Székelyföld kulturális havilap - Hargita Kiadó

utolsó lapszámaink: 2019 - Október
2019 - Szeptember
2019 - Augusztus
archívum ...

legújabb könyveink: Kisné Portik Irén – Szépanyám szőtte, dédanyám varrta és hímezte
Ferenczes István – Arhezi/Ergézi
Petőfi Sándor – A helység kalapácsa
az összes könyveink ...

Székely Könyvtár:

Arcképcsarnok: Erdélyi magyar írók arcképcsarnoka

Aktuális rendezvények: 2016, március 4

bejelentkezés:

Online előfizetőink a lap teljes tartalmát olvashatják! Előfizetés!

kereső:
Általános keresés. Pontosabb keresésért kattintson ide!

Moldvai Magyarság: Kulturális havilap

partnereink:





















2007 - November
Gazda József

"A boldogság fele" - kollektivizálás II.

– A Székelyföld történetéből –

„Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek...”
(Illyés Gyula)


Ezerkilencszázötven őszén már a közösben voltunk. Megláttuk, hogy hiába sírás, nincs mit okoskodjék az ember. A szomszéd falukból mind ide vótak gyűjtve a népek, hogy kezdjék meg a kollektív szentelését. Jött a katonabanda, s ilyen mutatványokat mutattak tornászlányok. Emelvény volt csinálva, s ott ugrándoztak. Így vezettek rea a jobb életre. (GhGy, 5)

Igen, a jobb életre. A boldog életre. Így juttatták el a falusi népet a szocializmus építésének az útján megteremtett „boldogságba”.
De ez még csak a kezdet volt. A gyengébb, gyökértelenebb közösségeket sikerült csalással, hazudozással, soha be nem tartott ígérgetésekkel rászedni, rávenni. Vagy azokat, akikre nagyobb erővel ment rá a boldogító hadsereg. A Székelyföld nagyrésze még élte a hagyományos életét. Csak a zaklatás volt nagyobb, a nyugtalanság volt nagyobb, a félelem és kiszolgáltatottság volt nagyobb. „A föld fog sarkából kidőlni!” zengték az énekeltetettek milliói. A megszállt ország, országok népe. Igen, kidőlt a föld a sarkából. Kidöntötték, kiborították nálunk is a szovjet ideológia alapján. De ha folytatnánk az éneket, a következő sor már sántítana. „Semmik vagyunk, s minden leszünk!”
Semmik és minden?
Soha olyan törpe nem volt az ember, mint ezekben az években. És olyan kiszolgáltatott sem, legalábbis békeidőben nem. Visszájára fordult minden. Az öröm bánattá lett még azokban is, akik kezdetben még hittek az Új Világban – mert sok-sok becsületes ember volt ilyen is –, s boldognak érezték magukat. Felborultak az évszázados társadalmi formák. Bűnné vált a szorgalom, bűnösökké a szorgalmas emberek. Összezavarodott az enyém és tied fogalma. Közmondás is született ebből ezekben a törpe időkben. „Ami az enyém, a tied is. De ami a tied, ahhoz nekem semmi közöm.” Benne sejlik a kisemmizettség. A becsapás. A sok-sok hazudozás leszüremlése.
Aztán ami elkezdődött már, folytatódik. Korszakunk kezdetén – negyvenben, az ötvenes évek legelején – még alig tért csak néhány falu a „boldogság útjára.” Újabb falvakat szemel ki a hatalom, hiszen azt tudják, egyszerre nem megy, nincs akkora erejük sem, nincs annyi zsoldosuk sem, hogy egy csapásra megváltoztathatnák a Falu Arcát. Meg kellett látniuk azt is, hogy az „átmenetinek” szánt időkben szükség van még a fejhető milliókra, hiszen csak eszmékkel nem lehet etetni a népet. S a mezőgazdaság, akárhogy is vesszük, a legfontosabb termelő ágazat, az termeli meg az élelmiszert.
Önellátó volt a falu, és piacra is termelt. Ellátta a más ágazatokban dolgozókat, el a városi embereket – beleértve az elvtársakat is, akik módszereik révén elsők voltak ebben az ellátottságban – ennivalóval. A mechanizmusok, az évszázadok alatt kialakult életformák még működtek. Hajnalban – vagy még hajnal előtt – keltek a gazdák, megetették az állataikat, előkészítették az úti batyuikat, és ki a mezőre. Nem ők parancsoltak, a föld parancsolt nekik. Érezték annak még a szuszogását, lüktetését is, tudták, mikor mit kell tenni vele, hogy meghálálja a munkájukat. S érezték az idő arcát, a szél, a levegő fuvallatát, a harmat, az eső illatát! A munka folyt hát, ősszel, kora tavasszal ott görnyedtek az eke szarva mellett az emberek, a lovak, ökrök beálltak a barázdába, s húzták az ekét, mint nyolcszáz év óta mindig. Csak az ekefajták változtak, fejlődtek, a ló, a marha ugyanaz volt, és az emberek is ugyanazok. Épp talán kicsit öregebbek az utóbbiak. Működött a családokon belüli munkamegosztás. A kis gyerekek – 6-7 évestől felfele – előbb libapásztorok, aztán disznópásztorok, majd a felcseperedő 11-12 éves legénykék már kint vannak a hegyi tisztásokon, őrzik a csordát, őrzik a család állatait, álmait, hogy aztán ahogy elérik a 13-14 évet, átadják a helyüket a felcseperedett újabb 11-12 éveseknek, s odaálljanak a kapa mellé, a villa mellé, majd újabb 3-4 év múlva már a kasza mellé, az eke szarva mellé is, ha úgy kívánja a helyzet. Ugyanúgy megvoltak a női munkák is, kapálás, gyomlálás, takarás, buglya- és szekérrakás. Ott, a színhelyen, az élet színhelyén, kinek-kinek sorsa rabjaként.
Én a faluból ki nem jártam. Én itt nőttem fel a szüleimnél, met egy leány vótam, s hat fiútestvérem, s itt mindig annyi termett, hogy nem engedtek ki a faluból. Én mint parasztlány otthon ültem. Mindenre befogtak, takarni, kapálni, kicsi koromban már mentem. Addig arattam, hogy itt es bevágta ne a salló. Béköttük, s meggyógyult. Akkor nem gép aratott, hanem megfogtuk a búzát, s így a sollóra reatűrtük, s akkor kévécskékbe, kalangyába raktuk. Aztán férjhez mentem, s jutott elég. Csak a nehézség, csak a nehézség. (DRB, 3)
Küzdeni kellett véle éjjelé-nappal. Négy órakor felkeltünk, s virradat előtt már mentünk a mezőre. De volt értelme. Szerettük. S éltünk a fődből. (GJ, 10)
Biza, felkőttünk még négyórakor es, hogy fel! S itt es fel! Met ugye én Barátosról jöttem ide férjhez, s mentünk a barátosi rétre, s a dálnoki rétre, met ott es vót kaszálónk. Este későn jöttünk, s akkor a szekeret le kellett még ürítsük, s akkor ürítsd le, s készülj el, s akkor es fel kellett keljünk! (KVI, 3)

