rapp Imre az Aranycsapat „fekete párduca” 1962-es visszavonulása után még évekig az NB I. legjobb hálóőrei közé tartozott, és, közel a negyvenhez, a nemzeti válogatottba is meghívták...)
Mégis, s persze nem véletlenül, a 6:3-as legénység tagjait kapta szárnyára a világhír. Az ő keretes fényképüket hozták az újságok s vetítették világszerte a filmhíradók. E sorok írója körülbelül öt és félévesen, talán 1953 decemberében látta először Bozsikékat egy eldugott észak-erdélyi kisváros lepusztult mozijában, és – nyilván a tömeglélektan törvényszerűségeinek engedelmeskedve – valami elmondhatatlan és leírhatatlan büszkeséget érzett, akárcsak szinte mindenki a 15 milliós „összmagyar” Natió-ból, különös tekintettel az 1920-ban „leszakadt nemzetrészek” még az „anyaországiaknál” is sikerhiányosabb (frusztrált) tagjaira…
A kerekre táguló szemű „kisebbségi” gyereknek a szó szoros értelmében fogalma sem lehetett róla, hogy a futball 1920, és még inkább 1947 után történelmi dimenzióba került Magyarországon. Látványosságának és (látszólagos) közérthetőségének köszönhetően rendkívül alkalmassá vált rejtett társaslélektani és történelmi – nemzettudati – folyamatok leképzésére, az elnyomott hazafias érzések tömeges „megélésére”, viszonylag akadálytalan kinyilvánítására. A „fordulat éve” (1948) után pedig, amikor Sztálin Generalisszimusz legjobb tanítványa bölcs vezetésével két vesztes világháborút és az 1941–45-ös társadalmi és nemzeti katasztrófákat („hideg napok”, Don-kanyar s főként a „magyar” holokauszt) követően hozzáláttunk a szocializmus pannon változatának „felépítéséhez”, s ennek „logikus” következményeként könyörtelen harc kezdődött az „osztályellenség”, a „klerikális reakció”, a „burzsujok” s leginkább a „nacionalizmus” minden elképzelhető fajtája ellen, a foci jelentése-jelentősége újabb tartalmakkal bővült. Hiszen, jobb híján, ha már az 1849-es „tavaszi hadjárat” óta hős honvédeink nem nyertek is számottevő csatát, a „magyar fiúk” 1950 és 1954 között legalább végigverték „Európát”. A futball pótlékká, afrodiziákummá, s így politikummá vált, mivel sajátosságainál fogva – a korszak egyik jeles kutatójának kifejezésével – „a nemzeti önkifejezés egyik kontrollálhatatlan tere” (Rainer M. János) maradhatott.
Ez az alaphelyzet tette Puskást és társait politikai tényezővé, törvények felett álló kivételezett személyekké, mi több: a nemzeti szimbolika szerves tartozékaivá, valósággal mesebeli figurákká. Így keletkezett az „aranylábú fiúk” nimbusza, a verhetetlen tizenegy mitikus tere, s az Aranycsapat legendája.
Itt jut ismét eszembe egy romániai kisfiúként fülembe jutott korabeli történet, amely viszont már az 1956-ban új dimenzióba került Puskás-legendárium része. Azért vetem papírra, mert sohasem hallottam azóta, ám szerintem hitelesen adja vissza a kisebbségbe szorult magyarság mítoszéhségét: a mese körülbelül úgy szólt, hogy Puskásnak olyan erős lövése volt, hogy – úgymond – „lepecsételték” a bal lábát, mert kárt tett a portásokban, testi épségüket veszélyeztette. Következésképpen csak jobbal „tüzelhetett” kapura… Hasonló legenda keringett a negyvenes évek közepe táján Kolozsvárott is, csakhogy nem Puskásról, hanem az 1912-ben Brassóban született tizenháromszoros magyar és negyvenkilencszeres román válogatott balösszekötőről, Bodola Gyuláról, becenevén „Dudusról”. Lövőerejéről, félelmetes rugótechnikájáról a szakirodalom is megemlékezik – Bodola Magyarországon a Nagyváradi AC 1943-as bajnokcsapatának oszlopos tagjaként szerzett nevet magának, aztán, levezetésként, még sokáig, 1950-ig, játszott az 1945 után újjászervezett MTK (Textiles) csatársorában Hidegkuti és az 1948-ban „kiugrott” Sándor Károly társaságában –, s róla terjesztették először azt is (akárcsak később Puskásról és Bozsikról), hogy a tizenhatosról bármikor eltalálta a felső kapufáról madzaggal lelógatott bokszos dobozt! (Ferenczi Sándor [sz. 1935-ben Kolozsvárt], a Ştiinta Cluj – a kolozsvári egyetemi csapat, későbbi nevén: Universitatea Cluj [rövidítve: U] – elsőosztályú játékosa [1953–1956] szíves közlése!)
