2017 - április
Dobozi Eszter

Versek

PROGRAMOK, RENDSZEREK

 

Ha úgy élem is minden egyes napunk,

mintha élet-halálharcban telne el,

nem fogtok engem benyelni már ti sem,

ha az átkosnak sem sikeredhetett.

Nem fogtok begyűrni végképp, mint a gép

a nem jól simuló másolópapírt.

Nem fogtok begyűrni, se ilyen-olyan

programok, rendszerek! Digitálisak

s azon túliak! Sem az inneniek!

Mert mindig marad egy tisztás legbelül,

hol derékig ér a fű, mint egykoron,

hol hengergőzni jó, s járatot lehet

taposni a fákig fölmagasodó

szálak közt. És fölérzik a föld szaga.

Hallani, hogy surrog, él a nedv alant.

 

MILYEN?

 

Milyen szegletkő kellene

ahhoz, hogy ideülj?

Tudnál-e rebbenéstelen

várni egy délután

végtelenített zugában,

és maradni veszteg,

mint vadász a vadra, lesben,

nem gondolni arra,

hogy miről maradsz le közben,

nem mozdulni semmi

áradattal, minden hívás

mintha csak hiába

volna. E látszólag tétlen

létezésben a csönded

milyen lenne? Mint kifosztott

házban, olyan? Vagy épp

feltárulna láthatatlan

palotád ajtaja,

s a hirtelen tágasságban

 − akár képzeletben –

teremről teremre futnál

vígan, vagy félelem

foglya volnál, visszafojtva

a lélegzeted is…?

Mi történne a sejtjeidben,

ha csak ülnél s várnád,

hogy meglásd, milyen egy bimbó

fényes kibomlása?

 

Ő LESZ ÍGÉRET

 

Odakinn orkánként süvölt egy hang,

azután mintha golyószóróból

zúdulnának golyók – ezrével,

majd ágyúként, sőt bombazáporként

hallatszik a gépdob. A háborút

sosem próbált tömeg felajzottan

tolong, nyerít, üvölt, mígnem föllép

a színre vén csajok üdvöskéje,

s ömlik a téren a cukorszirup

nyállal vegyest. S ringanak-ringanak

számlálatlanul. Mint dögvész elől

a félők, menekülnek az őzek,

elköltöznek a rigók, őshonos

récék. Elüldöződnek a békák,

a karcsú gyíkok tovasurrannak.

De bent a hangszigetelt ablakok

mögött kikezdhetetlen a béke.

Parányi gyermek golyókat húz-von

a játékasztalon – oly vigyázva,

hangtalan: össze ne koccanjanak.

Ő lesz minékünk, ő az ígéret. 

.: tartalomjegyzék