Mert: a földnek meg kellett adni, ami járt. Az istállókban termelődött a trágya, mellyel zsírosították a termőtalajt, a kaszálókon a kóst – hogy majd legyen az állatoknak ereje, és legyen trágya is a földekre –, s a földek megteremték a kalászosokat, az „életet”, s megtermelték a kapásokat, a pityókát, a törökbúzát embereknek és állatoknak, tököt, répát, az iparnövényeket, a kertek a zöldségeket, hüvelyeseket, s mindent, mindent. És az állatok „megtermelték” a húst az asztalokra. A szalonnát, tojást, tejet, a hagyományosan konzervált füstölt húsokat, ami az egészségmegőrző, munkaerőt biztosító változatos táplálkozáshoz, az emberi élethez kell, azt fenn tudja tartani. A falvak viszonylatában, a város-falu kapcsolatban a munkamegosztásnak, ki-ki amihez ért, amit termelni tud szakosodásnak, s a vele járó, munkával fizető „cserekereskedelemnek” is évezredes hagyományai voltak. A kovács kovácsolta a szekereket, megpatkolta az állatokat – hogy ne csak bírják, tudják is végezni a rájuk eső munkát –, a kádár csebreket, hordókat készített, a gyári munkás – ahogy megszülettek a gyárak – végezte az ipari munkát, s kinek-kinek a terméke gazdát cserélt. A kőműves házat épített nekem, neked, a cserépvető cserepet vetett hozzá, a téglavető téglát, az ács tetőgerendákat faragott, az asztalos elkészítette az ajtókat, ablakokat, majd a bútorokat is, ment a körforgalom, a „piac” igénye szerint. De a székely ember legtöbbször nem szorult másra, maga – kalákázó falustársai segítségével – építette fel a házát, készítette el szekerét, ahhoz a kereket, lőcsöt, szekérrudat, az asszonyok megszőtték a vásznat, a posztót fehérneműnek és lájbinak, „harisnyának”, szűrnek és kabátnak, zsáknak, törlőruháknak és – az állati bőrökből bekecsnek, mindenki elkészítette magának a legszükségesebbeket, csak a „különleges termékek” révén szorult másra amúgy a piac törvényei szerint. Én adtam hát neked lakóházat, ekét, vedret, csebret, megpatkoltam a lovadat, hámot készítettem neki, s te adsz nekem – a pénz csereértéke értelmében – kenyeret, zsírt, olajat, húst, szalonnát, ami kell az asztalomra. Így működött ez eddig, amíg az új hatalom meg nem hirdette az élet átalakítását. A boldogságot.
Látszólag megmaradt a munkamegosztás is, csak a cserénél, az értékrend betartásánál történtek bizonyos változások, változtatások. Az Új Isten, a Hatalom, a Dolgozó Nép Hatalma kezdett parancsolni. Elvették azoktól akiknek volt, s odaadták elsősorban maguknak, meg a kialakult „csapat” tagjainak, azoknak, akik valahonnan alulról előólálkodtak, s lettek az Új Hatalom emberei. Odaadták a legfőbb úrnak, az Államnak, és az államot is irányító még nagyobb úrnak, a Pártnak. Az a fajta szabad rablás, amelyet a háború végén ismertek meg, tapasztaltak meg az emberek, gátlástalanul folytatódott. Elszedtek az emberektől mindent, azért is, mert kellett, szüksége volt rá az „országnak”, és a végtelenül falánk Új Hatalom ingyen akart megkapni mindent, felrúgva a hagyományos rendet, mert hát Új Világot alakítottak. Jöttek az újabb és újabb rendeletek a parasztság kordában tartására, Új Igába való betörésére. Már csépelni sem szabadott otthon. Szérűkre terelték a begyűjtött gabonát, s ellenőrök jelenlétében csépelték ki.
És az ellenőröknek nem az volt a feladata, hogy valamiféle igazságot védelmezzenek, megakadályozzák az emberek kijátszását, hanem épp fordítva: hogyan lehet kijátszani az embereket, elvenni majd mindent, amit kidob a gép.
Már a géptől, mikor csépeltünk, vitték el a gabonát. Az ellenőr itt vót, az irányított, le kellett a gabonát adjuk, s a Néptanács pincéjébe, úgy mondták, futura, raktár, oda vitették velünk már a géptől. Nem volt probléma! Nekik nem! (JD, 3)
Vótam én es a cséplőgépnél ellenőr. Például a kulákoknál ott én voltam a gépnél ellenőr. Ott nem szabadott hazavigyenek egyebet, csak a fűmagot. A gabonát azt mind bé kellett szállítani a raktárba. (NZs, 3)

S az első közös gazdaságoknak nem az volt a feladatuk, hogy az ország gondjaihoz hozzájáruljanak, hanem csalétek-szerepet játszottak, íme, milyen boldogok ott az emberek! Nézzétek, ha beléptek a közösbe, ti is ugyanolyan jól fogtok élni!
Vótak, akiket felvittek Torjára, met Torját szervezték. Gidófalva nem volt a plánba benne, hogy kollektívet kell szervezni 50-ben, csak előremenőleg volt ez tervbe véve, ötvenre nem. Elmentek Torjára, s ott egyesek, hogy szétnézzenek, a kollektív milyen szép, milyen jó, s ott valami olyanokot mondtak ezek a mieink, ami nem tetszett, s bévitték a bizonyos illetőköt Szentgyörgyre, a szájukat ott úgy megfogták, többet nem beszélt senki semmit, hogy nem tetszik a kollektív. Na akkor ezek jöttek, ez az Ober nevű, a szeszgyárnak volt azt igazgatója, s Becsey tanár úr, az öreg úr, az lelkész is vót, azt hiszem, na itt szervezték, s szegény édesapámot es gyomrozták, hogy álljon be, s nem akart, s azt mondja az öreg Óber, hagyjon békit, mert a bácsi fáradt, s osztán majd béáll. Itthon mi elterveztük, hogy csak be kell állni, mert ha nem, végül elviszik édesapámot, elhurcolják. (JD, 3)
És rázúdult az aktivista had egy-egy újabb préda-falura. A kiszemelt áldozatot, illetve annak népét „fel kellett készíteni”, a derekakat meg kellett törni, a földet ki kellett fordítani a sarkából. A módszer adva volt. A kulákosítást már láttuk! A jobb gazdákat megcsúfolni, megalázni, szorgalmukat, erejüket kihasználni, dolgoztatni őket erőn felül, s elvenni mindenüket, így törni le őket. Őket és másokat – mindenkit, aki valamit számított – börtönökbe hurcolni, bűnösöket faragni belőlük, hogy minél nagyobb legyen a félelem. Nyájjá legyen a nép, terelni lehessen! A juhászkutyák ugattak. A hatalom emberei, kiszolgálói adva voltak. Működött a jól megszervezett had, a pártapparátus a sok-sok aktivistával, az új nevet kapott csendőrség, rendőrség, mint milícia, s a sok-sok titkos besúgó, mint a rendszer lelke. No meg az őket irányító sziguranca, majd új nevén: szekuritáté. Az „állambiztonságiak”.
Az emberek nehezen tudták elfogadni a számukra kiszabott sorsot. Ki-ki csak maga tudta, mennyi verejték, mennyi munka, gond és öröm volt ama darab földek mögött akkor, amikor csak úgy, az osztályharc célba vette azokat.
A főd szerelme volt a gazdájának. Azt úgy szerette mindenki, úgy szerette mindenki a fődjit, mintha az nem a többi földből szakadt volna ki, szerelmese volt, s mindenki mindent elkövetett, hogy többet produkáljon. Ahogy elindultunk vót, hogyha nem jön ez a hitleri háború, majd amik utána történtek, hogy itt mi lett volna, el se lehet képzelni! (AnÁ, 3)
Mi pénzzel vettük! Ezer lejjel vettem holdját a földnek! S azért dolgoztam! (ÁJ, 3)
Azt számítottam, hogy minden gyermekemnek legalább egy hektár földet tudjak adni, vagy kettőt. Mikor bészereztem a fődeket, akkor így maradtam a semmi nélkül, egy rossz házzal. Jobban tettem vóna, ha építettem vóna, s vóna egy jobb házam. Rongyosnak maradtam. Ennyi az egész. (CzA, 3)