Az adoma azért is tetszett hitelesnek a kb. nyolcéves futballőrültnek, mert mióta az eszét tudta, vasárnap délutánonként a népi demokratikus Románia Máramaros tartományában is fogható Kossuth Rádió meccsközvetítéseit hallgatta nagyapjával – Szepesi György ihletett „tolmácsolásában”. S ezeknek refrénszerű mozzanata volt a „Puskás lő: gól” szókapcsolat! Nemzedékem labdarúgással beoltott tagjainak mélytudatába – az immár „történelmi igazságnak” megfelelően – már 1947–1956 között örökre bevésődött: Puskás és a gól valamiképpen összefügg egymással; sőt, voltaképpen fölcserélhető fogalmak: Puskás=gól; a gól azonos Puskással. Erre mondta örök csapatbéli riválisa s nagyszájú vita (meg kártya)partnere – mellesleg feltétlen csodálója –, Czibor Zoltán: „Ha egyszer belerúgott a labdába, abból két gól lett”… Talán egyetlen kivétellel: a magyar focitörténet mindezidáig legfontosabb meccsén, 1954. július 4-én a berni Wankdorf stadionban ugyan papíron Puskás ismét két gólt rúgott, de – ez is köztudott – Ling (angol) játékvezető csak egyet „adott meg”: a mérkőzés utolsó pillanataiban „visszavont” egy teljesen szabályos, ráadásul a magyar fenomén nevéhez méltóan látványos ballábas találatot …
A futballban, akárcsak „az életben”, persze, nincsenek „véletlenek”; még ha – látszólag – minden a „legnagyobb rendben van” is … Az óvodásgyerekek is betéve tudják, ha máshonnan nem, a nagypapájuktól, hogy pontosan ez volt az a – sajnos (sport)történeti léptékű – találkozó, amely előtt, körül és során „semmi sem volt rendben”; ellenkezőleg: minden tótágast állt! Nincs olyan valamire való szakíró (s most már kihalóban lévő akkori törzsszurkoló), akinek ne a könyökén jönne ki: a csepeli Tóth II. (József) a brazilok ellen izomszakadást szenvedett, a móravárosi születésű Sándort nem is nevezték (pedig nem csupán saját megítélése szerint lehetett volna nyerőember a „darabos”, lassú, nehezen forduló Kohlmayer ellen!), Budait pedig, mint már utaltam rá – állítólag fáradtság s „formahanyatlás” miatt – mellőzte Sebes mester. Puskás viszont, nyúzott vonásokkal, feszült, kényszeredett mosollyal az arcán, s a kapitányi szalaggal a balkarján ott toporgott egy másik Tóthtal, Mihállyal együtt a kezdőkörben. És, ötvenvalahány év után, valljuk be: két (egy érvényes s egy érvénytelenített) gólja – valamint Sebes „hivatalos” véleménye – ellenére közepesen, önmagához képest pedig kifejezetten gyöngén játszott! A krónikás, a kötelező tárgyilagosság jegyében jobban hisz Vető Józsefnek, a Szabad Nép kiküldött tudósítójának, aki július 4-i keltezésű berni tudósításában a magyar játékosok teljesítményét értékelve higgadtan ezt írta: „Puskás nem nyújtotta szokott játékát. A mérkőzés előtt azt az utasítást kapta, hogy előretolt csatárt játsszék. Pedig az ő erőssége, hogy hátulról hozza fel nagy lendülettel a labdát. Erre most nem nyílt alkalma.”
De vajon miért?
Mert ha készülne kimutatás a helyzetkihasználásról, Puskás – a legendás berni döntőn kihagyott három (!) „ordító” helyzete ellenére – minden bizonnyal abban is utcahosszal vezetné a mesterlövészek világranglistáját, s talán csak a fiatal Deák Ferenc (nem a „haza bölcse”, hanem a „szentlőrinci gólzsák”!), Gerd Müller és a brazil Romario érhetne némileg a nyomába: hihetetlen biztonsággal s nagyon kis hibaszázalékkal értékesítette „ziccereit,” a büntetőket is beleértve…
Csak azon az elátkozott1954. július 4-i meccsen nem!
