Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2017 - Május
2017 - április
2017 - Március
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2017 - Március
Fekete Vince

Soporului 60. Az út másik oldalán

Mózes Attila halálára

 

„A halál nem jelent semmit.

Csupán átmentem a másik oldalra.

Az maradtam, aki vagyok,

És te is önmagad vagy.

Akik egymásnak voltunk,

Azok vagyunk mindörökre.

Úgy szólíts, azon a néven,

Ahogy mindig hívtál.

Beszélj velem, ahogy mindig szoktál,

Ne keress új szavakat.

     Hippói Szent Ágoston (Kr. u. 354–430)

 

Baljóslatú éjszaka lett, bár a délután, s az este nem ígérkezett

semmivel sem különbnek, mint máskor; többnyire ugyanaz

a helyszín, a Decanatul, a Porbafingóhoz vagy az Ancora,

a hírhedt bádogépítmény, a Horgony a Garibaldi-hídnál,

vagy valamelyik még lepusztultabb becsületsüllyesztő a

Monostor elején, a piac környékén, vagy ki tudja, hol;

hazaviszel-e, kérdezted, mint mindig, már a legelején,

tőlem, mástól, a kollégáidtól, barátaidtól, így nyugtattad

magad, hogy a magányos, társtalan ember, az út végén,

aznap is, mint addig mindig, rideg betonbunkerébe biztosan

hazakerül; hazaviszel-e, kérdezted, s bólintottam, nem is

kell mondanom, hiszen tudhattad, baljóslatú este volt,

 

baljóslatú éjszakának induló este, a kilencvenes? kétezres?

évek elején-közepén, amikor – ki tudja, immár hányadjára

azokban az években – nekivágunk az éjszakának, s a

taxi, mint Kháron ladikja érkezik, révésze mogorva

ember, kedvetlenül, gyanakodva szállítja a két viharvert

fickót; nu vă speriați, nu vomit, nem lesz itt semmi baj,

nyugtatod meg a mindenség gyűrűjéből a végtelenbe

röpítő barátságtalan hajóst, aki kiteszi az ismeretlen út

feltételezett végén, am ajuns, megérkeztünk, a két

megfáradt vándort, hadd vágjanak neki együtt, átlósan,

a zöldövezetnek az esőben, a szélben, a ködben és

sötétben, az éjszaka kellős közepén, sárban és latyakban,

egymást fogva, egymást támogatva, elesve és egymást

felsegítve, az őrjöngő mindenség gyűrűjéből kifelé

tapogatva, didergő lélekkel és didergő testtel a borzongató

hidegben, elbukva megint és felkelve újra, szakadt

nadrággal, sárosan és csapzottan, kijózanodva már-már,

világra eszmélve már-már, hadd vágjanak neki ennek

 

a gőzölgő-fortyogó végtelennek; nem jó, mondod, kis

idő, ám hosszúnak tűnő tanácstalan bolyongás után, nem

ez az a hely, nem jó felé megyünk; és máris ott állunk,

integetve,  kalimpálva az út, a Stüx szélén, nem is kell

sokáig várakoznunk, mert megáll megint egy felhúzott

evezőkkel épp elsuhanó járgány, és mi fáradtan és ázottan

és szakadtan és csapzottan bekászálódunk; ridegen méreget

az új Kháron, unde mergem, domnule, kérdezi, hová megyünk,

mint aki ki akarja fizettetni a sáros, ázott üléseket is, és plusz

obolosz is kell a jóindulatáért, unde mergem, kérdezi megint,

és te mondod, nyögöd, nyökögöd, mint akinek már eszébe is

alig akar jutni, hogy haza, hát haza, dadogod a címet románul,

a Végtelenbe, az Ismeretlenbe, az ismeretlen úton valamerre,

legyőzve a távolságot, Szküllákat és Kharübdiszeket, amikor

indulna már a taxis-Kháron, de bukófékkel lefékez rögtön, dar

aici suntem domnule, hiszen itt vagyunk, ez az a cím, mit mind

beszél, ember, jut eszembe most rólad, rólunk, drága barátom,

itt, a ködben és sötétben, mintha valahol a végtelenbe, ismeretlenbe

vivő, vezető úton, épp egy felolvasásról hazafelé araszolva, a

Nyerges-tető előtt még, már a kozmási letérő után, amikor

valamiért, tán egy hívás miatt az útpadkára félrehúzva, jaj,

a telefon képernyőjéről esemes képében ott villogsz Te, ott

vicsorogsz felém, a Híred az arcomba vág, képembe nyilallik a

fény, és a január 31., év eleje, a Te neveddel;  hazaviszel-e,

mormolja a szám hangtalan a döbbenettől  a történetesen épp

mellettem ülő közös ismerős felé, mert rossz hírem van, neki is,

meg magamnak is, nem jó hír, nem öröm, de fájdalom, keserűség,

ami immár a Végtelenből jön, Rólad szól, barátom, az út túloldaláról

érkezik; hazaviszel-e, hallom megint a hangodat, én ezt az embert

többé meg nem borotválom, néz vissza az arcod emlékeimben

 

egy tükörből, hazaviszel-e, kérdezed egyre türelmetlenebbül, haza,

Attila, haza, hazaviszlek, mormolom magamnak, hogy haza, Haza!

 

Elhangzott a marosvásárhelyi Református Temetőben,

2017. február 3-án.




.: tartalomjegyzék