Az erőszak is tombolt. Mit számítottak itt sorsok, életek! Emberi lélek, emberi önérzet. Igazságérzet! Saját elképzelés, ragaszkodás mindahhoz, amin annyi verejték tapadt. És mit számított az élet legfőbb értéke, a szabadság! Vagy akár az emberi élet! A megismételhetetlen, a mindenkinek Egyetlen!
Ott van Vadadban Kiss Pista. Nagygazda ember vót, egy fia vót csak, az meghalt a háborúban, s őtet kihozták a falu szélére, ott meglőtték, s akkor két kulákot odaállítottak, hogy temesse el, s ha valaki megtudja az esetet, holnap maguk lesznek itt! Nemcsak őt, kivégeztek, elpusztítottak többet! (PpJ, 4)
Vagy kettőt elvittek, két családot, mert kiabáltak. Osztán elvitték Codleára őket, börtönbe. Mikola bácsinak nem vót fődje olyan sok, csak szája nagy, olyant mondott, nem tudott hallgatni, osztán elvitték. (CJ, 3)
Egy Szőcs János nevezetű ember három évig eltűnt, senki sem látta. Annyit jártak, annyit ke¬resték! Sok szénája vót, s a szénapadlásán vájt egy lyukat bé magának, egy kicsi ajtót tett oda, arra kívül szénát kötött, szénát font, hogy ő ne látszódjék, s ha jött valaki, nem látszott semmi sem. A szomszéd padlásak mind tele vótak milíciával, s figyelték, dehát nem tudták megtalálni. Amikor osztán eléjött, azt kérdezték, miért bujkált. Azért, mert engemet úgy megvertek egy párszor, olyan veréseket kaptam, azt gondoltam, akárhova mejek, de a kezükbe többet ne kerüljek. (PpJ, 4)