Félreértés ne essék: nem akarom (újra) feltalálni a spanyolviaszkot, s azt sem hiszem, hogy fel tudnám lebbenteni a fátylat a rejtély összes – egy részét föltehetően betyárbecsületből sírba vitt – mozzanatáról! Mindössze arra vállalkozhatok, hogy a társadalomtörténet és a szociálpszichológia (társaslélektan) terén szerzett némi jártasságomat arra a baljós periódusra vetítsem, amely az Aranycsapat történetében 1954. június 20-a és 1954. július 4-e között lezajlott – Puskás Ferenc és „aranylábú” társai
főszereplésével.

*

A „történet” – ezt is legalább százszor megírták már – a csalóka (és becsapós) 1954. június 20-i 8:3-as Magyarország – (Nyugat-)Németország találkozón indul: Kocsis rögtön az első percekben Puskás helyéről bal teljes csüddel a jobb felső sarokba zúdítja a labdát, majd Puskás visszaadja a kölcsönt: ő meg a jobbösszekötő posztjáról rúg jobb külsővel egy fineszes gólt a „jobb alsóba”, miután hihetetlen érzékkel ugrott át egy kaszáló lábat, alighanem éppen a német „stopperét”, a rőthajú Liebrichét. Aztán Öcsi szokása szerint ad még két-három gólpasszt Kocsisnak és Hidegkutinak, bemutat néhány „oxit”(sarkazást), „átlépőst”, harminc-negyven méteres „puha” keresztlabdát, talán még egy-két „kötényt is kioszt” a kétségbeesetten rárohanó „deutsch” védőknek. Szóval, mint sportnyelven mondani szokták, nagyon „él”, úgy fickándozik a német bekkek között, mint hal a vízben; a csapat pedig két góllal vezet a félidő lefújása pillanatában.
S ekkor elköveti élete legeslegnagyobb – s következményeit tekintve: legsúlyosabb – ostobaságát: „beszól” az ellenfél talán (Helmuth Rahn és Fritz Walter mellett) legjobb játékosának, a hirtelenszőke, Wehrmacht-tisztre emlékeztető Werner Liebrichnek! Meggondolatlanságát semmi sem menti, csupán magyarázza: élete legjobb formájában s az optimális futballista korban (27 éves!) van, a magyar Wundermanschaft 1950 óta veretlen, ő a kapitány, rajtuk a világ szeme, s néhány óvatos nyilatkozattól eltekintve, egyetlen ember (Herr Joseph Herberger, a német szövetségi edző) kivételével, mindenki azt gondolja: játék nélkül is az övék a világbajnoki aranyérem. Ráadásul nemzeti válogatottunk ezen a meccsen is tüneményesen „muzsikál”, olyannyira, hogy a német védők össze-vissza rohangálnak, mint „pók a falon”, mai kifejezéssel: „nyomozzák” a labdát, többnyire csak akkor „találkoznak” vele, ha a hálóból kell kipiszkálni… Puskás úgy érzi, s ebben igaza van, a két alakulat nincs egy súlycsoportban, ő és társai azt művelhetnek velük, amit kényük-kedvük, úri szeszélyük diktál. Kiélhetik rajtuk a közép-európai futballfilozófia alapszabályát: fifikásan (lehetőleg „apró gólokkal”) először meg kell zavarni, s ha a „helyzet” úgy hozza, egy kicsit meg is kell (technikailag, taktikailag) szégyeníteni az ellenfelet. Majd az így szerzett lélektani előnyt stratégiai fölénnyé kell – nyerésig – fokozni.
