Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - November
Petrik Béla

"...napról napra fiatalodom" (Laudáció Dsida Jenő Magyar Örökség Díja alkalmából)

Azt gondolhatnánk, hogy egy tragikusan fiatalon, 31 esztendős korában elhunyt költő életműve, akinek életében mindössze két könyve, egy útinaplója s halála után egy posztumusz kötete látott napvilágot – ennyi a költői életmű-, telve van üres, fehér lapokkal. Aki azonban egy kicsit is közelebb engedi magához Dsida Jenő költészetét, rá kell döbbenjen, hogy az csonkaságában is mennyire teljes és kiforrott, érett, milyen biztos és szilárd költői világképet és formavilágot közvetít felénk.
Száz éve, 1907-ben született Szatmárnémetiben, de az első világháború végéig Budapesten, illetőleg Beregszászon élt szüleivel. Dsidát kortársai csodagyerekként tartottak számon, talán nem véletlenül: első versei 15 éves korában jelentek meg Benedek Elek Cimbora című gyermekújságjában, s több mint ötszáz gyerekkori verse maradt fenn. Érettségizőként Valami fáj című verse miatt az irredentizmus vádjával, a román igazgató kezdeményezésére kicsapták a katolikus gimnáziumból, majd felmentését követően, a kolozsvári jogi karon folytatta tanulmányait. Huszonegy évesen jelent meg első verseskötete, a Leselkedő magány, s még ebben az évben az Erdélyi Helikon folyóirat munkatársává, egy évvel később pedig a Kemény Zsigmond Társaság tagjává választották. 1930-ban alapítója az Erdélyi Fiatalok című főiskolás folyóiratnak, a Pásztortűz szerkesztője, majd egy évvel később az Erdélyi Katolikus Akadémia tagjává, 1933-ban pedig a Pen Club romániai tagozatának magyar szakosztálya főtitkárává választották. Huszonhat évesen látott napvilágot második, életében utolsó verseskötete, a Nagycsütörtök és a római zarándokút élményeit összefoglaló útinaplója. 1934-ben az Erdélyi Szépmíves Céh lektora lett, majd 1937-ben megházasodott. 1938. nyarán a betegek szentségének felvétele után, szülei lakásában Kolozsvárott, 31 éves korában, szívburok-gyulladásban maghalt.
Sűrű élet. Jól érezte, sietve kell élnie, kevés idő adatott számára. Fiatalkori önéletrajzában ezt írta: „Most huszonkét éves vagyok, de napról napra fiatalodom. Éjszakánként szépeket álmodom, rendületlenül hiszek Istenben és az emberekben. Hiszek a nőben, a versben, a szépség és a jóság missziójában. Valami lesz belőlem, de még nem tudom: mi.” Mi már tudjuk: „nagyobb költő lett belőle annál, semhogy méricskéljük milyen nagy is volt” (Rónay György), a magyar költészet valójában megkerülhetetlen szigete.
Már fiatalon a költészet, a formaművészet mestere, az erdélyi magyar irodalom költői géniusza, műfordítói zseni, az új klasszicizmus kiválósága – ahogyan mondta, „Plátót és Kantot betéve tudjuk” –, aki számára a forma bármely alakja problémát nem jelentett, Kosztolányi és Babits méltó tanítványa, ahogyan kortársai megemlékeztek róla: tudós költő, abban az értelemben, ahogy a költészet valamennyi szakmai fogását tudósi, művészi fokon tudta és alkalmazta. Az erdélyi líra második nemzedékének pártalanul kiemelkedő alakja, akihez kivételes nyelvkészség társult – a magyaron kívül nemcsak hét nyelven beszélt, de fordított is –, s szerkesztői munkája során a magyar nyelv tisztaságának és helyességének hangsúlyozására is különös figyelmet fordított, „Anyanyelvünk” címmel állandó rovatot indított, a helyes magyarság szabályainak a mindennapi életben történő alkalmazásáért.
Dsida költészetét, ahogyan életét is a magyarság és az erdélyi kisebbségi lét tudata, s a szülői házból örökölt katolicizmusának hármasa határozta meg.
Úgy volt magyar, hogy azzal soha nem hivalkodott s ki nem rekesztett, hogy a nagy európai költői hagyományok folytatója. Úgy volt erdélyi, kisebbségi magyar, hogy barátai között számos román művészt és értelmiségit találhatunk, akikkel együtt dolgozott, s ha kellett szolidaritást vállalt velük, s akinek költészetén nem hivalkodóan, de mindig érezhetően átütött a szülőföldért érzett felelősség és féltés. Ahogy súlyosodott a kisebbségi magyarság helyzete, életművében úgy szaporodtak a magyarságért és Erdélyért érzett, hűséget és aggodalmat felmutató versei, költészetében egyre erősödött a transzilvánizmus eszméje. Mindezeket az 1936-ban írt, de életében nyomtatásban meg nem jelent zsoltár, a Psalmus Hungaricus koronázta meg, amely a „közösségi hűség és történelmi felelősség szigorú erkölcsét” (Csiszér Alajos) állította elénk például. A vers az életművön belül is talán a leghányatottabb sorsú, hiszen az csak halála után jó két