A gépezet hát működött. Nem vagy te Ember, csak egy pont, egy porszem, számunkra nem te vagy fontos, hanem az Ügy. A mi ügyünk!
Le vótam feküdve, éjjel valamikor a csendőr jő ide, kopogtat. Mondjad, hogy nincs honn! Dehát együtt jöttünk haza. Jöjjön, Miklós bácsi, jöjjön! Jöjjön no, met hivassák! Felmentem. Megfogta kettő a kezemet. Na, írjon alája, írjon alája, ne féljen! Úgy tudtak mondani. Közbe béjő Feri bácsi. Mikor bélépett Feri, eleresztették a kezemet. Én kiléptem az ajtón, s ott áll a luxusautó, s hát Nagy Ferenc bá lépik ki belőle. Hej, maga is úri ember lett, készen, a lépcső elejibe viszik! Bévitték őt es. (TM, 3)
A községházán, éjjel tizenkettőkor történt, hívattak, hogy álljak be a kollektívbe. Nem akartam béállani, s ott a browningot elévette, s csattogtatta a fülem mellett. Azt mondtam akkor es neki: nem szabad magának lőjön! Ha béállok, béállok, ha nem, nem állok bé, de úgy se szabad meglőjön. (ÁJ, 3)
Beültették az illetőt az autóba, s kereken itt járatták, hogy belebolondult, aki benne vót a kocsiba. S amikor kiszállí¬tották, a községháza előtt szállították ki. S akkor aláírt. Az egyik főszervezőt, egy tanárt Szentgyörgyről becstelen Becsei Pálnak csúfolt a Szabad Európa. Az híresen hitvány ember volt. Hívattak be az irodára, s olyan csúful kiabált azokra, akik nem akartak beállni! (BeK, 3)
Gyilkos ember volt! Az gyilkos vót! Az mindenkit beállí¬tott, vagy ha nem, a katonasággal fenyegetőzött. Jött a kato¬nasággal. Az öcsém, Faza¬kas József meg is szidta Becseit, hogy tanár létire hazudik! Úgy hirdette ki, hogy öcsém is belépett, s közben nem lépett be. Aztán öcsémet el is vitték a Duna csatornához! S kaptak rea tanút. A tanú azt tanúsította, hogy ellensége volt a kollektív¬nek, a kommunizmusnak. (FB, 3)
A másiknak bétették a fegyvert a polyvatartóba, béta¬karták, s akkor mentek házkutatni, megtalálták, fegyvert kaptak nála! S azt mondták, ha nem áll be, elviszik, s bezárják tiltott fegyvertartásért! (AdJ, 2)
Aki nem akart beállni, a pennát ide az orrába fel akarták ütni! Ütték az orrába belé, a másiknak a fülibe. Így kényszerí¬tették! (TöI, 1)
Vót egy néptanácstitkár, fiatal csórócska, Nyújtódról vagy honnat vót, az egy idős embert kilökött a szövetkezetből, hogy menjen a községházára, s írjon alája. De úgy meglökte, hogy az öreg kiesett a lépcsőn, s valahogy úgy megütötte a hátge¬rincét, hogy máig es félszeG. (NZs, 3)
El akartak küldeni Szárazpatakra kavicshordani. Hogy fogjam bé a tehenet, s menjek! Dehát az van hatvan kilométer! (JJ, 3)
Félrevezettek! Azt mondták, a kert nem kell, csak a föld, ami a mezőn van. (PoI, 4)
No, osztán ezekkel a szervezőkkel úgy egyeztünk, tizenkét hektárt s hatvan árt, egy rend felszerelést s egy foga¬tot átadok a fiamnak, ő azokkal beáll, s a kertek – majdnem négy hektár – megmaradnak nekem. Mondom a titkárnénak, írja a belép¬ési lap hátára rea, hogy mi marad nekem. Nem kell, Gyula bácsi, magának tizenöt hektár földje van, ebből átadott a fiának, s ami marad, a magáé. Írja ide alá, hogy a fiának átadott tizenkettő hatvanat. Aláírtam a nevemet. Berde Gyula. Ő ugye beállott, egy darabig dolgozott a kollektívben, osztán elment onnan. Egyszer vagy hat év múlva jövök Szacsváról, s a kicsi leányom jő. Jöj¬jön, azt mondja, mert a kertet mérdesik! Azt mondja, ott vannak a fogatosok, gabona, minden. Én szénát hoztam le egy tehénnel, egyes fogatom volt akkor. Mondom: vezesd a szekeret, s én lejöt¬tem, hát itt vannak éppen a kollektívtől. Egy ember mérte a földet. Mondom: mi van? Ez az enyém! A másik kertet elvettétek, megszántottam, beléállottatok, s tavasszal elültettétek pityóká¬val. Kezdtem ott lármázni. Osztán azok az emberek – falusiak voltak ugye – félreállottak, elmentek. Akkor jött az ecsém, Berde Gábor, az elnök, a másik öcsém, a brigádos. Elvesszük, azt mondják. Magának kimérünk harminc árat, a többi a kollektívé. A testvérem mondta, a vót a kollektív elnök. Gábor, ne okoskodja¬tok! Ha éjjel, ha nappal, úgy es elvesszük! Mondom: Ezt nem! Hát jőnek másnap a traktorosok. Mondom: kalákába jöttél-e, hé? Há mé?! Az elnök küldött! Hát a másik mé jő?Az egyik tárcsával jött, a másik hozta a vetőgépet. Eltakarodjatok! – mondom, az istenit! Leszöktek a traktorosok, mindent otthagytak. Akkor jött az elnök. Mit csináltok? Úgyes éjjel es elvesszük. Ezt nem, mondom, mert fejbe verlek. Na, akkor jött a néptanács elnöke es, hogy áll a dolog, kollektív tag vagy! Mondom: nekem nincs nyilat¬kozatom, vegyétek elé! De ott vagy, aszongya, mint családtag. Milyen családtag? Én a fiamnak családtagja vagyok? Gyurinak a nyilatkozatára oda van írva: Berde Gyula családtag. Mondom: ilyen nincs, az csak azért van aláírva, elismerem, hogy átadtam a fiamnak a földeket. Meghamisítottátok, hogy odaírtátok, család¬tag... Jőnek megint, tárcsáznak. Mondom: én fejbe ütöm, aki hezza mer nyúlni a fődemhez. Jő a néptanácselnök. Gyere ki! Mondom nem, me ezek rögtön indulnak! Nem, aszongya, emberek, álljatok meg, amíg nem jövök vissza ide, nehogy a traktorral meginduljatok. Nem, nem! Eléjövök ide a műhelyig, s hát burrog a traktor. Én vissza! A feleségem búsult. Hogy én eléjöttem, ő is odament. Hát egy ilyen körzeti ellenőr, traktorellenőr ült fel a traktorra, s indult rajta meg. Odaértem, én a villát fel. Úgy megváglak! De amíg oda értem, megindult a traktor, s a felesége¬met elütötte. Így ódalba, az első kerék elütte a feleségemet. Húztam fel a villát, vágtam hátrafelé, ő leugrott, s keresztül elfutott. Esment ki a néptanács elnöke. Gyere, mert várnak. De látod-e, mit csinálnak? Úgy állott a dolog, így egyeztünk meg, nekem három hektár marad, már csak ez az egy van, s ebből is a huszonöt árat akarják kimérni... Na, azok elmentek, hogy ren¬dezzék a dolgot, s ittmaradtunk... Fél év múlva jő az idézet. Bépereltek, követeltek tizenhatezer lej jövedelemadót, hogy használtam a kertet. Öt esztendeig pereltünk a kollektívvel! Ismerjem el, hogy átadtam a földet. Mondom: a két szervező ember ott van tanúnak! A titkárnő közben férjhez ment Piteştire. Elmentem, megkerestem. Ne búsuljak, mert eljön a tárgyalásra. Mellettem vallott. De még ezután is Kolozsvárra, szakértőhöz küldték a papírt, azok es megállapították, a családtag ráírás hamisítás. Hát így tudtam megmenteni a kertemet. (BGy, 3)

Semmi sem számított, mindenre joguk volt „a cél érdekében”. Embert ölni, hazudni, félrevezetni, kart, gerincet eltörni, ütni, verni, letörölni a méltóságot az emberi arcról. Amit akartak, azt tettek, s azt vettek el. Kirúgták a tanulni vágyó gyerekeket az iskolából, városi munkásokat a munkahelyükről. „Menj haza, s addig vissza ne gyere, amíg meg nem győzöd apádat!”
Két leánkám tanult Brassóban, írtak, hazaküldették…(KuI, 3)
Azt mondták: magát is kitesszük, s a gyermekét is kites¬szük a gyárból, ha nem ír alá! (PoI, 4)
Egy leányom van, könyvelő, s egy fiam Szeredában az üzemben vót, hazaküldték őket, hogy győzzenek meg ingem, addig nekik munkát nem adnak, míg én a kollektívbe bé nem állok. Még el se jó mondani, hogy miken mentem keresztül. (SzaGy, 1)