Nem szabad viszont tönkreverni, becsületében megalázni; nem célszerű, sőt, tilos: túlnyerni, akárcsak a történelemben, mert az – s ez már-már történetbölcselet(?) – megbosszulja magát…
Vagyis meg kell állapítanunk, az „aranylábú fiúk” már az első félidőben többszörösen vétettek saját íratlan törvényeik ellen, a játék hevében túlságosan diadalittasak lettek, valósággal belegázoltak ellenlábasaik (férfiúi) önérzetébe… A fölény, ez is köztudott, különösen a túlzott fölény, a fölényeskedés az emberi viszonyok bármely területén, minden szakmában és közösségben (gyár, utazási iroda, egyetemi tanszék, szerkesztőség, baseballcsapat, hárem, egyre megy), még az elvontnak tetsző tudományos és művészvilágban is, nehezen tolerálható, „rossz vért” – ellenszenvet, ellenállást, nemegyszer bosszúvágyat – szül. Kivált, ha egy nemzeti érzésében, önbecsülésében szintén porig alázott, vérig sértett, a nemzetközi közvélemény által (joggal) kipellengérezett nagy nemzet szimbolikus megtestesítőivel szemben nyilvánul meg, az egész világ szeme láttára…
Márpedig a Puskás–Libriech affér esetében pontosan erről volt-van szó: két labdarúgó iskola (a játékos, szellemes és sajnos fölényes közép-európai magyar versus a katonás fegyelemre, a helytállásra és a bajtársiasságra alapozó poroszos „rakkolós” német), meg két egyaránt sárba tiport hazafiság – két egyaránt frusztrált, súlyos traumákon átesett nemzettudat – csapott itt össze, s így sajnos – történelmileg – nemigen lehetett kétséges, hogy – mindössze tizennégy nappal később – merrefelé is billen majd el az a bizonyos mérleg (a históriai igazság) nyelve …
A többi, mondhatni, részletkérdés, történész szemmel nézve azonban nem nélkülözi sem a pedáns szociológiai tanulmányokba illő „finomságokat”, sem a már-már a görög tragédiákba illő feszültséget, „drámai” fordulatokat!
Purczeld „Öcsi” akkor még nem tud németül, holott tízéves koráig bizonyára meg-meglátogatta a taksonyi sváb nagyszülőket, meg a soroksári rokonságot, és Szöllősi monográfiája is említi, apai nagyatyja egy darabig közös háztartásban élt velük a kispesti „városi házakban” lévő Puskás-otthonban. De, mint tudjuk, „kis dolgokban” mindig az anyák (a nők) döntenek, Puskás mamája – a „hírös városból” származó Bíró Margit – pedig nem beszéli Goethe és Schiller nyelvét: a családban tehát szigorúan a magyar dívik.
Más szóval a (magyar) nemzet bombázójának tolmácsra van szüksége, ha szóba akar elegyedni (germán) ellenlábasával.
Az Aranycsapat gyakorlatilag valamennyi tagjáról készült kismonográfiák mindegyike szabatosan rögzíti a tényeket, miszerint hogy, hogy nem, kerül fordító, a nyugatnémet csapat egyik védőjátékosa a hajdani Krassó-Szörény vármegye székhelyén, a vegyes lakosságú és három (román, német, magyar) nyelvű Lugoson töltötte gyermekkorát. Ott járt óvodába, általános iskolába, és a líceumot (gimnáziumot) is ott kezdte. Ez utóbbinak ugyan már 1923 óta valószínűleg a román volt a hivatalos oktatási nyelve, de számos forrásból tudjuk: a temesvári és a lugosi iskolákban a gyerekek az 1960-as évek elejéig a szünetekben, a tornaórákon és a kirándulásokon egymás között többnyire magyarul beszéltek. Az 1930–40-es évek fordulóján pedig ez még inkább általános jelenség volt.