évvel Észak-Erdély visszacsatolása alkalmából jelent meg. Költészetében vállalta és a „sós torok vad szomjával” köszönte a kisebbségi sors által rá kiróttakat, a Makkai Sándor által ekképpen fogalmazott hivatást: nemesebb humánumot, egy egyetemesebb emberi szellemiség képviseletét. S benne is csodálhatjuk a magyar nemzet élni akarását, annak a Németh László-i gondolatnak megvalósulását, mely szerint egy elnyomásban, kisebbségi sorsban élő nemzet a megmaradásáért, a továbbélés zálogaként kiválóságok egész sorát dobja fel. Dsida is a lélek forradalmát sürgette, a közösen vállalt magyar munka egységét, amely által a kisebbség erőfeszítése áttöri a maga korlátait, s nemzeti, így egyetemes értékké válik.
Úgy volt hívő keresztény, hogy közelgő halálát és az elmúlás gondolatát a maga természetességében fogadta el, s önmaga halálára úgy tekintett, mint az örök élet kezdetére: „Hiszem, hogy Krisztus és a szent kereszt tény és rajta kívül minden hiuság.” Ez a biztos Isten hit, a nemzeti hagyományok tisztelete, ugyanakkor az egyetemes emberi értékek vállalása a hátországa annak a költészeti ívnek, amely megújította és új színnel gazdagította Dsida versein keresztül a kereszténység értékein nyugvó magyar költészetet. Életműve ekként ötvözte egységgé a magyarságot a katolicizmussal és az egyetemes emberi értékekkel. Isten képe meghitt, a hozzá tartozás kimondatlan evidencia, a két világ között számára nincs határ, a hit ajándéka az a különös érzékenység, szeretet és játékosság, amely verseit jellemzi. Római zarándokútjáról készült útinaplójában így vallott minderről: Szent Péter sírja mellett imádkozva, nem szavakkal, de a szív furcsa belső lendületével az ősök hitét kérte, a mártírok erejét, Krisztus végtelen szeretetét, Michelangelo művészetét. S az igazi alázat: számára nem kellett ígéret, elég volt, hogy kérhette.
S a halál. Különös látnunk, hogy egy fiatalember verseiben milyen sokszor jelenik meg a halál képe, az elmúlás gondolata, mellyel játszik, szólítgatja és barátkozik, mint aki tudja, milyen közel is van hozzá: „Ha sejtjük, hogy nincs messze már a Rév,/ mely zöld homályba ringat, jó a máról / levenni gondjainkat s hajdani / tisztább vizek felé pillantani.” Született szervi betegsége miatt a halál minduntalan körülötte ólálkodott, s ha az élet örömeiben meg is feledkezett volna róla, mindig emlékeztette őt. Talán ezért oly mohó az élet gyönyörei iránt, s ettől „valahogy a halál is megédesedik” verseiben (Lator László). A halálközeliség élménye a beavatottak kiváltsága, versein ott érezni a kiválasztottak kegyelmét, a túlvilágot megélni és befogadni képes embert, ahogyan írták róla: „Ő olyan költő, aki folytonosan átjár a ’hajszálvékony’ hídon, amely világunkat összeköti a mennyországgal.”
Dsidáról Magyarország valahogy mindig méltatlanul elfeledkezett. Már a világháború előtt is kimaradtak versei nagy folyóiratainkból, a Nyugat értékrendjébe sem fért bele, egyetlen írását sem közölték, elismeréseket, díjakat számára nem osztottak, a kritika köteteivel nem foglalkozott. Aztán a Romániában kiadott válogatások is mostohán bántak verseivel, a magyarsága mellett hitet tévő, erdélyiségét vagy éppen vallásosságát megvalló versei kimaradtak a kötetekből. Az anyaországban pedig a diktatúra éveiben nem kellett mélyen megélt vallásossága, vállalt magyarsága, és büszkén hordott erdélyi kisebbsége, a hit és a szeretet, a játékosság és a szerelem, a klasszikus és a bravúros mesterségbeli tudás lírája. Iskoláinkban ma is alig tanítjuk őt, legjobbjaink között nem tartjuk számon s nem erősítjük vele sorainkat. Nincs ott sem a példakép Juhász Gyula és Tóth Árpád, Kosztolányi és Babits, de József Attila, Szabó Lőrinc vagy éppen Szilágyi Domokos mellett sem, miközben költészete a legnagyobbak mellett jelölné ki helyét. Egyszer ennek az időnek is véget kell érnie.
Ezt a méltatást az isteni és a költészet emberi szabályai szerint Nagy Gáspárnak kellett volna megírnia és elmondania. Ma már azonban mindketten együtt fiatalodnak odafenn, Balázs Ferenc, Jékely, Kormos, Pilinszky, s a többiek örök társaságában. Dsida Jenő huszonegy éves korában megjelent első kötete első versének kezdő sorai így szólnak: „Egyszer megtalálnak. / Meg kell találjanak.” Mintha évtizedekkel előre látta volna a feledést és a szükségszerű rátalálást. Higgyük azt, hogy mi itt és most megtaláltuk szívét, a kincseit, a titkát, Dsida Jenő költészetét. Vegyük birtokba ismét, hogy bennünk tovább fiatalodjon, melyhez talán e díj is hozzájárul.


.: tartalomjegyzék