Aztán az újabb és újabb elhurcolások! Túlzsúfolttá váltak a börtönök, megteltek a rabmunkásokkal dolgoztató munkatelepek, internálótáborok. „Felvirágoztak” a dobrudzsai gazdaságok. S épült, gyarapodón épült a Duna-Fekete-tenger csatorna, melynek az ő testük hamvával állított falából megkövesedett Kőműves Kelemenné arcok tekintenek ránk.
Két román bácsit összeszedtek a faluból, elvitték, jól elverték, s avval úgy megijedt a falu! Akkor felhívtak, a legjobb gazdákat hívták fel az iroda udvarára, ott fenyegették, hogy úgy járnak, mint az a két román bácsi. (GGy, 5)
Annyit hurcoltak, annyit kínoztak. Csúful bántak velünk rettenetesen! Menj ki! Aztán: gyere vissza! Ellensége vagy a rendszernek! Lehordtak a sárga fődig. Akkor nem vót szabad haza¬menni. S újra hívták be az embert. S ők közbe ittak, s kacarász¬tak, s minket kínoztak. Mondom otthon egyszer az apámnak, nem tudom, merre forduljak, hova tudjak elmenni. Annyira kínoznak, nem tudom, mit csináljak. (MéF, 4)
Egyszer csak elkapták! Az emberem el volt menve csépelni korán reggel, hogy osztán nyolckor hazajőnek. Hát jő pont akkor a polgár, hogy menjen, jelentkezzék az irodán. Megyek, de amire visszajövök, készítsd elé a holmit, hogy menjünk a szekérrel! Eljő tíz óra, tizenegy óra, dél, s csak nem jön haza. Megyek, hogy lássam, mi van? Hát ott van vagy három férfi, vagy három asszony, ilyen kiküldöttek, s az itteni elnök, s avval fogadnak, éppen jókor jön, mert a férje aláírt, és most írja alá maga is. Mondom: ha aláírta, jól tette, az ő baja, én nem írom alá! Aztán kitört belőlük: miért nem írja, írja alá! Nem írom! A nők is: scrii! Írd! Akkor az egyik kiabált, magyarul kiabált: maguknak a helyük Amerikában van, hogy haljanak meg étlen! A férjem nem szólt semmit... Na osztán egyszer megszólal: te Márton, hát nem engedsz, hogy menjünk haza? Minek tartasz itt?! Na, osztán elen¬gedtek, s mehettünk a mezőre. (AAK, 5)
Kolozsvárról volt egy aktivista, a feleségemet az anyjába küldte. Mé nem menyen a kollektívbe. Gyere elő, János! Én jövök, egy csepp volt bennem, az ásó a kezembe. Tessék, azt mondja, beírni, mert hanem viszi el a fekete autó! Mondom: magát azért küldte az állam, szépen győzgesse meg a népet, akkor a felesé¬gemet mért küldi az anyjába? Galléron fogtam az aktivistát. Mondom: maga beszéljen tisztességesen. Elment, s öt perc múlva jött a bakter, azt mondja, János bácsi, tessék feljőni, mert hivassák az irodába! Ott vót egy sef, Buligánnak hívták. Azt mondja annak a másiknak, Simonnak: Simon, maga kap hat hónapot, mert magát azért küldte az állam, hogy szépen beszéljen. S Német bácsi kap két évet! Mert az állam emberét mért fogta galléron! De én azt mondom, két magyar ember, fogjanak kezet, béküljenek meg. Maga írjon be a kollektívbe, s nem lesz semmi baj! (NéJ, 4)
Künt aludtunk a csűrben, a sopban, hogy ne találjanak meg. S reggel korán mentünk ki a mezőre. (AAK, 5)

Mert a nép ellenállt, jobban, mint számították, hogy sikereket könyvelhessen el, úgymond engedményt tett a hatalom. Engedélyeztek egy enyhébb formát, a társas gazdaságokat. Becsapásra, betörésre, gerinchajlongatásra. Meg időt nyerni, erőt nyerni a Nagy Munka véghezviteléhez. Ők tudták, átmenetnek, tíz napra, két hónapra, egy-két évre, amíg sikerül teljesen megtörni a gerinceket. S a célbavettek hitték, hátha ennyivel megússzák.
Elvették a fődeket, s akkor társulásba dolgoztunk. Már örvendtünk, hogy társulás van, s nem lesz kollektív. Ők tudták, ha már társulás van, megvan a kovász. Ez azt jelenti, hogy jő a kollektív (BHZs, 5)
Először kineveztek tíz gazdát, azok essze kellett álljanak, az a tíz gazda essze kellett álljon egymás segítésével mindegyik a birtokát abba a közösségbe bévitte, hogy azt közösen megdolgozzuk. Így kezdték, hogy társulás, társulás. Ez a pár ember ki lett a faluban választva, hogy ezeket a fődeket közösen megmunkáljuk. Az se ment jól. Egyik jött a munkába, másik nem jött. Akkor osztán kezdték, az egész falura húzzák reá ezt a társulást. Mindenkinek a birtokát vegyék el, ez volt a fő cél. Hogy ne tudd mán, mi a tiéd. Ugye, ebbe a társulásba vótak olyan emberek, akiknek ők adtak nyolc hold fődet, tizet, hogy majd tőlük is elvegyék. Vót vezetője, elnöke neki. Közösen végeztük a munkát. Összegyűltünk szántani, összegyűltünk kaszálni, kapálni. A termés a magáé vót. S akkor hozták a nagy béadást. A béadást aszerint, amennyi birtoka vót, aszerint a béadással megróttak. (VpÁ, 1)
Könnyebben megcsinálták a társast. Egy nihányan nem állottunk bé oda se, hogy nem! Azután osztán kezdték ezt a kollektívet. Békünköt nem hagytak. Nem es mertünk benn hálni, honn hálni, mert nem akartunk béállani. Öregek vótunk, dolgozni nem tudtunk... (DTK, 3)
Hogy nem lépünk be a társulásba, megemelték az adónkat. Megemelték annyira, hogy képtelenség lett volna kifizetni. Harmincnyolcezer lejre emelték meg az adónkat, nem is tudom elképzelni, az a harmincnyolcezer annyi sok volt, nyolcezer lej vót egy bivalytehén. Azt képtelenség vót kifizetni! (KVA, 5)
Nálunk elébb volt meg egy évvel a kollektív, a többiek társast csináltak. Én kántor voltam, azért kaptam a földet, s más földjével nem mehettem be a kollektívbe. De a társulás ezzel a földdel es bevett. (DJ, 5)
A birtokokot esszeszedték, s kinek hol. Nem azt adták vissza, amelyik az övé volt, hanem adtak itt egy darabot, s ott egy darabot. Azt se tudtad, hogy melyik a tied, s hogy-e, mint-e. A mán nem vót jó, nem ért semmit se. Akkor egy év múlva a társas es megszűnt, be kellett menni a kollektívba. (NszE, 3)
Nálunk két társulás vót, a Dózsa György s az Aranykalász. Hamarabb alakult meg a Dózsa György, a kisebbekből alakult, a másik a nagyobb gazdákéból. Ha valakinek beleesett a helye, ha nem állott be, kikapta a földjét messzébb. Inkább beállott oda, minthogy menjen valahova máshova dolgozni. (VD, 4)

A puhítás érdekében még azt is megengedték, hogy egy-egy gazda ne az egész birtokával társuljon. Hanem csak egy darab földdel. A kollektív réme elfogadtatta ezt a formát, az add meg a császárnak ami a császáré elv alapján. Volt, aki úgy érezte, hogy így lehetne folytatni az életet. Csak békét hagynának nekik.
Az nem vót rossz, met beadtunk három-négy véka féle fődet, mert így mondtuk akkor, amibe rozsot vettek, erre es emlékszem, s akkor mindenki amit beadott, abból csépelt ősszel, s elosztogatták. Úgy hogy nem volt rossz az a társas, arra emlékszem. (PTA, 1)
Osztán a társulás – megint az ő véleményük szerint – nem ment jól. Akkor tovább kényszerítették ezt a kollektivizálást. (VpÁ, 1)