Így eshet, hogy, bár „tótos” hangzású nevet visel, Jozef („Jupp”) Posipal (1927. június 20. – 1997. február 21.) – anyai ágon minden kétséget kizáróan – ugyanúgy „sváb”, akárcsak (elméletileg) „Franzi” Purczeld, meg a Temesvárott felnövő, labdarúgó pályafutását a Banatul-ra átkeresztelt „Kinizsi-törpé”-ben kezdő, majd a Nagyváradi AC csapatában magyar bajnokságot is nyert háromszoros magyar. később sokszoros román válogatott Pecsovszky-Perényi József. Kevesen tudják Magyarországon, hogy szakértők szerint ő volt az a játékos, akinek adottságai, tudása elérte Bozsikét, és megközelítette Puskásét! És, hangozzék bármilyen furcsán is, hiszen 1937-ben ígéretesen induló pályafutását kettétörte a második világháború, és 1944–45-ben némi tétovázás után végül is neki sem akarózott vándorbotot venni a kezébe, s inkább – a viszonylagos ismeretlenséget választva – Romániában maradt, „futballtipológiailag” ugyanabba a kategóriába tartozott, mint Alfredo Di Stefano! Korát ugyanúgy megelőzve, mint az argentin világsztár, elől-hátul egyformán jó volt: „hátára vette a pályát”, szerelt, szervezett, irányított, s ha kellett, gólt is lőtt. És, akárcsak Puskás, szinte soha sem hagyott ki tizenegyest! (Ez is persze csak félig igaz, mert a magyar válogatottban négyet is elhibázott: 1952. július 21., Jugoszlávia 2:0; 1953. november 15., Svédország 2:2; 1954. október 10., Svájc 3:0; 1955. Svédország 4:2! A legenda tehát úgy pontosítandó, hogy egyiknek sem lett igazán súlyos következménye, mert az 1953. november 15-i pesti svéd–magyar – a londoni 6:3 főpróbája – barátságos mérkőzés volt, a helsinki döntő 36. percében elpuskázott büntetőt pedig Czibor segítségével a II. félidő 26. percében maga „korrigálta”… Szóval e tekintetben is hihetetlen szerencséje volt …)
Amikor pedig e sorok szerzője (történészi) lelkiismeretességből rákattintott a világhálón a Vikipedia-lexikon – „aus Wikipedia, der freien Enzyklopädie” – Posipal-címszavára, a kiséletrajz olvastán megborzongott: a vasutas családba született Czibor Zoltán eszerint egy ideig ugyanabba az iskolába járt Lugoson, mint Jupp! Az ifjú Posipal aztán a helyi gimnáziumban folytatta tanulmányait egészen addig, míg előrelátó szülei 1943-ban el nem küldik műszerésztanoncnak Hannoverbe, ahonnan csak azért nem tért vissza szülőföldjére, Romániába, mert mamája (a daruvári születésű, valószínűleg elnémetesedett francia családból származó Anna Maria Hillier) megérezte: jobb, ha Jupp kinn marad, mert mint „fasisztát” a felszabadító szovjet csapatok rögvest „malenkij robotra” hurcohatják, vagy a román hatóságok „telepítik ki” a dél-romániai Bărăgan síkságon felállított munkatáborok egyikébe. Mellesleg ez az eshetőség elméletileg a Purczeld-rokonságot is veszélyeztette. Szöllősi György Puskás-monográfiája határozottan állítja: nem kis részben „Öcsi” korai hírneve miatt érezhették csupán viszonylagos biztonságban magukat …
A lugosi Czibor– Posipal randevú, ha tényleg igaz, merthogy semmilyen más forrásban, így az 1997-es Czibor-életrajzban sem szerepel, ismét mesébe illő: két hajdani romániai kisfiú világbajnoki döntőt játszik egymás ellen, az egyik a német, a másik a magyar futballválogatottban, mi több, az elhíresült meccs második félidejében, amikor a pánikba esett Sebes – Hegyi elvtárs utasítására – visszaküldi a kaposvári születésű csatárt „igazi” helyére, Posipal fogja a magyar balszélsőt: ellenlábasok. A krónikákból pontosan tudjuk, Jozef Posipal a 8:3-as vesztes mérkőzésen is szerepelt, teljesen életszerű tehát, hogy, bár legutóbbi találkozójuk óta legalább tizenegy év eltelt, azonnal egymásra ismertek, s Öcsi épp Czibortól szerzett tudomást róla, hogy a Puskással pontosan egyivású Juppnak „technikailag” semmiféle nehézséget nem okoz a tolmácsi szerepkör: mindent ért, és bármit le tud fordítani, oda-vissza, akár a magyar csapatkapitány minősíthetetlenül nyegle kérését is. Az már csak külön érdekesség, hogy Vető Józsefnek, a Szabad Nép kiküldött munkatársának a szimpatikus, „magyarul kitűnően beszélő” Posipal 1954. július 1-jén a magyar–német világbajnoki döntő esélyeit latolgatva egyenesen azt nyilatkozta: „Édesanyja magyar, édesapja német”! Ez a közlés csak azok számára meglepő, akik nem mélyedtek el a dualizmuskori Magyarország társadalomtörténetében: 1880–1910 között olyannyira fölgyorsult a társadalmi és presztízsemelkedéssel járó, főként magyar köznemesi mintákat követő (modern) polgárosodási-betagozódási-nemzettéválási és asszimilációs folyamat Délkelet-Magyarország nagyobb városaiban, köztük leginkább talán épp Lugoson és Temesvárott, hogy úgyszólván családi stratégia és személyes döntés kérdése volt csupán: érzelmileg (tudatilag) melyik népközösség tagjának vallja magát, és mit is jelöl meg beszélt nyelvként a „vegyesajkú”, etnikailag rendkívül kevert (német, román, magyar, bolgár, cseh és szlovák) lakosság? Pecsovszky József egyik interjújából kiderül: édesapja, a Szepes vármegyei Gölnicbányáról a Bánságba került kovácsmester, nyilvánvaló „szlovák eredete ellenére németnek érzi és mondja magát”, a Temesvár környéki Dentáról származó, minden kétséget kizáróan „sváb” származású édesanyja, Hack Rozália ellenben valószínűleg inkább magyarnak. Fiuk pedig, Perényi-Pecsovszky József, becenevén: Csala, „Románia valaha is élt legjobb labdarúgója” (Oroszhegyi Károly, Pecsovszky monográfusának minősítése!) az imént idézett beszélgetés során ezt mondja: „1943-ban sem vallottam németnek magam, pedig akkor egyesek szerint »okos dolog« lett volna…” Olyannyira nem, hogy, ismétlem, azokban a kritikus időkben, 1942–43-ban háromszor is szerepelt – kitűnő teljesítményt nyújtva – a magyar nagyválogatottban, tragikusan korán befejeződött élete vége felé egy másik interjúban pedig tett egy csupán történelmi távlatból értelmezhető, számunkra, magyarok számára rendkívül fölemelő kijelentést, amely a ceauşescui „aranykorban” (1965–1989) természetesen nemigen jelenhetett meg nyomtatásban: „Azért vallottam minden körülmények között magyarnak magam, mert ezt a nemzetiséget én választottam, és én tudom, hogy miért …” (Kiemelés tőlem – B.-K. B.)

*

Az ominózus Puskás–Liebrich párbeszédet Török Péter előadásában fogom idézni, aki Kő Andrással és (legújabban) Bocsák Miklóssal együtt talán a legtöbb ismerettel rendelkezik az Aranycsapat viselt dolgairól, méghozzá szöveghűen: „És Puskás odaszólt Posipalnak, aki ,ugye, magyar ajkú területen született valahol Erdély peremén, mondd meg ennek a favágónak, hogy [a II. félidőben] annyiszor viszem el a labdát a lába között, ahányszor akarom”. Tegyünk ehhez rögtön hozzá még két adalékot: a szóváltást, ha éppen úgy adódik, Lóránt (Lipovics) Gyula (1923–1981) is könnyedén le tudta volna fordítani, hiszen kőszegi srácként valószínűleg már gyerekként jól beszélt németül. A másik mozzanat, amely elgondolkoztatja az abszolút tárgyilagosságra törekvő krónikást, hogy a második félidő legeslegelején továbbra is Posipal fogta Puskást, és csak pár perccel később cserélt Werner Liebrich-kel! Ebből viszont elméletileg két dolog is következhet: a) Öcsi mégsem a félidőben, hanem a második negyvenöt perc első pillanataiban provokálta a kőkemény német hátvédet; vagy b) a szigorúságáról közismert stopper esetleg némely vezetői instrukció hatására is „lépett” egy sort előre – és „talpalt” a legendás bal külső csüd oldalsó fertályába… Ez még néhány jobb érzésű német újságírónak is sok volt, mert a hamburgi Die Welt munkatársának egyik korabeli tudósításában – egyet s mást mégis érzékeltetve a magyar zsenik megbocsáthatatlan fölényeskedéséből – ezt olvashatjuk: „A legszörnyűbb tettre a durva Liebrich vetemedett. Teljesen szükségtelen volt ez a bosszú Puskás ellen. Egyszerűen azt bosszulta meg rajta, hogy a magyar csatár mindenkit kicselezett, és hogy Liebrich úr labdarúgó készsége úgy viszonyul Puskáséhoz, mint egy elsős kisdiák hebegése egy egyetemi professzor előadásához. És azon, hogy ő csak dadogni tud, annyira bedühödött, hogy akkor rontott neki a magyar játékosnak, amikor ott sem volt a labda, ahelyett hogy inkább saját magának kevert volna le egy pofont. Ezt az embert soha többé nem lenne szabad a nemzeti tizenegybe beállítani. Többet árt nekünk, mint tíz tisztességes vereség.”