De a végső célt a kollektivizálással is „elodázták” egy keveset. Beletörődtek abba, hogy a fél falvakból, negyed falvakból szerveztek meg gazdaságokat. És párhuzamosan – két legyet ütve egy csapásra – a magántulajdon, az én földem, a te földed formálisan megszűnt. A megalakult gazdaságokat a legjobb területekre „költöztették”, s az így kisemmizett gazdákat kiküldték a szélekre, a hetedik határba, a kavicsos, nehezen, vagy alig termő legsilányabb területekre. S az adót nemhogy csökkentették volna, inkább megemelték, hogy a rossz még rosszabb legyen.
Negyvenkilencben megalakult Bardócon a gazdaság 15 családdal. Ötvenkettőig minnyá-minnyá mondták, hogy bé kellene állani, bé kellene állani. Az a 15 család nagyrészibe igényjogosultak vótak, négy vót belőlük, aki gazdaember. Volt két kulák, azt kiemelték, annak a birtokát kiosztották az igényjogosultak között, s azzal béállottak a termelőszövetkezetbe. Osztán ezeknek felosztották a birtokát. Nem lehet mondani, hogy azok kizsákmányolók voltak. Az egyiknek doktoriája volt, de azért a kaszát a kezibe vette, s kaszált, de nem volt családja, sem fia, sem felesége. Kellett valakit fogadjon, aki segítsen, mert 16 hektár szántója volt ott a falu mellett. Ami kapásnövénye vót, azt kiadta azoknak, akiknek nem volt fődjik, ezt kapáld meg, s harmada a tied annak a terménynek. Így gazdálkodott. A másik Gáspár Bálint vót, az szolgát tartott kettőt, vót úgy, hogy hármat es, annak es sok birtoka vót. Az hogyne dolgozott vóna! Ment mindenüvé, ott vót a szolgákkal, nem vót semmi baj. Ezt a kettőt, met náluk nagyobb gazda nem vót, kiemelték. Egyszer béállt a kocsi, beültették, s elvitték. Egyéb nem vót. Hogy hova vitték, én azt nem tudom. A doktor nem es jött haza sohase... Bálint aztán hazajött, s azzal a birtokkal – met valamennyit visszahagytak neki, gazdálkodott még egy ideig. .. S akkor szerveztek egy bizottságot, elmentek ki, s a falu legrosszabb felén megkezdték a mérést, azt felmérték, s akkor eljöttek oda, bé a Bocz telekig, s a gazdasági regiszter szerint amennyi birtok volt az övék, azt leütötték, s a legjobb helyről 18 hektárat elvettek…(LJ, 3)
Elvették a fődeknek a jovát, mind! Kicserélgették! Nekem olyan földet adtak a jó földjeimért, hogy nem vót köszönet benne. S több gabonát adtam be, mint akinek több birtoka vót, mint nekem. (KrF, 3)
Egy-két évig használták azokot a fődeket, amiket összeszedtek. Főrészbe kerültek. Akik künn maradtunk, adták nekünk a gyengébbeket. (SzJ, 3)
Egyrésze béállt, a másik nem. Én nem álltam bé. Ő állott bé, az asszony. Én künn maradtam, állami munkás lettem. A konstrukciánál dolgoztam. Huzszonkét évet dolgoztam az államnak. (MF, 3)
Amikor megkezdődött a kollektív, rögtön bémentem. Még ötvenbe. Nekem kicsi birtokom vót, három hold, az es odale a kilyéni határon, osztán nehezen tudtam megmunkálni, met messze volt, nyolc kilométer távolságra, osztán béálltam a kollektívbe. Met ott vót a helyem, ahol a mások vannak. Hiába huzalkodtunk, met oda bé kellett állani. Amelyikek külön vótak, nem vótak a kollektívbe benne, kulákok, felszámolták őket. Azokot már nem úgy nézték…(BS, 3)
Ez olyan volt kérem szépen akkoriban, hogy ami kicsi apáinktól megmaradt nekünk, egy aláírással elveszítettük. El¬vették tőlünk! (BK, 3)
Állj be, aszongya, eleget vótál oda. Így aztán béadtam mindenemet. (ÁJ, 3)
Szedték össze az állatokat, sírva adták a gazdák, vitték! (FB, 3)
Szépen összeszedték a lovainkot, a gazdasági felszerel¬éseket, mindent. Mindent tönkretettek. (GGy, 5)
Adták a sztrichnint a lovainknak, ölték meg azokot a drága lovakot. Azt mondták, hogy az egy fajta betegség, s hogy ne kapják el mind, hogy ne terjedjen, ölték meg a drága lovainkot, pusztították el. A drága fajkancákat, amelyikek minden évben csikóztak! Az ember hajtotta, olyan volt, hogy éppen csak beszél¬getni nem tudott! Pedig nem volt ott semmi, csak nem adtak eleget enni. Azoknak a lovaknak étel kellett vóna! Zabot kellett vóna adni nekük!
(RBR, 5)
Nagygyűléseket hívtak, s akit tudtak, meggyőztek. S végül, amikor oda erősödött a kollektív, amelyik nem akart belépni, azt felültették a motorra, s elvitték. Osztán mikor hazajött, haza se ment, egyenesen jött, s írt alá. Elvitték valahova „iskolába, eszmecserére”, nem tartották sokat, négy-öt napig. Olyan es vót, hogy elvitték, s hat álló esztendeig nem tudott semmit dolgozni. De ha kérdezték hol volt: úgy volt dol¬gom, mint anyámban, nem nyúltak egy ujjal sem hozzám, mondta... (DS, 3)
Magyar Népi Szövetségi elnök voltam vagy két esztendeig. Jöttek ezek az agitátor elvtársak. Oda hozzám, ejhaj, jőnek. Gyűlést tartottunk, s egyszer az egyik azt mondja nekem, vót egy nagyobb kulák, csakugyan nagyobb kulák vót, Csikes András. Elnök elvtás, menjen – aszongyák –, s a szövetségi tagkönyvét kérje el. Én jó emberségben voltam vele. Nem mentem. Maga menjen, s kérje el! Törvényszék elejibe juttattak, s egy hónapig tömlöcbe is vótam. Ha elvettem vóna, s mentem vóna a faluba, hogy szervezzük a kollektívet, nem lettem vóna én kulák. De emiatt osztán belekötöttek az aratógépembe. (JL, 3)
Osztán aztán jött a kollektivizálás. Volt egy gyűlés Brassóba, akkor Brassóhoz tartoztunk, behívták az összes elnökököt, gyűlést tartottak. Azt mondta Jóska bácsi, az öreg, mert az elnök vót, hogy ne, emberek, ha maguknak nem kell a kollektív, most annak az ideje, erőszakkal nem szabad kollektívet csinálni. Nahát mi lett a vége? Hazajött, s az ilyen szájasabb asszonyokkal beszélt, hogy az asszonyok úgyse csinálnak semmit. Úgy es vót. (JD, 3)
Mikor kezdték szervezni, a legelső napokban meglőttek két fiatalembert, s azon helyben meghaltak. (BK, 3)
Osztán másnap aláírtam én es. Azt mondtam: vagy senki, vagy mindenki! Én mán tudtam, mi az, met láttam Oroszországba. Sokat beszéltünk ott, s azt mondtuk, nem létezik, hogy itt is megcsinálják, hogy olyat lehessen csinálni nálunk. S alig jöttünk haza, pár esztendőre rá megcsinálták... (TM, 3)

Bármekkora is volt a kényszer, a megfélemlítés, az elégedetlenség, a kétségbeesés is egyre nőtt. Nyakas a székely, mondja a fáma. Hát sok volt a nyakas ember. A beletörődni nem akaró. És csodák csodája, nem a gazdagok, a legszegényebb réteg fordult szembe a szervezőkkel. Riadóztak: nem akarjuk! Nem akarjuk! Vagy akik már aláírtak: adják vissza a papírjainkat! Belső Háromszék falvaiban kezdtek felcsapni az indulatok. Kavarogtak a fellegek, Nagy Idők közeledtek.
Az asszonyok jártak kapuról kapura, jöjjön velünk, mert ha nem velünk, akkor ellenünk! S a kertekre fel volt írva nagy betűkkel: egyedüli út a boldoság felé, a kollektív gazdaság, s ezek ott lekörmölték, s letépték azokat a feliratokot, a néptanács épületére lajtorját tettek. (JD, 3)
Még a rendőrök becsületesebbje is látta, hogy itt „nincs igazság”. Suttogva bár, de ők is szították az elégedetlenséget. Mert hitték, hogy a Rosszat meg lehet állítani. Hittek a józan észben, értelemben. Hitték, belátja a hatalom, hogy nem jó az, ami történik, amit erőszakol. Ilyen az ember. A bárgyú igaz. Hisz az igazság győzelmében. Mert az nem lehet, hogy annyi szív…
Szentgyörgyről voltak ezek a lovas milicisták, Szőcs, Faggyas meg nem tudom melyikek, azok itt vótak állandóan. S azok es még biztatták a népet. Ha nem kell, akkor most az ideje. Ez egy ilyen hát formáig ment. Mondta a nép, nem hagyjuk, hogy senkit elvigyenek, mikor odakerül, hogy valakit, akkor harangozunk, s így lesz, úgy lesz, a fehérnépek, nők voltak inkább ebbe a fázisba, s mi es legények, férfiakul ott voltunk, de az asszonyok voltak a harcosok s a szájasok. Nahát ez így ment egy héten keresztül. Közben a belépési nyilatkozatot es – erőszakolták az elnököt – kivették a Néptanácstól, hogy adja ide, s elégették. Met ez úgy vót megszervezve, már aztán hallottam, osztályharc szellemében, akik fődeket kaptak, két három hektár földeket, azok jobban harcoltak a földért, bátrak voltak, mert a kulákok már úgy meg voltak félemlítve, nem mertek még odamenni se. Erre a falu népe össze vót gyűlve, de ezek nem mertek, a Kátai bácsiék s ezek odamenni, féltek, ebből nehogy nagy baj legyen. (JD, 3)