Mielőtt a magyar csapatkapitány hebehurgya felszólításának – s persze főként következményének – tüzetesebb elemzéséhez hozzálátnánk, szögezzünk le annyit, hogy Puskás-Purczeld Ferenc, Jozef Posipal és Perényi-Pecsovszky József úgy képvisel három magyar (hungarus) sorsot, hogy etnikailag részben germán eredetűek, és, tudtukon kívül, nem csupán a francia mintákon nyugvó, ám felemásra sikeredett magyar nemzetfejlődésnek, hanem a kelet-közép-európai (dunatáji) német történelemnek is egyaránt alanyai…
E száraz historikusi okfejtés után most vessünk egy pillantást a dolog „szakmai” és lélektani oldalára (e szövegrésznél újfent bocsánatot és némi türelmet kell kérnünk a beavatottaktól! – B.-K. B.): az alagútcsel (olaszul és németül tunnel, illetve Tunnel-Trick, franciául petit-pont, hidacska, kishíd) nevű mutatvány, amelyet a magyar focizsargonban a „kötény”, illetve a „szoknya” kifejezés jelöl, egyike a futball legnehezebben végrehajtható és, persze, leglátványosabb elemeinek. Kivitelezése különleges technikai tudást, és, főként, ütemérzéket kíván, mert többnyire egy, a mozdulat indításának pillanatában nem létező résen, az „átadásra” kiterpesztő, vagy a „beadást” blokkolni igyekvő ellenfél lába közt kell elgurítani a labdát, lehetőleg „csont”, azaz érintés nélkül – és minél „szűkebben”. A Puskás-kihívás értelmezéséhez azt is feltétlenül tekintetbe kell venni, hogy ez egyúttal a futballpályákon elképzelhető legnagyobb pimaszság! Már egy „sima” passzkötényt sem kellemes kapni, ám egy valódi, hamisítatlan „bőr” (mert néha így is hívják) felér egy becsületsértéssel – kivált, ha utána gólt kap az ellenfél. „Felbőrözni” valakit, főleg ha tekintélyes, nagynevű spíler az illető, már-már olyan, akárha az anyját szidnák vagy a hites feleségét becsmérelnék, netán a férfiúi képességeit vonnák kétségbe. Az esetek többségében nem is maradhat következmények nélkül: megtorolják! Vagy a kárvallott, vagy valamelyik önérzetesebb játékostársa. Már csupán azért is, mert nemcsak látványos, hanem szerfölött nevetséges is: az, aki kapja (és persze csapata) lélektani hátrányba kerül, megalázzák.
Jupp Posipal pontosan tisztában volt ezzel, s a jóindulat sem hiányzott belőle, mert ezt válaszolta Puskásnak: „Öcsi, ez nagyon rossz ötlet, ez [a Werner] egy igen sprőd gyerek, ezzel nem jó [újat húzni, kikezdeni]...”
„Arra kérlek, nagy nyomatékkal, mondd meg neki, szó szerint, akkora durung, hogy annyiszor viszem el kötényben a lába között a labdát, ahányszor akarom, ne törődj vele…”
A többit már tudjuk, megőrizték a celluloid szalagok …

*

Ezt kockáztatta Puskás, és ezért kapta harmadszorra a II. félidő 15. percében azt az iszonyú „csomagot”, amely a fiatal Maradona bal bokáját szilánkosra zúzó, bilbaói mészárosnak nevezett baszk Goicocheának is becsületére vált volna, no meg – ezt ismét csupán a kontraszt kedvéért említem – a derék Marco Materazzinak: Liebrich nyolcvan kilójának teljes súlyát, megsértett férfiúi önbecsének minden zsigeri indulatát és frusztrált nemzeti tudatának összes (kompenzatív) lendületét „beletette” bal talpának lefelé irányuló brutális mozdulatába, valósággal széttaposta ellenfele mitikus bal lábának külső részét, futballista szlengben: a „rüsztjét”.
Puskás ugyan megúszta lábtörés nélkül, de a mitikus balos szalagjai megnyúltak, bizonyára be is véreztek kezdetben, vagyis „kicsinálták”: ez volt élete legsúlyosabb s&eac


.: tartalomjegyzék