ZENDÜLÉS


A hatalom öröme, a kezdeti siker nem tarthatott soká. Egy adott pillanatban a „pohár betelt”. Megmutatta, azaz meg akarta mutatni a nép, hogy azért bármit megtenni vele mégsem lehet. 1950-ben lázadáshullám sepert végig Háromszék megye „az új élet boldog útjára” terelt falvain.
Jaj, felvonultak a népek az úton, s kiabáltak: le a kollektívvel, le a kollektívvel! Zendülés volt, egy hatalmas zendülés! Mentek a lobogóért, hogy adják oda az iskolától. Sze¬rencsére nem adták oda. De osztán így is mind felelősségre vonták a tanítókat. Az uram is volt valami a Magyar Népi Szövetségnél, onnan is le¬tették, én már nyugdíjban voltam, engem odahívattak, de semmit sem tudtam mondani. (KTM, 3)
Komolló, Réty, Angyalos, Maksa, Gidófalva, Eresztevény... Vagy feljebb: Mikóújfalu... A pohár beteltének a színhelyei. A tűz mindenütt tűz, a végigseprő láng mindenütt perzsel, perzselt, de a legnagyobb, legdrámaibb események Gidófalván történtek.
A katonaság kijött, körbevette az egész falut! S én es beléestem. S akkor kiábálták a katonák: stai! Stai! Stai! (Állj! Állj!) S én mentem fehéringesen, de jól látszottam. Ott a fenyőfák között voltam, s jöttem ki a hegyen. S a tetőről kiábálták: stai, stai! S én akkor megfutamodtam, s azt mondták: Stai, că trag! Hogy álljak meg, mert lőnek. Na, én arra visszamentem. S akkor kicsid üdő múlva esment elindutlam. S jöttem kifelé, akkor mán katonák onnét eltűntek valahová. Met vitték Kátai Sándor bácsiékot idele. Őköt onnat a házból vitték el, pakolták fel, s vitték. Ott volt a katonaság s milícia, mindenféle ott vót. S én oda béhúzódtam a villanyfa mellé, s ott hallgatóztam. S őköt vitték. (FeI, 3)
A hatalom válasza az eseményekre, a kibontakozóban levő történésekre nem az volt, hogy megnyugtatni, megfontolni, ígérni valami mást, jobbat, megállítani az Emberek, a Falvak ellen indított Háborút, hanem megfélemlíteni újra, megint, vagy folytatni a megfélemlítő akciókat, embereket emelni ki, hurcolni el, alázni, gyalázni meg, és nem is a hangadókat, a bátrakat, mert azok a Nép volt, a nép fiai voltak, s azt beismerni, hogy a Nép nem akarja a boldogságot, túl nagy igazmondást kívánt volna, így hát maradtak a már kiszemeltek. Az ártatlanok, a becsületes, dolgos emberek... Azokat likvidálták tovább, hogy a kisebbek is értsenek a „szóból”.
Szeptember 22-én vette körbe a falut a katonaság, a hadsereg, nagy hosszú ágyúkkal letelepedve éjjel úgy 12 felé. Kiemelték Zsigmond Géza bácsit, Zsigmond Zoltánt, a fiát, akkor Fazakas Gergely bácsit, szintén Kátay Sándor bácsit a családjával, Kátay Károlyt, s akkor Kövér Mózest... Akkor éjjel ezeket vitték. (JD, 3)
Mind kiábálta Kátai úrnak a felesége, hogy: segítség! Segítség! Segítség! De bizony segítség nem volt, met nem mert senki menni. A csatornához vitték őt, s Fazakas Gergely bácsit, Fazakas Józsikát, Kátai urat s a feleségét, s akkor még melyik es vót ott, a Duna-csatornánál? Idefel Jancsó Györgyné, Jancsó Dezsőéken fejjel. Az es ott vót. Idefel él. Jancsó Dezsőéktől ahogy mejen felfelé, a kapuszem benyílik magával, ott lakik az az asszonykája. S akkor elvitték, nagy szegény a templom mellől, Barabás Sándor bácsit, s akkor elvitték az én szomszédomot, met ezek kimentek akkor, s levágták a telefondrótot. S akkor megtudták, hogy levágták a telefondrótot, s akkor őköt es elvitték mind. Az ilyeneket mind elvitték. S a többit vitték a néptanács alá a pincébe. (FeI, 3)
Újfaluból indult el a zendülés. Az asszonyok éjjel megindultak. Osztán amelyik olyan vót, ott ne féljen, ablakot, mindent bévertek. Hát én es akkor, hogy titkár vótam, hát jöttek fel az úton. Én ugye, hallottam, hogy dörgettek. Mondja az asszo¬ny: mi van, te? Mondom: a cigányok biztosan a moziból jőnek haza! De még azét kimentem, s amikor felérnek az útig, azt mondja Veress Feriné: te, hagyjatok békit Sanyinak, met az csúf! No, nekem békem es hagytak, nem hánytak be követ. Demeter Jóska bácsinál ablakot, s mindent betörtek. Megkerülték magikot, ame¬lyik olyan hely vót, mindenütt. (DS, 3)
Kiabálás, zúgás van, nézek ki az ablakon, hát mennek az emberek botokkal, karókkal. Éljen Sztálin, le a kollektívvel! Én azt sem tudtam, mi történik. A szomszédban volt egy öreg bácsi. Az kiáltja: le akarnak vetkőztetni, el akarnak venni mindenünket! (FM, 3)
Akkor este a fehérnépek mind megrohantak minket. Azért, hogy nem akarunk kollektívet! S Fazakas Jóska bácsi volt a bíró, s ő írta össze a papírokot, s kérték a fehérnépek a papírokat, hogy adják oda a papírokot, hogy hasogassák össze, s égessék el, met nem mennek a kolektívbe. Ott vótak a lovas milícisták, ott a Néptanácsnál. Na, én valahogy onnan kiszabadultam, met mejek – mondom – a bajomra, s akkor én onnat hazafuttam.
A mi falunkban azt kiabálták: éljen Pauker Anna, de kollektívet nem akarunk! Nahát, egy estefelé én hazajöttem, későn jöttem haza, hogy hát nehogy elvigyenek, vagy valami baj legyen, hazajöttem, de nem történt semmi. Akkor éjen Maksán és Gidó¬falván belelőttek a tömegbe. (BeK, 3)
A traktorok szántottak, elmentek az emberek, a traktoro¬kot békergették. Mondták: azt ne szántsd! Volt egy ember, Miklós bácsi, harmincöt köböl féle földje volt, két fia volt. Aztán kimentek, a traktorok ne szántsanak a földjükbe! Ne féljen, én a magáét nem szántom! Mind csak a közös gazdaságét szántom! Aztán lázadás vót. S jött egy százados, Brassóból vót az es felküdve, hogy fojtsák el a lázadást. Vótak csendőrök idetéve, lovacsendő¬rök. Azok mikor kimentek az emberek, hogy a fődjeiket ne szántsák meg, odamentek: Takarodjanak haza, met hanem letapodtatom! Neki¬hajtott úgy, hogy a fehérnépet elütötte a lóval! (JJ, 3)
Asztalos Vilmosné elvette a nyilatkozatokat, s név sze¬rint osztotta szét, s akié ott maradt, azt meggyújtották. (DS, 3)
Huuuuúúj, de mi vót! Én beteg vótam, itthon vótam. Fut¬kostak, kiabáltak, hogy: nem lesz kollektív! Nem lesz kollektív! Esszegyűltek ott ne! Az egyiket, Varga Lajost megrángatták a községházánál! (PK, 3)
Másnap megint lementünk ott csinálni az összevonásokat. Egy ember jő, azt mondja: Gyula bácsi, mondja meg a fehérnépek¬nek, húzzák meg magikot, me baj lesz! Jó, fiam, aszongya, megmondom. Gyula bácsi megmondta, a fehérnépek nem törődtek vele. Hazajöttem, idejöttek, hogy a plánt adjam ki. Mondom, itt plán nincsen!! A fődekre akkor már tervet, plánt adtak, hogy ki mit vessen. Nem akartak kollektívbe menni, kértek, hogy a saját fődjikre adják ki a vetési tervet. Én nem tudok plánt adni, de telefonálok, hogy hozzák ki. Azonnal telefonáljak! Én felmentem Rétyre, hogy telefonáljak, s ott mondják, olyan nincs, hogy plánt adjunk. Hát jó, mondom, de akkor jöjjenek ki, hogy csil¬lapítsuk le ezeket a népeket. Maga ne törődjék velük – azt mondja –, hagyjon békét, hogy tombolják ki magikot. Hát én mit csinál¬jak? Maga, amit akar. Én este szürkünyetkor hazajöttem, itt a kapuban énekelték, hogy: ablak alatt zúg az akác, zúg az őszi szélben. Én nem jöttem elé. A csűr mögött voltam, met ott a hegyen lejöttem Rétyről. Osztán akkor este, amikor idejöttek, hát akartak felmenni Rétyre, hogy nézzék meg, plán lesz-e vagy nem. Felmentek a falun végéig. Én a hegyen kísértem, hogy lám, mi lesz velük. Felmennek, nem mennek. Hát nem mentek fel. De Szentgyörg¬yről a katonaság kijött, s a keresztútnál letértek, s a völgy hídjánál megállottak, s ide béjöttek. Béjöttek, hogy meghall¬gassák, csend van-e? Csend vót, s nem jöttek be. Mentek Maksára, Eresztevényre, ide s oda. (BeK, 3)

Gidófalván csúcsosodtak az események.
Nagy lövöldözés volt a templomnál. Zsigmond Andrást lőtték meg szíven, s az én bátyámot ott, ahol most van a SMT állomás, az utcánál, vonult le, hogy látszott, hogy világoltak akkor a jelenlegi komplex gazdaságnál, ott egy teherautóra rakták fel, akiket elvittek. Rohantunk le a nagy tömeg, s a bátyám – Isten nyugtassa – sorozatot kapott, s a szemén felül levágta, s az agya s a koponyája kiesett az útra. Nem egy ember volt, tömlecsötét volt, a


.: tartalomjegyzék